1csillagos

Álomháború

Vannak alkalmak, amikor a kritikusnak le kell küzdenie egy zsigeri késztetést. Azt, hogy a cikkében ne foglalkozzon struktúrával és érvekkel, hanem csak írja le egymás után az összes létező trágár szót, amit ismer, és a végén ajánlja az egészet jó szívvel a film rendezőjének. A baj az, hogy ha így tennék, a kritika ugyanazt a színvonalat képviselné, amit az Álomháború, és azt a színvonalat magára valamit is adó ember nem vállalja fel – ami persze elmond egy s mást az író-rendezőről, Zack Snyderről.

Adott öt szép, és többnyire lengén öltözött, fiatal lány (Emily Browning, Jena Malone, Jamie Chung, Abbie Cornish, Vanessa Hudgens), akik puszta kézzel, karddal, gépfegyverekkel és repülőgépekkel óriásszamurájok, sárkányok, steampunk zombinácik és robotok ellen harcolnak, hogy kivívják szabadságukat. Mindez persze csak egy frissen megözvegyült, nyerészkedő mostohaapa által elmegyógyintézetbe paterolt, és éppen lobotómián áteső lány képzeletében játszódik le, de tegye fel a kezét az az egészséges férfieember, aki kicsit sem izgult rá az iménti röpke sztori summázásra – elvégre ez a film eye candy láthatóan azért készült, hogy egy fáradt, laza estén kielégítse kellemesen alantas igényeinket. Nincs kéz a magasban, ugye? Nos, van egy rossz hírem: Snyder kibaszott mindnyájatokkal.

A sztori nyilvánvalóan egy blöff, olyannyira, hogy a szót idézőjelbe kellene tenni. Már az a koncepció, hogy az egész film csupán álom (vö: halálközeli élmény/képzelet szüleménye/párhuzamos világok végtelenje…), egy buta és roppant olcsó ürügy arra, hogy az író letéphesse magáról a logika, a racionalitás és a valóság szabályainak minden láncát, és szó szerint azt csináljon, amit akar. De legyen, menjünk bele a játékba, elvégre éppen Snyder miatt volt némi bizodalmam a filmben. Nem azért, mert az eddigi pályaíve oly makulátlan (hajjaj, attól messze van), hanem mert úgy tűnt, ez az ő asztala: neki esztelen, mindenféle cool, és akár inkonzisztens ötletektől roskadozó vizuális orgia áll(hatna) jól, nem egy olyan rétegzett, komplikált mű, mint a Watchmen, amit nyomorult flótás csak félreérteni és butítani tud. De hiába.

Az Álomháború az otromba, zajos, zagyva, lelketlen, visszataszító Hollwood-szörnyetegek egyik legaljasabbika. Az hagyján, hogy rettenetesen sablonos, hogy nincs története és nincsenek karakterei, ezen már alig szisszenünk fel. De hogy csapnivaló még az is, aminek kedvéért megpróbálnak úgy csinálni, mintha igenis lennének, már megbocsáthatatlan. Az első egy-két akciójelenetet még viszonylagos érdeklődéssel bambulja a néző, de az agyatlan, iszonyúan túlspilázott és értelmetlen, érzékeket ostromló, és végül teljesen elzsibbasztó audiovizuális CGI roncsderbi egy papucsállatka szintjére degradálja a szerencsétlent, míg már saját létezéséről sincs tudomása. Hiába szépek a robbanások, hiába lélegzetelállító némelyik trükk (egy-egy számítógépes karakternél hihetetlenül érezni azok (fantom)tömegét), ha Snyder azt hiszi, hogy a stílus a képek szarrá vágásával, lassításával, szűrőzésével és effektezésével egyenlő.

És még csak nem is ez teszi be végleg a kaput. Még csak nem is az, hogy az akciók közti dramturgiai kötőanyagok mennyire szánalmas dialógusokkal próbálják azt az illúziót kelteni a nézőben, hogy amit lát, annak van értelme (az arcpirítóan first person shooter felépítésű Csata: Los Angeles után idén ez gyors egymásutánban már a második film, aminek legfeljebb konzolon lenne a helye, nem vásznon). És főleg nem az olyan naiv és felesleges (de azért csak felmerülő) kérdések, hogy egy 20 éves, ’50-es években élő lány hogy tud olyan futurisztikus, steampunk és egyéb fantasyvilágokat álmodni, amilyeneket egy mai tinédzser képzel el. Hanem az, hogy sok amerikai pályatársához hasonlóan, Snyder nem elégszik meg azzal, hogy szórakoztatni akarjon. Neeeeem. A pokolba a sok töketlen, pojáca, pancser hollywoodi rendezővel, aki nem elég, hogy nem tud leforgatni egy tisztességes akciójelenetet, és legalább távolról érdekeltté tenni a nézőt a főhős sorsában, de ráadásul szentül hiszi, hogy megosztandó életbölcsességei vannak, amik nélkül az emberiség szegényebb lenne.

Levezetem: szép harcoslányok (!) küzdenek sárkányokkal (!!), óriásszamurájokkal (!!!) és zombinácikkal (!!!!), és a rendező úgy gondolja, hogy a filmje komoly (!!!!!) és fontos (nincs annyi felkiáltójel a világon). Ezért aztán a lányok mentora, Scott Glenn, minden akció előtt magvas szerencsesüti szövegekkel buzdít csatára, és a Nagy Záró Monológban, a kép fontoskodó elsötétülése, és a szirupos zene elhallgatása után (avagy: figyelj, most valami kurva nagyot mondok!) még a Tanulságot is úgy kell undorral felöklendeznünk. Köszönöm Hollywoodnak, hogy ismét megtanított minket valamire az Élet Fontos Dolgai közül. Blockbustereinek két robbantás közt odavetett naplementés/esős bölcsességei nélkül mindannyian reménytelenül el lennénk veszve a világban.

I Spit on your Grave (2010)

A ’60-as, ’70-es évek exploitationjei az utóbbi években reneszánszukat élik (ezt Tarantionónak és Rodrigueznek tessék köszönni), persze a korszellemhez méltón, igazi posztmodern formában. A legtöbb ilyen, retróhullámot meglovagló alkotás sűrű kacsintások és önironikus gesztusok közepette állít emléket a grindhouse-korszaknak (mint az említett rendezőpáros duplafilmje vagy a Black Dynamite), néhány pedig no-bullshit módon úgy adja el magát, mintha tényleg 30-40 évvel ezelőtt készült volna (mint a Run Bitch Run! vagy részben a Machete). A sor végén kullognak a világ legfeleslegesebb remake-ei, mint amilyen az 1978-as I Spit on your Grave tavalyi felmelegítése is.

Az utolsó ház balra kapcsán már megpróbálták ezt eljátszani velünk: klasszikus grindhouse film újraforgatása mai eszközökkel, mai közönségnek, mai terjesztésben. Nem működött. Túl a végtelenül szimpla magyarázaton, hogy a film egyszerűen pocsék volt, azért sem működött, mert ezek a régi exploitationök csak a saját koruk és körülményeik kontextusában életképesek. Ma eljátszani lehet velük, kiforgatni jellegzetességeiket, vagy ravaszul korabelinek álcázni őket – azaz lehet őket modernizálni vagy komolyan venni. De nem modernizálni ÉS komolyan venni, mint ahogy azt Steven R. Monroe kísérelte meg.

