Jack Ketchum’s The Girl Next Door

A jobban értesültek tudják, hogy a továbbiakban szó sem lesz Luke Greenfield 2004-es vígjátékáról – noha Ketchum műve (ti. a film alapjául szolgáló, azonos című könyv) a szó legszorosabb, legfájdalmasabb értelmeiben szüntet szüzet. A megtörtént eseményeket átdolgozó nyomtatott anyadarab egy hamvas, reményekkel, egészséges vágyakkal teli leányzót taszít bele a pszichés és fizikai megaláztatások fokozatosan hevített, feneketlen katlanjába. Sokakat megtévesztő álnéven egy kolleginánk a korábbiakban már próbálkozott egy kellően hatásvadász ajánlóval. Nem sikerült neki.

Szögezzük le a legelején: a filmet dirigáló Gregory Wilson jóval szerényebb mértékben tudta Ketchum – amúgy pofátlanul egyszerű receptek alapján érlelt – energiáit visszaadni.

Mindenesetre 2007-ben, nagymértékű forráshűséget fogadva, szerény módosításokkal nekiveselkedett, hogy Sylvia Likens életének utolsó nyarát Ketchum – torzító, ám roppant érzékeny és „találó” – szűrőjén keresztül láttassa. Mily véletlen, ugyanebben az évben jött ki Tommy O’Haver An American Crime-ja, mely hasonló lojalitással fordult – magához a valósághoz, mivel a script az 1966-os bírósági tárgyalás jegyzőkönyvére épül, konkrét sorokat hasznosítva abból. O’Haver filmje lényegében az Államokban oly népszerű tárgyalótermi drámák sorát bővíti, a megszokottnál kisebb teret engedve a tanúk padján elhangzó rekonstrukciónak és az ehelyütt vaskosan aláhúzandó tanulságoknak.

A kényszerűségből új ismerősök gondoskodására bízott nővérek története brutálisan puritán, letaglózóan hétköznapi. Féltékenység és hazugság, szépség és ártatlanság, kicsinyesség és hatalom kölcsönös tengelyei mentén indul be a downward spiral. A Golden Globe-ra jelölt An American Crime tényszáraz, rideg, menthetetlenül szalonképes darab, ami egy narratív geggel pont ott enged levegőhöz, ahol Ketchum még újabb gombócokkal terheli a torkot. Mert lendületben van.

Az már más kérdés, hogy pont ez a lendület lett a veszte is. Ketchum ugyanis dühből írta könyvét, és ez a düh közegidegen, esetlenül feloldozó zárlatig hajszolta… Könyvében a Likens eset gerjesztette érzelmi-erkölcsi megrázkódtatását szándékozta átadni, szelektált, sarkított, átírt, míg végül a gender-tematika Russ-Meyer-i csavartságú, émelyítően okos torzóját kapta. Hogy hol sajátította ki majdnem teljesen Sylvia kálváriáját, azt a személyes és kollektív bűnökért lélekben és testben megtöretett Meg Loughlin (Blythe Auffarth) parabolisztikus szenvedéstörténetével hol haladta végleg túl? Erre a pontra talán ő sem tudna rámutatni.

Kellett a tökéletes elbeszélői szemszög. A tiltott gyümölcsök iránt fogékony és eleinte gyermekien amorális, ugyanakkor Meggel szimpatizáló David (Daniel Manche) fiktív alakja töretlen ívet biztosít a kíváncsiság, a meghasonlás és a tehetetlen zsigeri ellenkezés befogadói attitűdjei, a passzív érdeklődés és hősies kudarc között; mindemellett Davidben már a regény címétől kezdve ott feszül az eseményektől való minimális, legalább kerítésnyi távolság, ami a vele való azonosulás további biztosítéka. Kellettek az olyan, már-már népmesébe illő fogások, mint a lányok (autóbaleset általi) árvává tétele, vagy a mostoha (hűvösen patológiás) démonizálása. A Ketchumi esszencia azonban az ivararány változásában rejlik: nála Gertrude Baniszewski (a valóságban az ő felügyelete alatt amortizálódott reszketeg húscsonkká Sylvia) féltékenykedő, intrikus lányainak helyét pubertás küszöbén botladozó, a nemiség fogalmával kulcslyukon keresztül ismerkedő ördögfiókák veszik át. A srácok a hátsó udvarból, akik békésebb pillanataikban gilisztát dobnak a vöröshangyák közé.

A Baniszewski ihlette Ruth Chandler (Blanche Baker) karaktere pedig e fiúgyermekeivel játssza A játékot. Lenn, a dohos, eredendően atombunkernek szánt pincehelyiségben (Sylvia koholt vádú, végzetesen elnyúló szobafogságának, élve eltemetésének színhelye), ahonnan a hidegháborús fenyegetettség áporodott levegőjét teljesen kiszorítja a morbid, otromba szexuális túlfűtöttség.

Egy utólag észrevett válást követően adóságokkal és éhenkórász lurkókkal magára maradt Ruth a férfitársadalom kizsigerelt, szánalmas áldozata, akiben (munka, azaz szociális elfogadás, hasznosság híján) terméketlenül tátongó órái, napjai, évei alatt csontosodott logikává a gyűlölet - „a gonoszság… (mely önmagát radikálisan ésszerű önérvényesítési stratégiának tekinti, szerényebb perceiben. Mámorosabb óráiban viszont a realitásérzék zsenialitásának.”) A nőiség nem természetes sajátság, hanem sebezhetőség, az elbukás garanciája: eredendő hiba, megtorlandó bűn. Lehet-e egy ilyen megtorlásnak gyönyörűbb tárgya, mint egy reá bízott, szűzi teremtés? Lehet-e egy ilyen megtorlást a példamutatás, az okítás hosszasan kitartott, legitim mozdulataként celebrálni? És végül: demonstrálhat-e ő tökéletesebb revansot, lehet-e ő nagyobb annál, ha mindezt saját fiainak kezei és egyéb testrészei felett gyakorolt hatalommal viszi véghez? Hisz ezek a fiúk Ruth cinikusan macsó nevelése alatt olyan korcsokká váltak, akikben csak a megfelelő impulzusra vár az a flegma szadizmus, amivel anyjuk azonosítja a férfit…

A projekció megkerülhetetlenül precíz, a kör bezárult, A játék elkezdődött. A pincéből nincs menekvés.

Ne próbáld elképzelni, mire képes pár tizenéveske fiú egy tizenéveske lánnyal, ha – anyai noszogatásra – bármit megtehet. Ketchum pőre, sallangmentesen ponyva leírásában úgyis messzebb megy (Orwell 101-es szobájában retteghetett így az olvasó), még amikor nem ír semmit, akkor is. Azok az elhallgatások mellesleg a maguk traumatikus black-out jellegükkel az emlékezés keretébe ágyazott regény pszichológiai hitelességét is erősítik.

Gregory Wilson üzembiztosan kifeszített vásznán azonban ezekből nem sok marad meg. A szűkös játékidő, az erkölcsi lekerekítések és a szemérmesebb láttatás során elvesznek Ruth hol vérfagyasztóan nyájas, hol liturgikusan eltökélt külső, David egyre zavarodottabb belső monológjai valamint a könyv hanyag időbelisége – amiktől olyan ijesztően hihető volt a perspektíva. A lírai betétek, a matiné-lassítások, az irodalmi forrás kétszeresen elírt végkifejletének sietős egybeklopfolása és például a rendőr pufók karaktere teszik a filmet majdnem makulátlanul instanttá és gyomorkímélővé – és ezt igazából meg is köszönhetnénk a kedves rendezőnek.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!