Az általam egyik legjobban várt idei film volt a Pathfinder. Mindig is odavoltam a vikingekért, de sajnos úgy tűnt, hogy rajongásomban a filmipar nem nagyon osztozik, hiszen mindezidáig elenyésző számú alkotás készült róluk. Azok legtöbbje is nyilván a skandináv országokban. Gyermekkorunk óta tudjuk, hogy bár a könyvek és a köztudat szerint Kolombusz volt az első európai, aki az új világ földjére tette a lábát, a tények mégiscsak azt mutatják, hogy a vikingek úgy kábé 500 évvel beelőzték a genovai hajóst. Ez a történelmi esemény pedig szinte ordít a megfilmesítésért.
Marcus Nispel az egész jól sikerült The Texas Chainsaw Massacre remake után, ezúttal egy Oscar-díjra is jelölt, 1988-as norvég film, a Veiviseren (Számi nyelven Ofelas) újráját forgatta le. Az eredetileg egy Lappföldi legendán alapuló történet vázát megőrizte, de a konfliktus résztvevőinek ezúttal a vikingeket és az észak-amerikai indiánokat tette meg.
A történet szerint, a vad viking hordák hatalmas pusztítást végeznek az indián falvak között. Egy fiatal viking gyermek, apja és népe kegyetlenkedéseit látva, megszökik tőlük. Egy indián asszony talál rá a rémült ifjúra egy hajóroncsban, majd a törzs beleegyezésével, végül felneveli a fiút (Karl Urban), akinek a Szellem nevet adja. 15 évvel később újabb viking hajók érkeznek a partokhoz, majd miután a félelmetes betolakodók Szellem faluját családjával együtt lemészárolják, az azóta kiváló harcossá cseperedett férfi úgy dönt, hogy bosszút áll a vikingeken. Fogságba esik, és a hatalmas viking vezér Gunnar (Clancy Brown), arra kényszeríti, hogy mutassa meg, hogy merre van a többi falu. Szellem látszólag hajlandó segíteni nekik, de eközben kidolgozik egy agyafúrt tervet, hogy kelepcébe csalja Gunnart és az embereit.
Figyelem! Innentől az írás nyomokban SPOILER-t tartalmazhat! Az erre érzékenyek ezt vegyék figyelembe!
Az alapsztori igazából nem olyan rossz, de ugyanezt a kivitelezésről már sajnos nem tudom elmondani. A jól ismert hollywoodi betegség, miszerint az egyébként jól felépített sztorit telepakolják már ezerszer látott klisékkel, itt is nagy károkat okozott. A szereplők legtöbbje ugyan valamennyire kidolgozott karakter, de sajnos egytől-egyig elcsépeltek. Mint ahogyan a történet többi összetevője is a már unalomig ismételt elemek sokaságából épül fel. Van itt hovatartozási problémákkal kűzdő, jóképű és izmos főhős, aki korabeli Rambo-ként, szinte egyedül veti magát rá a túlerőben lévő ellenségre. Elmaradhatatlan az öreg és bölcs indián, aki folyamatosan rébuszokban osztja az észt. Szemtanúi lehetünk egy abszolút erőtlen szerelmi szálnak, benne egy gyönyörű indiánlány, plátói szerelem formájában, féltékeny harmadik féllel, aki aztán önfeláldozása pillanatában hirtelen baráttá válik. Aztán ott a film végi összecsapás, ahol az erőfölényben lévő gonosz ellenfél pusztulását végül a furfangos észjárás okozza, vagy a megintcsak nagyon ismerős jelenet, amikor a főhős hirtelen felbukkan a film végén, holott már mindenki halottnak hitte. És még számtalan ilyen, minden eredetiséget nélkülöző megoldással találkozunk a film során. Az olyan logikai és egyéb bakikról már nem is beszélve, mint pl. az elég valószínűtlennek ható, korabeli autós üldözésre emlékeztető szánkós jelenet, vagy hogy a jeges vízben eltöltött halálközeli állapot után, hősünk nem igazán tűnik megviseltnek, és szintén talány az is, hogy a jóval szerényebb indián harcmodoron edződött Szellem, miként válhatott ilyen kivételes harcossá, miközben törzsének többi tagját gyakorlatilag minden erőfeszítés nélkül gyilkolták le a vikingek. Persze ehhez hasonló hibákkal szinte minden filmben találkozhatunk, itt mégis olybá tűnik, mintha a készítők tudatosan kerülni akarták volna a hitelességet.
