Vigyázzatok, meneküljetek, féljetek, mert ezen a héten galaxisszerte feltámadnak a holtak! Megremeg a Föld, leszakad az ég, és senki sincs biztonságban: itt a legfeketébb éjszaka, a Blackest Night, az év nagy-nagy képregényes durranása, ami úgy indul, hogy levegőt se tudsz venni az olvasása közben. És bár egész világunk a pusztulás szélén áll, azért Chavez mesterrel nem mulasztjuk el bemutatni nektek az utóbbi két hét egyéb érdekes megjelenéseit sem. Lesz itt... hú, túl sok ahhoz, hogy csak úgy felsoroljam, inkább kerüljetek beljebb, de csak óvatosan, fejeket lehajtva, menekülésre készen...
Amazing Spider-Man #599
Történet: Joe Kelly
Rajz: Stephen Segovia, Marco Chechetto, Paolo Siqueira, Amilton Santos
Kiadó: Marvel Comics
Helyesebben: The Amazing(ly Twisted) Osborn Family. Merthogy az American Son nem is igazán Pókemberről szól, hanem a két Osbornról, Normanről és Harryről, a szabad világ új seriffjéről és az eltévelyedett ifjúról, apáról és fiáról. Ez a sztori utolsó része, és így a végén azt kell mondanom, hogy összességében Kelly kissé csalódást okozott. Jól indult ez, aztán még jobb lett, ahogy egymás után érkeztek a pofás ötletek és a karakterek közti konfliktusok, de az előző részben megbicsaklott a koncepció, és ezt már a bunyóval teli finálé sem tudja korrigálni. A bonyolult, abszurd családi kapcsolatrendszereket az író egyszerű jó-gonosz szembenállásra degradálta, és belefojtotta az egészet egy nagy csihi-puhiba – ami viszont se nem különösebben ötletes, se nem különösebben látványos, se nem különösebben logikus. Mert az azért még egy szuperhősképregényben is túlzás kicsit, hogy Harry magára ölt egy Vasemberszerű páncélt, és 5 másodperccel később már olyan profi az irányításában, hogy az apját is leiskolázza vele. De tekintsünk el ettől az apróságtól, vannak itt más, nagyobb bajok is – és csak most, a sztori végén jöttem rá, hogy mi közülük a legnagyobb.
Norman és Pókember, itt van a kutya elásva. Az egykori Zöld Manó ugyebár őrült, pszichopata, és közben totálisan megszállottja a hálószövőnek, de ez a megszállottság az American Sonban egyáltalán nem mutatkozik meg. Szól ugyan egy fél dialógus arról, hogy Norman terve nem csak az utódlásának biztosítása volt, hanem közben Póki eltaposása is, de ez csak ront a helyzeten. Mert ha hősünk úgy keveredik bele a szituációba, hogy nemezise nem számít rá, és egészen más dolgokra összpontosít, az egy dolog. Így viszont elvárható lett volna, hogy Norman mutasson valamit abból a megszállottságból, és hogy ne valami másik terv melléktermékeként próbálja kicsinálni nagy ellenségét. Kelly elfeledkezett róla, hogy itt egy olyan emberről van szó, aki a teljes téboly szélén táncol, és bármikor belezuhanhat a szakadékba – főleg, ha Pókemberről van szó. És a vicc az, hogy a vele kapcsolatos rögeszméjét Warren Ellis ezerszer jobban ábrázolta a Secret Invasion előtti Thunderbolts sztorikban, pedig azokban a hálószövő még csak egy fél panel erejéig sem tűnt fel. Az összképen nem segít az sem, hogy ezen a számon négy rajzoló volt kénytelen dolgozni, és bár stílusuk szerencsére nem különbözik túlságosan (ami azt illeti, korrekt iparosok mindannyian), mégis zavaróak a váltások. Mark Chechetto és Paolo Siqueira érdemli meg, hogy kiemeljem, előbbi apa és fia harcának utolsó, duplaoldalas képéért (nagyszerű kompozíció), utóbbi pedig azért a beállításért, amiben Harry szó szerint és jelképesen is elsétál a legyőzött Normantől, Pókival a háttérben. Ez egyébként egy katarziserejű kép lehetne, ha megfelelő írói tartalom támasztaná alá. Minthogy nem teszi, a végeredmény csak egy nagyon erős közepesre elég. Még mindig a New Ways to Die az utóbbi évek legjobb Pókembere.