Az I Spit on your Grave egy fiatal írónő, Jennifer története, aki pár hónapra kiköltözik vidékre, egy teljesen elhagyatott vityillóba, hogy senki és semmi ne zavarhassa munkájában. A környéken egy csendes tó terül el, szép, zöld fák ágaskodnak, madarak csiripelnek, és benzinkútnál (hol máshol?) dolgozó redneckek figyelik a megerőszakolható puncik érkezését. Négy fiatal tahó egy este ráront Jenniferre, és a seriff közreműködésével jól megadják „a városi picsának”, ami szerintük jár neki. A lány pechjükre túléli gyengédségüket, és egy hónappal később egyenként kezdi levadászni őket.

A sztori (a seriff szerepeltetését leszámítva) semmit nem változott az eredetihez képest, az arányok viszont igencsak eltolódtak. Anno Jennifer megerőszakolásán volt a hangsúly (csaknem félórás jelenetről beszélünk), szenvedése, reménytelensége, testi-lelki megalázottsága fájdalmasan átérezhető volt (hasonlóan, mint Monica Bellucci alakította sorstársának a 2002-es Visszafordíthatatlanban), így bosszúja jogosnak, igazoltnak tűnt, ráadásul egyfajta perverz kielégülést jelentett a lány meggyalázásán felháborodott néző számára is.

Az új verzióban a megerőszakolásjelenet hasonlóan hosszú, de közel sem olyan nyers és felkavaró, mint a régi volt (inkább csak álmosító) – a technikailag professzionális, egyben túlságosan kiszámított, mechanikus filmkészítés nem versenyezhet az eredeti valóságszagot árasztó, bárdolatlan amatőrjellegével, legalábbis nem ötletek, a szituáció brutalitását kihangsúlyozó rendezői megoldások híján.

Ami még rosszabb, hogy Jennifer megtámadásával kezdve a rendező a férfiak szemszögét erőlteti ránk, és ezen később sem változtat. Az ő bőrükbe bújhatunk az erőszaktételnél, és az ő bőrükbe bújhatunk a meggyilkolásuknál is. Így előbbinél esélyünk sincs, hogy kellőképpen átérezzük Jennifer helyzetét, utóbbiaknál viszont túlságosan is átérezzük a tettesek kínjait. Ennek eredménye, hogy bűn és bűnhődés a vásznon messze nem tűnik arányosnak (már csak azért sem, mert az eredeti film legszemetebb része teljes egészében hiányzik a remake-ből: a nő a megerőszakolás után véresen, megtörten, félholtan, anyaszült meztelenül hazatántorog, ahol már várják őt kínzói, és még egyszer végigmennek rajta).

Monroe extrém végletekig megy el a bosszú beteljesítésekor: míg a ’78-as filmben Jennifer egyszerűen, praktikusan, gyorsan intézte el a bűnös redneckeket, itt hosszú, kegyetlen kínzásoknak veti alá őket. A film a játékidő második felében egy fárasztó torture pornba torkollik, ami a Fűrész-sorozatra jellemző groteszk halálcsapdákkal operál, és a nyers, zsigeri bosszúhadjáratot olcsó vásári horrorrá degradálja (hiába is várnánk olyan jelenetet, mint az eredeti vérfagyasztó, fürdőkádas péniszlevágása). Mivel a realisztikus megerőszakolásra rajzfilmszerűen eltúlzott, teljesen életszerűtlen gorefest érkezik válaszként, a film egész koncepciója a vécé lefolyójában végzi. Az őt ért atrocitásokat megbosszuló nőből itt egy perverz, szadista sorozatgyilkos lesz, aki láthatóan élvezi, amit csinál.

Az már majdnem mellékes, hogy a Jennifert alakító Sarah Butler, aki láncfűrésszel sem nyomhat többet 40 kg-nál, sokkal hitelesebb szenvedő alanyként, mint könyörtelen gyilkosként – és ahogy áldozatainak azok saját korábbi, gonosz heccelődésnek és lelki kínzásnak szánt sorait mondja vissza kínosan erőltetett iróniával, miközben leöli őket, azzal végképp nevetségessé teszi mind a karaktert, mind az egész művet. Minden idők egyik legfeleslegesebb filmje ez.

Tőzsdecápák - A pénz nem alszik

Válság. Shortolás. Hedgefundok. Állami mentőcsomag. Ingatlanpiaci összeomlás. Tőzsdepánik. Spekulánsok. Árfolyamingadozás. Devizahitel. Megszorítások. Azt hiszem, a további tízezer karakter sem fog másból állni, csak ezekből a hívószavakból. Folytassam? Bankszektor. Hitelminősítő intézetek. Ízlelgessék csak. Tőzsdefelügyelet. Árindex. Olajár. Madoff. Jegybank. Jól van, azt hiszem, most már mindenkinek leesett: Oliver Stone-nak is van véleménye napjaink pénzügyi szférájáról, és ha ez nem lenne elég, közli is velünk. Nem csak, hogy közli velünk; ha úgy látja, hogy elkalandoznánk, miközben a lassan elvonuló embertömeget figyeljük a Wall Street-en, vagy a manhattani üvegpalotákban gyönyörködünk percekig, még jól a szánkba is rágja. Pénz=rossz. Kapzsiság=még rosszabb. Család=jó. Ebben a szentháromságban zajlik a Tőzsdecápák (hukk) második része.

Vannak olyan alkotók, legyenek akár festők, szobrászok vagy történetesen filmesek, akik éveken keresztül jobbnál jobb alkotásokat tesznek le a képzeletbeli asztalra. Ennek nyomán rengetegen megkedvelik őket, a tisztelet - ahogyan egyre magasabb és magasabb színvonalon készítik el alkotásaikat - egyre nagyobb lesz körülöttük, majd egy szép napon (persze, ha nem figyelnek oda) legendává válnak. Sokan meg is állnak ezen a ponton - talán azért, mert érzik, hogy ennél magasabbra már nem tudnak kerülni, talán azért, mert amit lehetett, már elmondtak. És persze vannak azok, akik túlélik a saját legendájukat.

Oliver Stone-nal is ez történhetett. Vagy csak elolvasta a Commandante készítése előtt a könnyelműen elé tett Marx összest. Meg Lenint. Stone "baloldali" fordulata óta nem mulasztja el velünk közölni: "A kapitalizmus rossz, értem?" Szögezzük le mindjárt a harmadik bekezdésben: ezzel még nincs semmi probléma. Mindenkinek megvan a maga ideológiai fejlövése - csak van, aki tényleg érvelően tudja előadni a dolgot. Szinte alig hiszem el, hogy ugyanez az ember rendezte a Született gyilkosokat - az egyik legélesebb médiakritika, ami valaha készült, nem beszélve arról, hogy a cselekmény és a karakterek is rendkívül érdekesek és izgalmasak.

Ha már itt tartunk, kénytelen vagyok felidézni a Tőzsdecápákat: volt benne egy rendkívül érdekes, velejéig romlott de megmagyarázhatatlan módon vonzó férfi, akit valaha Gordon Gekkónak hívtak. A szerepet pedig egy nagyszerű színész - és ha lehet azt mondani, talán még nagyszerűbb producer - Michael Douglas játszotta. Volt a filmben egy másik főszereplő, a fiatal, agilis tőzsdeügynök, az egykori Charlie Sheen még váláson, drogelvonón és börtönön innen. És volt a Nagy Manőver a nyolcvanas évek pénzügyi konjuktúrájának csúcsán. Ugye még emlékeznek? A film vibrált az izgalomtól - és idővel mindenki rajtakapta magát, hogy olyasmiért szorít, amely valójában perverz, kicsavart, nem létező - ugyanakkor többezer ember életét teszi kockára. Tisztára mint az intézményesített vallások. Ezek a tulajdonságok emelték ezt az uszkve-tandem huszonhárom éves filmet a klasszikusok közé - noha ha nagyon belegondolunk, csak egy egyszerű Faust sztori azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy itt az ördög nem kartonból kivágott figura.

