Pontosan tíz év telt el a Blair Witch Project bemutatása óta. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy az amatőrfilmes társadalom újra kitermeljen magának, amgából egy minimálköltségvetésű, viszont a hollywoodi blockbusterek sikereit ostromló horrort. Azért a nagy előd para-szintjét sajnos nem sikerült elérni.
A horror az egyik leghálásabb zsáner az elsőfilmesek számára, hiszen kellő kreativitással olcsón lehet valami igazán látványosat és hatásosat alkotni. Ha azonban még arra sincs pénzünk, hogy egy lelkes és kezdő maszkmestert megfizessünk néhány zombimaszk előállításáért, még mindig támaszkodhatunk arra az elméletre, miszerint mindig sokkal félelmetesebb az, amit nem láthatunk. Így tette ezt Oren Peli rendező is, akinek a legenda szerint akkor jutott eszébe a Paranormal Activity ötlete, amikor egy éjjel egy polcon lévő doboz magától leesett a szobájában, pedig nagyon stabilan a falhoz volt tolva. Egy lelkes filmes ilyenkor nem törődik az anyagi korlátokkal, és az őt izgató sztorit akkor is elmeséli, ha csak néhány ezer (11 vagy 15, a netes információk szerint) dollár áll rendelkezésére. A helyszínen sokat spórolt, ugyanis a saját családi házában forgatott, más helyszínre pedig nem is volt szükség.
Peli ügyesen elkerülte a klasszikus kísértetházas filmek csapdáját, miszerint miért mennek a szereplők folyton vissza a házba, ahol minden éjjel egy szellem válogatott borzalmait kell átélniük. Az ő verziójában a kísértet/démon az egyik szereplőhöz kötődik, tehát hiába is mennének bárhová, az mindig követni fogja őket. Mondjuk kíváncsian néznék meg egy kísértettámadást egy tömött diszkó közepén, de ez a fajta tömegbe menekülési mód talán csak számomra tűnik logikus megoldásnak. Az amatőr kézikamerás felvételek itt indokoltak, mivel a szereplők maguk veszik filmre a paranormális történéseket, és még azt az irrealitást is elkerülik, hogy a legnagyobb bajban nem a filmezéssel vannak elfoglalva a Cloverfield vagy a Blair Witch szereplőivel ellentétben. Az ilyenkor állványon lévő kamera miatt persze sok érdekes történésről maradunk le, de a felvételek így maradnak reálisak, sőt nem is baj, hogy időnként ráhagyják a dolgot a fantáziánkra, amivel még a költségeken is spórolnak.
A két ismeretlen főszereplő (Micah Sloat és Katie Featherston) végig hiteles és szimpatikus, viszont Peli talán túl sok időt tölt velük a nappali beszélgetős részeknél. A Paranormal Activity ilyenkor sem válik unalmassá, viszont sokáig nem értjük, miért tartják az USA-ban a filmet minden idők egyik legfélelmetesebbjének, amikor egy-két rejtélyes ajtómozgáson, és pár fura éjszakai zajon kívül az első hetven percben semmi nem történik benne. Peli aztán az utolsó tíz-tizenöt percben tényleg kitesz magáért, és két valóban csontig hatolóan félelmetes szcénával ajándékoz meg minket. Kétségtelen, hogy van tehetsége a műfajhoz, de a készülőfélben lévő Paranormal Activity 2-ben reméljük nem vár az ijesztgetésekkel az utolsó percekig. A végeredményében pozitív összképhez az is hozzátesz, hogy a sztori végén a vászon elsötétül, és stáblista nélkül kell kisétálnunk a moziteremből.
