Johnny Mnemonic

Van egy csomó szépirodalmi író, akiknek a szövegei egyenesen a filmvászonra kívánkoznak. Ott vannak Rejtő regényei, zseniális karaktereivel és párbeszédekben elsütött nyelvi leleményeivel (csak neki megvolt az a balszerencséje, hogy rossz helyre és rossz időben született), vagy mondjuk Raymond Chandler, forgatókönyvbarát valós idejű cselekményvezetésével, tökös beszólások tömkelegével és cinikusan maszkulin férfifiguráival (remek noirjait tisztességgel filmre is vitték persze). Mások, nem kevésbé nagy hatású írók, gyakorlatilag adaptálhatatlanok: Lovecraft finom szövésű horrorja például rendre szétszakadt vagy felismerhetetlenné mutálódott vérszomjas és kézzelfogható – azaz megmutatható – rettenetre áhítozó, mohó rendezők kezei között. William Gibson is az utóbbiak közé tartozik, bár a későbbiekben a cyberpunk műfaj, melynek születésében múlhatatlan érdemei vannak, jópár popkulturális remekművet életre hívott.

CYBERPUNK SOROZAT, 2. RÉSZ:
William Gibson VS Hollywood, avagy Vissza a 80-as évek jövőjébe!


A Johnny Mnemonic (Mnemonik János – ügyes névválasztás!) egy Gibson korai korszakából származó rövid novella, mely későbbi műveivel ellentétben könnyen követhető és akciódús, így könnyű falatnak ígérkezett egy sci-fi-akciófilmhez. Főhőse egy adatcsempész, aki fejébe rejtett chip segítségével titkos és igen értékes információkat továbbít, melyekhez ő maga sem fér hozzá. Johnny-nak istenigaziból a töke kivan veszélyes és megterhelő munkájával, így keresetét a beültetett implant eltávolítását szolgáló műtétre gyűjti. Ám balszerencséjére "Ez Lesz Az Utolsó Melóm" közben hektoliteres szarhömpöly szakad a nyakába, így nemsokára a komplett jakuzával a nyomában kell menekülnie, hogy (1) megszabaduljon a veszélyes adatoktól, (2) kiműtse a fejéből a chipet és (3) még csak meg se dögöljön közben. Na és most jöhet a VHS kazetták hátsó borítós ismertetőjét záró három pont: …

Két nagy probléma van a filmmel: a túlzsúfoltság és az értelmetlenül csapongó cselekmény. Épkézláb forgatókönyv híján – melynek írója nehezen ítélhető el Gibson novellájának meggyalázásáért, lévén mindkettőt ő írta – a Johnny Mnemonic inkább a külsőségekben tobzódik: átveszi a legbárgyúbb csavarokat és műfaji sablonokat a 80-as évek akciófilmjeitől és sci-fijeitől (Dolph Lundgren szerepeltetése sokat elárul), telipumpálva a sztorit felesleges lövöldözésekkel (jellemző módon az eredetileg még „very technical boy”-ként jellemzett Johnny itt többször menti meg telidrótozott testőrnőjét, mint fordítva). Az ezekre rálicitálni kívánó nagyszabású film végi összecsapás pedig felváltja a novella legjobb pillanatát, a lehengerlően zseniális ötletre épülő („…Kulturális sokkal ölte meg őt.”) záró küzdelmet.

Gibson valószínűleg zavarba jött a lehetőségtől, hogy egyenesen a nagyvászonra ír, szájkosaruktól megfosztott producerek figyelő szemével a tarkóján, és Hollywood elvárásainak még azon az áron is meg akart felelni, hogy túlterheli, agyonnyomja saját művét. Mert pontosan ez történt, és csak a néző jóindulatán múlik, hogy felfigyel-e az értékes pillanatokra, értékeli-e a kivételesen megfelelő helyre került és szerényebb hozzáadott ötleteket, mint például a film eleji lövöldözés közben bevillanó anime jelenetek a háttérben futó tévé képernyőjéről, vagy a hálózat meglepően pofásan, mégis szöveghűen (egy másik mű, a Neurománc szövegére gondolok) sikerült vizuális megjelenítése, melyből kiderül, hogy az internet mégsem pusztán Csövek Sorozata…

És így hiába az agyi chip okos metaforája (információs túlterheltség, azaz az információ begyűjtése helyett a szelekció felértékelődése – Gibson talán mindenkinél előbb észrevette ezt), hiába a internacionális nagyvállalatok működésének továbbgondolása (tessék utánanézni, hogy a japán rendőrségnek hogy fő a feje, amiért a fehérgalléros jakuzák nagyvállalatait olyan nehéz megkülönböztetni a tisztessége, azaz csupán az üzleti mélyvíz nagyhalainak szokványos gengszterkedéseit meglépő mamutcégektől), a film leginkább csak a cyberpunk-rajongó konzolzsokéknak fog bejönni. Ők értékelni fogják a VR-cuccokat (a kesztyűt és a szemüveget, mint a billentyűzetnél felhasználóbarátabb ember-gép interface hardvert). A kevésbé technológia-mániás geekeket viszont csak azok az ajándék percek fogják szórakoztatni, amikben kisebb szerepekben igazi kult színészek (Udo Kier, Takeshi Kitano) tűnnek fel.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!