Azért a filmnek vannak értékelhető mozzanatai is. Kimondottan tetszett pl. az a jelenet, amikor a hősünk által állított csapdába, saját forrófejű indián társai gyalogolnak bele, hogy aztán a felnyársalt rézbőrűekből a vikingek ezután már könnyedén csinálhassanak vagdalthúst. De az ellenség sorainak a hegyen való gyors megritkítása is azok közé a pillanatok közé tartozik, amelyekben még felfedezhető némi eredetiség. A film igazi pozitívuma, hogy nem fárasztja sokáig a nézőt kiszámítható dialógusokkal, esetleg mély mondanivalóval. A Pathfinder egy folyamatosan pörgő akciófilm, ami néhol megáll kicsit pihenni, hogy aztán újra indulhasson a vérengzés. Merthogy a film az erőszakkal, (CGI)vérrel nem spórol (R besorolást is kapott). A vörösbőrűek és vöröszakállúak közötti kiegyenlítetlen küzdelem során kard feszül fabotnak, így Karl May hősei nemcsak büszkeségüket, de kezeiket, lábaikat, fejüket és egyéb más testrészeiket is gyakran elveszítik. (A történelmi hitelesség szempontjából az mindenképpen dícséretes, hogy az indiánok egy olyan békés, és ezért könnyen leigázható népként jelennek meg, akik fegyvereiket leginkább csak vadászatra használták, és ezért a harci tapasztalatnak híján vannak.) A túldémonizált vikingek láttán persze a történészek valószínűleg két kézzel fognák a fejüket, de pont ez az a része a filmnek, ami végül megmenti a középszerűség alá süllyedéstől. Az északi harcosok hatalmas, szörnyszerű, szinte már nem is emberi lényekként lettek ábrázolva, akiknek óriási szarvakkal ellátott sisakjuk mögül, alig látszanak ki az arcvonásaik. (Innen is gratulálok a jelmeztervezőnek!)
A vikingek vezetőjét Gunnart, az a zseniális Clancy Brown alakítja, akiről már a Hegylakó óta tudjuk, hogy remekül áll neki a kard és a sátáni hang. Bár a súlyos páncél és a méretes szakáll alatt alig lehet felismerni, szerintem még így is ő a film igazi sztárja. De szintén félelmetes jelenség a neo-Schwarzeneggerként is aposztrofálható Ralf Möller, mint a félszemű óriás, Ulfar. A film hangulata is nagyon eltalált, a sötét, ködös, mocsaras vidék már önmagában is félelmet keltő, mikor azonban megszólalnak a vikingek kürtjei és előbújnak ezek a démoni alakok a ködből, az ember nem szívesen képzelné bele magát az őslakosok helyébe, amint először találkoznak velük. A csodálatos, ám veszélyekkel teli hegyes vidék láttán pedig az ember akaratán kívül is megborzong.
Sajnálatos, hogy nem sikerült egy eredetibb filmet szentelni ennek az izgalmas témának. Márcsak azért is, mert van benne potenciál bőven, és Marcus Nispel sem egy tehetségtelen rendező. Ráadásul a vért sem spórolták ki a filmből (ami nélkül már tényleg menthetetlenül egy Disney film szintjére degradálódott volna az egész), és még a hangulat is nagyon rendben van. Az igazság az, hogy felesleges és bosszantó baromságok akadályozzák meg, hogy a Pathfinder végül egészen jó kis film legyen. A rengeteg "Worst Movie Ever" típusú kritikát nem szabad komolyan venni, mert a film azért a magamódján szórakoztató, a hozzám hasonló "viking-fetisiszták" pedig még szeretni is fogják, de ezt akkor is meglehetett volna csinálni sokkal, de sokkal jobban is. Na majd legközelebb!
