A nyári mamutköltségvetésű blockbusterek tömegében jólesik némi valósághűség. A Felon tavaly kellemes meglepetést okozott, de a Bunyó idén nem fog.
Egy kisvárosi srác, Shawn MacArthur sztorija ez, aki üres zsebbel érkezik New York-ba és a sors összehozza egy helyi szélhámossal, Harvey Boardennel, aki felfedezi tehetségét a bunyózáshoz. Menedzserévé lép elő, és nagy pénzt helyez kilátásba - feltéve ha hajlandó néhány street fight meccsen részt venni.
A filmet nézve felidéződnek a hetvenes évek klasszikus bunyósfilmjei: John Houston Bunyósokjának mester-tanítvány kapcsolata, Walter Hill A nagy bunyósának hétköznapi hősiessége, és persze Rocky elismerésért való küzdelme a közönyös világban.
Az „Őrangyallal, védtelenül” Sundance-nyertes rendezőjén látszik, hogy már-már scorsese-i elkötelezettséggel foglalkozik New York kisstílű utcai életével, a stricik, kurvák és zsebtolvajok New York-jával, de a megvalósítás sajnos már nem mérhető a mesterhez. Nem kelt feszültséget, csak vezeti Shawnt egyik bunyótól a másikig, a karakterek eléggé egysíkúak, a dialógusok nyögvenyelősek. A történet logikusan építkezik, de vannak hihetetlen jelenetek, amik zárójelbe teszi az egész sztorit. (Csak egy bár van egész Brooklynban, ahol véletlenül mindenki jelen van? Egyik napról a másikra lesz a vidéki srácból profi utcai harcos? A metrós edzés pedig már csak egy erőtlen félmosolyra fakaszt.) A film kétharmadánál átvált svindler-filmbe, de ezt is lehető legsablonosabban és feszültségmentesen teszi. Látszik, hogy a mű az Éjféli cowboy drámaiságát szeretné elérni, de csak az Oroszlánszív közhelyességéig jut.
Czapsky kamerája fakó színekkel dolgozik a fent említett valósághűséget erősítendő, míg az akciójeleneteknél Jason Bourne-ösen közel megy a harcoló felekhez (néha már olyan közel, hogy szédülés fog el a rángatózó kamera miatt). Az akciójelenetek egyébként realisztikusak - a harcoló kaszkadőröknek és színészeknek eltörhetett pár porca.
A film zenéjében a hetvenes évek blaxploitation muzsikái keverednek mai hip-hoppal: az összhatás egész kellemes.
Van egy szociális olvasata is a filmnek, nevezetesen, hogy a multikulturalizmus elnyomja a fehér férfit. A főhős – feltehetőleg - déli származású ír katolikus, aki a bűn hierarchiájának legalján áll. Felette állnak a kisebbségek, akiknek származása nem egyértelmű, pl. mozdonyszőke latinók, Martinez nevű kínai. A naív, vidéki hős egyedül áll az öntudatos feketék és sunyi mexikóiak erdejében, de a végén fölébük kerekedik.
A privátim is alabamai Channing Tatum (Step Up 1-2, Közellenségek) szimpatikusan játssza a nagyvárosba került vidékit és passzol az egyedülálló anyát játszó Zuley Henaóhoz, aki a Dukai Regina Hasonmásverseny kolumbiai győztese. Kettősük a konyhai jelenetnél vicces és érzékeny egyszerre. Luis Guzmán nem erőltette meg magát a simlis latino szerepében, de így is ő a cast legjobbja. Csak Terrence Howardot (Ray, Vasember) tudnám feledni! Az egyébként remek karakterszínész itt csak lassítja a jeleneteket, a mester-tanítvány kapcsolat alig érezhető, az összreakciói kimerülnek egy-egy bamba nézésben.
Összességében egy nézhető B-film, ami röpköd, mint a pillangó, de nem szúr úgy, mint a méh.
Fighting. USA. 2009. Rendezte: Dito Montiel. Írta: Dito Montiel és Robert Munic. Producer: Kevin Misher, Andrew Rona, Kim Surowitz. Fényképezte: Stefan Czapsky. Zene: Jonathan Elias és David Wittman. Szereplők: Channing Tatum, Terrence Howard, Zuley Henao, Luis Guzmán és még sokan mások.
