Eve, a dögös bérgyilkosnő rossz formában van: hallucinál, zúg a feje, a célpontok helyett a főnökeit öli, és valahogy feltámadt addig sosem látott lelkiismerete. De ne hibáztasd, te se viselnéd jobban, ha egy kést döftek volna az agyadba.
Az Angel of Death eredetileg egy tízrészes, egyenként nagyjából 8 perces websorozat volt, amit a Crackle nevű nettévé sugárzott napi bontásban, idén márciusban. Ezt aztán kiegészítették pár rövid plusz jelenettel, és nemrég kiadták DVD-n is – mindannyiunk legnagyobb örömére. Mert a népszerű, díjnyertes képregényíró, Ed Brubaker (Criminal, Incognito, Daredevil, Captain America) forgatókönyvéből készült film ugyan abszolút semmi újdonsággal nem szolgál, viszont a jól ismert sablonokat meglepően ügyesen építi egymásra. Az eredmény egy modern, öntudatos exploitation lesz, ami mellesleg a Tarantino által kaszkadőrből színésszé előléptetett Zoe Bell dögös, egyszemélyes show-ja is egyben.
A jéghideg bérgyilkosnő, Eve fejébe egy rosszul elsült akció során kést állítanak, és bár valami csoda folytán élve megússza a sérülést, onnantól kezdve egy általa (véletlenül) megölt 14 éves kislány „szelleme” kezdi kísérteni. Mi mást is tehetne hősnőnk, minthogy szisztematikusan hozzálát azok levadászáshoz, akik megbízták a lány halálához vezetett gyilkossággal? A lelkiismeretet növesztett hitmanek története ezeréves sablon, amihez nincs mit hozzátenni – a tény, hogy Eve pálfordulása akaratlan, morális dilemmától mentes, és szimplán csak egy elvileg halálos sebnek köszönhető, valamelyest mégis új szempontot jelenthetne, ha az alkotók ezt nem csak egy egyszerű (bár meg kell hagyni, frappáns és kellemesen gore-os) gimmicknek használnák. Persze akkor az egy másik film lenne, hisz az Angel of Death exploitationös dramaturgiájában nincs hely a bérgyilkoselvek és a klinikai kényszerűség konfliktusának kibontására.
Brubaker a lendületes, régivágású akciófilmet ponyvás és noiros elemekkel fűszerezi (kicsit több karakterrajzzal és kevesebb bunyóval akár egy kiváló Criminal-sztori is lehetett volna az alapanyagból), és nyilván a comicos képi világ (panelekre bontott képernyő, osztott képmezők stb) sem Paul Etheredge rendező fejéből pattant ki. A láthatóan igen alacsony költségvetésből, de ötletesen készített, trendi hülyeségektől mentes akciók dinamikusak, realisztikusak és látványosak (bár pont a fináléba – mészárlás egy sztriptízbárban rendezett temetésen, micsoda felállás! – belefért volna egy kicsit több kakaó), a kőkemény, véres összecsapások feszültségét jópofa fekete humor hívatott fokozni, a végső, egyetlen felesleges másodpercet sem engedélyező vágáson pedig szerencsére meg sem látszik, hogy az egész 10, nyilván cliffhangerrel végződött epizódból lett összeollózva.
Zoe Bell magabiztosan uralja a vásznat: nem sok nőies vonással bír, és szépnek is csak nagy túlzással nevezhető, mégis van benne valami, aminek köszönhetően határozottan illik rá a „dögös” jelző, emellett simán elhisszük neki, hogy szarrá rúg és lő egy rakás keményfiút (jobban, mint bármilyen hasonló szerepben tetszelgő hollywoodi A-listás sztárnak), ráadásul többnyire színészként is képes helytállni. És ha ő nem lenne elég, ott van még a félbolond leszbikus szomszéd, Lucy Lawless, a drogfüggő orvos, Doug Jones sőt, Ted Raimi fejét is láthatjuk szétrobbanni.
Egyetlen panaszom az, hogy mindenből, ami egyébként nagyszerű a filmben, egy picit több kellett volna. Egy picit több fekete humor, egy kicsit több gore, némi cicivillantás, egy árnyalatnyival stílusosabb operatőri munka, egy hangyányit tökösebb zene, és akár még a maximális pontszámot is kiérdemelhette volna. Az viszont így is elmondható, hogy sokkal szimpatikusabb és szórakoztatóbb, mint a legtöbb CGI-jal felturbózott, stílustalan, ennek a költségvetésnek a sokszorosából vászonra hányt hollwoodi megaakció. Remélhetőleg lesz még folytatás. Lehet, hogy perverz vagyok, de még nagyon sok embert szeretnék látni, ahogy brutális halált hal Zoe Bell kezei által.