És eltelik kábé húsz év: a pénzvilág teljesen ugyanolyan és gyökeresen más, mint 1987-ben. Voltak, vannak és lesznek lufijaink amelynek nyomán rengeteg ember fog elszegényedni - ki a saját ki más hibájából. A pénzpiacok olyan szövevényes összefüggések mentén működnek, amelyhez fogható csak az agyunban lévő neuronhálózat lehet. Plusz ott van az újra és újra felbukkanó "értékválság", hogy hát ugye család vagy karrier, legyünk-e környezettudatos bloggerek vagy inkább keressünk elképzelhetetlenül sok pénzt. Minden adott ahhoz, hogy igazán markáns és jelentős filmalkotás jöjjön létre. Adott minden idők legjobb tőzsdei filmje mint alap. És mi történik?

Semmi különös. Gordon Gekkó mint Pál apostol megjövendöli az ingatlanpiaci összeomlást. A nézőtéren mindenki tapsol, meg megveszi a könyvét. Van itt valami tizenhat éves kölyök is (Shia Labeouf) aki helyettesítheti Charlie Sheent (apropó, az ő cameója indokolatlanabb, mint Schwarzenegger felbukkanása a The Expendables-ben), Gekkónak lánya van, de minek (Carey Mulligan), van régi ellenfele is, Josh Brolin persze, Eli Wallachnak is kell a pénz a lakáshitelre, Frank Langellát pedig csak a tisztesség kedvéért említem. "Mégis, mi a frász bajod van?" kérdezi tőlem a bennem élő egyszeri mozinéző. "Tényleg nem kellett volna az utolsó tíz-tizenöt perc, na az tényleg nyál, de gondolj bele: ezek az öltönyös majmok vesztették el a pénzünket! Rohadékok!" Ismét egyetértek. Nyomorult bankárok.

De nem az lett volna a cél, hogy legalább valakivel azonosuljunk? Ez egy holywoodi sztori, legalább a főhőssel kéne. Egyáltalán, ki a főhős? Gordon Gekko, aki feltámad, és erősebb lesz, mint valaha? Kötve hiszem, őt alig látjuk. Akkor az ezredfordulós álompár, a balos bloggerina és a vérében is árfolyamot csörgető üzletkötő? Vagy az anyja (Susan Sarandon), aki abból "élt", hogy hitelből vett házakat adott és vett? Úgy érzem ebben a filmben mindenki hülye, csak én vagyok helikopter. Jönnek és mennek a dinamikus jelenetek, amikben látjuk, hogy Shia Labeouf mennyire tökös - de miért? Miért szerelmes a fúziós energiába? Kis testén feszül a Boss zakó, de vajon miért motorozik be minden áldott reggel a parkettre? Vajon Gekko lánya ha tényleg annyira megvet mindent, amit az apja képvisel, mit keres egy bróker mellett? Tényleg én vagyok az egyetlen, aki a kínosan magvas igazságok kimondásakor azon morfondírozok, hogy vajon miért is kéne bárkinek is elhinnem, amikor a "morális kockázatról" osztja az észt?

Nyilván ostoba vagyok, mint a föld. Nyilván nincs igazam, amikor most egy csillagot adok egy Oliver Stone filmre. Értik, a Tőzsdecápákra. A másodikra. Nyilván érzéketlen tuskó vagyok, amikor azt írom, hogy az utolsó harmadot szeneslapáttal hányták a vászonra. Nyilván fogalmam sincs semmiről, amikor szóvá teszem a nagy rendszerkritika közben felhalmozott termékelhelyezéseket. Nyilván. Nem arról van szó, hogy Oliver Stone - igen, ő, mert íróként is jegyzi a filmet - egészen egyszerűen elhagyta az arányérzékét és fogalma sincs a hangsúlyokról. Hogy a legtragikusabb fordulatok is egyszerű, olcsó, franciafilmes melodrámával vannak megoldva. Á, hogyan is lehetne. Hiszen ő legenda.

Nagyfiúk

Egy idő után minden alkotó életében elérkezik a pillanat, hogy saját magáról készítsen filmet. Adam Sandlernél ez a pillanat körülbelül tizenöt éve tart; Happy Gilmore-tól kezdve Longfellow Deeds-en át egészen a Távkapcsban bekövetkező katasztrófáig folyamatosan saját magát állítja középpontba - ami drámaterápiában biztos nagy segítség, az egyszeri mozinéző életét viszont alaposan megkeserítheti, ha belefut. Szögezzük le az elején: eddig a filmig nem volt semmi bajom sem Adam Sandlerrel, sem a filmjeivel. A Nagyfiúk azonban olyan mély traumát okozott, hogy mostantól kezdve kimondhatatlanul gyűlölöm mind őt magát, mind bármit, amibe ezentúl belevág.

A családi vígjáték - noha mindenki ennek ellenkezőjét állítja - nagyon nehéz műfaj. Könnyen el lehet rontani, ha nem figyelünk oda a karakterekre, a történetre, viszont elképzeljük, mekkora fejest fogunk ugrani abba a pénzhalomba, amit keresni fogunk rajta. A Nagyfiúk tipikusan a Függetlenség napjára időzített családi mozi, kérdezzük meg bármelyik stúdió igazgatóját, kapásból azt fogja mondani: mindegy mit, csak gyerek, jónő meg kutya legyen benne, jó lesz. A Nagyfiúk ezt kézségesen szállítja is - csak azt nem tudni, minek. Pedig nem is indult volna tragikusan a dolog: a kedves dagadt lúzer, aki olyan kövér, hogy a motorcsónak sem bírja el, - Kevin James világéletében ezt játszotta - a fekete komikus, aki otthon nem a nadrágot, hanem az otthonkát hordja, - Chris Rockot szerintem állandó altatásban tartották a szerep kedvéért - a soha fel nem növő csajozógép, - David Spade lejátszik mindenkit, már amikor kamera elé engedik - a gerontofil New Age guru, - ki más, mint az örök tettestárs, Rob Schneider, hogy a gyehenna tüzén pusztuljon - és Adam Sandler - mint Adam Sandler, csak jobb nő a felesége - elmennek a Nagy Amerikai Nemzeti Hosszúhétvégén gyermekkoruk színhelyére családostul, mert… azért hogy legyen film. Van valami alibi is persze - Edzőbá, az apafigura meghal - de mindez csak addig érdekes, amíg Rob Schneider megpróbálkozik minden idők legkevésbé vicces Temetési Magánszámával. Nincs az egészben semmi megbotránkoztató - leginkább a fejünket fogjuk, hogy vajon ezt meg ki gondolta viccesnek.

A Nagyfiúknál nincs szükség jobb indokra a fogamzásgátlás mellett: van itt idegesítő anyós, hangszálaitól megfosztott kutya, ostoba, irritáló kölykök (pedig esküszöm, szeretem a gyerekeket), és harminc évvel korábban megalázott helyi erők. Mintha George W. Bush maga olvasná fel memoárjait, miközben harminc plazmatévén menne végtelenített szalagról a Koóstoló összes - nagyobb, hosszabb, vágatlanabb kiadásban, ezalatt kipeckelt szemhéjakkal fekszünk egy fogorvosi székbe kötözve és a  fejünket simogatva a mennyezetről lelógatott Gyurcsány Ferenc biztosít együttérzéséről. Ehhez képest a Maraton életre-halálra kínzásjelenete könnyű nyáresti korzózás a Gödörben. A lényeg pedig csupán annyi, hogy lehetőleg minden második jelenetben elmondhassák a Három Örök Amerikai Alapérték valamelyikét - bízz a barátaidban, szeresd a családot és grillezz sztéket.

