VilosCohaagen összes cikke

Drive - Gázt!

Mikor feltűnik a vattacukorszín felirat, már gyanítom, hogy retrófilm következik, ám csalódok.  Mert ugyan ez retrófilm a javából - beköszön a Bullitt, a Gengszterek sofőrje, A kaszkadőr, urambocsá’  a full Besson-iskola (Nikita, Leon, A profi, A szállító) - de ez a mozi nem  elégszik meg a felnyírt hajú, betonra zselézett frizurákkal. A kisbolt kínálatának színkavalkádja és a Rubik-kocka feltűnése egyértelműsíti: a Drive-val belekanyarodunk a műnyolcvanas-évekbe…

Egy tapasztalt sofőr a film főszereplője, akinek egyetlen kötődése a külvilághoz a barátja, Shannon, aki  munkát és mellékest szokott szerezni neki. Mikor azonban a sofőr szomszédasszonyának (akihez gyengéd szálak fűzik) férje kikerül a börtönből, belekényszerül az események egy olyan örvénybe, amely egyre lejjebb húzza.

Az első látásra katatón Névtelen Sofőr a kulcsember. Figurája a film első felében tipikus mai húszas–harmincas félfelnőtt, aki a saját területén világbajnok, de társadalmi beilleszkedésre képtelen. Segítőkész, ért a motorszereléshez, játszik a szomszédasszony gyerekével - bármelyik egyedülálló anya elfogadná pótapának. De egyúttal ez is a probléma. Mert a Sofőr annyira akarja ezt a kapcsolatot a szomszédasszonnyal meg a fiával, hogy bármit feláldoz érte. Belekeveri magát egy ismeretlen játszmába, és nincs tisztában a játékszabályokkal. Nem érdekli a pénz, csak a nő.

Ezért is hibátlan a liftjelenet, mert ő is tisztában van azzal, hogy sosem lesz már több esélye megcsókolni Irene-t. Gosling sofőrkesztyűben és napszemüvegben pont egy fogpiszkálónyira van Steve McQueentől. Lágyan cool, de az egyre vériszamosabbá koszolódó skorpiómintás dzsekijében elveszti csibészesnek szánt mosolyát, egyre erősebben kopik a lelke.

A forgatókönyv annyira fakó és izzadtságszagú, mint egy kibolyhosodott, pörköltszaftos izomtrikó. A tény, hogy a film nem válik hótt szánalomfesztivállá, a rendezés érdeme. A dogmaellenes dán  Refn hova is sietne, a kulcsjelenetekben kényelmesen lubickol. Nu-disco számokkal festi alá a sztorit, így maradhat emlékezetes a gyerek cipelése a lépcsőházban, a liftbeli csók és a fontosabb kivégzések.  Különösen szívszorító a Los Angeles-i, ezerszer látott vízlevezető csatornában való krúzolás, mikor a Sofőr ízelítőt ad "családjának" abból, ami egyetlen kincse: az energiát, ami csak az övé.

A fényképezés mind az autós üldözéseknél, mind a légifelvételeknél pazar, bár az abszolútumok továbbra is Frankenheimer kameraszögei maradnak. Refn szokásához híven oldalra komponálja hőseit, senki nincs a középpontban. Egy mellérendelt viszonyrendszerben mozgunk, ahol mindenki mellékszereplő, mindenki kényszer alatt cselekszik, csak épp adott helyen és időben beleártják magukat a másik életébe. Mindig rosszkor.

Gosling tökéletesen érzi, hogy figurájában Walter Neff naiv hite ötvöződik Piszkos Harry tőmondataival és Paul Kersey bosszúvágyával.  Karizmája és állkapocsizma a sztori előrehaladtával egyre jobban megfeszül. Az eredetileg komikus Brooks hibátlanul hozza a kíméletlen üzletembert, Cranston szokásosan remek a mentorszerepben.

Refnnek sikerült az amerikai alapanyagot európaira formálnia. Ha így folytatja, egy alaposabb forgatókönyvvel a segge alatt sztárrendező is lehet.

Philip K. Dick: Timothy Archer lélekvándorlása

Csak elöljáróban: az Agave jelenleg felmérést tart arról, mely Philip K. Dick könyvet tartjátok a legjobbnak. Érdemes szavazni!

Dick utolsó, befejezett műve már halála után jelent meg, 1982-ben. A mű a Valis–trilógia része, amely most már sosem lesz teljes.

A történet Timothy Archerről, az episzkopális egyház püspökéről szól, akinek hitét megrengeti a Holt-tengeri tekercsek felfedezése. Fia öngyilkossága után az okkultizmus felé fordul és új Jézusként hirdeti ezt a másfajta igét, ahogyan korábban a kereszténységet.

A narrátor az ateista Angel Archer, a püspök fiának felesége, aki a történetben beleszövi szabad asszociációs agymenését irodalomról, történelemről, a hatvanas évek lázadásáról - mintha csak Freud bőrkanapéján feküdne.

Aki tipikus dicki sci-fit (dikiszifi!) vár, keserűen csalódni fog. Brutális akciók, arctalan üldözők nincsenek, de vannak hasadt személyiségek és a menekülés igénye – csak már nincs hová. A paranoiát felváltja a filozófia.

Elbeszéléstechnikájának előképe talán Pirsing (A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete), következménye a nyolcvanas évek végén megjelent generáció, hiszen McInerney meg Ellis hősei szívesen idéznek korábbi olvasmányaikból. Csapongva kerülnek szóba a német kocsik, a tudatlan férfiak, az indiai filozófiák.

A szellemi, a metafizikai és az anyagi síkok erőteljes összefonódása, ami a könyvben kifejeződik, természetesen visszatérő motívuma az amerikai irodalomnak; Mellville, Hemingway dagasztották a sarat ezen az úton. De a központi motívum a hit elvesztése. A hippikorszaknak végleg vége, agóniája az altamonti eseményektől a Dakota-házig tart. A romantikának annyi. Akkor hogyan lesz egység az ember és a természet között? Ember és ember között? Dick maga sem tudja a választ, de részletesen mesél a tudattágítás módjairól, az ellenkultúra gyökereiről. Korai műveihez képest jól szerkesztett, alaposan megírt tragédia ez, ahol a görcsös hinni akarás három ember halálához vezet.

És hogy akkor mit tanulhatunk mindezen felhajtásból, melynek következtében a szeretet zászlaja alatt emberek haltak meg? Talán, hogy újrakezdeni sosem késő.

Üvegtigris 3.

A magyar filmszakma kocsmája mostanság bezzeg hangos (munkálkodik a Cimbalmos), így hangsúlyozottan fordítom vigyázó szemeimet a megtisztulásra váró magyar film felé. De hiába; az Üvegtigris 3-ban az a legbosszantóbb, hogy a sorozatból egyetlenként benne rejlik egy jó film örökké beváltatlan ígérete. A történet szerint Lali bekattan és elköt egy luxuskocsit, amit ügyvéd tulajdonosa szeretne visszakapni. Budapestre kerül és belekóstol a pazarló, dekadens, rózsadombi világba, nőkkel ismerkedik, pénzt mos, még egy ékszerbemutatóra is elkeveredik. A többiek pedig vissza akarják téríteni a nagyvárosból.

A forgatókönyvben benne van az a teljes aránytévesztés, ami a bohóctréfákat választja érzelmes/komoly pillanatok helyett, és ami az egész filmen végigvonul. Az epizódokat először próbálták egy átfogó sztorira felfűzni, ami dicséretes, de a végeredmény olyan mint a szombat hajnali hányásfoltok a körúton- minden zöldség benne van, de felesleges volt. A fordulatok légből kapottak és kidolgozatlanok (Lali amnéziája), a dialógusok pergők, pár vegyes minőségű poénnal is szolgálnak (negatív példa: „-Itt mindenki hülye? -Itt? Mindenki!”). De pár „bazmeg!” már nem vicces, pár jó poén még nem film.

Ahhoz kellenének karakterek, de típusoknál senki nem több. Meg színészek is. Az állandó csapat hozza az ásító rutinú semmit. Rudolf a Beugróban ezerszer látott eszköztárából dolgozik, Csuja böfög, Gáspárnak meg van parókája. Figyelmet érdemel Besenczi Árpád rendőre, mert ő visszafogottan teszi a dolgát. Az újak közül Kamarás Iván „játékának” gerincét adja, hogy toporzékolás közben felsőteste úgy hintázik, mint Ray Charles a Hit the Road Jack alatt. Méltó párja Pikali Gerda, aki a mozi utolsó sorában ülő rövidlátó betépett holdkórosnak játssza el a megcsalt feleséget. Szabó Erikának ugyan integrálnám a függvényét, de a vonzó fénytörésen túl benne rejlik egyedül az akarás, hogy selyempapír mélységű szerepét jól játssza. Az operatőri munka magyar filmes standardhoz képest pocsék, a zene szóra sem érdemes, a termékelhelyezések sastamási értelemben véve finomak.

Az egész franchise hordozza azt a káeurópai tragédiát, hogy az embereknek nincs közük a saját életükhöz. Ebben a részben is benne van  a geopolitikai helyzetünk okozta társadalmi- szociális viszonyok keltette pszichoszomatikus torzulás, az erőforrások feletti rendelkezés korlátozottságának frusztrációja, de Rudolf mégsem válik a magyar Pasolinivé, mert ez puszta poénforrás. Pláne, ha a saját egót simogatjuk szálirányban tollpihével (ez már a midlife crisis egyik jele!) A nagy pénz közelébe kerülés, jó nők megfektetése, a luxusélet lehellete utáni keserű kiábrándulás lehet hosszan érlelt élettapasztalat, de Rudolf, mint rendező minimálisan jelenik meg a filmben (akkor is saját jeleneteinél). Pedig kellett volna próbálni a színészekkel, rendezői koncepciót alkotni, vagy tenni bármit, amit egy rendező szokott.

De így az egész olyan, mint Uhrin Benedek fasza - úgy tűnik, mintha lenne, de nincs és akkor is minek.
    

Üvegtigris 3. Magyarország, 2010. Rendezte: Rudolf Péter. Írta: Buss Gábor Olivér, Hársing Hilda, Rudolf Péter. Producer: Kovács Gábor, Pataki Ági. Fényképezte: Kapitány Iván. Zene: Hrutka Róbert. Szereplők: Rudolf Péter, Csuja Imre, Reviczky Gábor, Gáspár Sándor, Szabó Erika és még sokan mások.
 

Kungfu kedd #14 - Öt ninja elem

A nyolcvanas évekre a Golden Harvest (Raymond Chow és Leonard Ho cége) felnőtt a vezető Shaw Brothers közelébe, akik okkal pánikoltak be a törekvő vetélytárs láttán. (A pálya szélén épp csak melegít John Woo és Johnny To, Tsui Hark viszont már sorban forgatja fiatalos filmjeit.) Ezért az egykor szebb napokat látott stúdió legsikeresebb, bár kissé koros sztárrendezőjét, Chang Cheht kérte fel a hősi feladatra: olyan filmet kell forgatnia, amely visszahozza Shawék népszerűségét.

Chech a hongkongi filmgyártás egyik legkarizmatikusabb alkotója (Félkarú kardozó, Öt venom) volt, a hatvanas évek végétől hibátlanul és nyílegyenesen építette a Shaw Bros. népszerűségét. Erről bővebben főszerkünk értő cikkében: itt és itt ).

A recenzió alá vett filmnél maga a történet kungfufilmekből gyakran  visszaköszön: két egymással rivalizáló iskola harca áll a középpontban. A "gonosz" iskola vezetője, Mr. Kang felbérel egy csapat nindzsát (élükön egy japán szamurájjal) azért, hogy likvidálja a másik iskolát. Azonban homokszem kerül a gépezetbe, méghozzá egy komoly homokszem, Shao, aki túléli a mészárlást. Bosszút fogad és elutazik egy öreg sifuhoz, hogy megtanulja tőle a ninjitsu művészetét. A fusiban végzett áldozatos gyakorlásnak hála,  friss tudással és új társaival felvértezve megbosszulja barátai és mestere halálát.  A harcostársak sem akárkik, öt természeti elem megtestesítői - az Arany (kalapjuk visszaveri a fényt), a Fa (fának álcázzák magukat), a Víz (víz alatt támadnak), a Tűz (petárdaként robbanó fegyvereket használnak) és a Föld (talaj alól bukkannak elő).

A hangsúlyozottan stúdiódíszletek között mozgó történeten az áporodottság finom porrétege ül.  A mesterséges színezék-világ a hetvenes évek elején-közepén nem mutatott rosszul, de már 82-ben idejétmúltabb volt, mint a tavalyi MÁV-menetrend.  A költségvetés alacsony volta sokhelyütt visszaköszön (díszlet, jelmez), a kameramozgás sem egetverő (hirtelen zoomok, hátrakocsizások). A történetvezetési tempó szintén kissé lassúnak tűnik a mából nézve, de ha nem vesszük szívünkre a zselés szaloncukor alufóliájába burkolt arany ninjákat és hasonló ízlésbeli aberrációkat, el kell ismerjük, hogy egy elképesztően szórakoztató mozival van dolgunk.  A koreográfia, az akrobatikus mozdulatok koncentráltsága és szépsége lenyűgöző. Ezt az élményt még a dialógusok esetlensége sem képes lerontani ("Ez mérgezett! Nem tudom használni az erőmet három hónapig!")

A karakterek magukon viselik a rendező jellegzetes kézjegyeit - férfiak vériszamosan küzdenek, harcolnak, a nők szinte nem is léteznek, vagy legalább is nem számítanak ebben a idea-univerzumban. Chech félreismerhetetlen jegye az a véres erőszak, aminek segítségével végül is előreviszi a történetet: Shao bosszúvágya és dühe legyőz minden egyéb emberi érzést. Chech mindig is nagy figyelmet fordított a fegyverek bemutatására: szinte elveszünk a szúró- vagó- ütő- és rúgószerszámok garmadájában. A jó- és rosszfiúk egyaránt használnak egyedi fegyvereket, ez még izgalmasabbá teszi a küzdelmeket (ne akadjunk fenn pl. a sztaniolbaltán - a szórakoztatás igénye felülír minden józan emberi megfontolást.)

Cheh mindig is különös érzékkel választotta ki "színészeit"- az idézőjel indokolt, hiszen egy látványosan kivitelezett li he tui többet ér nála, mint Sztanyiszlavszkij teljes életműve. Valódi harcművészek kerültek ki a szárnyai alól pl. az Öt venom szereplőgárdája teljesen saját nevelésű volt. Az Öt ninja elemnél nem tudott kedvenc színészeivel forgatni, de a fizikai teljesítmény így is elképesztő. Nincs Bruce Lee legendája, se Jackie Chan harcművészeti börleszkjei, pusztán  a test test elleni küzdelem. Így a harci jelenetek a Cheh-sztenderdnek megfelelően kitűnően szerkesztettek, energikusak, találékonyak, de meglehetősen valószínűtlenek. És akkor még meg sem említettük a ninja-trükkök egész tárházát: eltűnés, megsokszorozódás, stb. Az egyszeri geeknek könnybe lábad a szeme a harcok végkimenetelekor prezentált vegytisztán naturalista képeken, pl. az egyik harcos  a végső összecsapáskori széttépésekor.

A film az USA-ban rendkívüli népszerűségnek örvend, feltehetőleg a gore-jelenetek és egyfajta nosztalgia miatt: egy olyan korszak egyik utolsó filmje ez, mikor az egyedülálló harci jelenetek tartottak össze egy filmet. Színes, kosztümös és véres, humoros és akciódús szórakozás.

Ren zhe wu di. 1982. Hongkong. Rendezte: Chang Chech (Yi Yang Chang). Írta: Chang Chech és Kuang Ni. Producer: Mona Fong és Run Run Show. Fényképezte: Wen Yung Huan. Zene: Stephen Shing (Chin Yung Shing) és Chun Hao So. Szereplők: Ricky Cheng (Tien-chi Chen ), Tien Hsiang Lung, Meng Lo, Wai-Man Chan és még sokan mások.

