Egy már eleve népszerű színházi darabot filmre adaptálni hálás feladat, még akkor is, ha a musical műfaja manapság nem túl divatos (bár az amerikai nagyvárosokban, főleg a két partvidék kulturális gócában, New Yorkban és Los Angelesben sok színház működik és legalább akkora show-t kerítenek a népszerűbb előadásokból, mint egy várva-várt film bemutatójából). Tim Burtont azonban valószínűleg sokkal jobban inspirálta ennél az ő egyéni, sötéten szentimentális világához remekül illő történet az elvesztett szerelme felett kesergő véreskezű borbélyról: ami a színpadon is működött, azt csak át kellett vennie, minden más téren pedig elengedhette magát. Először is remek színészeket szerződtetett le, másodszor olyan erős és látványos hangulatvilágot varázsolt a vászonra (rengeteg számítógépes munkával, természetesen), amivel a legügyesebb színpadi díszletek sem kelhetnek versenyre, harmadszor pedig – burtoni „finishing touch”-ként – jó sok vér és felnyitott torok segítségével hozzáadta mindehhez a gyilkolásjelenetek líraian megkapó szépségét.
Fiatal, naiv tengerészfiú áll egy Londonba érkező hajó fedélzetén, tele kíváncsisággal és várakozással, de a mellé lépő útitársa nem tudja magába fojtani illúzióromboló véleményét. „There's a hole in the world like a great black pit, and it’s filled with people who are filled with shit”, énekli Benjamin Barker undortól csöpögő hangon, ami nem is csoda: ő az egykoron sikeres borbély és boldog férj, akinek minden oka megvan a mizantrópiára. A gátlástalan Turpin bíró ugyanis, szemet vetvén csinos feleségére, elfogatta és elszállíttatta őt. Egy igazságtalan ítélet miatt veszítette el feleségét, lányát és fiatalságát, közönyös tekintetektől kísérve hullott le a mélybe, most pedig megőszülve és megkeseredve tér vissza. Kurvák, csavargók, koldusok, élvhajhász gazdagok, romlott bírók és esküdtek, egyszóval mocsok mindenütt – ez számára London a maga nyers valójában. Minden illúziójától megfosztva már csak egy dolog foglalkoztatja: a bosszú, mindenkin, mindenért. Borbélyüzletet nyit hát egy megözvegyült, borzalmasan gusztustalan húsos pitéket árusító asszony boltja felett, és várja az alkalmat, mikor végre sikerül becserkésznie Turpin bíró nyakát ezüstnyelű, pengeéles borotváival…
A rendező hű maradt az eredeti műhöz, és nem nyirbálta meg a dalbetéteket, igazi beszélgetést így alig hallhatunk a Sweeney Toddban. Ezeket a zenés jeleneteket nem is érezzük idegennek, Burton otthonosan bánik velük (nem csoda, hiszen szerepeltek ilyenek A halott menyasszonyban is), az énekelve előadott, gyakran meglehetősen szélsőséges érzelmi kitörések pedig egyébként is remekül illenek az ő jellegzetesen kontrasztos, erős színekkel festett fantáziavilágába. Nagy kár, hogy a cselekmény se nem túl eredeti, se nem különösebben fordulatos a kétórás játékidőhöz, így a dalok aligha tudják majd lekötni a (musical-ekhez amúgy sem szokott) nézők figyelmét. A hősszerelmes ifjú és a lakat alatt őrzött fiatal lány románca enyhén szólva dögunalmas (százszor láttuk már és a színészek sem elég karizmatikusak hozzá), de még a főszereplő dalai is monotonná válnak a játékidő alatt, mikor ötödször énekli el ugyanazt a dalt elvesztett kedveséről.
Hiába a borzongató atmoszférájú környezet és az elvarázsolt figurák, a filmet mégis a (két ifjonctól eltekintve) profi színészek viszik a hátukon, elsősorban természetesen Johnny Depp. Istenien játszik, mint mindig (merem állítani: korunk egyik legnagyobb színésze), Helena Bonham Carter pedig remekül adja alá a lovat, ráadásul nyilvánvalóan roppantul élvezi a kissé Harcosok Klubja-belihez hasonló, semmin meg nem lepődő, a halállal meglehetősen furcsa viszonyt ápoló Mrs Lovett figuráját. Alan Rickman is vén róka – Piton professzor után amúgy is kényelmes lehetett Turpin bíró szerepe –, a legnagyobb meglepetést azonban mégis Sacha Baron Cohen (alias Ali G alias Borat) okozza, aki a comic relief szabályainak megfelelően az addigi komor hangulatot egy zseniálisan vicces jelenetben oldja Signor Pirelliként, az olasz csodaborbélyként parádézva. Az első fél óra unalma után igazi megkönnyebbülés a vásznon látni őt: színtiszta jellemkomédia ez, a legjobb fajtából, amely kellemes könnyedséget visz a film éjfekete humorába.
Egy, a bosszú-tematikát hangsúlyozó trailer.
Kissé naiv, meseszerű, érzelmes történet kamaszosan dacos szereplőkkel, komor hangulattal és groteszk humorral: együtt van a Burton-koktél minden eleme, amit rajongói minden bizonnyal örömmel hajtanak majd le (a sokadik alkalomra), de fogyasztásra ajánlható a nagyközönség számára is. Legfeljebb megfekszi a gyomrukat egy kicsit a laza csuklóval, könnyed hétköznapisággal átmetszett ütőerekből fröcskölő élénkpiros vér, a mocskos kövezeten szétreccsenő koponya hangja vagy a hullák eltüntetésének (könnyen kitalálható) metódusa, de hát több veszett Mohácsnál, elvégre egy biztos: az ő megrökönyödésüknél nagyobb a mi örömünk. Mert ilyen, a legszebb giallókba és horrorokba illő, művészien megható grand guignol vérfürdőt mégiscsak ritkán látunk a nagyvásznon. Hála és köszönet néked, Mr Burton!