Elhiszem, hogy az öregedés nem túl kellemes dolog, de miért van az, hogy negyven felett vagy arcpirítóan infantilis dolgok vagy prosztataviccek jutnak Adam Sandler eszébe? Hányszor lehet még David Spade fejét lószarba nyomni? Mekkora devizahitelt vehetett fel Steve Buscemi és Salma Hayek hogy muszáj volt mindenképpen ezt a borzalmat elvállalniuk? És az engem személy szerint leginkább foglalkoztató kérdés: meddig tűrik még meg a stúdióvezetők maguk körül ezt az embert? Nem tartom elitistának magamat, de a Nagyfiúkhoz képest a Függetlenség napja egy demokráciakritikus, gondolkodó, előremutató művészfilm. Minden hazabeszélés nélkül: ha eddig nem, most nagyon nagy szükségünk lenne tényleg rendes, normális, ifjúsági vagy családi filmre - nem erre a másfél órás víziparkreklámra, amely körülbelül annyira ötletes, mint az iráni kormányzati kommunikáció és annyira vicces, mint egy nyitott bypass-műtét egy zimbabwei tábori kórházban. A Nagyfiúk olyan, mint egy ultijátszma augusztus végén négy ötvenes középkáder között a balatonberényi SZOT üdülőben: rengeteg unalmas, ezerszer hallott poén és licit, egy elkeseredett kísérlet egy piros negyvenszáz ultira, olcsó és langyos sör keserű mellékízzel - miközben csak nagyon halkan szólhat a Rolling Stones, nehogy felébressze az asszonyt.

Perzsia hercege – Az idő homokja

Számítógépes játékokból hagyományosan pocsék filmek készülnek, és a Perzsia hercege roppant hagyománytisztelő mozi: pont olyan pocsék, mint elődei. Nem olyan meglepő ez. Sokaknak már Jake Gyllenhaal leszerződtetése is intő jel volt (valljuk be, színészi képességeitől függetlenül, igen nagy jóindulattal megy csak el perzsának, meg úgy általában, akcióhősnek is), amit a lelketlen, lapos előzetes csak megerősített. De arra a zagyva, ostoba, dögunalmas, sebtében vászonra kent pixelganéra, ami két órán keresztül, gépies könyörtelenséggel csak ömlik, és ömlik a szenvedő néző arcába, még így se nagyon számíthatott senki. 

Dastant (Gyllenhaal) gyerekkorában vette magához a perzsa király, amiért egyszerű utcagyerekként meglepően nagy bátorságról tett tanúbizonyságot. Felnőve testvérei oldalán harcol egy szent város ostromában, ám a nyertes csatának keserű következményei lesznek. A királyt meggyilkolják, a gyanúsított pedig Dastan, akinek a bevett város hercegnőjével, Taminával (Gemma Arterton) kell elmenekülnie, és végül megakadályoznia, hogy áruló nagybátyja (Ben Kingsley még sosem volt ilyen rossz ripacs) megkaparintsa az Idő Tőrét. Ha ugyanis ezt a tőrt, amivel vissza lehet utazni az időben, beledöfik valami akármibe, elszabadul valami izé, és elpusztul a világ, és ezt csak Tamina akadályozhatja meg, mert ő a mittudoménkicsoda. Vagy valami ilyesmi… Őszintén szólva, a filmnek még az a röhejesen vékonyka sztorija is annyira zagyva és érdektelen, hogy a kutyát nem érdeklik a két vagdalkozás közt, félmondatokban elhadart részletek.
 
A Perzsia hercege csak egy újabb nagy, jéghideg, szenvtelen hollywoodi erődemonstráció, ami két dologtól szaglik már messziről: a pénztől meg az inkompetenciától, ami a „szorgalom és hülyeség” párosának álomgyári megfelelője. Szíve persze nincs, márpedig az elengedhetetlen volna egy olyan kalandfilm esetében, amit többek közt egy elvileg sármos főhős és egy elvileg hihetetlenül gyönyörű főhősnő (elvileg, mert amúgy mindketten unalmasak és szárazak) ellenségeskedéssel induló, csipkelődős nemek harcával folytatódó, és tüzes szerelemben végződő kapcsolata, és egy nagy családi konfliktus határoz meg. Mivel az egész kontár iparosok rutinmunkája, kínosan kiszámítható menetrend szerint követik egymást a fordulatok, és a botrányosan klisés mellékkarakterek (nemes apa, forrófejű fiú, éles nyelvű hercegnő, nagydarab, hűséges néger harcos, pénzéhes, de aranyszívű bandavezér stb) elhalálozásai, miközben a cselekmény mindenféle dramaturgiai és dinamikai megfontolás, mindenféle humor, báj és stílus nélkül, mechanikusan csörtet egyik ostoba és ötlettelen akciójelenettől a másikig. És mivel a sok rohangálás, ugrabugrálás és kaszabolás középpontjában egy olyan tőr áll, ami képes visszafordítani az időt, már egészen korán nyilvánvaló, hogy az írók milyen irányba viszik majd a finálét – más kérdés, hogy addigra a néző már annak sem tud örülni, hogy jól tippelte meg a befejezést.

És ha már finálé: kusza, élvezhetetlen, sőt, egyenesen irritáló pixelhalmaz. Az írók olyannyira képtelenek bevonni a nézőket az eseményekbe, olyannyira képtelenek definiálni, hogy mit látunk a vásznon, hogy amikor a főhős és a főgonosz valami örvénylő homokban repked és pörög, elveszítjük az igen kevés maradék kapcsolódási pontunkat is az egészhez. „Legyen benne homok, legyen nagy, és kerüljön sokba”, nagyjából ennyi lehetett az effekteseknek adott instrukció. Játékadaptációk esetében (sajnos) klasszikus, vagy ha úgy tetszik, sablonos észrevétel, de hiába, most is meg kell jegyezni: többet kellett volna foglalkozni a sztorival, a dialógusokkal és a karakterekkel, és kevesebbet azzal, hogy a kamera úgy közelítsen rá egy lerombolandó objektumra, a karakter pedig úgy ugráljon és fusson a falon, ahogy a játékban volt látható.

TÚLÉLNI A KARÁCSONYT - 10 film, amely garantáltan tönkrevágja a karácsonyi hangulatot

Megvolt a vacsi, ajándékok felbontva, együtt a család? Nincs is szebb ilyenkor, mint egy lélekemelő családi moziest. Íme 10 hollywoodi karácsonyi celluloidszörnyeteg, amelyek garantáltan taccsra vágják az ünnepi hangulatot.

1.Túlélni a karácsonyt (Surviving Christmas, 2004)

Nézhetetlen, humortalan „családi komédia” egy öntelt menedzserről (Benjámin Géza Affleck), aki családot bérel magának, hogy ne töltse egyedül a karácsonyt. De tényleg. Mitchell (Tök alsó) rosszul fényképezett, ötlettelenül rendezett filmje, mely valahol az Apádra ütök és a Szellemes karácsony között képzeli el magát, tökéletesen hihetetlen alaphelyzetre épül, a figurák egytől egyig idióták, és még a legalapvetőbb poénok sem működnek. Affleck karrierje legpocsékabb alakítását nyújtja egy Adam Sandler után kiáltó szerepben, kiérdemelve a minden idők legrosszabb komikusa címet is, míg James "hova jutottam" Gandolfini és Catherine O’Hara játéktér nélkül asszisztál neki. Christina Applegate egyébként aranyos, szépséges barátnő.