Halálkeringő

A magyar thrillernek jóformán csak gyökerei vannak. Pszichológiai motivációval rendelkező magányos tettes jelenik meg Fazekas Lajos hetvenhetes Defektjében, majd a nyolcvanasok végén Tímár Péter próbálkozott a denevér röptének rövidre szabásával. A rendszerváltás megrázkódtatásai után a rendezők inkább a társadalmi változásokat igyekeztek ércnél maradandóbb celluloidba foglalni, semmint hogy holmi tettesre/ nyomozásra irányuló pszichológiai igényű bűnügyi történetekkel szarakodjanak. A kétezresek sem hoztak túl sok változás (kivétel a Hukkle és a Kontroll – bár sima krimiknek nem tekinthetjük őket, ahhoz túl sok szerzői vonás volt bennük), ám a tízes évek első próbálkozása már ebben a zsánerben fogant. De minek?

Bár személy szerint a Béla bácsi 38 perces tangólépéseitől övsömört kapok, erre a keringőre még vasalt Derby-típusú cipősarkam felemelését is sokalltam. Adott egy politoxikomán rendőrnő - nem elég, hogy terhességét és ezzel kapcsolatos magánéleti válságát kell rendeznie, de a legrosszabb pillanatban feltűnik rég nem látott apja is, aki minden áron bele akar furakodni az életébe.

A főcím ötletes - a vízben feloldódó vércseppek látványa ügyesen sejtet - de roppant hosszúra sikerült. Hősnőnk, Elza kokaint szív üvegasztalról ötezressel, Red Johnnyt vedel üvegszám, Dunhillt szív láncban: öngyűlölete egyértelműbb lehetne tán? Mikor apja, a neves nyomozó betoppan, a csaj megpróbálja összerántani a kérót - hiába, hiszen Rusty(!) öreg róka, átlát a szitán.

A főhősnő karakterét komplexre tervezték- a gyermekkor életreszóló kihatása, az érzelmi labilitás ábrázolásának igénye ott munkál benne - DE: egyik sem sikerül. A forgatókönyv nem tud összhangot teremteni két fő karaktere között, végig két idegen van egy térben - semmilyen közvetlen konfliktus nincs köztük. Az egymás ellen nyomozás érdekes lehetne - de csak a film felénél indul be és köbö 15 percig tart. A dialógokon érződik, hogy melyik született a forgatókönyv első változatából (kb 80%-a) - mindenki elmeséli az élettörténetét, a motivációit, a célját. (Ha már érzelmi labilitás és annak kivetülése: Joe Pesci is folyton káromkodott, mint a ballábbal kelt, feldühített kocsis fizetésnapkor - viszont sosem mondta ki, mitől ilyen.) Üresjáratok, felesleges dumálás vég nélkül.

Köves Krisztián Károly ugyan tud bánni a színészekkel, de a film képi világát láthatólag a Fűrész 3 alapján tervezte meg: fakó színvilág, végtelen körfahrtok - Michael Ballhaus atmoszférája, és John Schwartzmann pátosza nélkül. Az erős, motiválatlan hanghatások is egyfajta zsánerfilmmé válásra vágyásról vonyítanak, de ez nem műfaji film, ez egy pszichodráma üresjáratokkal, amely nem tudja elhitetni a nézővel, hogy szereplői azok, akik.

A film második felébe csöppenve olyan zavarodottan nézek, mint Geronazzo Mária kilenc fasz között. Mi van??? A film úgy veszti el méltóságát, a sejtelmes somolygással legépelt „hitelességét”, mint Kelemen Anna a neglizséjét egy ötszázeurós láttán. A kezdettől fogva lassú tempót a rendező még jobban visszafogja. A karakterek vezértulajdonságai kibontása helyett az első percektől sejthető rejtély  körül pepecsel.

És hát az olvasót feszítő kérdésre is megadom a választ: Dobó Kata igenis képes szinészi alakításra! Tény, hogy néhol mesterkéltnek tűnik, túlartikulál (bazmegelni olyan laza könnyedséggel kell, ahogy egy kofa dobja a mérlegre a vérnarancsait), de mikor kétségbeesetten az ablaknak dől és be mer kúszni a karakter alá, meglepően őszintén adja a magányos, védtelen nőt.

Kernben alaphangon munkál a karakter - egyszerre érezhető nála egy second hand Columbo csökönyössége és Porfirij rábeszélőkészsége. Mészáros Béla és Lengyel Tamás próbálkoznak, de alig van idejük jobban kibontakozni.

Egy rossz vígjátékot könnyebben visel el az ember, mint egy rossz thrillert. Egyrészt a vígjátéktól csak pár vidám pillanatot várunk - magyar mezőnyben köbö a poénok fele csattan - és már nem basszuk le „Mindentvissza!”–üvöltéssel a jegyet a minimálbérért szívó plázaketreces elé. Thrillernél végig éreznünk kell a hős fenyegetettségét, a folyamatosan kitartott feszültséget, oldva némi humorral, hogy a végén annál vérfagyasztóbb legyen a rettenet lezárása. Na, erről itt szó sincs, csak az elkúrt gyerekkor, meg a bazmegelés.

Hozzáállásában, kiforrottságában, megvalósításában hasonlít a Pinprickre. De miért kell viszonylag alacsony költségvetéssel külföldi (elsősorban tévés) piacra gyérséget gyártani? A hatáskeltés és a hatásvadászat más pályán játszanak. Esetünkben egy tízperces kisjátékfilmet sikerült másfélórásra nagyítani - kiszámítható végeredménnyel. Ezt akarták?

Halálkeringő. 2010. Magyarország. Rendező: Köves Krisztián Károly. Forgatókönyvíró: Szabó István. Operatőr: Dobóczi Balázs. Zene: Kovács Áron Ádám és Rakonczai Viktor. Producer: Deák Péter, Kovács Gábor, Pataki Ági. Szereplők: Dobó Kata, Kern András, Mészáros Béla, Lengyel Tamás, Újlaky Dénes.

Il Divo - A megfoghatatlan

A politikai erkölcs hazájaként Olaszországot felhozni annyira helyénvaló, mint randihelyszínként a disznópestises vágóhidat. De mi vezetett idáig? Milyen politikai machinációk? Lehet ennek a vizsgálatnak tökéletesebb alanya, mint a kilencven éves Giulio Andreotti, aki hatvan éve jelen van az olasz politikában, hétszeres miniszterelnök és 32 kormányt látott megbukni? A kereszténydemokrata politikus kötéltáncot járt ott, két irányból rángatta a maffia és a Vörös Brigádok, néha pedig kötél sem volt. Ehhez képest Berlusconi „harca” az EU-val egy pozőr reklámblöffje.

Ha maffiairányból közelítünk a klasszikus Damiani–művek  ugranak be: Mint a bagoly nappal (’68), Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek (’71), vagy a Polip-sorozat. Az életrajzi irányból felsejlik  Oliver Stone W-je a maga  koncepciótlanságával és kritikátlanságával, Nanni Moretti A kajmán-ja a vércinikus Berlusconival és neurotikus értelmiségi vitáival. Ezekkel a filmekkel az a baj, hogy a különböző okokból sértett rendezőik adott nézőpontra helyezkednek, általában a tárgyiasított alannyal szemben. Itt viszont maguk az események érdekesek, nem a személyről kialakított vélemény. A film nem foglal állást se pro, se kontra, nem ítélkezik, csak bemutat  (a véleménynyilvánítás szofisztikáltságára a filmzenénél még visszatérek). Nem történelemóra, nem egy vélemény sulykolása, csak egy film.

Ezért már az elején belecsap a lecsóba a gyilkosságokkal, amik később nyerik el helyüket az események sodrásában. A történetben egy esemény kap központi helyet: Andreotti gyűlölt párttársának, Aldo Morónak a kivégzése és a lelkiismeretfurdalás, hogy talán megmenthette volna (ez a felállás ismerős lehet pl. a Kádár-Nagy Imre viszonyból.) Nem a hagyományos életrajzi filmek kronologikus sorrendje szerint mesél, hanem egy királydrámából villant fel részleteket, ami összességében tragikus lenne, ha nem lenne sajátja az ironikus, sötét humor és a szinte musical-szerű megvalósítás.

Ilyennek kellett volna lennie a Keresztapa 3-nak. Mindent elkövet a rendező, hogy ne unatkozzunk: a stílusos feliratozástól a Tarantino/ Ritchie-féle gyors kocsizásokon át, a szokatlan kameraszögekig rengeteg vizuális trükköt bevet. A magánéleti részeknél befékez és ráérősen, érzelmesen mesél.

A színészi játék kivételes. Andreottinál, mint karakternél kevés passzívabb, kifejezéstelenebb, színtelenebb van a mozitörténetben. Toni Servillo játéka láttán mégis érezni lehet, hogy ez a cinikus, pókerarcú alak a központi figura. Kifejezéstelen arcában benne van Kinski Nosferatuja, Lugosi Drakulája - persze a sármot nélkülözi.

A soundtrack bravúros. Hibátlanul húz alá jeleneteket vagy ellenpontoz. Faurétól a Gossipon át a Cassiusig minden a helyén van. Érdekes, hogy ha rendelkezik is a rendező véleménnyel hőséről, azt maximum a dalok szövegein keresztül közli („Your Mangled Heart”, „Am I on the right train headed in the wrong direction?”). Meglehetősen szofisztikált módja ez a filmzene használatának, túlmutat Scorsese epikusságán és Tarantino stílusdömpingjén. És külön köszönet, hogy ki meri játszani az adut a végefőcímnél.

Az idei év egyik legjobb filmje. A Gomorra is biztató volt - talán az olasz filmmel is megtörténik a német csoda: a ’80-as évek gagyitévéitől két évtizedes kihagyás után visszajutnak a jó mozihoz. (Hogy hogy tette tönkre a jelenlegi miniszterelnök alá tartozó Mediaset az olasz filmgyártást a nyolcvanas évek végétől, külön monográfia tárgyát képezhetné.)

A cannes-i zsűri díja is jelzi, hogy egy aktuális tartalmú, jól kivitelezett politikai filmre igény van, amit a bevételek is bizonyítanak. (A költségvetés négy millió euró volt. A Dolinának is kábé ennyi (az egy magyar film - W. F.) - a két alkotás közti minőségi különbséget zongorázhatnám, ha Rahmanyinov lennék.)

Magánjellegű közlemény: négy csillagot akartam rá adni, de egyrészt az idei mezőny rém harmatos, másrészt azon kaptam magam, hogy még másnap is agyaltam, hogy hogyan tud ez a púpos, elálló fülű, alacsony ember  egy egész országot manipulálni évtizedeken keresztül és hogyan lehet ennyire eszköztelenül eljátszani. Szóval a film az ember bőre alá fúrja magát, megérdemli a maximumot.

Il Divo. Olaszország. 2008. Írta és rendezte: Paolo Sorrentino. Producer: Nicola Giuliano, Francesca Cima, Andrea Occhipinti. Fényképezte: Luca Bigazzi. Zene: Teho Teardo Szereplők: Toni Servillo, Anna Bonaiuto, Piera Degli Esposti, Giulio Bosetti, Flavio Bucci, és még sokan mások.

Bunyó

A nyári mamutköltségvetésű blockbusterek tömegében jólesik némi valósághűség. A Felon tavaly kellemes meglepetést okozott, de a Bunyó idén nem fog.

Egy kisvárosi srác, Shawn MacArthur sztorija ez, aki üres zsebbel érkezik New York-ba és  a sors összehozza egy helyi szélhámossal, Harvey Boardennel, aki felfedezi tehetségét a bunyózáshoz. Menedzserévé lép elő, és nagy pénzt helyez kilátásba - feltéve ha hajlandó néhány street fight meccsen részt venni.


A filmet nézve felidéződnek a hetvenes évek klasszikus bunyósfilmjei: John Houston Bunyósokjának mester-tanítvány kapcsolata, Walter Hill A nagy bunyósának hétköznapi hősiessége, és persze Rocky elismerésért való küzdelme a közönyös világban.

Az „Őrangyallal, védtelenül” Sundance-nyertes rendezőjén látszik, hogy már-már scorsese-i elkötelezettséggel foglalkozik New York kisstílű utcai életével, a stricik, kurvák és zsebtolvajok New York-jával, de a megvalósítás sajnos már nem mérhető a mesterhez. Nem kelt feszültséget, csak vezeti Shawnt egyik bunyótól a másikig, a karakterek eléggé egysíkúak, a dialógusok nyögvenyelősek. A történet logikusan építkezik, de vannak hihetetlen jelenetek, amik zárójelbe teszi az egész sztorit. (Csak egy bár van egész Brooklynban, ahol véletlenül mindenki jelen van? Egyik napról a másikra lesz a vidéki srácból profi utcai harcos? A metrós edzés pedig már csak egy erőtlen félmosolyra fakaszt.) A film kétharmadánál átvált svindler-filmbe, de ezt is lehető legsablonosabban  és feszültségmentesen teszi. Látszik, hogy a mű az Éjféli cowboy drámaiságát szeretné elérni, de csak az Oroszlánszív közhelyességéig jut.

Czapsky kamerája fakó színekkel dolgozik a fent említett valósághűséget erősítendő, míg az akciójeleneteknél Jason Bourne-ösen közel megy a harcoló felekhez (néha már olyan közel, hogy szédülés fog el a rángatózó kamera miatt). Az akciójelenetek egyébként realisztikusak - a harcoló kaszkadőröknek és színészeknek eltörhetett pár porca.
A film zenéjében a hetvenes évek blaxploitation muzsikái keverednek mai hip-hoppal: az összhatás egész kellemes.

Van egy szociális olvasata is a filmnek, nevezetesen, hogy a multikulturalizmus elnyomja a fehér férfit. A főhős – feltehetőleg - déli származású ír katolikus, aki a bűn hierarchiájának legalján áll. Felette állnak a kisebbségek, akiknek származása nem egyértelmű, pl. mozdonyszőke latinók, Martinez nevű kínai. A naív, vidéki hős egyedül áll az öntudatos feketék és sunyi mexikóiak erdejében, de a végén fölébük kerekedik.

A privátim is alabamai Channing Tatum (Step Up 1-2, Közellenségek) szimpatikusan játssza a nagyvárosba került vidékit és passzol az egyedülálló anyát játszó Zuley Henaóhoz, aki a Dukai Regina Hasonmásverseny kolumbiai győztese. Kettősük a konyhai jelenetnél vicces és érzékeny egyszerre. Luis Guzmán nem erőltette meg magát a simlis latino szerepében, de így is ő a cast legjobbja. Csak Terrence Howardot (Ray, Vasember) tudnám feledni! Az egyébként remek karakterszínész itt csak lassítja a jeleneteket, a mester-tanítvány kapcsolat alig érezhető, az összreakciói kimerülnek egy-egy bamba nézésben.

Összességében egy nézhető B-film, ami röpköd, mint a pillangó, de nem szúr úgy, mint a méh.

Fighting. USA. 2009. Rendezte: Dito Montiel. Írta: Dito Montiel és  Robert Munic. Producer: Kevin Misher, Andrew Rona, Kim Surowitz. Fényképezte: Stefan Czapsky. Zene: Jonathan Elias és David Wittman. Szereplők: Channing Tatum, Terrence Howard, Zuley Henao, Luis Guzmán és még sokan mások. 

De Vierde Man (The Fourth Man)

A nyolcvanas évek elején jelentkezett egy olyan európai rendezőgeneráció, akiknek jóval kevesebbet mondtak a korábbi országhatárokon belüli hagyományok, mint elődeiknek. A franciáknak már nem Truffaut lett a követendő példa, a németeknek se a Neue Deutsche Welle - az új generáció arccal Spielberg és Lucas felé fordult. Mondhatni az első világháború óta minden európai filmesben benne van az Európa-Hollywood távolság csökkentésének vágya, születtek is különböző, felemás megoldások. Pl. Fassbinderé - ő a gyártási folyamatokban látta a megoldást, Herzog a kulturális összeütközések bemutatásában, de ők nem tudtak széles közönségréteget megszólítani. Az utánuk jövők találtak rá a valódi zsánertörténetekre a hetvenes évek végétől, megspékelve olyan látásmóddal, humorral, amitől európaivá lettek az unalomig ismert klisésztorik  (csak mutatóba: Chantal Akerman, Dick Maas, Wolfgang Petersen, Luc Besson, stb.).