Blackest Night #1
Történet: Geoff Johns
Rajz: Ivan Reis
Kiadó: DC Comics
A halott szuperhősök feltámadnak a DC univerzumban. De nem, ezúttal nem a szokásos módon. Ezúttal a feltámadás nem jár újjáéledéssel. Ezúttal halottak maradnak. Hát lehet valaminek ennél geekzesebb témája? Itt van kérem az év brutálisan meganagy képregényes földzengése és égindulása, a Blackest Night, ami akkora eseménynek ígérkezik, mint tavaly a Secret Invasion és a Final Crisis együttvéve. Geoff Johns, a DC legnagyobb mágusa már évek óta tervezgeti Green Lantern képregényeiben ezt a mindent elsöprő sztorit, aminek már a felvezetése is mocskosul epikus és kirobbanó erejű volt – úgyhogy ha csak egy DC történetet olvasol idén, vagy ha csak egy szuperhősöst, sőt, ha csak egy képregényt, az ez legyen. Mert már az első rész olyan sebességgel startol, hogy pár oldal után simán állva hagyja az említett tavalyi crossovereket, mindenestül. De lássuk csak, miről is van szó. Az utóbbi évek talán legnagyszerűbb szuperhőssorozatában, a Green Lanternben Geoff Johns már elhintette a fény közelgő háborúját: nem csak a színspektrum zöldje bír hatalommal, hanem a többi is, és mostanra mindegyik köré megalakult egy-egy sereg (Kék, Vörös és egyéb Lámpások), ami különböző jelszavak alatt (szerelem, düh, félelem, remény stb) végzi tevékenységét a galaxisban. Az elmúlt hónapokban kirajzolódtak köztük a frontvonalak, de arra ők sem számítottak, hogy egy másik erő is belép majd a játékba: a halál, vagyis a Fekete Lámpások. Az ő céljuk rémisztően egyszerű: „Mindannyiunkat elragad a halál. És az univerzum végre békére lel.” Hű, a jó #&@% életbe!
A Blackest Night tehát a halál körül forog – de ez alatt nem csak annyit kell érteni, hogy a Fekete Lámpások jönnek, és leölnek mindenkit, akit érnek, nem. Az egész képregénynek az elmúlás a központi témája, az egykor másodrangú rosszfiúból félelmetes, őrült, nekrofil gonosszá avanzsált Black Hand hátborzongató nyitó monológjától kezdve a szuperhős-társadalom nemrég elhunyt tagjainak keserű számbavételén át annak sztoikus elfogadásáig, hogy a korai halál megkerülhetetlen része ennek az életmódnak. Fantasztikus az a kétoldalas kép is, amin Hal megmutatja a nemrég visszatért Barry Allennek, „távolléte” alatt hány társuk esett el az igazság védelmében. Johns tucatnyi szálon indítja el a történetet, és azt, ami annak idején egy újabb nagy Green Lantern eseménynek tűnt a Sinestro Corps War nyomdokain, pillanatok alatt kiterjeszti az egész DC univerzumra. A minden oldallal egyre grandiózusabb nyitány elképesztő jelenetek egész sorát szabadítja az olvasóra: a rég elhunyt, ezernyi Zöld Lámpás zombiként való feltámadásának, a Final Crisisban megölt J’onn megjelenésének, illetve egy nagy, fontos szuperhős meggyilkolásának már csak egyike is elég lett volna egy olyan cliffhangerhez, ami után a rajongó sírva kaparja a falat a következő szám megjelenéséig. És a legszebb az egészben az, hogy Johns jó szokásához híven tudja, a nagy epikusság semmit nem ér a humán tényező nélkül. Így aztán arra is fordít gondot, hogy a fontosabb karaktereket megajándékozza egy-egy nagyszerű dialógussal, és bebiztosítsa, hogy a közelgő galaxisléptékű konfliktus ne csak lelketlen, látványos csihi-puhi legyen, de emocionális erővel is rendelkezzen, és középpontjában az ember álljon. És hogy említést tegyünk a tortán csúcsosodó habról is, a crossovert Ivan Reis rajzolja, aki tökéletes választásnak bizonyult: képei gyönyörűek, szuperdinamikusak, részletgazdagok, a történethez méltó nagyszabásúak, nem riad vissza bennük a vértől és a brutalitástól sem, oldalszerkezetei mesteriek, és képes olyannyira félelmetesnek ábrázolni az élőholt Fekete Lámpásokat, hogy azt bármilyen felnőtteknek szóló horrorképregény megirigyelhetné. Hibátlan. Kihagyhatatlan. Ha így folytatják az alkotók, erről a miniről még átkozottul sokáig fogunk majd beszélni.