2. Kelekótya karácsony (Christmas With the Kranks, 2004)

Bődületesen elhibázott, offenzív, humortalan „ünnepi családi komédia” egy kertvárosi házaspárról, akik elbúcsúztatják egyetemista lányukat, és életükben először megkísérlik megúszni a karácsonyt. Chris Columbus csapnivaló forgatókönyve, mely John Grisham önéletrajzi ihletésű bestsellerén (Skipping Christmas) alapul, minden sarkon a legócskább fordulatot veszi, és a hajszálvékony társadalomkritikát régi jó összamerikai cukormázzal önti nyakon. Joe Roth rendező annyira nem bízik a könyvben, hogy színészeit kegyetlenül túlpörgeti: Tim Allen és Jamie Lee Curtis karrierje legrosszabb alakítását nyújtja. Dan Aykroyd pokoli ellenszenves az erkölcscsősz szomszéd szerepében.

3. Égiposta (Dear God, 1996)

Fáradt, humortalan caprai tanmese egy svindlerről (Greg Kinnear), aki életében először munkába áll, és a posta leghátsó raktárában válaszolgatni kezd az Istennek címzett levelekre. Garry Marshall (Micsoda nő!) a törődés legkisebb jele nélkül vitte filmre az amúgy is harmatgyenge forgatókönyvet; az eredmény egy nézhetetlen fércmű, amely a tévében sitcomként sem állná meg a helyét. A színészekből hiányzik a meggyőződés, Kinnear (aki a Sabrina sikerét itt próbálta leading man státuszra váltani) legjobb esetben is csak közepes, Laurie Metcalf és a többiek irritálóan túljátsszák viccesnek gondolt szerepeiket. 112 perc ebből a filmből – és bárkiből ámokfutó válhat.

4.Hulla, hó, telizsák (Reindeer Games, 2000)

Szánalmasan rossz, nézhetetlen szajrémozi, egy legendás rendező utolsó filmje. Egy piti tolvaj (már megint Benjámin Géza) a börtönből szabadulva összejön cellatársa levelezőpartnerével (Charlize Theron), és ezzel akaratlanul is egy kaszinórablási ügy kellős közepébe csöppen. Ehren Kruger idióta, erőszakos forgatókönyve önmagában is kivégezne bármely hollywoodi megaprodukciót, de ha dilettáns operatőr és unatkozó rendező (John Frankenheimer) társul hozzá… nos, ez az eredmény. Az ellenszenves figurákhoz, a csapnivaló alakításokhoz és a „na ne már!” szintű fordulatokhoz béka segge alatti költségvetés társul, mely szavatolja, hogy az ún. akció kimerül egyetlen robbanásban. A kétezres évek egyik legrosszabb filmje, Gary Sinise karrierjének mélypontja.

5. Muszklimikulás (Santa With Muscles, 1996)

Kár minden szó.

6. Kiskarácsony mindenáron (Deck the Halls, 2006)

Úgy tűnik, nincs hollywoodi év nézhetetlen karácsonyi komédiák nélkül. A Kelekótya karácsony és a Túlélni a karácsonyt után egy fogorvos (Matthew Broderick) és egy autódíler (Danny DeVito) méri össze, hogy melyikük háza van csicsásabban kidekorálva. John Whitesell (Gagyi mami 2.) filmje vígjátékként sem működik, de amikor szentimentális ünnepi mesébe fordulna, akkor már gyomorforgató. Broderick a Bigyó felügyelő mellett karrierje legszörnyebb alakítását nyújtja; DeVito immár századszorra is megszívatott szívatót játszik.

7. Kőkemény család (The Family Stone, 2006)

Irritálóan közhelyes, arrogáns családi komédia / dráma egy nagyvárosi üzletasszonyról (Sarah Jessica Parker), aki megpróbál beilleszkedni vőlegénye harsány familíájába. Hiába használja fel a műfaj összes kliséjét, Tom Bezucha felületes, hamis forgatókönyve vígjátéknak elviselhetetlen, drámának pedig botrányosan szar. A politikai korrektség jegyében egy rakás ellenszenves karakter sirámait kell hallgatnunk, akik kioktatnak minket a tökéletes modern nagycsalád vezérlő elveire. Nem európai embernek való. Az ígéretes színészválogatott idegesítő, vagy – jobb esetben - semmitmondó játékkal jelentkezik. Diane Keaton fájdalmasan rossz a hippi családanya szerepében.

8. Telitalálat (Lucky Numbers, 2000)

Kellemetlen, nézhetetlen Tarantino-koppintás. Egy tévés meteorológus (John Travolta) Miss Fortuna segítségével megbundázza a lottószámokat, a nyertes szelvényre azonban egyre többen pályáznak. Nora Ephron (A szerelem hullámhosszán) ún. komédiájában egy poén nem sok, annyi sincs - csak ellenszenves karakterek, durva forgatókönyv, pocsék rendezés. Az ígéretes színészek egytől egyig kárba vesznek. Lisa Kudrow a tőle megszokott szőke butuskát hozza, de a szexbomba jelzőt nem rá találták ki.

9. Kinek a papné (The Preacher's Wife, 1996)

Igen-igen gyengécske, végtelenül unalmas karácsonyi tanmese egy kicsiny egyházközség tiszteleteséről (Courtney B. Vance), kinek meggyűlik a baja az élettel. Miközben templomát egy mindenható ingatlancápa (Gregory Hines) fenyegeti, elhidegül gyönyörű feleségétől (Whitney Houston). Az Úr azonban meghallgatja imáit, és egy angyalt (Denzel Washington) küld a megsegítésére. Penny Marshall (Micsoda csapat) filmje le sem tagadhatná, hogy egy 1947-es film feldolgozása: ártatlan hangulata, giccsbe hajló jóindulata, nehezen kivárható tanulsága, sőt még a földre szállt angyal kalapja is a letűnt korszakot idézi. Whitney énekel, méghozzá annyit és annyiszor, hogy minden rajongója elégedett lesz a 125 perces játékidővel, miközben a többiek mély álomba merülnek.

10. Hook (Hook, 1991)

Unalmas, erőltetett, végtelenített mesefilm, a Pán Péter-mítosz és a Karácsonyi ének nyomdokain. Egy munkamániás üzletember (Robin Williams) Londonba utazik családjával, s csak akkor döbben rá származására, mikor ősellensége, Hook kapitány (Dustin Hoffman) elrabolja gyermekeit. Spielberg filmje érdekes módon éppen addig a pontig működik, míg fel nem tárul a mesebirodalom: Sohaország ajtaja, és fel nem tűnnek a színen az Elveszett Fiúk. Érződik ezen az első, személyes húsz percen, hogy Spielberg szívből, családapai bűnbánattól vezérelve forgatta, a továbbiakban azonban minden ihlet elszáll belőle. Minden benne van, amit pénz megvehet: sztárok, kosztümök, díszletek, de hiányzik a kaland, a varázslat, az a gyermeki rácsodálkozás, amely a többi Spielberg-filmet naggyá tette. Nagy csalódás.

Farmhouse

Egyszer egy házaspár, akik elhidegültek egymástól/meghalt a gyerekük/májátültetésen estek át, nekivágnak a nagyvilágnak/erdőnek/Nyugat Coloradónak, hogy újra megtalálják egymást/halott gyereküket/májukat. Őszintén, hány ilyen és ehhez hasonló filmet láttunk az elmúlt négy évben? Hogy a Farmhouse mégsem válik egyszerű Vacancy koppintássá, abban nagyrészt az Lake Deaddel méltán az ismeretlenség homályába kerülő forgatókönyvíró Daniel P. Coughlin (továbbiakban Kugli) és rendező (George Bessudo) is benne van - a Farmhouse elképesztően rossz.

