A Potter sorozat Birodalom visszavágja: sötétség, halál, gyilkosság, titkok, feltámadó hullák és gonosz minden sarkon, de azért van idő becsípett Hermionéra, bimbódzó tiniszerelmekre, féltékenységi rohamokra és egy frenetikusan bolondos Jim Broadbentre is.
A Harry Potter sorozat nagy utat járt be azóta, hogy az émelyítően családbarát Chris Colombus rátette kezét az első két könyvre, és kisgyerekeknek szóló lagymatag felolvasóestet tartott belőlük. Utódjai, Alfonso Cuarón (máig az övé a széria legjobb darabja), Mike Newell és David Yates, már szerencsére tudták, hogy a Potter regények, bármit mondjanak is az antifanok, nem csak kölyköknek szólnak, hanem minden korosztálynak. És legkésőbb azóta, hogy a negyedik részben J. K. Rowling meglépte az addig elképzelhetetlent, és megölt egy roxforti diákot, tudtuk, hogy jönnek itt még sötét idők. Hát most itt vannak: a színészek komolyan vehető szintre cseperedtek (Emma Watson szépen ki is domborodott, vajsörös becsípését meg tovább is elnéztem volna), a napsütéses ovis környezetből jellegzetesen borongós, ködös-esős angliai vidék lett, a mellékszereplők hullani kezdtek, a kedves kis mese meg lassan inkább egy pszichothrillerre emlékeztet.
A Félvér Hercegben immár szinte minden a Sötét Nagyúr, Voldemort múltja és lehetséges jövője körül forog – méghozzá anélkül, hogy egy villanásnyi flashbacket leszámítva az őt alakító Ralph Fiennes egyáltalán felbukkanna benne. Dumbledore Harry segítségét kéri annak kifundálásában, hogy hogyan állhatják útját a hatalomra törő gonosz mágusnak, és ez persze veszélyes kalandok egész sorához vezet. Voldemort csatlósainak ugyanis megvan a maguk küldetése uruk győzelmének bebiztosításához, amiben nagy szerep jut a Harry örök ellenlábasának számító Dracónak is.
Az eddigi adaptációk közül a Félvér Herceg tér el leginkább az alapjául szolgáló könyvtől: az alkotók innen elvettek, oda hozzátettek, amott kicseréltek valamit, sok apróságot meg elhagytak. Ezek miatt a hardcore rajongók ugyan hőböröghetnek, hogy szentségtörés (borítékolható, hogy fognak is), de a kirohanások után is ott tartunk, hogy a lényeg, vagyis a cselekmény váza, és ami talán még fontosabb, az egész mű hangulati világa, stílusa érintetlen maradt, és korántsem biztos, hogy ez minden apróság belezsúfolásával is elmondható lett volna. Egyetlen, valóban megbocsáthatatlan módosítás történt: a nagy roxforti csata szőrén-szálán repült a történet végéről, így a mű egyébként roppant hatásos emocionális csúcspontja az azt körülölelő epikus összecsapás nélkül óhatatlanul veszít erejéből (az alkotók a csonkítást azzal indokolták, hogy a hetedik könyv végén hasonló csata folyik az iskolában, és nem akarták ismételni magukat – dacára annak, hogy Rowlingnál működött). Kicsit olyan ez, mintha A király visszatérben Aragorn, Gandalf és a többiek Minas Tirith fehér kőfalai mögött vakargatták volna az állukat, miközben Frodóék a Végzet Hegyén küszködtek.
Akadnak még kisebb-nagyobb aránytalanságok és sutaságok, részben mert akárcsak a könyvben, Harry barátai most először itt sem aktív részesei a cselekménynek, részben pedig mert az alkotók egy zsáknyi műfajjal bűvészkednek (a fantasy kap még egy kis drámai, tiniszerelmes, komikumi, sőt, horririsztikus mellékízt is), és az átmenet köztük nem mindig szerencsés, még ha önmagukban mind meg is állják a helyüket. Általában azért sikerül fenntartani az egyensúlyt, főleg mert annak legkényesebb eleme a romantikázás, abban pedig a Félvér Herceg csaknem hibátlan: a főszereplők amolyan kamaszosan kusza, túlkomplikált és felfújt nőügyei megmosolyogtató bájjal és finom humorral oldják feszültséget. Így a film a kevés akció ellenére is lendületes, a két és fél óra hamar elszáll, egyébként pedig a néző pontosan azt kapja, amit egy jó Harry Potter adaptációtól elvár: szokásosan színvonalas trükköket, elegánsan borongós, gyönyörű képi világot, varázslatos zenét (nemcsak Yates, de komponistája, Nicholas Hooper is összekapta magát az előző, igencsak semmilyenre sikerült felvonás óta), és remek brit színészek egész sorát.
A show-t, mint mindig, most is Alan Rickman lopja el, még oly kevés jelenetével is, a kedvére, ízléssel bolondozó Jim Broadbent (az új bájitaltanár, Horace Slughorn szerepében) pedig újabb kiváló adalék az illusztris gárdához. A fiatalok is egyre jobbak, Emma Watson és Rupert Grint már egész meggyőző, és bár Daniel Radcliff még mindig a leggyengébb láncszem, rajta is határozottan látszik a fejlődés. Érdemes viszont megemlíteni a kisgyerek (Hero Fiennes-Tiffin) és tizenéves Voldemortot alakító színészeket is, akik egészen hátborzongatóan játszanak, és a Sötét Nagyúrnak az egész filmet meghatározó, fenyegető jelenléte nem kis részben az ő érdemük (meg persze a kriptahangulatú flashbackeké, amikben szerepelnek). Harry Potter szekere 1997 óta robog, és bár könyves pályafutása után hamarosan a mozis is befejeződik, mágikus ereje még mindig töretlen. A hatodik rész nem egyszerűen csak jó szórakozás, de röhögve maga mögé utasítja a nyár többi blockbusterét. Az meg, hogy ez inkább a Félvér Herceget dicséri, vagy amazokat minősíti, már más kérdés. 