Creepy #1
Történet: Alex Toth és sokan mások
Rajz: Angelo Torres és sokan mások
Kiadó: Dark Horse és sokan mások:)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Creepy nevű amerikai horrorképregény-antológia. Ez a 60-as évek közepén indult, kéthavonta megjelenő 48 oldalas magazin, bármily meglepő is, de rövid és fekete-fehér horror történetekkel igyekezett kárpótolni a meglehetősen vérszegény képregénykód-érában élő, de mégis rajzolt borzalmakra vágyó geekeket, mivel jellegéből következően a magazinnak nem kellett viselnie az erőszakmentességre kötelező álszent billogot. A nagysikerű, és közben testvérlapokat (Eerie, Vampirella) is fialó magazin végül a kiadó csődje miatt 83-ban jobb létre szenderült. A jogok nehézkes megszerzése után, a Dark Horse kiadó az elmúlt években vaskos kötetekbe foglalva újra kiadta a korábbi számokat, majd pedig nekiállt reanimálni a legendás magazint is. Képregény-kód ide vagy oda, az Uncle Creepy nevű saját figura prezentálásában bemutatásra került pár oldalas képregények azért nem éppen azok a vérben és belekben tocsogó horrorsztorik voltak, sokkal inkább egyszerű misztikus rémtörténetek, melyek főleg az utolsó panelekbe zsúfolt, általában nem túl hangos csattanóra voltak kihegyezve. Az újra életre keltett Creepy nem is változtat ezen a recepten, ugyanolyan pár oldalas kellemes ponyva-szösszeneteket kínál, bár természetesen a történetek valamelyest azért modernebb ízt kaptak, és persze olykor többet enged meg magának a rajzok terén is, mint anno. Az első szám 5 új és egy klasszikus, korábban már megjelent sztorit rejt.
Az újak közül a The Curse egy folytatásos történet felütése még csak, a Hell Hound Blues egy lemezritkaságokat gyűjtő páros legújabb fogásáról szól, a Chemical 13 egy koncentrációs táborban játszódik, ahol a németek egy új kísérleti vegyszert próbálnak ki a gázkamrában, az pedig nem várt eredményt hoz, az All the help you need egy nem éppen szokványos fogyókúrás tábort mutat be, a Loathsome lore pedig csak egy kétoldalas rövidke Sister Creepy tálalásában. A klasszikus újraközölt történet a Daddy and the Pie egy szomorkás és tanulságos mese egy lezuhant földönkívüliről, akit egy vidéki család befogad, ezzel kivívva a városi emberek nemtetszését. Egyik történet sem hoz túl sok eredetiséget, de persze rövidségük miatt ez nem is várható el. A Daddy and the Pie az, amelyiket a leginkább el tudnék képzelni hosszabb formában, vagy akár még regényben vagy filmen is. Persze a többieknek sincs szégyellni valójuk, de a katarzis élmény a legtöbbnél elmarad, vagy túl kiszámítható, vagy pedig túl erőtlen a vége. A rajzok változatosak, egytől-egyik tökéletesen illenek a történetekhez, nyoma sincs semmi, az antológiákra gyakran jellemző absztrakt baromkodásnak. Az új Creepy a régi hagyományt követi, ugyanúgy egyszerűen és terhelésmentesen szórakoztat, mint egykoron, de felmerül a kérdés, hogy vajon ebben a mai színes-szagos, ingerekben és horrorképregényekben gazdag világban egy ilyen kissé oldschool antológia mennyire lehet sikeres?
