Spancserek

Valami történhetett Hollywoodban; lehet, hogy egy reggel arra ébredtek a producerek, hogy egyetlen igaz barátjuk sincs. Ezen nincs mit csodálkozni: tulajdonképpen senki sem szereti őket, az esetek többségében még a saját anyjuk sem. Sokak élete, de főleg karrierje függ tőlük, éppen ezért mindenki rendkívül óvatos és vigyáz arra, mit mond a közelükben, mert a producerekről nem mindig lehet kitalálni, hogy milyen hangulatban vannak: éppen lecseszték a stúdióvezetők a csökkenő bevételek miatt, vagy az előző este megismert feltörekvő színésznő nem volt eléggé meggyőző az ágyban; egyszóval igazi szociális csőd lehet az életük. Nem is szeretik a romantikus komédiákat: feszengnek tőle.

Ellenben titkon mégis szeretnék őket szeretni, hiszen üzembiztosan hozzák a bevételt, talán nem is lehetnek olyan rosszak. De miért érzik mégis rosszul magukat? Valószínűleg a producerek magányosságát a hölgytársaság kevéssé enyhíti: szexuális beállítottságtól függetlenül nagyon vágyhatnak egy barátra. "Legyen olyan, mint a Túl a barátságon, de semmi buzulás." kezdi óvatosan elővezetni az ötletet a rendezőnek, lassan és vontatottan. "Tudod, nem csajt akar, éppen hogy az van neki, de nincs egy barátja sem." réved a távolba, majd összeszedi magát, mégiscsak ő a Producer (Nagy P-vel), úgyhogy tettetett könnyedséggel hozzáteszi: "Nem tudom, ezt a részét találd ki."

A Spancserek ezért egyszerű, mint a faék: szedj elő bármilyen romantikus komédiát az elmúlt húsz évből, cseréld ki a csajt férfira, a "szerelem" szót barátságra és kész: hősünk Peter Klaven (Paul Rudd) ingatlanügynök álmokkal, szép szemekkel és csodálatos menyasszonnyal: ám kénytelen rájönni, hogy saját kaliforniai álmából vastagon kimaradt a "barátság", mint kifejezés: mivel közeleg az esküvő napja, és nincs olyan férfi a környezetében, akit (jó szívvel) felkérne násznagynak, ezért "randizni" kezd férfiakkal, amelyek - minő meglepetés - egyre-másra katasztrofálisan sülnek el, pedig öccse, a meleg fitnesszedző (Andy Samberg, aki jó) mindent megtesz, hogy sikerüljön neki. Azonban amikor Peter a tévélegenda Lou Ferrigno (igen, ő Hulk a tévéből) házán próbál - vastag jutalékért - túladni, belefut Sidneybe (Jason Segal), aki szinte tökéletes ellentéte Mr. Tökéletesnek - és akkor itt kezdődnek a mindenféle bonyodalmak a koránt sem meglepő, ám borzasztóan sablonos befejezésig.

Körülbelül a tizenhetedik percig azon gondolkodtam, hogy én most kimegyek. Nem hittem a szememnek: a filmtörténet legbénább első jelenetét követte a filmtörténet legbénább második jelenete. Úgy kapaszkodtam a karfába, hallgatva a kínosabbnál kínosabb dialógusokat, mintha az életem múlna rajta - azonban a tizenhetedik percben elkezdett érdekessé válni a dolog, ugyanis a kellékes végre átadta a helyét a forgatókönyvírónak; elkezdtek élni a karakterek, és Phoebe férjéről a Jóbarátokból (ez minden, amit Paul Ruddról tudni érdemes) lassan kiderül, miért is akkora seggfej. Persze az óvatosság jegyében a meleg-poénok minimálisra - és a kevésbé viccesekre - lettek véve, viszont akadt egy-két őszintén vicces pillanat, mint mondjuk a dzsemmelés (sic!) a kanapén, vagy mondjuk Peter menyasszonyának szingli barátnőjének kényszeres pasit-találhatnékja. (Ide kapcsolódik a film legviccesebb párbeszéde, ezt megosztom, hogy ezért ne kelljen végigülni a száz percet: "Miért kell, hogy minden rólad szólnia? - Mert szingli vagyok." Sikerült ezzel a mozdulattal gyomorszájon vágni Carrie Bradshawt - aki, mint tudjuk, tudja, milyen a jó szex, vagy nem fél írni róla. Isten veled, szinglifilm, megjött a bromantic comedy!

Az eddig méltán ismeretlen John Hamburg (akiről ebből a filmből nem derül ki, hogy ő rendezte az Apádra ütöket) és szerzőtársa Larry Levin - aki olyan feledhetetlen alkotásokkal tette magát felejthetővé, mint a Dr. Dolittle mindkét része - összehozott egy egészen közepes, időnként irgalmatlanul borzalmas filmet. Hiába szerepelnek benne egészen jó komikus színészek, mint mondjuk Jason Segel (a film egyetlen értékelhető szereplője a főhős apját játszó J.K. Simmons mellett), mindez sem elég ahhoz, hogy kibekkeljük azokat a kínos perceket, amikor a Família kft. óta nem látott legcikibb, legbántóbb termékelhelyezéseket (szaknyelven product placementeket) kell végigülnünk, amelyek színvonalban együtt sem érik el egy tetszőlegesen kiválasztott teleshop műsor első tíz percét. A visszatérő poénnak szánt szombat esti kötelező kábeltévé-nézés olyan könnyedén illeszkedik a cselekménybe, mint német minimáltechno-DJ a Havanna lakótelepre. Lehet, hogy jól szól, de két percen belül megölik a szomszédok.

A Spancserekhez muszáj márkás öltönyt és egyéb trendi, ezekben a sorokban nem taglalható gyártmányú elektronikai kiegészítőket beszerezni, mert ezek nélkül úgy fogjuk magunkat érezni a vetítés alatt, mint egy menekült afgán nő a Dolce&Gabbana tavaszi bemutatóján Monte Carlóban. Ez a film olyan, mint egy borzalmas játszótéri keverék kutya; ha ránézel, elhányod magad, büdös, koszos, és pontosan úgy viselkedik, ahogy kinéz. De ha jobban megismered, egy kicsit meg fogod kedvelni, és nem utálod már annyira. Viszont soha nem vinnéd haza a lányodnak.