Ebbe a sokadik újhullám holland vonalába passzol bele többek közt kitűnő kollégám dolgozatában tüzetesen kielemzett filmmel együtt a De Vierde Man is - az ún. „holland thriller”-ek sorát gyarapítja. Az idézőjelre szükség van, mert Omar Suarezzel szólva "nem tiszta anyag ez", hanem szubzsánerek összessége. Az európai filmművészet kertészleveséről van itt szó, amibe sok minden belefér a művészfilmtől a szörnyfilmeken és üldözéses filmeken át a pornóig. (Ide szúrom be, hogy a pornó a hetvenes években a bevett műfajjá válás határán mozgott. A szexuális forradalom eredményeiben fürdő Európában  remekül megtalálta a helyét a filmművészetben, lásd az Utolsó tangó Párizsbant, sőt említhető még a mainstream soft Emanuelle-sorozat is. Aztán a hetvenes évek vége felé a feltámadt újkonzervativizmus visszaűzte a pornómozikba, majd a VHS-szalagokra).

Azért sem lebecsülendő, mert a ’95-ös dán Dogmáig ez az utolsó európai fejlesztésű műfaj. A nyolcvanas évek eleji „holland thriller” mégis miben különbözik a tiszta zsánerű hetvenes- nyolcvanas évekbeli franciától, olasztól? Elsősorban karaktereiben. Minden férfi megrekedt egy adott fejlődési szinten, fel nem nőtt felnőttek, akik harminc-negyven évesen is a saját játékaikat akarják játszani. És életükben bekövetkezik az elkötelezettség veszélye, általában egy öntudatos nővel kötött házasság formájában. És a férfi bepánikol, szorong hogy elveszti szabadságát és a heteroszexualitás, a monogámia, az állandóság és a felelősség rabigájába hajtja a fejét. A nők erős jelleműek, akik képesek irányítani a gyenge férfiakat, de maguk is bizonytalanok, ez-e a leghelyesebb. Történeteikben elsősorban  a magánélet válságait boncolgatják, a szülő-gyerek kapcsolattól a szexuális frusztráción át a válási trauma feldolgozásáig.

A Spetters felemás sikere (értsd bukása) után Hollandia első számú rendezője, Paul Verhoeven egy művészi zsánerfilmet akart rendezni. A kiszemelt irodalmi alapanyag a 2006-ban elhunyt Gerard Reve ’81-es azonos című regénye lett (szabad fordításban: A negyedik férj).

A könyvet a rendező állandó szerzőtársa, Gerard Soeteman írta, akinek munkáját túl rövidnek és sablonosnak találta, így az író életéből vett motívumokkal dúsította fel. (Reve a második világháború utáni holland írógeneráció emblematikus alakja volt. A másságából fakadó mindennapi kiszolgáltatottság, magány találkozott a vallásos etikai problémákkal, nem nélkülözve a homoszexuális felhangokat. Botrányhősnek se volt utolsó - elsők között coming outolt nyilvánosan, majd felvette a római katolikus vallást.)

Jelen recenziónk tárgyában tökéletesen felismerhetjük ezeket a jegyeket. A regényben az alkoholista, biszexuális író alteregóját látjuk, akit Gerard Reve-nek hívnak. Egy felolvasóestre érkezik Amszterdamba, ahol megismerkedik egy titokzatos szőke nővel, Christine-nel és a csábításnak nem tud ellenállni. Megtudja, hogy a nő jóképű férje hamarosan megérkezik, és úgy dönt, megvárja a nő házában. Ahogy telnek a napok, a férfinek egyre inkább balsejtelmei támadnak - félelme a nőtől, a várakozás izgalmában keveredik a  fantázia a valósággal. Sebezhetőnek érzi magát, már az is kérdés, hogy valaki az életére tör-e vagy csak képzeli.

A könyv és a rendező katolicizmusa szinte minden képen átsüt. Olyan mágia és okkultizmus érződik a hétköznapi tárgyakon, hogy az már fetisizmus. Mintha egy titokzatos vudu-szerű vallásról lenne szó, nem pedig az egymilliárdos vallásról (a templombelsők világítása, a hit rekvizítumainak mérete és szinte blaszfemikus ábrázolása). Ennek ellenpontjaként a rendező stílusjegyei, a gore-jelenetek sem maradnak ki, a vízből kijövő Herman, vagy az autóbaleset emlékezetes.

Gerardon a Kropp-Berghammer-féle „Pszichológia” minden egyes fejezetcímét felfedezhetjük. Mániás depresszió, paranoia, borderline skizofrénia - csak győzzünk mazsolázni. Mindennek forrása, hogy homofóbként utasítja el saját homoszexualitását. Le akarja dobni magáról, mint egy rossz gúnyát, de nem tud kibújni a bőréből.

Christine pedig minden, ami nő csak lehet - félelmetes, kívánatos, boszorkányos, ördögi.  Igazi femme fatale, aki mindig kézben tartja a szituációt és irányítja a férfiakat. Kettejük játszmája a legutolsó pillanatig feszültségben tart, különösen attól fogva, mikor Herman is belép a játékba.

Jeroen Krabbé egyszerűen hatalmas színész, a legkisebb arcizomrándulása is élményszámba megy. Minden további jelző felesleges. René Soutendijk sem marad le tőle. Pre-Sharon Stone-ként minden jelenetben érzéki és félelmetes.

Filmművészeti utalásokat bőven találhatunk a filmben: már a nyitójelenet egy erős Bergman-hommage, mikor a feszületen a hálót szövő pókot látjuk. (A Tükör által homályosanban hangzik el: „Láttam Istent. Egy pók volt.”). A Verhoevennél rendszeres Hitchcock reminiszcenciákat bőven találhatunk - a Bűvölet hallucinációi és szimbólumkezelése itt is megtalálhatók (sőt túl is mutatnak a mesteren: maga az egész vonatút egy megtestesült szimbólumhalmaz). A történet vezetése A Paradine-ügyre emlékeztet, mikor a szinte véletlen találkozásból veszélyes kapcsolat bontakozik ki. És hát persze a Gyanakvó szerelem bizonytalansága is belopakodik  a másik félbe vetett bizalom megkérdőjelezésével.

Jan de Bont képein komplex információhalmazt rejt el (különösen a látomásoknál). A képek nem szűrőzöttek, de a színek és a kompozíciók magával ragadóak (a temetőbeli jelenet kiemelkedik). Még egy Jancsó-tejen nevelkedett szőröző kritikus is megnyalja az ujját ilyen szimbólumtúladagolás láttán, és ráadásul minden egyfelé mutat: a halál, az elmúlás irányába.

Ha tüzetesebben megnézzük a forgatókönyvet, kísérteties hasonlóság van az Elemi ösztönnel. Hideg, manipulatív, szexis szőke nő? Magában egyre kevésbé bízó férfi főhős? Biszexualitás? Bonyolult szimbólumrendszer, ami „vörös hering”-ként viszi tévútra a nézőt? Túl sok minden stimmel.

És azért Joe Eszterhas felvett 3 millió dollárt? Muhaha!

A De Vierde Man egyvalamiben magasan az amerikai vetélytárs fölé emelkedik- ez pedig a humor. Eszterhas könyveinek vidámsága általában egy nyombéltükrözésével vetekszik. A holland verzió humora viszont annyira fekete, mint egy éjszakai alagútban haladó furgonbelsőben megbúvó néger vendégmunkások szopogatta Negró (példákat sorolhatnék , lásd: fürdőszobai jelenet, koszorú szalagján a felirat, Gerard infantilitása, stb.)
Külön delikát, hogy az Elemi ösztön miatt perelni is akarták a rendezőt a feministák és melegszervezetek a szerintük diszkriminatív leszbikusábrázolás miatt. Verhoeven ezzel a filmmel védekezett (ti. itt a biszexuális szereplő ) - sikerrel.

Ui: A dícséretoázisban azért van pár talpalatnyi homok: a sztori lassan bontakozik ki, különösen a film elején a karakterek távolságot tartanak a nézőtől, néha sok vallási szimbólum kerül elő - de mint az Elemi ösztön előzménye, megérdemli, hogy klasszikusnak nevezzem. És az érzelmi töltetet nem is számoltam bele.

De Vierde Man. 1983. Hollandia. Rendezte: Paul Verhoeven. Írta: Gerard Reve regényéből Gerard Soeteman. Producer: Rob Houwer. Fényképezte: Jan de Bont. Zene: Loek Dikker. Szereplők: Jeroen Krabbé, Renée Soutendijk, Thom Hoffman, Dolf de Vries és még sokan mások.

Egálszombat, Meglepetésvasárnap (Filmszemle 5. és 6. nap)

Furcsa állapotba kerültem a szombati filmek után - nem lehet egyértelmű döntést hozni róluk. Megvannak az előnyeik, amiket eddig a magyar film nélkülözött (történetvezetés, karakterek, színészek), de mindig akad valami, amitől lefelé görbül az egyszeri néző szája. 

Pater Sparrow 1 című filmje - tanult kollégám szerint a legnehezebben kereshető film p2p-ben – már délelőtt feladja a leckét.

Már a film elején két kellemes meglepetés ér: az egyik a stílusos feliratozás, másik a gyönyörű Kerekes Vica.

A történet szerint egy világhírű könyvesboltban eltűnik minden könyv és helyükre statisztikai adatokat tartalmazó könyvek kerülnek - leírva az egész emberiség egyetlen napját. Ezután nyomozás kezdődik, hogy ki tette ezt, de a vezető nyomozó sem tudja kivonni magát a könyv magnetikus hatása alól.

Az értékelés nehézségét az okozza, hogy filmként nehezen értelmezhető. Filozófiai értekezés az emberről (Tarkovszkij a partvonalnál melegít), kissé idejétmúlt treatment - kritika a zárt intézetekben folyó „gyógykezelés”-ekről, totalitárius rendszerekről, az információ hatalmáról - bibliai áthallásokkal. Ilyen töménységgel heroincsempészek dolgoznak.

Sparrow elköveti a tipikus elsőfilmes hibát - mindent bele akar pakolni egyetlen filmbe, de ezt a legjobb módon teszi. Formailag nincs olyan technika, amit ne használna -  álomjelenetek az egyre gyönyörűbb Kerekes Vicával és az egyre erősebben káromkodó Mucsi Zoltánnal, dokumentumfilmek a végveszélybe rohanó emberiségről, fiktív médiainzertek.

A film szerkezete rendben is van, de a dialógusoktól sokszor állt fel a szőr a hátamon (persze: még a Dörmögő Dömötör minden sorát is elhiszem, ha Sinkó László mondja). Az sem tesz jót, hogy minden szereplő egyben narrátor is. A képi világ szuggesztív, egyedi, sokat segít ebben Tóth Widamon Máté kamerája. Stanislaw Lemet adaptálni mindig kihívás és az 1 hibái ellenére sem rossz.

Más tészta Pálfi György Nem vagyok a barátodja. A kísérőfilm aranyos, az óvodások minden mondatukkal meglepnek, a vágásra, szerkesztésre nem lehet panasz.

Ami viszont utána jön, az már nélkülözi ezeket az erényeket. Tipikusnak gondolt emberek mindennapi életét hivatott bemutatni a film, a történetek folyamatosan egymásba indáznak. A tévés képi világ eleinte zavaró, de megszokható. Az már kevésbé, hogy a rendező megcsinálta ’81 legjobb filmjét. Úgy nyúl vissza a Budapesti Iskolához, ahogy nem kellene. Dokumentummal kívánja hitelesíttetni saját fikciós verzióját a mai magyar emberi viszonyokról. Az amatőr és a félamatőr szereplők improvizálnak, de a rendezői koncepció szerint úgy hajtja végig figuráit az úton, hogy közben elvész a történet logikája (A félhülye Jimmy mit keres a Markó utcában? Miért lop amatőr módon a gazdag csaj?) Érdekes következménye van a csak negatív figuráknak: nincs viszonyítási alap, és a karakterek érdektelenné válnak. Erénye műnek, hogy egy pillanatra megváltozhatnak az erőviszonyok két ember beszélgetésében, hol egyik, hol másik kerül fölénybe és ezt izgalmas látni.

Hadd legyek megengedő, Pálfi egykor megharcolt a jóindulatért és a művész nem költségvetés, hogy mérlege évente 3%-kal javuljon. Ha ez lenne az első filmje, még rendben is lenne, de a Hukkle vagy a Taxidermia után kevés.

És ha már a kispénzű filmeknél tartunk: vasárnapra maradt Szajki Péter Intim fejlövésének bemutatója. Van szerencsém ismerni az író- rendezőt, ezért is lepődtem meg annyira, mikor közölte, hogy 7 millióból forgat egy kamaradarabot (fél miniszteri autó, ára hacsak nem ragaszkodunk az alufelnihez. )

Négy férfi ül egy éjszakai bárban és a blazírtan bámulják a placcon vonagló csajokat. Négy kapcsolat jut kátyúba ugyanaznap és mindenki itt próbál kompenzálni. Aztán látjuk, hogy mi történt velük, hogy ide jutottak.

Sajátos, hogy az érzelmi kapcsolatok defektusait testi deformitásokból vezeti le - a költségvetés szorításában pusztán verbálisan - (ép testben ép lélek?) és szembemegy a sztereotípiákkal: a fiatal, potens srác nem kefél, a kedves mackóból előtör az előítélet, a jóképű menedzsert elhagyják. Élő karakterek léteznek a vásznon, amit az erős színészi játék külön ki is hangsúlyoz. (Huszár Zsolt és Kovács Lehel rezdülései többet mondanak egész regényeknél.) Számomra a sztorik lezárása is a helyén volt - kevesen tudnak olyan szomorúsággal bonbont enni, mint Gáspár Tibor. A dialógusokban akadnak kevésbé jól hangzó mondatok is, a rejtett célok is mérsékelten figyelhetők meg, de egy ennyire beszélő, arcokra és mondatokra koncentráló filmben megesik. A látvány videós, de legalább az operatőr, Petrik András keze stabil. Egy-egy zoomnál elcsodálkozom, de nem zökkent ki a történetből.

Hallatlanul szimpatikus elsőfilm, remek forgatókönyvvel, erős konfliktusokkal. Szajki keményen csapta le a névjegyét a magyar filmszakma asztalára.

Szemle van, és nem a kínos és a még kínosabb között kell választani. Szokatlan. A fáradtság egyre jobban kiül az arcomra és a májfunkcióimra, de már csak két nap és aludhatok!

Nyitócsütörtök és Másnappéntek (Filmszemle - 3. és 4. nap)

Dobó István nem baszta le úgy Mekcseyt, ahogy engem a főszerk: „Azért van a Filmszemle, hogy filmekről írjunk és ne sörözgetésekről!”- mondta az Úr hangja és nem kifejezés, mennyire igaza volt!

Csütörtökre muszáj volt összeszedni magam és tenyérbe köpve munkához látni. Érdekelt az amerikai Daniel Young Pinprickje, de hiába rohantam lóhalálban a vetítésre, mert egyórás csúszással kezdődött- a Szemlén eddig egyedülálló módon technikai problémák adódtak. A történet szerint egy átlagos tinilány rejteget a szekrényében, egy férfit, aki megunván a helyzetet kiszökik a lányszobából és az anyjának kezdi csapni a szelet.