Írta: Chavez
Dead Run #2
Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson
Rajz: Francesco Biagini
Kiadó: Boom! Studios
Újabb posztapokaliptikus témájú minisorozat esett le az amerikai képregényipar termékeny fájáról. Az Eureka írója, Andrew Cosby, és a Boom! Studios Cthulhu sorozatainak szerzője, Michael Alan Nelson ugyanis úgy gondolták, tök jó ötlet egy négyrészes comicban összeházasítani a klasszikus Mad Maxet a XXI. század akciócsökevényével, A szállítóval, és az egészet megfűszerezni egy kis doomsdayes hangulattal. Az eredményül kapott sztori egy nem nevesített világégés után játszódik, amikor is csak a gigászi falakkal körülvett nagyvárosokban létezik valamiféle civilizáció, köztük pedig több száz, sőt ezer mérföldeken át csak a kopár, halott pusztaság, tele ezer veszedelemmel. A városok közti kapcsolatról hírnökök gondoskodnak, akik gyors autókon száguldoznak, és barátságtalan mutánsokat meg fosztogatókat vakarásznak le a seggükről a halálos futamok során. Hipertökös, szupersofőr, kihaénnem főhősünk, Nick egy ilyen hírnök, aki most (naná) élete legnagyobb kihívásával szembesül: egy csomagot kell leszállítania San Franciscóba, vagy különben elrabolt, és ketrecbe zárt húga kegyetlen kínok közt szenved majd ki. A gond csak az, hogy a Friscóba vezető utat Halálfutamnak nevezik, merthogy (naná) mind közül a legveszélyesebb, és emberemlékezet óta (naná) csak egyetlen sofőrnek sikerült visszatérnie róla. Az a bizonyos (naná) bölcs öreg azonban óva inti hősünket, és nem hajlandó segíteni neki – még szerencse, hogy dögös, talpraesett és (naná) cserfes lánya sokkal inkább hajlamos az együttműködésre.
Hétről hétre érkeznek olyan képregények, amik annak ellenére is szórakoztatók, hogy láthatóan, sőt felvállaltan sablonok egymásra hajigálásából élnek, de a saját ötletet és szikrányi eredetiséget ennyire nyíltan nélkülöző szerzői sorozatot nem sokat láttam még. Peresze ez a téma nem is igazán követeli meg a fenenagy kreativitást, és ezt tudják az írók is: láthatóan nem törték magukat. Olyannyira nem, hogy itt csak a cselekmény létezik, semmi más nem számít. A világ pusztulásának körülményeiről, vagy egyáltalán, a hírnökök lazán felskiccelt életmódjától eltekintve, ennek a posztapokaliptikus társadalomnak a működéséről nem tudunk meg semmit, és a karakterek is csak hanyagul odakent archetípusok, nagyjából két darab jellemvonással, amelyek közül egyik sem olyan, amire ne mernénk mérget venni, még mielőtt a borítónál továbbhaladunk. Szóval a Dead Run egyszerű, mint a zombinyelv, és ahogy az ebben a zsánerben lenni szokott, pont ebben rejlik a bája. Meg szerencsére Francesco Biagini nyers, vázlatos, a darabjaira hullott világot szépen megjelenítő rajzaiban és az erőteljes színvilágban is. A lényeg, hogy aki egy kemény csávónál, egy belevaló kiscsajnál, egy fasza verdánál, néhány tökös akciónál meg egy rakás ocsmány mutánsnál többet vár, annak nem való ez a képregény.
Robot 13: Colossus #1
Történet: Thomas Hall
Rajz: Daniel Bradford
Kiadó: Blacklist Studios
Magasságos, véresszájú vámpírsereg, micsoda bődületes Hellboy koppintás ez! És ami még rosszabb, ráadásul van pofája eszméletlenül szórakoztatónak lenni! Pedig elég volt belelapoznom, hogy eldöntsem, élvezettel fogom cafatokra szedni Thomas Hall új sorozatának első részét, erre most dicsérni leszek kénytelen. Ez már több a soknál. A sztori végtelenül egyszerű: egy halászhajó kihúz a tengerből egy izét, ami elsőre egy búvár hullájának tűnik (koponya egy merülőruhára rímelő búra alatt), de aztán kiderül, hogy valami szörny, vagy élőhalott, vagy robot (a képregény címe alapján alighanem utóbbi) vagy… izé. Mindenesetre amnéziás izé. Aztán csak úgy felbukkan egy hatalmas vörös csápos… izé, és ez a két izé aztán 10 oldalon keresztül harcol egymással. Aztán kapunk egy bepillantást a főszereplő eredetébe, amiből végülis nem derül ki semmi olyan, ami után az „izé” szót felcserélhetnénk valami másra, és finito. Mindez olyan szégyentelenül kevés szöveggel, hogy az egészet végig lehet olvasni öt perc alatt, pisi, kaki, kávé- és cigiszünet beiktatásával. Nem tűnik valami nagy dobásnak, mi? És persze most jön a java, merthogy meg kell magyaráznom, hogy ennek ellenére miért olyan jó mégis.
