Végy egy ötlethiányban szenvedő kreatívot, aki egy dohányfüstös bárban az alázatos pincértől akar ideákat kicsikarni. Majd sétáljon be késve az irodájába, ahol a titkárnők félistenként tekintenek rá, aztán rá pár percre rohanjon ki onnan, mert nem hajlandó egy gazdag nő utasításait követni.
Nos, ez nem Horváth Ilona elveszett receptje „Hogyan készítsünk házilag parlamenti képviselőket?” címmel, hanem bepillantás a Sterling Cooper reklámügynökség vezető agymenje, Don Draper életébe New York-ban, 1960-ban. Maga a megvalósult amerikai álom a fickó - WASP, tökéletes házasság, gyönyörű gyerekek, izgalmas munka. Kár, hogy rojtos a valóság. Lassan felfeslik a szövet - zegzugos múlt, fárasztó házasság, idegesítő munkatársak, még idegesítőbb ügyfelek.
Már a főcím gyanús - egy kurva nagy hommage Saul Bassnek, Hitchcock állandó főcímtervezőjének. Kábé a harmadik résznél azonban kiderül, hogy kegyetlenül passzol a sorozathoz. Szeretnék jobban belekötni, de nem tudok.
Az évad első felében a szakemberek tökéletesen kiélik magukat - írók betonozzák a karaktereket a későbbi fordulatokhoz; a jelmezek, mintha a korabeli Vanity Fair címlapokról lopták volna őket, a frizurák némelyike ma is látható a Rákóczi úti elhagyott fodrászüzletekben maradt Burda különszámok megsárgult lapjain.
Amikor kezdene leülni a sztori, mindig akad egy-két szexista/rasszista beszólás, jó dialógus, ami továbblendíti a történetet - amelyről eleve túlzás lenne állítani, hogy istrángszaggató tempót diktálna. Belemászunk az ellenkultúrába / beatnikek/, kicsit a hivatalosba is /Nixon – Kennedy választási harc a tv- ben/, közben meg csak kopnak a tűzkövek az öngyújtókban.
Az évad második felében a forgatókönyvírók lejönnek a Dormicumról: a merészebb kanyarokat is biztosan veszik, legyen szó női orgazmusról, workaholic-életvitelről, férfi- női homoszexualitásról, vagy a védjeggyé vált állandó dekkelés hátulütőiről.
Erősen működik a nosztalgia-faktor: ó virághímes ifjúság, jöjj vissza, még ha egy percre is! Mikor még bízni lehetett az Elnökben, a kommunisták voltak az egyedüli ellenségek, bárki bármikor rágyújthatott egy szál talpasra, a munkahelyi piálást lehetett brainstormingnak hívni! Utoljára a Flintstone családnál volt ekkora rácsodálkozás, hogy milyen újdonságokat használtak ezek. Diavetítő? Hűtőszekrény?! Fogamzásgátló?!! Már fel se tűnik.
Bennem felmerült egy érdekes konnotáció: ezek itt sopánkodnak a politikai rendszeren, mikor nálunk bármikor bárkinek kiállíthattak egy beutalót Kistarcsára! Chubby Checker kontra Németh Lehel! Jack Daniels vs. Sósborszesz!! Részemről fix egyes.
A sztori stílusában Douglas Sirk és a korai Orson Welles között van valahol, általában az előbbihez közelebb. A főhőst játszó Jon Hamm az elején a bociszem-effektusra bíz mindent, később aztán belejön - túljátszásról hál’ istennek szó sincs. John Slattery biztosan hozza a tőle megszokott deres halántékú sármőrt, aki még a besózott halat is röptében, hm, eszi; és óh, Christina Hendricks … mekkorajónő!
Végülis sikerült Matthew Weinernek egy újabb nézhető sorozatot összerakni, miután a Maffiózók befejeződött. A kapott két Golden Globe /legjobb drámasorozat, legjobb férfialakítás/ biztosíték egy újabb évadra. A kérdés az, hogy meddig vevő a nép a nosztalgikus múltbarévedésre.