A film teljes magyar stábbal, angol nyelven forgott, amiből Nagy Ervin a bevándorló férfi karaktere miatt jól kijött, Rátóti Zoltán kevésbé, ugyanis teljesen újraszinkronizálták. És ha már Nagy Ervin: a Terézanyu környékén volt benne egy Christian Bale-es sárm, de ebből a vénájából  mostanában ritkán vesznek vért. Már a Kaméleonban is a minimálprogramot hozta, de az ottani másfél arckifejezését sikerült félre csökkentenie. Rachel Blake az önbizalomhiányos anyát érzékenyen játssza, Laura Greenwood pedig egyenesen a kamasz Scarlett Johanssonra emlékeztet- megjelenésben és játékban egyaránt (ahogy Lolitaként bugyiban mászkál a fehér alsós férfi előtt, na az a csábítás szinonimája).

Szerkezetileg minden a helyén van, de valami mégse stimmel. Az a fajta „családi thriller”, ami pl. kevésbé a Ragyogásban, inkább The Glass Houseban működött, itt egyáltalán nem. Szépen kidolgozottak a karakterek, a viszonyrendszerek, filmes idézetek is akadnak, de a film második fele menthetetlenül unalomba fullad. Szecsanov Martin képei sem lennének rosszak, de mivel kékre fényeltek mindent, kevés a megragadó momentum bennük.

Este volt a Papírrepülők bulija, ahol sikerült egy darab pultnál kiszolgálni a Szemlében megfáradt filmeseket- ebből adódott, hogy félórákat kellett sorba állni egy –egy korsó frissítőért. Az alkotók szimpatikusak voltak, az átlagéletkor 25 körül, a csajok csinosak- hát csoda, hogy ottfelejtettem magam? Reggel arra ébredtem, hogy két fejem van és a nagyobbik van belül. Rém kellemetlen, mivel megvolt a jegyem magára a filmre- csak illene megnézni. Gyakorlatilag  a lét- nemlét határmezsgyéjén sikerül időre bediffundálni a Kongresszusi Központba.

A Papírrepülők hét kisebb sztori összessége, főszerepben a mai tizen-, huszonévesekkel.  Az első percekben azt hittem, én vagyok hülye, mikor különböző karakterek dumáltak egymás után a legkisebb összefüggés nélkül. Hol egy költöztető brigáddal vagyunk, máskor két dj-vel, utána egy magányos íróval, satöbbi. A megkezdett történetek csak huszadik percben kezdődnek előlről, kronologikusan, addig magamra vagyok hagyva a sötétben. A történetek között semmi összefüggés nincs (egyszer, már majdnem sikerült felfedeznem egy kapcsolatot, de később kiderült, hogy nem az volt).

A költségvetésből adódóan a jelenetek az egysnittes Fliegauf- iskolát követik- szerencsére szuperközelik nélkül. A szereplők félig amatőrök, vagy tán egészen azok és ez a dialógusok rovására megy. Mindössze két hibájuk van: túlírtak vagy nem megírtak. Ami lényeges: mindenki jófej, a karakterek között nincsenek konfliktusok, néha úgy éreztem, mintha a bespeedezett Horváth Ádám remixelné a Szomszédokat. Látszik, hogy Szabó Simon érti a szubkultúrákat, de írással nem kellene töltenie az idejét. Czomba Albert kamerája állandóan mozog, lévén kézből operálta végig a filmet, ami fontos stíluselem, de félóra után belefáradt a szemem. A film egyértelműen legjobb momentuma: a zenéje. Ilyen stílusos magyar soundtracket még nem hallottam. Szinte ugrál az elektronikus műfajok között:d&b, jungle, downtempo, ambient- Jeszenszky Zsolt legyek, ha megmondom még mi. Fanyalgok itt, meg hibákat látok- de mifaszt akarok? Lendkerekes golfcipőt, kakasos nyalókát, maláj kurvát? Végtére is egy szimpatikus elsőfilm, pláne, hogy költségvetése 12 millió – óne állami pénz. Gratula!

Levezetésként belevágtam két kisjátékfilmbe - Forgács W. András Z!je egy magyar zombi egy napját mondja el. A no budget film kihasználja a lehetőségeit (sok ötlet van benne, pl. a hamburgerevés remek), a poén is ül a végén, de  hosszabb a kelleténél és az üresjáratok nem tesznek jót egy kisfilmnek (nagyfilmnek se). Regula Gergely Kikapcsolódása jobban átgondolt darab, feszesebb, egységesebb. Egy megkötözött ember próbál kiszabadulni, miközben a tévén egy műsorvezető őrjöng a helyes megfejtéssel betelefonálókért. Stílusos, nem unalmas, formailag is a helyén van. Tetszik.

És itt kell megemlítenem egy fontos dolgot. Az idei szemlén nyolc elsőfilmes nagyjátékfilmrendező indul. Ez biztató. Az viszont kevésbé, hogy a filmek, hmmm…kevésbé belemenősek, „korrektek”. Nagy hibái nincsenek, kábé szól valamiről, de látszik, hogy az író, a rendező kevesebb anyagot- erőt- energiát fordított rá, mint kellett volna. Belátom, ez is előrelépés a köldöknézős korábbiakhoz képest, de a filmekben nincs szenvedély. Többre becsülik a pohár víz tisztaságát, mint a tenger erejét. Nem mennek bele (vagy nem mernek belemenni?) részletesen egy problémába, megelégszenek a fecsegő felszínnel. És ha így kezdik, mi lesz belőlük húsz év múlva? Persze ezt a merengést csak az ideiglenes dehidratáció okozta, lévén csak két rendező filmjét láttam- bízom a többiekben.

Szemlekedd (Filmszemle - 1.nap)

Majd’ egy évtizeddel az ezredforduló után, egy esős, szürke, kolorsztár délután asztmás Ikaruszok és másnapos Tátra villamosok kezdenek gyűlni a BAH-csomópont köré. Nem véletlenül, mert kezdetét vette a 40. Magyar Filmszemle a MOM Parkban. (Ami nem ’65-ös Pécsi Első Magyar Játékfilmszemlétől származtatja magát. Ott nyert a Húsz óra és díjazott lett a Tizedes, meg a többiek, az Így jöttem, a Nehéz emberek. Ezt a nosztalgiát hozza elő belőlem régi dicsőségünk - már azon kívül, hogy késel az éji homályban.)

Már a sajtós kártya kiváltása okoz némi izgalmat, Santito kolléga előbb veszi fel, de semmi baj, mert rámtelefonál, hogy inkább mégis én írjak a Szemléről, mert ő egy hétig csak a korsók és a pincérlányok fenekére kíván nézni. Pazar.

A Csörsz utcai megállóban csak a charlton heston-i izomzatú Ben Hur-kocsis nénik taposnak le - nem vonul fel se a Magyar Gárda, se a Baloldali Front. Mi van Budán, tífusz?

Már itt, a villamosmegállónál kiderül, hogy Santitóval simán buknánk logisztikából, de a kommunikációs nehézségeket legyőzve sikerül találkoznunk -  a felemelő pillanat nem nélkülözi sem  a Stanley-Livingstone páros bizonytalanságát, sem Spencer és Hill egymásrautaltságát.

Az érthetően felfokozott hangulat csillapítására  közös megegyezéssel egy környéki Hangulatkarbantartó Vállalat kihelyezett üzemegységébe térünk, ahová köteleiktől elszabadult Gripenek módjára zuhanunk be. Némi alkoholizációs kirándulás közben tárgyaljuk meg a stratégiát: minimálkockázattal, az elérhető legnagyobb haszonnal kecsegtető műveket preferáljuk, tekintettel a játékfilmekre. Mivel az első két nap dokus, a cél azonnal annulálódik.

Innentől kezdve, felelősségünk nem lévén, elkezdünk a csaposlány elképesztő dudáira gúvadni, míg rajongásig tisztelt főszerkesztőnk ránk nem förmed, hogy ideje lenne melózni is, így testületileg átvonulunk a MOM Parkba.

Maga a plázahangulat azonnal megérint, sőt pofán is csap - fehérnadrágos lányok beszélgetnek pufidzsekis fiúkkal gyorséttermi asztalnál a Vivi pírcingjének (sic!) oly talányos helyéről -  ha az IQ-t söpörni lehetne, nem lenne tele  a lapát.

A legfelső emeleten gyűlik a filmszakma,  hogy ünnepelje a magyar filmet, a közönséget… és végül, de utolsósorban saját magát. Vad kézjeleket hintek a levegőbe néhány pálya- és vetélytárs felé. Hát igen, összefújja a szemetet a szél. Az enteriőr a belsőépítész rémálma, de mégis sikerült otthonosabbá tenni a fonott székekkel; ez a maximum, amit ki lehet hozni a műanyag ajtókból és a csillagosszőnyegből. Igazság szerint épp kezdődne egy film, de inkább egy üveg birspálinkára koncentrálunk, gondosan takarva a negyvenkilós in-kálos előtt- és eszmét cserélünk olyan fontos kérdésekben, mint lenni vagy nem lenni, kinek a pap, kinek a papné.

Lassan az üvegajtókat helyükre emelik gondos kezek - mára bezár a bazár, hazamennek a legények.

Holnap is lesz nap. Akkor legalább egy filmet meg kéne nézni, ha már a magyar film ünnepe van.

Sukiyaki Western Django

Az első jelenetben minden benne van, ami a filmre jellemző – a kabukikat idéző műtermi hangulat, japán színészek ponchóban és Stetson-kalapban, nomeg Quentin Tarantino.

Az isten háta mögötti, sáros településen az újonnan felfedezett kincs hírére két rivális banda (a vörös Heikék és a fehér Genjik) költözik be a békés falusiak közé, és rátelepednek a helyiekre. Ám egy nap felbukkan egy hallgatag idegen, aki mesterien bánik mindenféle fegyverrel. Őt mindkét banda meg akarja szerezni magának, és ő annak adja el magát, aki többet fizet – egészen addig, amíg meg nem ismerkedik két tragikus sorsú nővel.

Ha Tarantino vette a bátorságot a Kill Billhez, miért ne lehetne Miike pucájában is elég vér(!) a westernhez? Igaz, inkább QT filmjét követi a rendező, mintsem a címben is megidézett Djangót. Névtelen hős, animebetét, filmes idézetek? Kipipálva, jeles, leül. Nagyobb kedvem lenne a fehérvári közös sírban megtalált Árpád-házi csontokat királyonként összepuzzle-ozni, minthogy a beállításonkénti minimum három utalásból mindent kisilabizáljak.
 
Aki pusztán a Miikére jellemző erőszakosságot és vérfürdőt várja, nem fog csalódni, de nem is lesz maradéktalanul elégedett. A rendező tökéletesen tudja, mi néz ki coolnak a vásznon, de mintha nem találná a helyét. Se témájában (emberi aljasság határai, Japán ellentmondásai), sem stílusjegyeiben nem tipikus Miike-film (bár szerepcsere és árvagyerek azért akad), a rendezői kézjegy legpregnánsabban az asszony megkínzásánál és sárban üldözésénél látható. A véres, kegyetlen erőszak és a különböző halálnemek adnak egy speciális dramaturgiát a filmnek, ha már a hagyományos western nem. Jó keleti szokás szerint gyakorlatilag nincs olyan fegyver, amit ne csodálhatnánk meg használat közben: nyílpuska, szamurájkard, pisztoly, duplacsövű shotgun, Gatling-gyorstüzelő.

Bár a hangsúly az olasz westernen van, azért az amerikai hagyományok is megcsillannak (a Harcos habitusa inkább John Wayne-re emlékeztetett, mint Eastwoodra), de a többség megy a levesbe, bocs: sukiyakiba, pedig az idézetek közé még a Zorro-reminiszcencia is belefér (a zuhanás közbeni füttyre a hű paripa aláfut hősünknek. Vagy a Lucky Luke & Jolly Jumper asszociáció túl durva lenne?)

Az eredeti ’66–os filmmel öszehasonlítva, mint egy Freddie Krüger-plüssjáték. Viccesen néz ki, elnézegeti az ember, de másodszorra elő nem venném. A Corbucci-örökséget sikerült teljesen kilúgozni, maradt pusztán a sár és az arctalan Hős vérfürdői.

A spagetti és a sukiyaki mellett találhatunk mexikói adalékokat a Desperadóból, sőt John Woo-féle hozott anyagokat is. Csupa olyan dolgot, aminek az olasz western volt az alapreceptje.

Egy Django-film nem lehet meg Luis Enriquez Bacalov főtémájának feldolgozása nélkül. Igaz, most Saburo Kitajima énekli, a maga speciális (kobushi) énekstílusában.

Ez a világháború utáni posztmodern végpontja, hol vannak már Godard finom célzásai, Melville áthallásos gengsztersztorijai? Hol az a műgond, amivel Bertolucci és Argento hónapokig nézte a westerneket, hogy azok alapján írják meg a Volt egyszer egy vadnyugatot?

(A forgalmazó előszeretettel foglalkozik a leonei és a kurosawai örökséggel, de hogy a filmben verbálisan is megjelenő „A testőr”  maga is Dashiell Hammett Véres aratásán alapul, már kevésbé hangsúlyos. Ez az igazi globalizáció, kérem, még abból az időből, mikor a McDonald’s-nak tíz étterme volt!)

Nem ódzkodom eleve a filmes idézetektől és önreflexióktól (par excellence vadászom pl. Hitchcockot a saját filmjeiben), de ezek helyett inkább a forgatókönyvre kellett volna hangsúlyt fektetni. A dramaturgia alig összerakható, a dialógusok a jellegtelentől a borzalmasig terjednek – Tarantino ellenére, vagy tán pont azért? Pláne, hogy egész jelenetek vannak egy konkrét idézetre kihegyezve és a képembe tolva. Ennek ellenére unatkozni biztos kevesen fognak, egy véres jelenetet egy másik még véresebb követ, és vizuálpoénok is akadnak. Csak én vágynék többre?

Egyik oldalról öncélú paródia, még a Zucker-Abrahams-Zucker-csapatnak is becsületére válna, másik oldalról hommage a nagy elődöknek. De ezt brutál módon vágja a pofádba.

(És a példa, hogy jobban is lehet csinálni az easternt: Ji–woon Kim The Good, the Bad, the Weirdje.)

Az egész film két gondolatjel közti zárójelbe tett idézőjel – ennek megfelelően vehető komolyan; avagy ahogy  Marco Tullio Barboni írta: „Úgy marad meg, mint egy kis zárójelbe tett furcsaság, amit soha, senki nem tud megmagyarázni.”

Sukiyaki Western Django. Japán 2007. rendezte: Takashi Miike. Írta: Takashi Miike és Masa Nakamura. Producer: Toshiaki Nakazawa, Masato Ôsaki, Nobuyuki Tohya. Fényképezte: Toyomichi Kurita. Zene: Koji Endo. Szereplők: Hideaki Ito, Masanobu Ando, Koichi Sato, Kaori Momoi, Quentin Tarantino és még sokan mások...
 

2008 legjobb és legrosszabb magyar filmjei

A magyar film szempontjából érdekes volt az idei – az év eleji (9 és fél randi) és végi nagy nézőszámot elérő/ váró (Kaméleon, Valami Amerika 2) filmek között érdekes kísérletek zajlottak. A valódi kísérleti film (Lassú tükör) mellett a műfajokkal való próbálkozások a legjellemzőbbek. Volt itt minden, mint kövér asszony cekkerében, pl. zenés dokumentumfilm (Jack Jack), road movie (Kalandorok), tévémusical (Casting minden).
A fesztiválfilmek is jól teljesítettek, (A londoni férfi, Delta), tűnjenek nekem bármennyire is visszatetszőnek.

A kelet-európai filmhez képest nem vagyunk annyira lemaradva, mint hinnénk. Ugyan a román 4 hónap 3 hét 2 nap az egész régióból – méltán – kiemelkedett, de a lengyel Tricks, vagy az észt Klass mellett sincs szégyellnivalónk.
Szóval oszlik a kanálisszag, de még maradt min dolgozni a szippantósoknak.