Először is, ha a főszereplőt kicserélnénk Hellboyra, ugyanez lenne az eredmény, vagyis a hasonlóság (itteni hősünk kiforrott eredettörténete hiányában) tagadhatatlan – stílusban, hangulatban, akcióban, a karakter viselkedésében, mindenben. Hopp, ez nem feltétlenül érv amellett, hogy a képregény jó… de ahogy Mignola, úgy Thomas Hall is fantasztikus érzékkel mesél történetet. A Robot 13 tempója feszes, a főszereplő és a tengeri szörny összecsapása fantasztikus, és az egész 24 oldalban nincs egy darab felesleges betű, panel és ceruzavonás, gyönyörűen kiszámított és hatásos minden. Az eleddig sovány sztori felütésnek tökéletesen megteszi, arra meg nem nagyon lehet következtetni, hogy innen milyen irányt vesz majd, és hasonlóan elemzésre alkalmatlan a főhős alig felskiccelt alakja is. Szóval egyelőre marad a rajz. Daniel Bradford bámulatos munkát végzett, képi világa szinte tökéletes rekonstrukciója egy átlagos Mike Mignola képregénynek, és ezt valahogy egyszerűen képtelen vagyok hibaként felróni neki. Rengeteg üresen hagyott háttér van, előtte sok-sok fekete és vörös színárnyalattal, vagyis a hangulatot erőteljes kontrasztok sora határozza meg. Mindeközben a vonalak ismerősen nyersek, egyszerűek és szögletesek. Bradford talán csak annyiban tér el „mesterétől”, hogy kifejezőbb, eltúlzottabb mimikákat használ (az első, a tengeri szörny által elragadott matróz arcára valóságos lovecrafti terror ül ki), és még kevésbé bajlódik a hátterekkel – azok szinte nem is léteznek számára. Lutri ez a képregény – bármi lehet belőle, de egyelőre, az első rész alapján, megéri a pénzét.
B.P.R.D. 1947 #1
Az új Hellboy univzerumban játszódó minisorozat, ahogy azt a címe is mutatja, két évvel a második világháború vége után játszódik, és mint ilyen, a B.P.R.D. 1946 folytatása. Namost az 1946-tól nekem nem nagyon sikerült hanyatt esnem, eddig a legkevésbé lenyűgöző felvonása volt az egyébként nagyszerű sorozatnak. Utódján ez szerencsére nem látszik meg, az 1947 magabiztosan hozza mindazt, amit egy B.P.R.D. minitől elvárunk. Bruttenholm professzor összeállít egy katonákból álló csapatot, hogy a segítségükkel fényt derítsen egy rakás S.S. fogoly brutális, és nyilvánvalóan természetfeletti lemészárlására. A nyomok egy hátborzongató kastélyhoz vezetnek, ami kapcsolatban áll egy majd kétszáz évvel korábban alkotott zeneszerzővel, akinek egyik operája úgy felzaklatta a közönséget, hogy felgyújtották az egész épületet. Ahogy az már lenni szokott, az első rész főleg az új karakterek felvezetésével és bemutatásával telik, amin keresztül Mignola ad egy ügyes ízelítőt a háború borzalmaiból is. Persze a képregényen elsősorban kísérteties, természetfeletti hangulat uralkodik, ahogy azt el is várjuk. Akció még nincs is, csak ennek a fenyegető, kényelmetlen atmoszférának a gondos, aprólékos építgetése. Remek nyitány, és maximálisan megfelelnek az igényeknek Gabriel Bá és Fábio Moon abszurdan szép, kontrasztos, nyers, és persze kissé mignolás képei is.
