That’s not all, folks: Tapsi Hapsi gyilkos, pedofil és kurválkodó barátai.
Ah, a polgárpukkasztás… kevés téma van, mely oly érdekes és vitatott, mint ez. És a kérdés elsősorban nem is az, hogy valaki meddig hajlandó elmenni ezen a területen, hiszen egy olyan őrült világban, ahol az esztelenül fröcsögő keresztény egyház kirohanást intéz egy Harry Potter vagy egy Da Vinci-kód ellen, és ahol túlbuzgó orosz politikusok ordibálnak mérgesen az Indiana Jones negyedik részére, nyilvánvaló, hogy már egész egyszerűen nincs határ, amit át lehet lépni: valaki úgyis beleköt mindenbe, legyen az bármilyen ártatlan. A kérdés az, hogy a szóban forgó polgárpukkasztás szándékos vagy sem, és ha igen, mi indokolja a létezését? Garth Ennis mesélhetne erről, mert ha csak a Prédikátor című sorozatát nézzük, azon bizony pukkadoztak a népek, de aligha tagadhatja bárki, hogy az írónak bőségesen volt célja azon túl, hogy megbotránkoztasson. Ez a cél hiányzik Mark Millar szerzői minisorozatából, a The Unfunniesból, ami egyszerűen polgárpukkasztás a polgárpukkasztásért. Ráadásul olyan mértékben az, hogy nem lett volna könnyű az Avataron kívül egy másik kiadót találni neki, akinek van elég vér a pucájában és dac a modorában, hogy publikálja.
A bájos, naiv, szeretnivaló kis Hanna-Barbarah világban játszódó történet főhőse (?) Moe, a varjú, aki felesége és gyerekei körében élvezi az esti tévénézést, amikor beállítanak a marcona szövetségiek, és letartóztatják gyerekpornó birtoklása miatt – amiből Millar nem átall folyamatosam poént csinálni. Namost vannak témák, amik általában még a legelvetemültebb alkotók számára is tabunak számítnak, és a gyerekpornó határozottan ezek közé tartozik. Millar azonban magasról leszarja az egészet, és inkább röhög egy jót, az olvasó pedig eldöntheti, hogy lenyakazni, vagy vállon veregetni lenne gusztusa ezért – e sorok írója pillanatnyi gondolkodás nélkül az utóbbi mellett ágál, és nem egyszerűen csak a szerző merészségének dicséreteképpen, hanem azért is, mert a képregénynek ezt az első pár oldalát tanítani kellene. Hatásmechanizmusa bámulatos, a játszóteréül választott világot oly gyorsan, frappánsan és humorosan mutatja be, hogy öröm nézni. Egyetlen panellal összemossa a kedves rajzfilmek és a sztereotip, boldog amerikai család koncepcióját (lehetne valami ennél gyomorforgatóbb és giccsesebb?), aztán a következő oldalon bemasírozik az FBI, és elhangzik a ronda, oda nem illő „pedofil” szó, majd a harmadik lapon már csattan is a bilincs hősünk csuklóján, és indul a börtönbe, ahol majd mindenféle perverzek tágíthatják végbélnyílását. Bámulatos.
Millarnak van elég puskapora, hogy a vaskos polgárpukkasztás (amit fokoznak a karakterek tradicionális kiszólásai az olvasók felé még a legszégyenteljesebb pillanatokban is) kitartson négy részig, sőt, igazából csak az van neki: a The Unfunnies szórakoztatóan perverz ötletek tárháza, aminek abszurditását maximális mértékig fokozza, hogy ezek az ötletek nem a való világban, hanem egy gyermeki rajzfilmkörnyezetben virágoznak ki. A magára maradt feleség prostitúcióra kényszerül, egy anya elkallódott, 10 éves drogdíler gyermekének késői abortuszát (!) rendeli el, egy aranyos kis csibe az utcákon kószálva a káromkodás roppant széles skálájáról megkapó kreativitással válogatott finomságokat vág hozzá minden jöttment fejéhez, ráadásul közben valami őrült gyilkolja a környék ártatlan, védtelen kis porontyait. A háttérben – mint azt viszonylag hamar sejteni lehet – egy való világból a mesevilágba pofátlankodott perverz gonoszságai állnak, és Millar nem is csinál mást, mint vihogva „nézi”, ahogy a betolakodó szabadon ámokfut a tündéri állatkák mindeddig naiv fantáziabirodalmában.
Vicces, provokatív és ötletes, csak az a baj vele, hogy öncélúan az. Kár, hogy Millarnak nincs semmi más célja magán a polgárpukkasztáson kívül, mert mégiscsak jó lett volna, ha valami agymunkát is belevisz a képregénybe, és nem csak arra használja, hogy kitombolja magát sehova máshova be nem építhető ötleteivel. Ráadásul, ha elképzeljük, hogy ebből a koncepcióból mit tudott volna kihozni mondjuk a már említett Garth Ennis, akkor (az esetleges plusz tartalomtól függetlenül) még maga a polgárpukkasztás is beszűkültnek és ötlettelennek hathat. Millar ugyanis szinte csak a szexualitásra megy rá, társadalmi, vallási szempontokat teljesen figyelmen kívül hagy, pedig azok gonosz kicsavarásával a The Unfunnies kétségkívül sokrétűbb és még élvezetesebb mű lehetett volna. Szerencsére azért így is szórakoztató (már annak, aki az ilyesmit elviseli), és ebben része van Anthony Williams gyerekesen szimpla képeinek is, amik nagyszerűen idézik meg a klasszikus Hanna-Barbara filmek együgyűen kedves stílusát, erős kontrasztot képezve Millar munkájával.
Megjelenés: 2004, Történet: Mark Millar, Rajz: Anthony Williams