Magyar TOP 5:

1. A nyomozó – zsánerben gondolkodó, újításokkal is operáló mű, egyben a legjobb ígéret a másodikra, hacsak a közeg el nem rontja Gigor Attilát. Öt évvel a Kontroll után ismét van egy vicces, szerethető filmünk. Korrekt forgatókönyv, ügyes rendezés – hajrá!
2. Kalandorok – magyaros road movie három generáció szemszögéből, jól megírva és eljátszva. Érdekes, vicces, senki nem játssza túl a szerepét – szokatlan.
3. Mázli – az újmagyar „vidéki vígjáték”-ok legjobbika, korrektül megírva, jól megrendezve, jól castingolva. Balkáni mentalitás vs. Nyugat: fix egyes.
4. Pánik – Meglepően kellemes film a mentális problémákról, egy kermédiás műsorvezetőtől. Amennyivel kevesebből készült, mint a Kaméleon-Valami Amerika 2 páros, annyival szórakoztatóbb.
5. Az ötödik hely idén nem kerül kiosztásra, mivel – egyrészt minden helyezettem elsőfilm, és több értékelhető nem akadt – másrészt a sokadikfilmesek sem remekeltek annyira, hogy lenne mit jó szívvel ideírnom. Ehelyt is látható, hogy van kraft a magyar elsőfilmesekben, csak a turáni átok miatt nem jön elő.

Magyar BOTTOM 5:

1. Kis Vuk – Mosó Masa Pénzmosodája, avagy hogy rúgjunk egyet a magyar animációba. Filmként értelmezhetetlen, egy előnye van: a DVD-tok kiegyensúlyozhatja a billegő asztallábat.

Hosszú szünet, majd:

2. Tabló – végtelenített magyar sanyar ismét a nyóckerbű’. A színészek szenvednek, de ezekkel a szituációkkal, dialógusokkal nem is lehet mit kezdeni. Unalom a köbön.
3. Para – rosszul megírt, még rosszabbul rendezett krimi (?)- vígjáték(???), ahol maximális humorforrás egy rózsaszín férfipulóver. A színészek küzdenek, mint disznó a jégen, de csak kevesen ússzák meg ezt a kínos kalandot.
4. Bakkerman – a haveri filmkészítés magasiskolájának Mariana-árka, ahol senki nem tudja miért van ott, ahol, kezdve Szőke Andrással. Semmit nem ígér, de azt be is tartja.
5. Majdnem szűz – sosemvolt emberek rohangálnak sosemvolt mondatokkal a szájukban. A való élethez annyi köze van, mint Bástya elvtársnak a jószolgálati nagyköveti poszthoz.

Valami Amerika 2

A Valami Amerika 2002 legnagyobb filmsikere lett - tán az alkotókat is megdöbbentő módon. A magyar (értsd: budapesti) valóságban gyökerező film unikum volt a maga nemében: nem elhasznált, fiatal színészek, kidolgozott forgatókönyv, technikai precizitás hármasságára épült, és több, mint 500.000 nézőt vitt be a mozikba.

Egy folytatásnak pedig ritkán tesz jót, ha sokáig várat magára. Elül a lendület, csappan az érdeklődés, az alkotók munkakedve. Maga a történet Mel Brooks Producerek című Oscar-díjas forgatókönyvét másolja, miszerint a három testvér a lottónyereményből leforgatott - és megbukott - Bűnös város című filmje után próbálnak magukra találni, mikor Alex, a szélhámos  nyomára bukkannak, aki álnéven egy East-West című darab jogaira pályázik (ami félúton lehet két kurzusmusical, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról és a Miss Saigon között ). Alexnek muszáj színpadra állítani a darabot, mert Balával, a magyar maffiózóval csak így tudja rendezni ügyeit. A fiúk abban bíznak, hogy ha megtalálják Alexet és megveszik előle az East-West jogait, végre visszaszerzik hatvan milliójukat, amellyel Alex lelépett. Viszont Magyarországra hozzák a darabot, ahol a maffiózó a lányát szeretné látni a főszerepben. 

A tizedik perc tájékán már érződik, hogy a forgatókönyv mindig a könnyebbik utat választja. A tétek érezhetetlenek, a logikát is sikerült kiiktatni (miért lepődik meg a maffiafőnök, mikor a lánya ugyanazt játssza, mint a próbán?). A poénok széles skálán mozognak a bennfentesen zseniálistól (Kamondi Zoltán és Janisch Attila álcameója), a felesleges, de vállalhatón át (rendőrök) a kínosig (takarítónőcasting). Egy közös van bennük: egyik sem karakterből fakad, senkinek nincs humoros nézőpontja, mint volt anno Schütz Ilának. (A rá való megemlékezést sokallom, pláne, hogy önálló történetszálat kapott a takarítónő-hiány.) A karakterbakik szinte állandóak, mintha az alkotók nem is ismernék a szereplőiket (Eszter gyógyszerészből lesz korrepetitor, András csak intelligens lányokra gerjedt - most a maffiacsaládhoz kerül közel.)

A film második harmada, mint a saját farkába harapó kígyó, csak tekergőzik, igyekszik, hogy a saját maga által feladott labdákat leüsse. Ebben a részben egy unalmas sitcomot látunk, ahol a próbák jelentenék a dramaturgiai szálat, de annyi mellékalak kerül feleslegesen képbe, hogy a sok karakter közt elvész a feszültség.

A színészek lépten-nyomon kiesnek a szerepükből - vagy a rendező engedi el a gyeplőt, vagy szimplán csak unják a saját szerepüket. Csak kevesek küzdik végig a játékidőt megingás nélkül; Csuja Imre, Ónodi Eszter precízen helytáll.

Ha az első rész Oroszlán Szonja nagy kiugrása volt, a második Tompos Kátyáé lesz (legyen bármilyen vonzó is előbbi testdublőrvitát kiváltó feneke). Meglepő módon az utóbbi jeleneteiben van élet, ő akar és küzd, míg a többiek robotpilóta-üzemmódban játszanak. A Pindroch-Szabó-Hujber trió egyben van, vagyis mindenki hozza a kötelező minimumot. Szervét Tibor akkor sincs a vásznon, mikor rajta van a kamera, ami azért gáz, mert az ő karaktere köré épülne az egész történet. Arra meg tényleg kíváncsi lennék, hogy Lucia Brawley múzsai minőségben funkcionál-e Herendinél, vagy szponzori kívánság, mert a külföldi tánctanár szerepe annyira passzol a filmhez, mint baracklé a langyos tejhez. 

A fényképezés korrektnél nem több, bár a new york-i montázsnál megcsillan, hogy Márton Balázs többre is képes lenne.

A zene fontos volt az első részben is, most sem maradunk slágergyanús számok nélkül. Hál’ Istennek nem kapunk három és félperces klipeket, viszont a filmnek saját zenéje nincs, csak a soundtrack. Az meg olyan, mint a vegyigyümi, mikor november elején felsöprik a szeszfőzde udvarát. A Tankcsapda új száma hozza a bevált sémát, Tompos Kátya énekesnőként is megállná a helyét. A főcímdal viszont legalább hatszor hangzik el a filmben, minden helyre feleslegesen beleerőltetve - igaz refrénje sincs, de ennek ellenére megszokható. A többi szám próbálja a Timbaland-Tricky Stewart alapokra hajazó ritmusokat összebékíteni Duba Gábor szövegeivel és némi Pink Floyddal, de sikeresebb projekt lenne a Mongol-Magyar Tengervíz Sótlanítási Program. 

És hát a vég… csak azt tudnám feledni. Megértem, hogy a főszponzorok 20-25 milliójukért akarnak is látni valamit. De az, hogy a stáblista  alatt a mégoly minimális katarzisélménybe belepofátlankodjanak és ezáltal hiteltelenné tegyék a karaktereket - ez már sok.

Az egész filmen vörös fonálként húzódik végig a részeg kőműves fájrontkori magabiztossága és munkakedve. Hitelességében, valóságtartalmában egy Kabay-Gyöngyössy vígjáték, goda krisztai profizmussal megvalósítva.  Bizonyára a karácsonyi moziszezon nagy durranása lesz, tán megnézi 250.000 néző. Aztán fájdalommentesen tovaszáll, mint a Fényes nyergekben a cowboyok koncertje a tábortűz mellett.

Valami Amerika 2. 2008, Magyarország. Rendezte: Herendi Gábor. Forgatókönyv: Herendi Gábor, Divinyi Réka, Harmat Gábor. Operatőr: Márton Balázs. Producer: Herendi Gábor, Havas Ágnes, Kecskeméthy Lívia. Szereplők: Pindroch Csaba, Szabó Győző, Hujber Ferenc, Oroszlán Szonja, Tompos Kátya és sokan mások. .

Jack Jack: Az igazi rocksztár az első próbán meghal

(Használati utasítás: a szerző tisztában van a ténnyel, hogy a film elkészültéhez segédkezet nyújtott a blog egyik szerzője, Köbli Norbert. Aki úgy gondolja, hogy ez a tény befolyásolta az értékelést, azzal beszélgessen Pierre Woodman!) 

Amúgy egy vicces hülyöngés a film, jó beszólásokkal. Bár olyan mondatokat is kapunk az arcunkba, mint „a világból hiányzik a romantika”, de amikor a család meglátogatja Ganxsta Zolit, egy pillanatra láthatunk egy odaadó embert, aki csak a kislányával foglalkozik. Elhangzik a kérdés, hogy „értik-e az emberek az életfelfogásunkat?” A film alapján állítom, hogy nem, de nem is biztos, hogy érteniük kell.

A nyomozó

Az idei filmszemlés bemutatója óta ez a legjobban várt magyar film. Nopláne: magyar krimi. Ezzel csak két probléma van. Az egyik, hogy magyar. Mit tudunk mi hozzátenni egy száz éve létező műfajhoz? A másik a krimi. Az a zsáner, amit már lerágott  az összes amerikai helyszínelő és kiégett európai zsaru.

A magyar krimi nem előzmények nélkül való. A vérszocializmus rettenetes kémsztorijai után a hetvenes években pihentették a zsánert, csak a nyolcvanas években vették újra elő. Akkor viszont nagyrészt a krimi-vígjátékok mentek (Kojak Budapesten, Ötvös Csöpi-filmek, Linda-sorozat) Az 1982-es megkerülhetetlen alapkő, a Dögkeselyű óta nem készült a magyar valóságban gyökerező virtigli krimi, ahol a nyomozás folyamata hangsúlyos. Egészen mostanáig.

A meglepetés már az első percben elkezdődik. A feliratok stílusosan passzolnak a képekhez. Magyar moziban, magyar vásznon? Nem akarok hinni a szememnek.

Az utána következő bonctermi hangulat egyből megérint, szinte érezni a formaldehidszagú tetemek bomló nyálkásságát, ahogy a frissen fent krómacél agykés nyomában az élettelen húsból kiserken a nyirokkal kevert testfolyadék. A kés másik felén Malkáv Tibor boncmester áll, akinek érzelemmentessége csak az éppen boncolt delikvensével vetekszik. Érzéketlen és kifejezéstelen mondatai annyira szárazak, mint a szikéje alá kerültek bőre. Monotonon éli az életét, egyetlen kapcsolata a külvilággal a csontvelőrákkal küzdő anyja, akinek megígéri, hogy meggyógyíttatja. Azonban ez csak Svédországban lehetséges, ahhoz meg nem elég a boncmesteri fizetés. Ekkor jön hirtelen egy ajánlat: öljön meg egy ismeretlent. De tényleg ismeretlen?

A történet krimiként is működik – ami a Tablóban esetleges és mesterkélt, az itt beépül a film szövetébe (már ha van neki olyanja) Egy kriminél fontos, hogy az információ a néző számára megfelelő időben érkezzen. Itt ugyan kissé vontatottan jönnek, de a mellékszálak ügyes felvillantásával így is teljesen elfogadható. Malkáv az információkal egyre előrébb jut a rejtély megoldásában. Lelkiismeret-furdalástól hajtva vérebként kutatja egy ismeretlen ember múltját, hogy meglelje a saját lelki békéjét. Ismeri saját korlátait és egy nő hatására le akarja győzni azokat. Nincs expressis verbis kimondva, mint a Lesz ez még így sében, de pont attól hatásos. Szakmájából megszokott alapossággal halad előre – és ebből a ritmusból még a felbukkanó rendőrök sem tudják kibillenteni. A Tarantinóra hajazó befejezésnél ugyan rezeg a léc, de az előtte lévő 100 perc miatt megbocsátható.

A mai napig gondolkodom rajta, hogy mitől rokonszenvezek ezzel a filmmel? Attól, hogy a mai városi ember tapasztalatait használja fel – edzőteremben, hangoskönyvet hallgatva, napi bulvármagazinokat olvasva? Hogy hősei hétköznapian esendőek? Hogy a szerelmi szál annyira finoman ábrázolt? Hogy a kidolgozott mellékkarakterek előreviszik a történetet? Valószínűleg mindez együtt. És az egész még friss humorral is meg van spékelve, de nemcsak úgy egyszoknyaegynadrágosan – a poénok magukból a karakterekből fakadnak.
Nekem különösen kedvesek a szakmával kapcsolatos bennfentes viccek (felhívnám az értő közönség figyelmét a „Nándorfehérvári csata”-plakátra!), a filmművészet válságára vonatkozó önirónia erősen woodyallenes, de találó.

A fényképezés a magyar sztenderdnek megfelelően helytálló. Néha a fénnyel való játék öncélú (lásd: Malkáv a Duna partján autózik), de egyedi képi világot ad. A színészi munka pedig kivételes. Nincs overacting, sem üresjárat, mindenki tudja és ismeri saját karakterét és ennek megfelelően játszik. Üdítő élmény, hogy egy elhasznált arc sincs a szereplőgárdában.

De igazságtalan lennék, ha elhallgatnám a negatívumokat: a film két felében két különböző főszereplőt látunk. Gyakorlatilag egy másik karakter mozog a vásznon – hogy ez a distinkció nem szemkiszúróan égbekiáltó, Anger Zsoltnak köszönhető. Annyira (utálom ezt a szót, de nem tudok jobbat) érzékenyen és értően játssza a két eltérő figurát, hogy alig tűnik fel a cezúra. Színészvezetési hibák is vannak (pl. Malkáv és a vak antikvárius a taxiban), de egy elsőfilmnél ez is megbocsátható. Talán a történetet folyamatosan kísérő gondolkodási folyamat ábrázolása a legszokatlanabb, de csak az egyetemi előadóban lóg ki a lóláb.

És hát a zene, csak azt tudnám feledni! A hatvanas-hetvenes évek olasz-francia koprodukciós krimijeit idéző szimfonikus filmzene nem illik ehhez a sztorihoz (különösen a Morricone- nyúlás hegedűstaccato és a trombita túlzott használata).

Noha az alkotók film noir-nak akarják látni művüket (el is hangzik Philip Marlowe neve), de nem az. Fontos sztereotípiák hiányoznak: a femme fatale, a karakterek mikrovilágának romlottsága, a hős teljes bukása. A valóban sötét hangulat a gyilkosság helyszínére korlátozódik, azon kívül csak napfényes terekben játszódik a film.
Hasonló összehasonlítási alap lehetne Maigret és az ő pszichologikus-empatikus nyomozati módszere – ahhoz meg nem látunk bele eléggé a karakterek életébe.

A 170 milliós gyártási költségből 70 milliót állt az MMKA – bár többször döntenének így! (Ritkán írok ilyet, de minden állampolgártól megéri a hét forintos ráfordítást). A product placement kihagyhatatlan, de kifejezetten finoman jelenik meg.
Végre egy hazai alkotás, ami újdonságot hordoz, nemcsak a pénzkeresés ígéretét. Szimpatikus magyar film? Csak ne lenne ennyire különleges!

A nyomozó. 2008. Magyarország. Írta és rendezte: Gigor (Galambos) Attila. Producer: Pusztai Ferenc, Martin Persson, Macdara Kelleher. Operatőr: Herbai Máté. Zene: Melis László. Szereplők: Anger Zsolt, Rezes Judit, Terhes Sándor, Tóth Ildikó és még sokan mások.