Captain America #601
Ed Brubaker Amerika Kapitány sorozata kezdettől fogva rendkívül magas színvonalon mozgott, és sok olyan olvasót is meggyőzött, akiket maga a karakter a legkevésbé sem érdekelt korábban (igen, én is közéjük tartozom). De a The Death of Captain America című sztori befejezése óta a képregény leült kicsit, és csak úgy komótosan elvan korrekt, de nem kiemelkedő történetekkel. Nemrég pedig elindult a Reborn című mini, amiben Amerika Kapitány visszatér az élők közé (személy szerint nem örülök neki), és amíg az le nem fut, magában a fősorozatban Brubakernek nincs más dolga, mint hogy tölteléksztorikkal valahogy elüsse az időt. Az első ilyet ebben a számban látjuk: Nick Fury és Bucky a Civil War kapcsán beszélgetnek, és utóbbi (kissé erőltetett árukapcsolással) felidézi egyik sötét második világháborús kalandját, amikor neki és a Kapitánynak vámpírokkal gyűlt meg a bajuk Belgiumban. Sajnos rémegyszerű, kicsit sem félelmetes, sőt, kifejezetten unalmas az egész, és a legendás Gene Colan festményszerű rajzai is kissé furcsák és esetlenek, főleg, ami az arcokat illeti – persze lehet, hogy ezek egy Tomb of Draculában nagyszerűen mutatnak, de itt mégiscsak egy szuperhősképregényről van szó, és valahogy rémesen idegenül hat az egész. Eddig bőven a leggyengébb része az amúgy nagyszerű sorozatnak.
Channel Evil #1
A Renegade Arts Entertainment 2007-ben jött létre, és az alapító atyák között olyan neveket találhatunk, mint pl. a veterán skót képregényíró, Alan Grant, vagy a horrorfilm legenda Doug „Pinhead” Bradley. A vállalkozás célja horror témájú képregények, rajzfilmek és filmek készítése, illetve publikálása. Első képregényüket, a négy részesre tervezett Channel Evil-t maga Grant jegyzi íróként, az egyedi rajzokat pedig Shane Oakley-nak köszönhetjük meg, ha esetleg összefutunk vele a buszon. A felütés ígéretes: Jez, a beképzelt, és a nézettség kedvéért még a botrányokozástól és a megalázástól sem visszariadó műsorvezető egy női médiumot hív meg a műsorába, aki egy több ezer éves egyiptomi istent szokott „közvetíteni” (channeling – érteeed?!). A médium elmondja a szkeptikus műsorvezetőnek, hogy erre valójában bárki képes, és ha nem hiszi, próbálja ki ő is, akár ott, egyenes adásban. Jez meg is próbálja, és egyszer csak már nem a kétkedés szólal meg belőle, hanem Baal, egy gonosz ősi isten, aki a világ és az emberiség pusztulását ígéri. Jez megdöbbent, a nézettségi mutató pedig átütötte a plafont. Kimondottan újszerű az alapötlet, valamint a tálalásra sem panaszkodhatunk. A történet gyors tempójú, a karakterek érdekesek, és bár a fekete-fehér, kevés, ám annál markánsabb vonalakból álló egyszerű rajzok első ránézésre furcsák lehetnek egy horrorhoz képest, de valójában nagyon jó kis noir-os fílinget kölcsönöznek a hasonló hangulatú sztorinak. Elég izgalmasnak ígérkezik a folytatás is, és ha abban sem kell csalódnunk, akkor talán érdemes lesz odafigyelni erre az új kiadóra is.
Írta: Chavez
Chew #2
Egy gyorséttermi alkalmazott egy levágott ujjat talál egy hamburgerben, hősünknek pedig, hogy kiderítse, kihez tartozott, meg kell ennie. Nem a hamburgert, hanem az ujjat. Ami már rohad. És büdös. A „kajalátnok” nyomozó frenetikusan bizarr, vicces kalandjai immár a szövetségieknél folytatódnak, ahol rögtön kap egy seggfej főnököt, egy nehéz ügyet, egy haragos gengsztervezér bosszúját a nyakába, és némi kilátást egy remélhetőleg igencsak furcsa szerelmi afférra. John Layman remekbe szabott képregényének második része ugyan nem olyan eleven, abszurd és poénos, mint az előző volt (nem kis részt azért, mert eredeti társával hősünk sokkal jobb párost alkotott, mint mostani, szintén kajalátnok, jól megtermett, kung-fu bajnok partnerével), de még mindig piszkosul szórakoztató, és ebben nagy szerepe van Rob Guillory kellemesen rajzfilmes, abszurd képi világának is. Egyébként furcsa, hogy egy új sorozat így indul, mint a Chew, hogy részenként majdnem egy teljesen kerek történetet mesél el. Persze a háttérben már alakulnak a hosszabb kifutást igénylő szálak, és van egy olyan érzésem, hogy ha azok kerülnek előtérbe, a komik tényleg maximálisan beváltja majd az első szám alapján hozzá fűzött reményeket.