Sajnos az én ingerküszöbömet nehezen érte el egyáltalán: de mivel már két hete nálam van a film, és ezalatt számtalan alkalommal próbáltam végignézni, azt hiszem itt az ideje, hogy túlessünk rajta. A történet tényleg annyira sablonos, hogy nem is pazarlom rá a helyet: a férfi és a nő megérkeznek egy különös farmra, ahol Stephen Kingtől lopott mellékszereplőket szántak baljósnak és félelmetesnek. Itt aztán belevágunk a kínzások közepébe - a főkínzómester a Seymour Skinner iskolaigazgatóra feltűnően hasonlító Steven Weber, aki nyílván hatalmas adóhátraléka miatt vállalta el a szerepet. Félelmetesen unalmas és közhelyes - mondjuk nem tudom mit várok el egy olyan színészről, akinek a legemlékezetesebb szerepe a Ragyogás 1997-es tévés újraforgatása.

A szereplők közül egyedül talán Kelly Hu-t emelném ki, gondolom a Péntek 13 sokadik folytatása miatt rakhatták be - de inkább a Nash Bridgesben játszott epizódszerepeire akarnék ezentúl emlékezni, mint erre, ahol csúnyán néz és... nagyjából ennyi. (Jack Donnert - kegyeleti okok miatt - nem említem.) A kísérőzene állandóan jelen van és idegesít - olyan, mint azok a furcsán melodramatikus jelenetek valamely Helyszínelők inkarnációból, amikor megtudjuk a fontos vérfertőző titkokat az áldozatról.

Különösen röhejesek azok a jelenetek, amikor elbúcsúznak és hátrahagyják mindenüket - az ember szinte kívánja, hogy jól megkínozzák a házaspárt játszó William Lee Scottot és Jamie Anne Allmant. Mivel elméletileg kínzás-horrorként harangozták be a filmet, azt gondolhatnánk, hogy ez így is lesz - de ismét csalódnunk kell: a jelenetek ötlettelenebbek, mint a tíz év múlva - nyilván - elkészülő Fűrész 11 leggyengébb darabjai, és maximum azért tűnnek félelmetesnek, hogy valaki ezeket tényleg komolyan gondolta. Ám egy csavar még hátra van: amikor már elkönyveltem magamban, hogy a gore mint műfaj megcsúfolását az alkotók tökélyre vitték, az utolsó tíz perce - teljesen érthetetlenül - átkerülünk egy fantasy filmbe, méghozzá olyanba, amelyet a kilencvenes évek elején is ordítva kapcsoltunk volna el, ha véletlenül belefutunk a Sat1-en.

Nem hiszem, hogy akad olyan forgalmazó, aki behozná ezt hozzánk, ha mégis, akkor maximum az ukrán határ közelében, egy benzinkút olcsó DVD-i között van a helye. Egy dologra talán mégis alkalmas: ha van olyan személy a baráti körben, aki hátbaveregetés közben egy "Ez baromi jó, öcsém, ezt nézd meg!"-el ajánlja nekünk a filmet, tapintatosan köszönjük meg a tippet - majd ne álljunk vele szóba. Soha többet.

G.I. Joe: A Kobra árnyéka

A G.I. Joe kifejezés a második világháborúban született: ez volt az "ágyútöltelék" eggyel finomabb megnevezése (a G.I. a Government Issue - Állami Tulajdon - rövidítése). Ennek ellenére a hatvanas években, miközben dühöngött a vietnámi háborúnak nevezett katonai és politikai katasztrófa, a Hasbro elhatározta, hogy ezen a néven dob piacra akciófigurákat. Az volt a cél, hogy a Barbie-babák által nem lefedett piaci szegmenst - értsd: a fiúkat - is meghódítsák. Annyira bejött a cégnek a dolog, hogy rövid úton képregények, majd rajzfilmek következtek - míg végül eljutottunk idáig: Lorenzo di Bonaventura, aki vastagon beírta magát a képregényfilmek történetébe, ezt is eladta, ezúttal a Paramountnak. Azonban ami - módjával - működött a Transformers esetében, az itt nem: nem átallom kijelenteni, hogy az év legostobább, legélvezhetetlenebb és mindenekelőtt legrosszabb filmje a G.I. Joe.

Szaladjunk végig a történeten, amelyet a forgatókönyvírók (a 300-zal debütált Michael Gordon, a Négy tesót jegyző Paul Lovett és a karrierjét a Joey-val kezdő Stuart Beattie) elfelejtettek megírni: McCullen (az első újkori Doktor, Christopher Eccleston), a nagyon nagyhatalmú skót fegyvergyáros piacra dobja a nanorobotos robbanófejet, amelyik bármit megeszik. Ezt szállítják a - ki tudja miért odahelyezett - Kirgizisztáni fegyvergyárból az amerikai hadsereg nagyon jófej és kőkemény katonái, Duke (a VilosCohaagen kolléga által nemrég megkritizált Bunyó főszereplője Channing Tatum - csak én érzem úgy, hogy nagyon hülye neve van?) és Kioldó (Marlon Wayans), aki szintén jó fej, de legalább nem annyira idegesítő, mint akik majd ezután jönnek. A kis konvojra azonban lecsap egy titokzatos, a létező legmodernebb technikát használó csapat, akik aztán - vajon miért - csak hőseinket hagyják életben.

A semmiből a segítségükre siető nagyon titkos, nagyon komoly alakulat, amelyben ott van az összes hülye nevű egyén: Kőkemény (Adewale Akinnuoye-Agbaje), a néma nindzsa Kígyószem (Ray Park) és a nagyon okos wookie íjász Shana "Scarlett" O'Hara (az egyébként nagyon csinos Rachel Nichols). Mint látható, simán röhögőgörcsöt kapna a Hezbollah legradikálisabb harcosa is a csipet-csapattól. Azonnal kiderül persze, hogy valakik nagyon nagy dologra készülnek, és a címbéli nagyon titkos és nagyon profi szervezet fogja ezt megakadályozni. Ha ez még nem lenne elég, akkor a bérgyilkosok vezetője nem más, mint Duke excsaja, a Bárónő.

Hogy átérezze a kedves olvasó, miért is ez a legszörnyűbb film az idén, lássuk sorban: a történet végletekig egyszerű, és az is sokat ront rajta, hogy megírása közben nyilván az eredeti Csillagok Háborúja trilógiát nézték az írók: a fináléban lezavart félórás ütközet koreográfiája például egy az egyben a Jedi visszatérből van - de a hologrammos kommunikátort vagy Darth Vadert - pardon, Rexet, a gonosz Doktort is említhetném. Azonban Lucas filmjeihez képest sokkal ostobább és értetlenebb az egész, tele olyan logikai vagy pusztán karaterbeli mellényúlásokkal, amelyeket két árva, viccesnek szánt félmondat próbál enyhíteni. Nem tudom, vajon szándékosan ilyen a film, vagy valami végleg elromlott Stephen Sommers agyában a Múmia sokadik része óta.

Ha a forgatókönyv és a figurák tragikusak, akkor legalább a színészek lehetnének jók. De nem azok - nem meglepő módon egyedül két angol vendégjátékos, Christopher Eccleston és Jonathan Price kísérli meg egyáltalán a színészi játékot. Számomra a film meglepetése Arnold Vosloo visszatérése, aki helyére teszi a filmet: ez itt kérem igazi rossz értelemben vett szenny - szegény Vosloo nem erre a munkájára lesz a legbüszkébb. Adewale Akinnuoye-Agbajéra is  szívesebben emlékszem Mr. Ekoként, ahol legalábbb játszott, nem úgy, mint itt. Dennis Quaid pedig inkább emlékeztetett a súlyosan alkoholista, de amfetamin-tablettákkal mozgóképessé varázsolt Boris Jelcinre mint a világ legtökösebb katonai alakulatának parancsnokára. A két jelenetben feltűnő Brendan Fraser jelenléte pedig teljesen érthetetlen - jó, jó, láttam a Múmiát, de ennyire nem kell jófejnek lenni. Sienna Miller viszont gyönyörű, és elképesztően jól néz ki - maradjunk ennyiben.

