A halál és a szuperhős-képregény sosem voltak jóban, de lassan eljutunk arra a pontra, ahol nem egy legyilkolt karakter visszahozása lesz a ciki, hanem maga a karakter legyilkolása. Elvégre minek erőlködik az a szerencsétlen író, ha egyszer tudja, hogy ha ő nem is, egy utódja pár hónap, de legfeljebb néhány év múlva úgyis feltámasztja a nagy drámai körítéssel elkapart figurát? Greg Rucka mentségére legyen mondva, Death and the Maidens című remek kis minijében minden lehetségest elkövetett, hogy Batman egyik legnagyobb ellensége, Ra’s Al Ghul halott maradjon. Nem csak, hogy lánya premier plánban szíven szúrta, de a Sötét Lovag ezt még meg is ünnepelte tetemének elhamvasztásával, ráadásul mint kiderült, Ra’s maga akart meghalni: azon tervének része volt, amellyel biztosítani akarta, hogy lányai magukévá teszik világpusztító/világmegváltó (attól függ, honnan nézzük) misszióját. Szóval foglaljuk csak össze: Ra’s annyira halott, amennyire csak egy szuperhős-képregényben lehet valaki, ráadásul nincs is szándékában, hogy éljen. Persze a cikk tárgyát képező képregény címéből a nyájas olvasó már kitalálhatta, hogy akadt pár író a DC agytrösztjei közt, akiket ez röhejesen kevéssé hatott meg.
Pedig ezek az írók nem akárkik: Grant Morrisonról, Paul Diniről, Peter Milliganről és Fabian Niciezáról van szó, az ember pedig eleve nagy elvárásokkal fog hozzá egy általuk írt történet elolvasásához. És már csak az irántuk való tiszteletből is, lépjünk túl a feltámasztás bosszantó sablonosságán, és azon a tényen, hogy még csak meg sem próbálják megmagyarázni, miért igyekszik Ra’s olyan nagyon visszatérni, miután ő maga akart meghalni – és lássuk a 2007 őszén, a fő Batman-képregényekben megjelent hétrészes sztorit kizárólag önmagában. Tehát Ra’s, aki évszázadokon át újra és újra megmenekült a haláltól az ún. Lazarus gödröknek köszönhetően, most egy öreg, érzéketlen és rothadó, gyolcsba tekert testben tér vissza. Ahhoz, hogy halhatatlanságát bebiztosítsa, szüksége van unokájára, Damienre, lánya, Talia Al Ghul és Batman közös fiára, akit Morrison a Batman and Son című történetben mutatott be. Ha azonban megszállja Damien testét, a fiú meghal, ami nem szerepel az öntörvényű, vad tinédzser tervei között – így aztán apjához, a Sötét Lovaghoz rohan segítségért. De az örök életért folyó hajszába még belekeveredik Éjszárny, Robin, egy hadseregnyi ninja és két eddig ismeretlen Al Ghul is.
Érdekes, hogy maga a címbeli gonosz említi a képregényben, hogy Batman hatalma milyen limitált, hiszen csak Gothamre terjed ki – és ez Morrison szándékaitól függetlenül, tökéletesen alkalmazható magára a karakter és a sorozat hatásmechanizmusára is. A denevérnek szüksége van a bűnös város sötét sikátoraira, koromfekete éjszakájára, az alakját elnyelő árnyékokra, és nem egy író bukott már bele abba, hogy megpróbálta kiszakítani ebből a környezetből (gondoljunk csak az itthon is megjelent Halál a családban című infantilizmusra) – hiszen Gothammel együtt az atmoszféra jó része is azonnal odalesz, azt pedig feltétlenül pótolni kell valami mással. És ez az a „más”, amire jelen képregény olvasásakor hiába várunk. Pedig nem indul rosszul: a bevezetésben Morrison felsorakoztat egy rakás karaktert, szépen lefekteti a konfliktus alapjait, és remek tempóban vág ide-oda az egyes jelenetek közt, egy vad hajsza nyitányával dobva fel a labdát a folytatásnak.