Do Androids Dream of Electric Sheep? #1
Azzal illik kezdenem, hogy Philip K. Dick minimum egy félisten, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? pedig minden idők egyik legnagyszerűbb sci-fije. Szóval bármilyen adaptációjáról legyen is szó, annak alaposan fel kell kötnie a gatyáját. Nos, a Boom! Studios felkötötte (Dick regényét a lehető leghűbben, 24 részben akarják képregényesíteni), de aztán sajnos gyorsan le is csúszott. Minthogy a szöveg betű szerinti átvétele Dick írásának (az pedig ugye finoman szólva, igen magas színvonalú), a képregényt inkább csak az alapján lehet megítélni, hogy rajzaival milyen színvonalon vizualizálja az eseményeket. Tony Parker pedig nem igazán van a helyzet magaslatán: képei teljesen átlagosak és érdektelenek, a színező meg nagyon igyekszik életet lehelni beléjük, olyannrai, hogy igyekezetén bizony érződik az izzadságszag. Ami pedig a legrosszabb, hogy ez csak külsőleg képregény, valójában azonban inkább hasonlít egy képeskönyvre – nincs benne semmi, ami a képek hiányában ne lenne érthető, azok csak puszta illusztrációk. Nekem ennyi elég is volt belőle. De legalább a borítója pofás.
Star Trek Crew #5
Ezt nevezem esszenciális Star Treknek. John Byrne nagyszerű minisorozatának utolsó része természetesen továbbra is az őssorozat pilotjának nő elsőtisztjéről, „Egyesről” szól, még a kinevezése előtti időkből. A sztori épp azzal kezdődik, hogy az Enterprise kapitánya arról faggatja hősnőnket, miért utasítja egymás után vissza az előléptetéseket – a frappáns válasz csak később, a képregény utolsó paneljában érkezik, és így a karakter jövőjével kapcsolatos találgatások és kérdések szépen keretbe zárják a történetet. A hajó ezúttal rendkívül nagyszabású és monumentális események ügyében nyomoz: egy rakás naprendszer egyszerűen eltűnt. Nem elpusztult, felrobbant, vagy bármi ilyesmi, hanem eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, és a nyomozás a távoli jövőbe, mindenható lények machinációihoz vezet. Byrne, mint általában, mesterien építi fel a cselekményt. Az alaphelyzet szinte felfoghatatlanul epikus, a rejtély kellően érdekes és kibogozhatatlannak tűnő, a dialógusok intelligensek és gördülékenyek, a megoldás ötletes és nagyszerű. Az egyik legjobb jelenet az, amelyikben a fiatal Spock (igen, már ő is itt van) rosszul lesz, miközben társai beszélgetnek, és mindazon, ami a jelenet falszerű hátterének tűnt, lassan szemek nyílnak. Hátborzongató. Tökéletes. Rajongók számára kihagyhatatlan.
The Unknown #3
Mark Waid sorozata afféle misztikus detektívtörténetként indult egy látnok nyomozóval, de mostanra inkább csak a nagy misztérium maradt, megfűszerezve némi elegánsan horrorisztikus hangulattal. A halálos beteg Catherina Allingham, pengeéles eszű testőre hathatós segítségével a halál utáni élettel kapcsolatos kérdésekre igyekszik választ találni. Ehhez egy ellopott, koporsószerű mérleg a McGuffin, ami állítólag képes lemérni a lélek súlyát. A nyomok végül egy elmegyógyintézetben dolgozó paphoz vezetnek, akinek feladata az, hogy őrizze az élet és a halál titkát, és hogy megakadályozza, hogy bárki átlépjen a kettőt összekötő ajtón. Szóval megvan a gonosztevőnk, aki egy elég félelmetes jelenetben rögtön az elején agyonlő egy kisfiút – csak hogy tudjuk, hányadán állunk vele. Az előző szám adrenalinrobbantó vonatos akciója után most ismét az atmoszférán van a hangsúly, egy nagyszerű gonosszal, egy remek helyszínnel, egy kiváló főszereplővel, és egy olyan cliffhangerrel, ami után egyszerűen képtelen vagyok megtippelni, hogy Waid mit is akar majd elérni az utolsó résszel, vagy hogy egyáltalán milyen irányba viszi majd a sztorit. Ez pedig nem egy gyakori érzés manapság, úgyhogy a The Unknown már csak ezért is megéri a pénzét.