Mázli

A kistelepülések drámai történések színterei Flaubert-től Dürrenmattig, illetve Langtól Lynchig. Mindenki ismeri a másikat, hiszen mindenki rokon vagy szomszéd. Erős a közösség, hiszen csak egymásra számíthatnak. Gyenge az idegenek iránti tolerancia, és általában az ottlakóknak még pénzük sincs. A magyar falu pedig egyéni módon terhelt.

A megtörtént események alapján készült filmben Ógyarmaton, egy osztrák-magyar határon található szegény zsákfaluban felfedezik, hogy a temető alatt húzódik egy olajvezeték. Gyorsan jött ötlettől vezérelve megfúrják, és közösen elkezdik árulni a gázolajat, temetésnek álcázva az árusítást. Mindenki elégedett egészen addig, amíg mindenki el nem kezdi a saját zsebére árulni az olajat, egymás árai alá ígérve. Ezt tetézve megjelenik a faluban az olajtársaság embere, majd a rendőrség is.

Speciálisan keverednek itt a kisrealista példák – akár európaiak (Az én kis falum, Lottózsonglőrök), akár  magyarok (Portugál, Egészséges erotika) – a legjobb hagyományokból teremtődne meg egy újfajta minőség – de mégsem. Valami hiányzik.

Szívemhez közel áll a magyar (balkáni?) mentalitás bemutatása, amire sok film vállalkozik, de csak kevés ér célt. Itt konkrét szituációkban láthatjuk, hova vezet, ha a szomszéd tehene jobb holtan, mint élve; mikor egy vezető azt hiszi, hogy ő a muszkák ellen harcoló Petőfi Sándor; mikor egy tiszteletes a saját zsebére hajt.

A forgatókönyv színvonala egyenetlen – az ötletek néha találóak (az osztrák kokaint szív, a magyar dinitrogén-oxidot), néha viszont túlzásokba esnek (a tolmács félrefordítása).

Felfedezhető benne ugyan a humor (kommandósok a kocsmában), de előbb lesz Rocco Siffrediből kereszténydemokrata pártelnök, mint ebből a filmből vígjáték. És nemcsak a több humor jönne jól, nem ártanának az erős karakterek sem, akik emlékezetesek és túllépnek a sztereotípiákon.

Maga a hangvétel erősen szatirikus – osztrák-magyar összebilincselés, az MTV-s kocsi leégése, traktor közös megtolása –, de következetlenül van végigvezetve. A végső megoldás pláne hiteltelen, de legalább nem csapja teljesen agyon a sztorit.

A színészek sem rosszak, de a rutinból nem lépnek ki – üdítő kivétel a plébánost játszó Kiss Jenő, aki láthatólag élvezi a szerepét. (Megjegyzés: itt a bizonyíték, hogy lehet úgy instruálni magyar színészt, hogy ne ripacskodjon és ne ordítson minden harmadik percben.) A fiatal színészek szimpatikusak (Kerekes Vica, ó, léhégy az enyééém!!) – bár az ő karaktereik is sematikusak.

A fényképezésre nem lehet rosszat mondani, a zene is stílusos – de ennyi. Nem maradt meg bennem se egy téma, se egy említésre érdemes kép.

A filmet minden tekintetben egy erős hajszál választja el attól, hogy jó legyen. Van egy stabil forgatókönyv, értő rendezés, nem elkoptatott színészek. Nos, ez lenne az alap, amire lehet építkezni. 2008-ra eljutottunk idáig.

(Így a 2006-os sajnálatos események évfordulóihoz közeledve adja magát a film egy speciális megközelítése: a magyar rendőrség és az állampolgárok viszonya. Ha az állampolgár gondol valami olyan csalafintaságot, amit szívesen megtenne, de törvényileg tilos (pl. útlezárás, gyújtogatás, a Btk. bármelyik szakasza), azt a rendőrség elviszi. De mi van, ha nem egy állampolgárról van szó, hanem kb. kétszázról? Olyankor, barátaim és üzletfeleim, a rendőrség befékez, mint a Gyalogkakukk a lezuhanó szikla előtt és pislog nagyokat. Szeretem, ha egy film a valóságot tükrözi.)

Mázli. Magyarország 2008. Rendezte: Keményffy Tamás. Írta: Hegedűs Bálint. Producer: Hidasi Dalma. Operatőr: Garas Dániel. Zene: Monori András. Szereplők: Lukáts Andor, Gyuricza István, Kapácsy Miklós, Kerekes Vica, Deutch Loránt és mások.

Különös kísérlet

A kamaszfilmek mindig is fontosak voltak - főleg a kamaszoknak. Ma, mikor a Már megint újra Amerikai Pite3- koppintások és semmiről nem szóló amerikai sorozatok (Narancsvidék, Smallville) foglalkoznak a témával, pillantsunk vissza egy tipikus ’80-as évekbeli tinifilmre.

A sztori szerint Gary Wallace és Wyatt Donally az iskola két számkivetettje. Ezt megelégelve komputerrel megteremtik és életre keltik maguknak az ideális nőt. Lisa, a teremtmény, önállósul, sőt ő kezdi irányítani a fiúk életét.

A tinifilmek a második világháború után váltak fontosabbá, hogy a szülők a tévé előtt ültek- a kamaszok inkább elmentek a szülők Chevy-jével egy közeli autósmoziba. Eleinte csak kamasz főszereplőket tettek a jól bevált karakterek helyett (ifjú Farkasember, ifjú Frankenstein), de a polgári életben is megjelenő deviáns viselkedésformák miatt a kamasz- és fiatal felnőttkor problémái is terítékre kerültek, (A vad, Haragban a világgal). A lázadás lett a jelszó – akár polgárpukkasztás árán is. A hetvenes évektől lett fontos, hogy a film a kamaszkorral, mint problémáival foglalkozzon. A pattanások, randik, szemét osztálytársak szentháromsága gyakran előkerült, leöntve különböző mázakkal, pl. Grease.

Ebben a legtovább John Hughes jutott – már a nyolcvanas években –, aki a 16 szál gyertyával megteremtette azt a hangvételt, aminek segítségével ismerte és értette a Chicago környéki WASP kamaszok problémáit. A siker a Nulladik órával ütött be – rá fél évre kijön jelen recenzióm tárgya is. A közismerten gyorsan dolgozó írónak (jelen film forgatókönyvét 2, azaz kettő nap alatt írta meg) kisujjában vannak a figurái. (Maga az alapötlet adott volt – egy hasoncímű, ’51-ben megjelent képregény-antológiából származik).

És hogy mi lehet Hughes titka? Szereti a hőseit. Akik kicsit lázadni akarnak (hangsúly a kicsi-n), ki akarnak szabadulni a szülői fennhatóság alól, hogy a saját útjukat járják – és aztán visszatérjenek a biztonságos szülői házba. De még ez a kis szabadság sem adatik meg nekik, így maguk találnak ki ilyen-olyan megoldásokat.

A teljesen nyilvánvaló párhuzamok mellett (Frankenstein, I Dream of Jeannie), olyan előképeket találhatunk, amik nem teljesen nyilvánvalóak. Fontosnak tartom a Tront (’82), amiből jöhetett az önálló életre kelt program teóriája, Az utolsó csillagharcos (’84) kamasz hősei, de a Mary Poppins (’64) nevelőnője sem tűnik túl erőltetettnek.

A filmet nézve elgondolkodtató, hogy milyen invenciózus volt a filmkészítés a nyolcvanas években. Akkor még el akartuk képzelni, milyen lesz, milyen lehet a jövő – ma kit érdekel? A nyolcvanas évek elején a negatív utópiák sora jött el (pl. Mad Max, Menekülés New Yorkból), de Gorbacsov felbukkanásával egyszerre felesleges lett félni a Szovjetuniótól és a hidegháborútól. Jött egy röpke kegyelmi időszak, mikor a filmkészítésnek még eleme volt a jövőbe vetett hit. Talán sejtettük, hogy nem lesznek akaratunknak engedelmeskedő robotszolgák, hogy a számítógép minden problémánkat megoldja, de hihettünk benne, hogy ha mi nem is, de azok ott Nyugaton csak megoldják ezeket is. De a ’90-es évekre fontosabbak lettek más, jelenkori gondok- kisebbségek (’92-es Rodney King-ügy), környezetvédelem, bevándorlás – így a jövőkutatást hátrább sorolták.

Mivel a producerek egyre-másra csaptak le Hughes forgatókönyveire, néhányat meg is rendezhetett. Ő szeretett ugyanazokkal a színészekkel dolgozni, akiket ezért beskatulyáztak („rat pack”- csoport), de tartós sikernek egyikük sem örülhetett. (Mitchell-Smith ma angolt oktat egy texasi egyetemen, Hall legutóbb A sötét lovagban játszott egy riportert.) És hogy szaporítsuk a sikertelen színészek sorát: Kelly Le Brock aztán Mrs. Steven Seagal lett, majd az se, DE a filmtörténet leggecibb bátyjának szerepében Bill Paxton ellopja a show-t. Hollywood kegyetlen. (Na és külön csillag jár az olyan mellékszereplő-gárdáért, amiben benne van Robert Downey Jr., Vernon Wells és persze Michael Berryman).

A fényképezés és a vágás akciófilmes, de ez nem megy a történet kárára. A filmben látható programozás és a trükkök a kor színvonalának megfelelőek, azaz mára elavultak. A főcímdalt a Danny Elfmant is a soraiban tudó Oingo Boingora bízták - maga a soundtrack olyan neveket vonultat fel, mint Kim Wilde, Van Halen, OMD. Stílusos.

Az Hughes-filmek közül ez simul bele legjobban a nyolcvanas évekbe, ez kötődik ezer szállal hozzá – és ezért nem nevezhető remekműnek (akkor már a Nulladik óra vagy a Meglógtam a Ferrarival). De kellemes szórakozás mindenkor.

Weird Science. USA 1985. Írta és rendezte: John Hughes. Producer: Joel Silver. Fényképezte: Matthew F. Leonetti. Zene: Ira Newborn. Szereplők: Anthony Michael Hall,  Ilan Mitchell- Smith, Kelly Le Brock, Bill Paxton és mások.

Delta

Alapvetésként szögezzük le, mint a szegélylécet- ismét kaptunk az arcunkba egy olyan magyar filmet, ami magasról és nagy ívben szar le minket, a közönséget.

Az amúgy sem túl komplikált történet szerint valaki visszatér gyerekkora színhelyére, a Duna- delta vidékére, és jövetele után kiderül, van egy húga. Együtt kezdenek el építeni egy házat az egyik ágba, távol mindenkitől. Azonban az emberek nem nézik jó szemmel ezt a kapcsolatot.

Szóval erről is lemaradtunk. Akkor viszont kinek készülhetett ez a német- magyar- román koprodukció? Kísérletnek nem nevezném, ahhoz túl drága és invenciótlan. Mint a nem lebecsülendő Cannes-i kritikusok díja is jelzi- ez egy tipikus fesztiválfilm, ami megnézése után a thaiföldi kritikus sóhajt egyet: „Én ugyan semmi pénzért nem élnék Kelet- Európában! Ugyan itt meg monszun van árvizekkel és szökőárakkal, de legalább nem akarja elvágni a torkom senki”, majd kilép a moziból és elfelejti az egészet. Mert mit érezzek együtt olyan emberekkel, akik maguk sem tudják, miért vannak ott? Egy rakat embert látunk a vásznon, akiknek még nevük sincs, pláne motivációjuk (kivéve az egy szem Tóth Orsit). Tényleg az kell, hogy a külföldiek így lássanak minket? Fura, nehéz körülmények közt élő emberekként, akik folyton isznak- pláne lakodalmas zenére, egy olyan helyen, ahol minden engedélyköteles, még azt is ellopják, ami le van betonozva. Van benne igazság, de egy „ja, ez van”- nál többel nem tudom kommentálni.

A Tarr Bélának nyilvánított köszönet nem véletlen- hosszú beállítások, történetvezetés hiánya, a karakterekkel való azonosulhatatlanság (létezik ilyen szó egyáltalán?) mind Tarr stíluselemeinek alkalmazására vall.

A film készítése körüli bonyadalom – az eredeti főszereplő, a sajnos örökre beváltatlan ígéret, Bertók Lajos forgatás alatt elhunyt - miatt, gyakorlatilag újra kellett forgatni a teljes filmet- ezért az irreálisan nagy költségvetés(majd másfél millió euró).

Az operatőri munka kiváló- bár, ha szép természeti képekre vagyok kíváncsi, átkapcsolok a National Geographic-ra. A zenére sem lehet panasz- még a vendéglátós szinti is jobban hangzik, ha Lajkó Félix tépi mellette a hegedűhúrokat.

Szemlátomást a színészeknek sem sikerült igazán közel kerülni az eljátszandó figurákhoz, (hát még a nézőknek). Lajkó Félix általában csendesen a háttérben marad, még akkor is, mikor ő van premier plánban. Monori Lili és Gáspár Sándor stabil színvonalat hoznak (mint mindig, mikor Gáspártól nem kéri a rendező, hogy ordítson.) Tóth Orsi pedig minden filmben tóthorsi marad- és ez jó. Törékeny, ártatlan kislány/nő, akinek pucér hajnali deszkákon való végiggyaloglása emlékezetes marad.

Ennyit magáról a filmről- és most nézzük ennek az üzenetét: A filmszemlén kiosztott díjak és a kitüntetések (középkereszt!) azt mutatják, hogy a magyar filmnek ebbe az irányba kell haladnia. A kettészakított, széthúzó, összetöpörödő, önbizalomhiányos, szíriuszi magyarságnak tehát arra van szüksége, hogy 92 percig magába forduljon, majd ebből a mélyfilozófiai, mondhatnám kultúrantropológiailag determinált állapotából főnixmadárként rázza fel magát és szülessen újra, majd induljon a multikhoz igát húzni, százérbruttó. Hátbazmeg, nem! Ha ebbe a filmbe az MMK beletolt majd 200 milliót (csak az idén!), azért, hogy a kritikusok elmondhassák, hogy ilyen szar Kelet-Európában élni, akkor ennek a tettnek legyen már valami következménye, vonjanak már felelősségre valakit. 

De tételezzük fel- tévedek. Rosszul aludtam, alacsony volt a vércukorszintem, összevesztem a szomszéddal és ezért az amúgy hegyi patakokat megszégyenítő kristálytiszta értékítéletem csorbát szenvedett. Ez kell a dolgozóknak, mondom Virág Árpáddal. Akkor viszont az első hivatalos személyt, aki megszólal a magyar filmek és mozik látogatottság-csökkenése miatt, az internetes letöltések miatt, a külföldi filmek/sorozatok népszerűsége miatt, támadhatatlan logikával, a tények kíméletlen szemére hányásával kell sarokba szorítanunk. Ilyen magyar filmek után mégis mi a frászt vár?

Delta. 2007. Rendezte: Mundruczó Kornél. Írta: Bíró Yvette, Mundruczó Kornél. Producer: Petrányi Viktória, Susanne Marian, Philippe Bober. Fényképezte: Erdélyi Mátyás. Zene: Lajkó Félix. Szereplők: Lajkó Félix, Tóth Orsi, Monori Lili, Gáspár Sándor.

Robotzsaru

A nemzeti filmgyártás fontos. Nemcsak azért, hogy súlyos milliókat öljünk nézhetetlen filmek tucatjaiba, hanem mert bármikor kialakulhat egy generáció, akik olyat tesznek le az asztalra, ami nemcsak saját hazájukban, de a nagyvilág számára is érdekes lehet. A kisebb filmkészítő nemzeteket a legizgalmasabb figyelni, mikor jön egy-egy felfutási hullám. Pl. a hatvanas-hetvenes években csehek coming outoltak, a kilencvenesekben dánok, a kétezresekben a dél-koreaiak. A nyolcvanas évek eleje Hollandiáé volt. A mából visszanézve az akkori generációban lényegesen több volt, mint amit később mutattak (Dick Maas - A lift, George Sluizer - Nyom nélkül, Marleen Gorris - Törött tükrök). Közülük egy rendező maradt állva, aki még Hollywoodban is beváltotta a hozzá fűzött reményeket: Paul Verhoeven.

