Farmhouse

Egyszer egy házaspár, akik elhidegültek egymástól/meghalt a gyerekük/májátültetésen estek át, nekivágnak a nagyvilágnak/erdőnek/Nyugat Coloradónak, hogy újra megtalálják egymást/halott gyereküket/májukat. Őszintén, hány ilyen és ehhez hasonló filmet láttunk az elmúlt négy évben? Hogy a Farmhouse mégsem válik egyszerű Vacancy koppintássá, abban nagyrészt az Lake Deaddel méltán az ismeretlenség homályába kerülő forgatókönyvíró Daniel P. Coughlin (továbbiakban Kugli) és rendező (George Bessudo) is benne van - a Farmhouse elképesztően rossz.

Sajnos az én ingerküszöbömet nehezen érte el egyáltalán: de mivel már két hete nálam van a film, és ezalatt számtalan alkalommal próbáltam végignézni, azt hiszem itt az ideje, hogy túlessünk rajta. A történet tényleg annyira sablonos, hogy nem is pazarlom rá a helyet: a férfi és a nő megérkeznek egy különös farmra, ahol Stephen Kingtől lopott mellékszereplőket szántak baljósnak és félelmetesnek. Itt aztán belevágunk a kínzások közepébe - a főkínzómester a Seymour Skinner iskolaigazgatóra feltűnően hasonlító Steven Weber, aki nyílván hatalmas adóhátraléka miatt vállalta el a szerepet. Félelmetesen unalmas és közhelyes - mondjuk nem tudom mit várok el egy olyan színészről, akinek a legemlékezetesebb szerepe a Ragyogás 1997-es tévés újraforgatása.

A szereplők közül egyedül talán Kelly Hu-t emelném ki, gondolom a Péntek 13 sokadik folytatása miatt rakhatták be - de inkább a Nash Bridgesben játszott epizódszerepeire akarnék ezentúl emlékezni, mint erre, ahol csúnyán néz és... nagyjából ennyi. (Jack Donnert - kegyeleti okok miatt - nem említem.) A kísérőzene állandóan jelen van és idegesít - olyan, mint azok a furcsán melodramatikus jelenetek valamely Helyszínelők inkarnációból, amikor megtudjuk a fontos vérfertőző titkokat az áldozatról.

Különösen röhejesek azok a jelenetek, amikor elbúcsúznak és hátrahagyják mindenüket - az ember szinte kívánja, hogy jól megkínozzák a házaspárt játszó William Lee Scottot és Jamie Anne Allmant. Mivel elméletileg kínzás-horrorként harangozták be a filmet, azt gondolhatnánk, hogy ez így is lesz - de ismét csalódnunk kell: a jelenetek ötlettelenebbek, mint a tíz év múlva - nyilván - elkészülő Fűrész 11 leggyengébb darabjai, és maximum azért tűnnek félelmetesnek, hogy valaki ezeket tényleg komolyan gondolta. Ám egy csavar még hátra van: amikor már elkönyveltem magamban, hogy a gore mint műfaj megcsúfolását az alkotók tökélyre vitték, az utolsó tíz perce - teljesen érthetetlenül - átkerülünk egy fantasy filmbe, méghozzá olyanba, amelyet a kilencvenes évek elején is ordítva kapcsoltunk volna el, ha véletlenül belefutunk a Sat1-en.

Nem hiszem, hogy akad olyan forgalmazó, aki behozná ezt hozzánk, ha mégis, akkor maximum az ukrán határ közelében, egy benzinkút olcsó DVD-i között van a helye. Egy dologra talán mégis alkalmas: ha van olyan személy a baráti körben, aki hátbaveregetés közben egy "Ez baromi jó, öcsém, ezt nézd meg!"-el ajánlja nekünk a filmet, tapintatosan köszönjük meg a tippet - majd ne álljunk vele szóba. Soha többet.