1966: miközben itthon javában zajlik a Táncdalfesztivál és az MSZMP KB büszkén számol be arról, hogy sikeresen visszaszorították a galeriket és a hippiket, akkor Angliában egészen más tartotta lázban az embereket - legalábbis a Rockhajó szerint: ez pedig a Radio Rock kalózrádió élőben az Északi-tengerről, ahol a legmenőbb zenéket adták a legmenőbb DJ-k - éjjel-nappal. Ebbe az úszó Rock'n'Roll mennyországba érkezik meg a tizennyolc éves Carl (Tom Sturridge), hogy keresztapjánál, Quentinnél (Bill Nighy) töltsön el némi időt, miután kirúgták az iskolából. Ebbe az idillbe fog hamarosan belerondítani Dormandy kabinetminiszter (Kenneth Branagh), aki úgy dönt, rövid úton leszámol a kalózrádiókkal és lehetőleg a Rock’n’Rollal is, örökre…
Richard Curtist alapvetően romantikus komédiáiért szeretjük - vagy vérmérséklettől függően: utáljuk – és a Rockhajó sem lóg ki a sorból annyira. Itt is felvonul a brit színjátszás szigorúan szubjektív értelemben vett krémje, kezdve Bill Nighyval, aki megint fog táncolni, tiszteletét teszi Őkirályi felsége Emma Thompson, Kenneth Branaghnak végre megbocsáthatjuk Valkűrbéli hakniját és a távoli vendég, Philip Seymour Hoffman is remek: minden adott egy jó kis ensemble comedy-hez. Noha a párhuzam szinte adná magát, a Rockhajó nem olyan, mint a M*A*S*H; mélyrehatoló társadalomkritikát senki ne várjon tőle, még az uralkodó kormányzatot képviselő Kenneth Branagh történetszála sem erre való. Ő inkább élére vasalt kispolgáriasságával egyfajta uralkodó apafigura lehet a forgatókönyvíró világában.
Azonban a többi elvárást a film teljesíti: itt a hatvanas évek, amely lehet, hogy csak annyira tükrözi a valóságot, mint a Made in Hungária, de itt sem ez a lényeg: zenék, ruhák és The Artist Formerly Known as Rhys Ifans – aki a hatvanas évek legkúlabb arca. Megidéződik egy jelenet erejéig Morricone zenéje, felcsendül megint a „Won’t Get Fooled Again”, és végre nem David Caruso teszi fel napszemüvegét közben agyonszűrőzött aranysárga háttérben. És ugyan belepréselődött valahogy némi szerelmi szál is a történetbe, senkit nem fog kizökkenteni 129 percnyi múltidézésből.
Mindezek mellett azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Richard Curtis lassan ötvenhárom éves, és érzi, hogy öregszik: ilyenkor az ember szívesen felidézi a fiatalkorát, és nagyon könnyen talál ki maga helyett egy tizennyolc évest (Tom Sturridge), aki olyasmiket él meg, amiről ő maga csak álmodozott. És újraírja a történelmet lányokkal, arcokkal és nagy nagy bulizásokkal. Ettől elérzékenyül – mint a második óra elejére a film is, és könny szökik a szemébe. Főleg az utolsó felvonás tűnik úgy mint egy vén fiatalember dala: sziruposan érzelgős, és hiába figurázza ki a Titanic végét, akkor is tagadhatatlanul hollywoodi a befejezés: gyanítom, hogy a forgatókönyv eredetileg nem pontosan így ért véget. Valószínűleg ha idősebb lennék húsz évvel, nem is akarnám másmilyenre.
Mégis talán a legjobb beatfilm, amiben nincs benne a Beatles. A Rockhajó olyan, mint Marvin Gaye: kissé gejl, csöpögős, de ha meghallja az ember, azonnal eszébe jut legalább két szép emlék vele kapcsolatban. És ugyan ha szóba jön, tagadjuk, de titokban, főleg esős vasárnap délutánokon mégis meghallgatjuk az I Want You-t.