Szóval a forgatókönyv értékelhetetlen, a színészek rosszak vagy rosszul játszanak, marad tehát a Michael Bay-féle menedék: a látvány. Nos, látvány az van. A tervezők elővettek néhány, két évvel ezelőtti Doctor Who díszlettervet, a Kobra bázisát benépesítették Anubis kull harcosaival és a Star Trek: Deep Space Nine beáldozható egyenruhásaival, a többit pedig a pirotechnikusokra és a kaszkadőrökre bízták. A speciális effektekről ugyanaz jutott eszembe, mint amikor a 2012 előzetesét láttam: röhejesen sok. Az akciójelenetek önmaguk paródiáivá válnak, ezen az érzésen mélyít, amikor Marlon Wayans bohóckodik egy sort - azt is olyan színvonalon, mint Sas József a pusztaszabolcsi hakni második órájában Lorán Lenkével. Ennél azonban jóval kínosabb, hogy beállításról beállításra megismételték a Halálcsillag mindkét elpusztítását - az Isten szerelmére, még Halálsugár is van! - csak éppen az űr helyett a jégsapka alatt.

Két okból adok egy csillagot: egyrészt kevesebbet nem lehet, másrészt Sienna Miller - mint korábban is megállapítottam, gyönyörű. (Apropó, ha keresne, név és cím a szerkesztőségben.) Rövid úton belátható, hogy a G.I. Joe egyenértékű a Street Fighterrel - bár az utóbbin valahogy mégis jobban szórakoztam. Ellentétben Steven E. de Souza borzalmával, sajnos ennek lesz folytatása. Egyetlen kérdésem maradt csupán: ezt mégis hogy gondolták?

Silent night, deadly night 2

A tavalyi ünnepi szezon idején emlékeztem meg eme nemes hasábokon Baltás Billyről, a bekattant Télapó-imitátorról, aki alaposan elbaszta minden útjába kerülő ember karácsonyát. Mindössze csak egy röpke évet kellett várnotok kedves olvasók, és máris itt a 87-es folytatás, vagyis a Csendes éj, halálos éj 2, bár ennek a filmnek már csak nagyon kevés köze van az ünnepekhez vagy a Télapóhoz, a gőzölgő trágyakupachoz viszont már annál több.

Billy már a múlté, emlékét belepte a hó, de mivel volt ugye egy öccse is, így aztán volt kinek örökölnie a családi elmebajt. Ugyanis az öcsre sem volt éppen túl jó hatással az árvaházi bentlakás meg a vasszigorú főapáca, nem is beszélve a bátyjával történtekről, így ő mondhatni sokszorosan is hendikepes, emiatt aztán jócskán túl is tesz a testvérén, már ami a mentális defektességet illeti. Ricky időközben felnőtt, és most egy elmegyógyintézetben csinálja naphosszat a semmit. Egy agyturkász érkezik hozzá, hogy kifaggassa, Ricky meg csak mesél és mesél, majd miután elmesélte az előző filmet, és végzett az "így lettem elmebeteg ámokfutó gyilkos" című kissé elnagyolt önéletrajzával, kinyírja a dokit, megszökik az intézetből (ne kérdezzétek hogyan), szerez egy Télapórucit meg egy fejszét, és elindul, hogy befejezze azt, amit a bátyja anno már nem tudott.

Na, ez aztán a spórolós film! A Silent Night, Deadly Night 2 első felét ugyanis szinte kizárólag az előző rész flashback formátumú összefoglalása teszi ki. Így aztán azon kevesek, akik azt már látták, nyugodtan előre is tekerhetik a film feléig, sok újdonságot ugyanis nem igen fognak látni addig. A film készítői arra hivatkonak, hogy a producerek mindössze csak az első rész újravágását és pár jelenettel való kiegészítését rendelték meg, mindezt komolytalan költségvetésből, de aztán a lelkiismeretes rendező pár nap alatt aztán mégis csak egy folytatást hozott össze belőle. (Szerintem az eredeti kérésnek is pont annyi értelme volt, mint ennek a filmnek.) Na de így sem nagyon tettek ki magukért a kedves alkotók, mert amit ők maguk forgattak, hát az valami zavarbaejtően kínos nagy marhaság lett. Jó, az első rész sem éppen a mélységéről és a magasságairól volt híres, de az azért mégis csak egy összeszedettebb film volt, és ráadásul minden esetlensége ellenére is kimondottan szórakoztató. De ez a zs-kategóriás utánérzés maximum a hozzám hasonlatosan magas tűrőképességgel megáldott (vagy inkább megvert) filmbuzik számára emészthető csak, akkor is csak szódával, de ha lehet, inkább alkohollal. A sztori unalmas, tele van lyukakkal, kimondottan vérszegény, de ami mindezeknél is sokkalta rosszabb, az úgy az egész komplett színészi gárda. A Mániákus Rickyt (a bátyó után őt is megilleti egy elkeresztelés) alakító Eric Freeman nevű antiszínész által előadott erőltetett arcjáték és hangképzés már nem is vicces, hanem sokkal inkább ijesztő. (Végig úgy feszít, mintha sokkolnák.) Ehhez persze kellettek azok a minimál dialógusok is, amelyek megértéséhez a kezdőknek szóló angol nyelvkönyv első három anyagának elsajátítása is bőven elegendő. Ricky szókincsének legnagyobb részét a tesóéhoz hasonlóan a "Naughty" és a "Punish" szavak teszik ki. Ehhez pedig hozzájön a még hallgatni is fájdalmas és a sátáni kacajra csak messziről hasonlító idétlen "Muhahaha" hangeffektus is, plusz az a hátborzongató perverz mosoly is, aminek a képe azt hiszem már örökre kísérteni fog. A rendező amúgy egy percig sem tagadta, hogy Eric Freeman egyszerűen csak a külsejével ütötte ki a szerepre szánt másik, jóval tapasztaltabb színészt. A film egyébként pontosan Freeman röhejes játéka miatt lett a maga módján kultikus, a valóban vicces "Garbage day!" mondata például hihetetlen népszerűségnek örvend az internetet többnyire csak hülyeségekre használó geekek körében.

Ricky őrülete és gyilkosságai előtt is értetlenül állok. Hogy ezt most tényleg komolyan gondolták vajon, vagy csak Lee Harry rendező (ez is milyen név már?) humora lenne ilyen rossz? Csak egy példa: Ricky tizenévesen az erdőben sétált, mikor látja, hogy egy piknikező párocska férfi tagja egy kicsit erőszakosabban közeledik a hölgyemény felé, még egy sallert is megküld neki, mire az cserébe nemi szerven billenti a szatírt, és alaposan leseggfejezi. Semmi Btk.-ba ütköző nem történt. De ezt látva Rickyben felidéződik az anyjával erőszakoskodó Télapó-gyilkos emléke (ez mondjuk nehezen hihető, mivel a szülei megölésének idején csecsemő volt még), agyában a biztosíték levágódik, és ezért végez a fickóval, méghozzá úgy, hogy a pasast a saját kocsijával elüti, majd oda-vissza áthajt rajta még párszor. Erre a mindezt közelről végignéző csaj egy sima köszönömmel reagál. Hát a fene tudja....