1983-as thrillere, a De Vierde Man (A negyedik férj) összeurópai sikert aratott, ami felkeltette az érdeklődést a rendező iránt és próbaprojektként a nagyköltségvetésű Flesh and Blood-ot kapta Hollywoodtól, ahol a kendőzetlen középkorban mutatta be, hogy nála jobban kevesen értenek a szex- és erőszakábrázoláshoz. A siker közepesnél nem volt nagyobb, de a film nyilvánvalóvá tette, hogy Verhoeven nagy költségvetéssel is tud bánni. (Ekkor vesztek úgy össze kedvenc színészével, Rutger Hauerrel, hogy a mai napig sem beszélnek. Ugyan volt egy békülési kísérlet, pont a Robotzsaru címszerepe kapcsán, ám Hauer ezt elfoglaltságaira hivatkozva mégis visszautasította.) Verhoeven ekkor végleg áttette a székhelyét Hollywoodba, ám egy ideig kizárólag csapnivaló forgatókönyvekkel bombázták (állandó írója, Gerard Soeteman Hollandiában maradt). Többek között hozzávágtak egy, a jövőben játszódó Frankeinstein-történetet is, amit az íróasztalán hagyott, unta, rosszul volt tőle. Felesége olvasta végig, és hívta fel a figyelmét a történetben rejlő potenciálra. Az ő útmutatásai alapján fűzte fel később a sztorit az „amerikai liberalizmus fasizmusa”-szálra.

Alex Murphy közrendőr (Peter Weller ikonikus alakításában) áldozatául esik a közeljövő Detroitját rettegésben tartó gátlástalan bűnbandának, akiket a pszichopata Boddicker (Kurtwood Smith) vezet. Senki nem sejti, hogy Boddicker összejátszik a várost gyakorlatilag irányítása alatt tartó óriásvállalat, az OCP vezető menedzserével (Ronny Cox), a cégnek ugyanis érdekében áll a lehető legolcsóbban felvásárolni a telkeket, hogy a régi várost lerombolva a saját utópiáját építhesse fel a helyén. Kozmetikai parasztvakítás-képpen az OCP a maga szuperrendőr-programjával igyekszik a lakosságot  leszedálni, és ennek a bizonyos szuperrendőrnek az emberi tényezőjét éppen Murphy roncstestének pislákoló tudata szolgáltatná. Enter Robocop...

Az író Neumeier szerint a történet félúton van Dredd bíró és a Vasember között, amiben van némi igazság, bár maga a szkript egy sima bosszútörténet. Valaki vért akar ontani a lelki békéjé helyrehozatala végett. Nem sokkal szofisztikáltabb alapvetés, mint pl. a Death Wish-é - ám itt lép be az európai látásmód, amely érdekessé, izgalmassá teszi a sima akciósztorit. Mert milyen társadalmat is látunk? Amelyik legnagyobb örömét az ostoba tévékomédiákban leli. Amely a hírek közé ékelt reklámokban élvezkedik, miközben a hatalom csúcsain politika és gazdaság ölelkezik egymással, és a civil tényező csak és kizárólag vásárlóerő szempontjából létezik számukra.

Nincsenek leosztva a női-férfi szerepek, mindenki egyenlő - közös rendőrségi zuhanyzó, egységesen rövid frizurák (az androgün megjelenés teljesen meg is felelt a nyolcvanas évek divatjának, bővebbet tán a Boy George-Annie Lennox páros tudna mesélni). A rendőrök sztrájkolnak a minimálisan elvárható munkafeltételeik javításáért, amíg a vállalat- konglomerátum értelmetlen katonai fejlesztésekbe (ED- 209) öli a pénzt. Senkit nem zavar, hogy a nagyívű városfejlesztési projectbe bele van kódolva az alsó (fizetőképtelen) néposztályok szisztematikus (nemcsak elűzése, hanem) kiírtása.

Verhoeven kiváló Hitchcock-tanítványnak bizonyul (amely érdem nem tévesztendő össze Brian de Palma  izzadtságszagú Hitchcock-mániájával.) Hitchcock főhősei gyakran küzdenek  erős pszichotikus zavarral – és lehet–e nagyobb mentális problémánk mint emberi mivoltunk elvesztése?  „Másodszor is végig kell menni az ösvényen”- írja Chabrol a mester hőseiről (utalva arra, hogy Hitchcock kétszer vezeti végig karaktereit ugyanazokon a dramaturgiai pontokon, pl. Psycho, Szédülés, Madarak, stb.), Murphy is kétszer kerül a shotgunok kereszttüzébe. A rendezői cameót is kipipálhatjuk a bulijelenetnél. A szőke nő ugyan hiányzik, de ezt a karaktert Verhoeven mindig az erős akaratú, aktuálisan kedvenc színésznőjének tartogatja (Hollandiában: Renee Soutendijk, USA-ban: Sharon Stone.)

A másik jelentős rendezői kézjegy a kereszténység. Verhoevent már a 80-as évek elejétől foglalkoztatta a hit rendszere (de nem ragadt le a külsődleges jegyek megidézésénél, mint Woo, többek közt ettől is különleges a De Vierde Man). A Robotzsaru-ban feltárul egy indusztriális világ születés-halál misztériuma: akkor hoznak létre, jössz létre, amikor a hatalmasok akarják, és el is pusztíthatnak, ha úgy kívánják. A rendőr kivégzése (csak a rendezői változatban) felfogható keresztrefeszítésnek is (bár a fejlövés töviskorona- jellegét vitatnám). Az emblematikus sisaklevételkor megmutatja magát kollégájának, Lewis- nak, akképpen, ahogy a feltámadás után Jézus felemeli a csulyáját a tanítványok előtt. A bevetések mintha csodatételek lennének, de a Jézus-parafrázis a végső leszámolásnál egyértelmű igazán. A vízen járó kiborg mögött a roncstelep, a sóderhegyeivel és vasdarabjaival maga a realizmus és az apokalipszis tökéletes kevercse.

Noha az ember-gép meghasonlása előrevetíti a kilencvenes évek fő problémáját, az identitáskeresést, itt még újdonságként hat: Murphy a film végén a neve kimondásával egyirányúvá teszi a folyamatot, az értelem legyőzi a szoftvert. A gúnyos, fiktív médiainzertek ötlete valószerűvé, átélhetővé, sőt profetikussá teszi a történetet. (A Robotzsaru és a Videodrome a nyolcvanas évek legelőretekintőbb két filmje. - W. F.)

A kékesszürke, poroszosan visszafogott képek éles kontúrral rendelkeznek, hála Verhoeven egyik kedvenc operatőrének, Jost Vacano-nak (Das Boot). Nem hódol be sem az MTV-esztétikának, sem az apokalipszis-filmek káoszának. A relatíve alacsony költségvetés nem látszik a trükkökön. A kor legjobb szakemberei dolgoztak rajtuk napi 16-18 órát. A stop-motion trükkök harryhauseni minőséggel rendelkeznek (Phil Tippett akcióban), a Robotzsaru-jelmezt a zseniális Rob Bottin építette meg.

A zenei főtéma ugyan emlékeztet a Frankeinstein menyasszonya egyik betétjére, ennek ellenére Basil Pouledouris egyik legjobb munkája. A katonai induló-szerű szerzeményei tökéletesen keverednek az epikus, már-már rózsamiklósi hangszereléssel.

Mivel nem vagyok éppenséggel fegyverbuzi, a mordályok elemzésébe nem mennék bele (csak ízelítőként: a Robotzsaru-pisztoly egy átalakított Beretta M93R - mindenki ilyet akart felsőben).

Adott egy erősen B kat. sztori és alacsony költségvetés, amiből a tehetséges alkotógárda alulértékelt színészekkel a szarból kemény munkával, kreativitással aranyat tudott csinálni. Ez hiányzik a mai Hollywoodból.

A remake-et Aronofsky készíti. Fuck him.

Robocop. USA 1987. Rendezte: Paul Verhoeven. Írta: Edward Neumeier és Michael Miner. Producer: Jon Davison és Arne Schmidt. Fényképezte: Jost Vacano. Zene: Basil Poledouris. Szereplők: Peter Weller, Nancy Allen, Ronny Cox, Kurtwood Smith és mások.

A fantom

A mai alkalommal térjünk vissza ismét a meggymárkaszínű múltba, poroljuk le a Skoda 120L hátsó ülése mögött becsempészett Gold Star videókazettákat, amelyeken kuriózumokra is lelhetünk. Így jártam a jelen recenzió tárgyával is.

A bosszútörténet szerint egy arizonai kisvárosban vagyunk, ahol a fiatalokat egy autós banda tartja rettegésben. Különösen vezérük, Packard (Cassavetes). Egy nap azonban feltűnik egy mattfekete turbó, ami felveszi velük a versenyt. Ezidőtájt bukkan fel a városban a jóképű Jake (Sheen) is, aki megtetszik Kerry-nek (Fenn). Ez viszont nem tetszik Packardnak, akit a lány visszautasított. A banda tagjai folyamatosan fogyatkoznak a „Fantom”–mal vívott végzetes kimenetelű autóversenyek okán, ami már feltűnik a rendőrfőnöknek (Quaid) is.

Még 1985-ben jött ki a tinifilmek két meghatározó mérföldköve: a Nulladik óra és a Vissza a jövőbe. (Ezzel meg is született a két végpont: az első reálisan ábrázolja a tinikaraktereket és gondokat, míg a másik idealizálja az átlagtinédzsert.) Ennek a gyorsan jött reneszánsznak köszönheti létét A fantom is: megpróbál különböző motívumokat összelopkodni: Mad Max 1-2, Csillagember, Christine - nyúl mindenhonnan. Az író-rendező nem tudta eldönteni, mit is csinálna legszívesebben: akciót, sci-fit, romantikus filmet, thrillert... Az autós üldözések izgalmasak, de a narratív részeken úgy elcsúszik az egész, mintha teflonnal burkolták volna a videószalagot. A sztorinak különösebb iránya nincs: a szereplők csak lézengenek, majd egyszer csak kipurcannak autóbalesetben, azt jóccakát.

A téma, a szereplők, a célcsoport kívánnák az MTV-esztétikát, ám a rendező sivatagos világvége-hangulatot próbál teremteni, ami erősen felemásra sikerül. A világ 86-ra-ra túljutott a lehetséges apokalipszistól való félelmén - Gorbacsov még a májfoltjával együtt sem volt olyan félelmetes ellenség, mint Brezsnyev a szemöldökével. (Hát még a politikájuk közti különbség!)

A színészek alakítása nem épp shakespeare-i, de egy tinifilmtől nem is várható el. Az egyetlen, aki próbál megharcolni a karaktere mélységének hiányával, az Nick Cassavetes, de erejéből is csak komoly küzdelemre futja a humortalan dialógusokkal. Charlie Sheen utolsó filmje volt ez a Szakasz előtt. Sherilyn Fenn jól hozza a naivát - de méltatlanul kevésszer tűnik fel és idegesítáően túlöltözve.

A mellékfigurák döbbenetesen hülyék - az elején még szórakoztatóak, de a végén már fárasztóak, különösen a fagyállót és csavarlazítót felváltva kortyoló Skank. És mennyi dauervizet használtak Rughead frizurájához? Természetesen az amerikai kisember ellenségei ők: punkok, akik mindent csak szétkúrnak maguk körül a balhé kedvéért.

A fantom-ot felfoghatjuk a „nyolcvanas évek Halálos iramban”-jának is, pláne a gátlástalan General Motors-product placement miatt. A főhős Knight Rider-es Dodge M4S tanulmányautójától kezdve a Larry Shinoda tervezte kólásüveg-Corvette-en át a Pontiac Firebird-ig felvonul az összes nyolcvanas évekbeli cool amerikai verda.

Az egyetlen elem, amibe nem lehet belekötni- az a soundtrack. A főcímzene mellett  megszólal a Mötley Crüe, Ozzy, Billy Idol, stb. Még Bonnie Tyler sem tudja lerontani az összképet, pedig nagyon igyekszik.

Vannak filmek, amik szépen öregszenek - A fantom nem tartozik közéjük. Csalódott vagyok, depresszív, még a nosztalgiafaktor sem segít sokat. Ideje újra beletúrni a kazik közé!

The Wraith. USA 1986. Rendezte: Mike Marvin. Írta: Mike Marvin. Producer: John Kemeny, Buck Houghton. Fényképezte: Reed Smoot. Zene: Michael Hoenig és J. Peter Robinson. Szereplők: Charlie Sheen, Sherilyn Fenn, Nick Cassavetes, Randy Quaid és mások.

Hancock

Az, hogy a szuperhősök jók, evidenciának tűnhet. Addig, amíg meg nem ismerkedünk Hancockkal (Smith). A cuccait egy igényesebb hajléktalan se venné magára; ha nem az utcán alszik, lakókocsijába vonul vissza - de ha baj van, úgy szedi ki a bűnözőket a kocsiból, mint más a konzervkukoricát.

Csak egy a probléma vele: akcióival tetemes költségeket okoz a városnak. Ekkor talál rá egy sikertelen PR-menedzser (Bateman), aki azt javasolja, vonuljon önként börtönbe, így egy idő után megnő a bűnözés és a nép a szabadságát fogja követelni. Ezzel párhuzamosan vonzalom alakul ki Hancock és a menedzser felesége, Mary között (Theron).

A film gyakorlatilag két részre szakad. Az elsőt viszi az alapötlet ereje, érezni Berg humorát, Will Smith sem rossz, bár egyre inkább Larry Fishburne-ösödik. A poénok ülnek és jó ritmusban jönnek. A második részre elfogy a muníció és a szuperhősség kerül bonckés alá, de minek? Az első felében deheroizál - a másik felében istenít. Vaddöfakk? Nagyobb feladat kideríteni az értelmét, mint kaukázusi kefirről megállapítani a fogyaszthatóságát.

Hiányzik azonban a megnövekedett erővel arányos felelősségérzet: morális dilemma nélkül nincs szuperhős. Akit képességei predesztinálnak emberfeletti feladatokra, mit érez az átlagemberrel szemben, akit simán eltaposhatna? Mit érez saját, korábbi énjével szemben?

A forgatókönyv első változata ’96-os keltezésű, megfordult Jonathan Mostow-nál, Michael Mannál - akik szerepet is vállaltak a film elkészítésében. A sztori a „Hősök” és a „Berlin felett az ég” között lavírozik valahol. A PG-13-as besorolásnak "hála", lezárása ártalmatlan

A speciáleffektek John Dykstra munkáját dícsérik - nem ütik meg ugyan pl. a Pókember szinvonalát, de nem rosszak. A színészek közül mindenki hozza azt az átlagot, amit egy nyári blockbuster megkíván, a zene is a langyosság határán egyensúlyoz - John Powell-től inkább a Bourne-témát jegyezzük meg.

Érthető, hogy igény van erre a filmre. Ismerjük be, nincs fekete szuperhős - hacsak Darth Vader-t nem tekintjük annak. Az amerikai gyerekek 20%-a Halloween-kor üveges tekintettel néz a félliteres Dr. Pepper mélyére és ismét felveszi a tavalyi Shaft-jelmezt.”De idén Hancock leszek!”- hangzik majd többmillió kicsi szájról a film megnézése után. A Sony- Columbia főnökei ezekre a boldog arcocskákra gondolhattak, mikor kipengettek 150 millió dollárt 92 percért. Mással nem indokolható.

Hancock. USA 2008. Rendezte: Peter Berg. Írta: Vincent Ngo és Vincent Gilligan. Producer: Akiva Goldsman, Michael Mann, Jonathan Mostow, Will Smith. Fényképezte: Tobias A. Schliesser. Zene: John Powell. Szereplők: Will Smith, Jason Bateman, Charlize Theron és mások.