Innentől azonban megtörik a sztori lendülete, és az olvasónak végig olyan érzése van, mintha az írók nem tudtak volna mit kezdeni a történet rájuk eső részével, ezért csak rutinból odakapartak valamit, és remélték, hogy társaik majd összefogják az egészet. A cselekményt szinte random módon szakítják meg elnyújtott, se nem különösebben látványos, se nem különösebben ötletes harcjelenetek, amikben kevesebb a változatosság, mint a ninják öltözködési szokásaiban. Mindeközben féltucatnyi mellékszereplő olvad bele a teljes érdektelenségbe: a három bérgyilkosnő történetbe való bevezetésének Morrison több oldalt szentel, mint amin a későbbiekben ténylegesen felbukkannak, a Batmant segítő vak szerzetes, I-Ching szerepe kimerül pár instant keleti bölcsesség két pofon közti elpuffogtatásában, és néhány ninja legyakásában egy-egy panel bal felső sarkának hátterében, Ra’s Al Ghul eddig ismeretlen, a sztori puszta mozgatórúgójaként szolgáló apjának és fiának felbukkanása és leköszönése pedig a karakter fontosságához képest ijesztően elkapkodott.
És nehogy azt higgyük, hogy a hősök jobban jártak! Batman eleve furcsán hat kicsit, kiszakítva gothami környezetéből, és a szokásostól eltérő jelmezben feszítve, az írók meg nem igazán törték magukat, hogy a karakterre esszenciálisan jellemző viselkedéssel és dialógussal engeszteljék ki az olvasókat – úgyhogy egy diszkont-Batmant kapunk, akiről kis túlzással csak azért tudjuk, hogy Batman, mert hegyes fülei vannak, és csúnyán néz, ha dühös. Robin még rosszabbul járt: Ra’s felajánlja neki, hogy amennyiben csatlakozik hozzá, visszahozza az élők közé nemrég (az Identity Crisis alatt) meggyilkolt apját. Nesztek, drámai morális konfliktus, gondolták az írók, és megelégedtek magának a konfliktusnak a tényével, arra pedig már nem vették a fáradságot, hogy tisztességesen ki is dolgozzák, úgyhogy az egészből csak egy hosszú, unalmas és felszínes jelenet lesz, amiben Éjszárny rugdalózva próbálja meggyőzni barátját, hogy ne essen bele az ármánykodó élőhalott csapdájába. (Állítsuk csak ezt szembe Bruce hasonló dilemmájával a Death and the Maidensből, és rögtön szembetűnő a minőségi különbség.)
Négy címhez és négy íróhoz persze négy rajzoló dukál, akiknek a stílusaik kényelmetlenül eltérőek. Az alaphangulatot Tony Daniel (Batman) sötét, realisztikus, szépen kidolgozott képei teremtik meg, amik után a dinamikával hadilábon álló, nyersebb és szögletesebb vonásokkal dolgozó Freddie E. Williams II kisebb csalódást okoz. Don Kramer (Nightwing) viszonylag ügyes iparosként átlagos színvonalat hoz, a többek közt a finálét is jegyző Ryan Benjamin (Detective Comics) katasztrofális, élettelen és szinte groteszk viaszarcai viszont a negatív oldalra billentik ezt a mérleget is.
A borzasztó ritmusérzékkel, egy hirtelen deus ex machinával elvágott finálé után marad az értetlenkedés, hogy mire is volt ez jó. Ra’s a cím ígéretének megfelelően újjászületett, és minden más maradt a régiben. Konstatálhatjuk, hogy a csaknem 70 éve használt kaptafa még mindig nem kopott el, továbbra sem feltétlenül szükséges, hogy a történeteknek értelmük legyen, nem létezik olyan, hogy halott ember, és az se baj, ha a karakterek olykor csak úgy végigrugdosnak hét részt anélkül, hogy legalább fingunk lenne róla, közben mi játszódik le bennük. Mindebben még nem volna semmi egetrengető, de hogy pont egy Morrison-Dini-Milligan-Nicieza kvartett demonstrálja, az már több mint kiábrándító.
Batman: The Resurrection of Ra’s Al Ghul, 2007
Történet: Grant Morrison, Paul Dini, Peter Milligan, Fabian Nicieza
Rajz: Tony Daniel, Freddie E. Williams II, Don Kramer, Ryan Benjamin