Az azóta amerikai legendává lett fiatalember történetét Jon Krakauer biográfiájából ismerte meg a világ, és ez a könyv volt az alapja Sean Penn 2007-es filmjének is, amely a tavalyi év talán legnagyobb kedvence volt a tengerentúlon, és amelyet több amerikai kritikus is remekműnek könyvelt el. A film a tenger ezen oldaláról nézve azonban legfeljebb félsiker.
Sean Penn előző filmje, a Dürrenmatt zsánerbomlasztó kisregényéből forgatott Az ígéret megszállottja mesterműnek koránt sem volt nevezhető (csak miheztartás végett, Sean: az Ígéret kb. nyolcéves korom óta az elsőszámú filmtervem volt, de így, hogy még a kvázi-analfabéta amerikaiakkal is megismertetted a kisregény bizonyos aspektusait, valószínűleg mindörökre megfosztottál a forgatáshoz szükséges vulkánfíbernyi zöldhasútól. Igazán kösz!), azt azért kétségtelenül bizonyította, hogy rendezőnk az amerikai köznép avatott etnográfusa. Most is elemében érzi magát, amikor a főhős Alaszkáig tartó, hosszadalmas, sorsfordító találkozásokkal tarkított útját ecseteli. A hírek szerint Sean Penn tíz évet várt arra, hogy a McCandless család áldását adja a filmre, és talán ez a hosszú várakozás az, ami nyomot hagy a filmen. A rendezőt ugyanis jól láthatóan nem igazán érdekli a főszereplőjében lakozó ellentmondás. Szó sincs tehát itt remekműről: az Út a vadonba emészthető giccs; egy ütemet tévesztő egzisztencialista road-movie és egy fékezett habzású életelixír lassacskán eléhező keveréke.
Chris McCandless dicsérettel diplomázik az egyetemen, elkapja az égbe hajított sapkáját, beül ünnepelni a családdal, de már tudja, hogy ezek az utolsó mozdulatai, amiket a társadalom elvárásainak megfelelően fog tenni.
A jogi karra már sosem iratkozik be, inkább útra kél, és hátrahagyva a rossz irányba robogó civilizációt magányos vándorként keresztülszeli Amerikát, hogy mesterei, Jack London, Tolsztoj és Thoreau szavát követve a társadalmon kívüli vadonban találja meg magát. 
Igencsak veretes színészválogatott állt rendelkezésére (a főszerepben method actingoló Emile Hirschen kívül a fontos szerepekben feltűnik William Hurt, Marcia Gay Harden, Vince Vaughn és Hal Holbrook, hogy csak néhányat említsünk, in order of appearance) ezért is fájó annyira, hogy Penn kétségtelenül nagy lelkesedéssel, de sajnos elég közhelyesen vázolja az ősamerikai figurákat a diszfunkcionális szülőktől kezdve a szivárványszín kisbuszon portyázó hippicsaládig. Így az utat bemutató epizódok, amelyek főhősünk alaszkai táborhelyén, a „mágikus buszban" zajló túlélőharccal osztoznak folyamatosan a filmidőn, nem igazán árnyalják, de legalább bosszantóan hátráltatják a történetet.
Hogy hősünk saját dugájába dőlt eszement vagy profetikus lázadó, arról még hazájában is megoszlanak a vélemények, Penn viszont egyértelműen csak az utóbbi lehetőségről hajlandó tudomást venni. Teszi ezt azonban olyan szeretni valóan együgyű naivitással, hogy nem lehet őszintén bosszankodni aránytévesztésein. Valahogy túléljük, hogy milyen gyermeki örömmel vág a képünkbe minden frappánsnak vélt idézetet, és ahogy elérzékenyül a technicolor képeslapokat mind gyakrabban aláfestő cukrostakony country-pop balladák hallatán. 
Filmkritika: ÚT A VADONBA (Into the Wild, USA, 2007) ***