Kommandó

Jelen írás nem az eleven, mozgékony jelennel foglalkozik, hanem a távoli, elrozsdált múlttal. Mikor még vehettünk ballonos szódás jaffaszörpöt, de már inkább kólát hörpöltünk, hittünk a 2010-re felépülő csillagvárosokban, pedig még a kalákában épülő családi házhoz sem lehetett huzalszeget kapni. S amíg a vodkapárát lehelő, pizzányi tányérsapkát hordó Jevgenyij vígan csurgatta a kerozint a katonai bázisok talajába, mi vagy a piros műbőrülésű mozikban szurkoltunk a csillagos- sávos lobogónak, vagy csempészett hangalámondásos videókazettákat bámulva drukkoltunk a Videoton Supercoloron át a kapitalista világrend két őrének: Arnoldnak vagy Sylvesternek.

(A suliudvarokon komoly sérüléseket lehetett összeszedni, ha valaki kiállt az egyik hős mellett - az ellentábor ellenérzései azonnal gáncsolásban és Triál-matekdobozzal végrehajtott kalapácsvetésben manifesztálódtak.)

Esetünkben Arnoldon a sor, hogy szétrúgjon néhány, USA érdekeit veszélyeztető segget. Hát lehet nem szeretni egy olyan sztorit, amiben a hegyek közé visszavonult veterán elitalakulatos John Matrix lányát elrabolja egy puccsra készülő latin-amerikai  akarnok, hogy rákényszerítse a jelenlegi elnök megölésére?! Mátrixot repülőre rakják, de megszökik - 11 órája van, hogy megtalálja és kiszabadítsa a lányát, leszámoljon a diktátorral és mellékesen egy teljes hadsereggel.

Megjelennek a nyolcvanas évek Amerikájának gondjai: japán autó vagy Cadillac, banánköztársaságok ” ki tudja kommunista-e”- jellegű ezredesei, és persze a hős, aki megmenti Amerikát. Nem volt mentes a háborúktól a korszak: a bejrúti bombázások (lásd bővebben (hol?) Chrudinák Alajos interjúit Arafattal a Tangerine Dream főcímű Panorámában), granadai partraszállás, Laosz, Angola, stb. A vietnami kalandból azt a következtetést vonta le a reagan-i vezetés, hogy a haditechnikát kell fejleszteni, mert a dollármilliárdokkal tökéletessé csiszolt fegyverzettel megnyerhető minden háború. A tapasztalatok nem ezt mutatták. A gerilla-módszerek ellen a mai napig nincs hatásos ellenszer, látható az öt éve tartó iraki kalandnál is. Ha már a valóságban nem sikerült megnyerni minden háborút, legalább filmen tegyük meg!- hangzott a jelszó és lőn.

A trükk és képmanipuláció-mentes akciójeleneteket nézni még ma is élvezet. Ahogy a fék nélküli, kéttonás Chevrolet Blazer zúdul alá az erdőben, előrevetíti Arnold leszámolását. Semmi finomkodás, elegancia - marad a puszta brutalitás. (Vic Armstrong, a nyugati világ legjobb akciórendezője szerint is a Schwarzihoz leginkább passzoló harcmodor, ha egyszerűen berúgja az ajtót és kész. Lehetetlen megcáfolni. Már a futás se áll jól neki, hát még, ha kungfuzna!). A repülőgép-szekvenciát az „57-es utas”-ban egy az egyben nyúlták le, a gép kerekén való kuporgással együtt, az egyedüli különbség a divatban van: a Schwarzi vajszínű zakóját váltotta Wesley Snipes laza bőrdzsekije.

„Cindy: What happened to Sully?
Matrix: I let him go.”

A plázajelenetben egyértelművé válik Arnold fizikai fölénye. A szabály itt is érvényesül- a biztonsági őrök a mosónőkhöz hasonlóan korán halnak-, pláne, ha egy kommandóst akarnak elfogni. A dekoráción való Tarzan- lengést is übereli, mikor kiszaggat a helyéről egy telefonfülkét, benne Sullyval, a kis szerencsétlen végrehajtóval, aki ekkor még megmenekül, de nemsokára már egy popeye-nyi alkaron függ az élete- kiszámítható végeredménnyel. Matrix lassan felgöngyölíti az egész ügyet.

„Cindy: Where are we going?
Matrix: Shopping.”

Ám a film legemlékezetesebb része csak ezután jön: a bevásárlás a fegyverboltban, a letartóztatás, majd a menekülés. Cindy szerencsétlenkedése a rakétavetővel tökéletes példája, hogy hogyan lehet egyszerre vígjátéki és akciódús egy jelenet.

„General Kirby: Leave anything for us?
Matrix: Just bodies.”

Végre eljutunk a szigetre, ahol Arius tábornok készül a puccsra, hadseregével együtt. Elértünk ahhoz a részhez, ahol Arnie leginkább kibontakoztathatja képességeit-  felfegyverzi magát. Az a 20 másodperc adja meg a film savát-borsát: a hős háborúba indul. Nem is akárhogy. Egyszemélyes hadseregként vág rendet a latin szabadságharcosok között- M-15-sel, Desert Eagle- lel, Claymore- aknával- a végén már vasvillával és flexkoronggal. Kétség sem férhet hozzá, hogy képes lenne bolgár meggybefőttből is atombombát fabrikálni- a ’la MacGyver-, ha akarna. De nem akar, csak ölni az ellent.

„Bennett: You're a dead man, John!
Matrix: Bullshit!”

És persze még hátravan a nagy leszámolás- késpárbaj a kazánházban. A gőzben repkednek a beszólások és a veseütések a két ellenfél közt- de csak egy maradhat. Ezt persze Matrix lánya is végignézi- későbbi pszichiátriai kezeléséről nincs tudomásom, de nem is fontos. Itt nincs helye sem érzelgősségnek, sem férfiatlan tötyögésnek.

Steven E. de Souza (48 óra, Die Hard) forgatókönyve a politikai kontextusokat leszámítva is kellően fordulatos, plusz Arnie egymondatos beszólásai itt kezdenek büntetővé válni. Az eredetileg kiszemelt Walter Hill helyett a tisztes iparos, Mark L. Lester dirigálta a stábot és tökéletesen hozta a tőle elvárt szerepet- korrektül összetartotta a jeleneteket és tempót adott a filmnek. A filmből árad a tesztoszteronszag- kétajtós szekrények szaladgálnak mindenfelé, a nők hangsúlyosan vékonyak, kicsik, védtelenek. Az akció- és a vígjátéki elemek nem ütik egymást- a showdown pedig maga az megtestesült önparódia. Arnie vs. latin hadsereg- fix egyes.

Kedvenc testépítőnk nem is fa, hanem épületfa arccal „játssza” végig a filmet- de pont ez az érzelemmentesség passzol a karakterhez. Rae Down Chong főleg bongyor hajzuhataga miatt emlékezetes, Dan Hedaya meg képtelen hibázni. Nagy felfedezés Vernon Wells- ha túltesszük magunkat a szétszteroidozott Freddie Mercury- arcélen, megérezzük a fenyegető gonoszságot. Az ausztrál bányász nem játssza túl a bosszúszomjas sidekick-et, méltó ellenfele Schwarzi-nak.

Zeneileg abban a korszakban vagyunk, mikor a hair-rock és az italodisco két irányból végzi aknamunkáját egy teljes generáció látens homoszexuálissá tételében. A Power Station végefőcímdala (We fight for Love) az előbbihez áll közelebb- de még a vállalható kategórián belül lavírozik. A filmzene pusztán a 48 óra főtémájának újrakeverése- James Horner gyakorlatilag abból élte végig a nyolcvanas éveket.

Míg a Terminátor túl pesszimista, a Rambo túl politikus, a Kommandó szórakoztató. Soha nem ül le, soha nem válik unalmassá. Erőszakos, humoros, nem veszi komolyan saját magát - tökéletes szórakozás mindenkorra.

Commando. USA 1985. Rendezte: Mark L. Lester. Írta: Jeph Loeb, Matthew Weisman, Steven. E. de Souza történetéből Steven E. de Souza. Producer: Joel Silver. Fényképezte: Matthew F. Leonetti. Zene: James Horner. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Vernon Wells, Rae Down Chong, Dan Hedaya és mások.

Filmkritika: KIS VUK (magyar, 2008) * (bár legszívesebben valami mínuszt adnánk)

Dupla kritika! Vilosét Ramizé követi! (A szerzők elnézést kérnek a cikkben előforduló erős kifejezések miatt, de nem volt alkalmuk kigyomlálni ezeket, mert lejárt a sétaidő és a kedves, megértő ápolók visszakísérték őket a doktor úrhoz.)

Filmkritika: BÖRTÖNVONAT YUMÁBA (3:10 TO YUMA, USA, 2007) ***

Átlag tízévente kel ki tetszhalott állapotából a western, de még egyszer sem volt annyira kómában, mint manapság. A 2000-es években még a két lábon járó defibrillátor, Clint Eastwood is a világháborús hadszínterek felé fordult, Costner Fegyvertársak-ja elsikkadt, még az HBO Deadwood–ja sem érte meg harminchetedik epizódot. A helyzeten ez a film sem segít.

Logikusnak tűnhetett Elmore Leonard eredeti 1953- as novelláját még egyszer feldolgozni. Az első változat 1957- ben készült, még az ötveneses évek végének aranykorában. (A hét mesterlövész, Rio Bravo, A balkezes pisztoly, stb.) A korszak után gyakorlatilag a Vad bandáig, tehát tíz évig nem született sikeres amerikai western.

A klasszikus Délidő dramaturgiáját követő sztoriban a békés telepes, Dan Evans, aki nem hajlandó eladni a földjét vasút miatt, jutalom reményében elkíséri a törvényenkívüli Ben Wade-et a 3.10 es vonathoz, ami majd a yuma-i börtönbe viszi. Pedig tudja, hogy a bandita emberei ki akarják szabadítani főnöküket.

James Mangold filmipari szakmunkásból soha nem lesz egy új Anthony Mann, pláne egy Peckinpah, horribile dictu Leone. Az egyéni látásmód hiányát nem rónám fel neki- pedig lehetne- inkább az erős szerkezet nem léte fájó. Az első félóra után a film szétfolyik, mint Evans ujjai közül a homokszemek.

És hát mire a remek alakítások, a jól kiválasztott mellékszereplők, ha a karakterek zavarosan és logikátlanul döntenek? FIGYELEM! SPOILERVESZÉLY! (Wade mi a túróért fordul az emberei ellen? Ha az apacsok miatt veszélyes a terület, miért nincs ott egy fia indián se? Miért kedveli meg a végére Wade az őt mindhalálig üldöző McElroy-t?) Wade beszólásai büntetnek ugyan- de mivégre, ha a jelenetnek nincs tétje?

A színészi alakításokról szerzőtársak már szóltak- emiatt mellőzném egyébként kifejezetten pozitív véleményemet.

A vágókra is ráfért volna a pontosság betartása- az eredeti film 91 percéhez képest a 2007-es változat 122 perc hosszú- teljesen indokolatlanul. A hangulatot meghatározó fényképezés az egyedüli, ami makulátlan. Akár az új- mexikói tájon pásztáz a kamera, vagy zárt szobában mutatja Evans és Wade szópárbaját- mindig hozzátesz a filmhez.

A két változat között eltelt időben sokat változott a műfaj. A spagetti- westernek stílusa, Peckinpah vérfürdői, Eastwood melankóliája, Costner heroizmusa hozzácsiszolta a cowboy- okat az adott korhoz. A film nem tudja eldönteni, hova is kötődjön. Ha már újat mutatni nem tud( rendezői koncepció, ugyebár), legalább remixeli az eddigieket. Spagettis szuperközelik, John Ford-i fogatjelenetek, Peckinpah-i leszámolás, Mann-i zenei témák. Katyvasz.

Ha már zene -kétségtelenül ez Marco Beltrami legjobb műve,(Oscarra is jelölték idén), de nagy részét olyan irreleváns jelenetek alá helyezték, hogy a film élvezeti értékét jelentősen csökkenti.

Filmkritika: Majdnem szűz (magyar, 2008) **

Tévékritika: Mad Men (USA, 2007) ***

Végy egy ötlethiányban szenvedő kreatívot, aki egy dohányfüstös bárban az alázatos pincértől akar ideákat kicsikarni. Majd sétáljon be késve az irodájába, ahol a titkárnők félistenként tekintenek rá, aztán rá pár percre rohanjon ki onnan, mert nem hajlandó egy gazdag nő utasításait követni.

Nos, ez nem Horváth Ilona elveszett receptje „Hogyan készítsünk házilag parlamenti képviselőket?” címmel, hanem bepillantás a Sterling Cooper reklámügynökség vezető agymenje, Don Draper életébe New York-ban, 1960-ban. Maga a megvalósult amerikai álom a fickó - WASP, tökéletes házasság, gyönyörű gyerekek, izgalmas munka. Kár, hogy rojtos a valóság. Lassan felfeslik a szövet - zegzugos múlt, fárasztó házasság, idegesítő munkatársak, még idegesítőbb ügyfelek.

Már a főcím gyanús - egy kurva nagy hommage Saul Bassnek, Hitchcock állandó főcímtervezőjének. Kábé a harmadik résznél azonban kiderül, hogy kegyetlenül passzol a sorozathoz. Szeretnék jobban belekötni, de nem tudok.

Az évad első felében a szakemberek tökéletesen kiélik magukat - írók betonozzák a karaktereket a későbbi fordulatokhoz; a jelmezek, mintha a korabeli Vanity Fair címlapokról lopták volna őket, a frizurák némelyike ma is látható a Rákóczi úti elhagyott fodrászüzletekben maradt Burda különszámok megsárgult lapjain.

Amikor kezdene leülni a sztori, mindig akad egy-két szexista/rasszista beszólás, jó dialógus, ami továbblendíti a történetet - amelyről eleve túlzás lenne állítani, hogy istrángszaggató tempót diktálna. Belemászunk az ellenkultúrába / beatnikek/, kicsit a hivatalosba is /Nixon – Kennedy választási harc a tv- ben/, közben meg csak kopnak a tűzkövek az öngyújtókban.

Az évad második felében a forgatókönyvírók lejönnek a Dormicumról: a merészebb kanyarokat is biztosan veszik, legyen szó női orgazmusról, workaholic-életvitelről, férfi- női homoszexualitásról, vagy a védjeggyé vált állandó dekkelés hátulütőiről.

Erősen működik a nosztalgia-faktor: ó virághímes ifjúság, jöjj vissza, még ha egy percre is! Mikor még bízni lehetett az Elnökben, a kommunisták voltak az egyedüli ellenségek, bárki bármikor rágyújthatott egy szál talpasra, a munkahelyi piálást lehetett brainstormingnak hívni! Utoljára a Flintstone családnál volt ekkora rácsodálkozás, hogy milyen újdonságokat használtak ezek. Diavetítő? Hűtőszekrény?! Fogamzásgátló?!! Már fel se tűnik.

Bennem felmerült egy érdekes konnotáció: ezek itt sopánkodnak a politikai rendszeren, mikor nálunk bármikor bárkinek kiállíthattak egy beutalót Kistarcsára! Chubby Checker kontra Németh Lehel! Jack Daniels vs. Sósborszesz!! Részemről fix egyes.

A sztori stílusában Douglas Sirk és a korai Orson Welles között van valahol, általában az előbbihez közelebb. A főhőst játszó Jon Hamm az elején a bociszem-effektusra bíz mindent, később aztán belejön - túljátszásról hál’ istennek szó sincs. John Slattery biztosan hozza a tőle megszokott deres halántékú sármőrt, aki még a besózott halat is röptében, hm, eszi; és óh, Christina Hendricks … mekkorajónő!

Végülis sikerült Matthew Weinernek egy újabb nézhető sorozatot összerakni, miután a Maffiózók befejeződött. A kapott két Golden Globe /legjobb drámasorozat, legjobb férfialakítás/ biztosíték egy újabb évadra. A kérdés az, hogy meddig vevő a nép a nosztalgikus múltbarévedésre.