Oké, fogadjuk el, hogy tényleg kevés pénzből kellett dolgoznia a stábnak. Beszéljük be magunknak azt, hogy még ez is jobb, mint az első film szétszabdalása majd újbóli összefércelése. De az igazság az, hogy ami ebben a filmben rossz, az nem is igazán pénz kérdése volt. Mert ez egy szemet szúró logikai hibák, elkapkodott, átgondolatlan jelenetek, és pillanatok alatt összedobott bárgyú dialógusok egyvelege lett, ami sajnos még úgy is rossz fényt vet az előző epizódra, hogy tulajdonképpen ez félig ugyanaz a film. Vannak benne jelenetek, amiken ha elég hülyék vagyunk hozzá még nevethetünk is kínunkban, de akkor sem igazán érdemes vele próbálkozni, elég csak a Garbage Day videót és annak különböző fan made mutációit megnézegetni a neten. Azok jobbak, mint ez az egész, akarom mondani inkább fél film.

Amikor megállt a Föld

Kritikát önéletrajzi felütéssel kezdeni nem tartozik a különösebben eredeti módszertanokek közé, ám jelen esetben a tárgy bizonyos, minimálisan elvárható viszonyulási szintek olyan semmibevételével, alulmúlásával kérkedik, ami tulajdonképpen BÁRMIRE feljogosítja a megbízott írnokot. Ráadásul annyira traumatikus élményről van szó, hogy szarozni sincs az embernek ereje: engem a mechanika szigorlatom óta nem néztek ennyire hülyének. (Hogy a kisköltségvetésű apokalipszis-hangulat kegyelemkettesben oldódott, az leginkább a Shrek cirmosától eltanult ábrázatnak köszönhető.) Más kérdés, hogy a tanár szemében ott, akkor borongó világfájdalom tökéletesen jogos visszatükröződése volt szellemi pallérozatlanságomnak. A vehemens, s egyben lekezelő didaxis azóta tudat alá hantolt, arcpirító emlékét a mélyzölden instanthumanista és számítóan vértelen Scott Derrickson rendezőnek sikerült exhumálnia, s ettől olyan univerzális embergyűlölet lett urrá rajtam, hogy ha nem fájna a hátam, most izibe' beállnék egy légióba. Ölni, kérlek alássan, ölni.

Mer' ha ez a rendező megélhetési szócsöve lehet az angolszász konzumkultúrának, akkor én köszönöm, de inkább nem kérek belőle. És az, mert hiába mondom, hogy ez a szar akkora szar, hogy sárkánycsászárok és hipervándorok adják a másikat, az Amikor megállt a Föld direktori juttatásaiból Derrickson tízahetediken utódja fogja felszántani a jövő soksávos autópályáit olyan hibridekkel, melyek gyártástechnológiája sáskahadként habzsolja fel életterünket. (Nyomatékosítom: ez még egy elég jó jövőkép.)

Csak semmi félreértés – én is szeretem a szójanővérkét, ha hús, akkor csak hód –: nem a bolygót olajostul, esőerdőstül, óceánostul, pandástul kizsákmányoló embert átlagban két mutatóujjal feddő példázat puszta tényével van a gond, Tyler Durden is belemondja a tutit a kamcsiba (de ő egyrészt pofán lövi magát, másrészt a végefőcím után saját pokolgépe repíti haza - le), hanem ahogy a szövegkönyv ezt az áporodott ökorizsát a néző torkán le akarja nyomni.

A siralmas módon kiszámítható történet spoilerezése recenzionistát próbáló feladat. Ilyetén ambíciók hiányában tudatom, hogy Keanu Reeves újra megmenti a földet, megint látjuk embrionális pózban, megint kiválasztott, megint az emberi és az a fölötti létformák közti átjárhatóság harcos békekövete, és bár megint aránytalanul sok skillel ajándékozta meg a forgatókönyv, vélhetőleg egyik sem vonul be olyan elasztikussággal a mozgókép alltime klasszikusai közé, mint ahogy tette azt a limbótudománya. A Jennifer Connelly által domborított (? Ennek a nőnek egyre kisebbek a mellei.) asztrobiológussal (vagymi) párban pedig egy olyan hardcore szenvelgést prezentálnak az alapfordulaton utilitarista Homo Sapiens válsághelyzetben éledő önzetlen, írd és mondd: önfeláldozó hajlamairól, hogy azt huzamosabban hallgatni még tán a latin-amerikai szappanoperákon edződött keményidegzetűeknek is zsigeri fájdalom. Külön szerencse, hogy ezekre a sokkszerű vészhelyzetekre a több milliárd évnyi evolúció a mentális menekülés olyan fiziológiai lehetőségeit dolgozta ki, mint a pavlovi vihogás, vagy a sikongató lábrázás.

A sajtóvetítés közönsége pedig nem volt rest élni ezekkel a lehetőségekkel.

Egyetlen egyszer esett meg, hogy nem a filmen, hanem vele nevettünk, ez – természetesen – az agresszív nemzeti politikának címzett verbális tockos volt, ám a frappáns helyzetkomikum olyan gyorsan lett a következetlen karaktervezetésű script martaléka, mint amennyire obligát és lejárt maga a gesztus. A figurák a pürés állagú didaktika örvén bírnak mindössze létjogosultsággal: a női védelmi miniszter és Connelly raszta mostohafia egy konzekvens, hihető morfémára, mimikára nem pazarolják merő klisé szerepüket, teljesítményük a hőspáros esetlen eseményszálú, monoton moralizáló melodrámájával karöltve kényszeríti ki a magyar celebeket illető spontán utálatot.

Innentől kezdve meg már majdnem lényegtelen, hogy a CGI úgymond "naprakészsége" mennyire vetekszik a választási kampányrigmusok valóságtartalmával, ráadásul a bolygóközi enyészet munkássága cuzámmenánblokken megszemlélhető: ingyért az előzetesben (kamion, stadion). Milliónyi űrnyű is csak azt rágja a számba: eddig csak fekete pontod volt bioszból, toleranciából és önmérsékletből, szartál mindenre, mindenkire és magadra is, egy pángalaktikus parolára gépágyútűzzel felelsz, de nyugi, van még bőven abból a hitelkeretből, melyből az unokáidtól kölcsönzöd a sártekét. Egy piacra tervezett közönségfilmtől persze ne várjunk a felhasználóbarát rutindádánál radikálisabb megmondanivalót - amíg van piac. Meg közönség.
 
És ugyan illendő lenne most fellapoznom egy tokot, kivennem egy lemezt, és parlagon hagyott műveltségemet gondozandó megnézni az 1951-es eredetit, de nincs kedvem lehajolni ahhoz a polchoz. Nem érdekel az emberi kultúra. Sem Gaia. Csak egy cowboy-kalapot akarok a fejemre, meg egy atombombát a seggem alá.

Nyithatjátok a zsilipet.

Filmkritika: CSAPNIVALÓ GEEK-MOZIK A KÉTEZRES ÉVEKBŐL

HÁBORÚ A FÖLDÖN (Battlefield Earth, 2000)

Minden idők legrosszabb filmje: vita nincs. Cirka háromezerben a Földet a pszikló faj tartja rabigában. A megszállók kormányzója (Travolta, a képen középen) maga mellé vesz egy hegyvidéki parasztfiút (Barry Pepper), de az hamar ellene fordul, és az idegenek elleni felkelés élére áll. L. Ron Hubbard, a tehetségtelen író, ám annál tehetségesebb egyházalapító csodálatosan ócska történetéből Roger Christian, az egykori Oscar-díjas csodagyerek gyalázatosan rossz, lassított felvételekkel teletömött szcientológia-reklámot forgatott. Valamennyi beállítása olybá tűnik, mintha Giles Nuttgens operatőrnek erősen oldalra húzna a feje, vagy mintha egy technikus állandóan a kamerán könyökölt volna forgatás közben. Az idegesítően vinnyogó Travolta a Rés a pajzson legfárasztóbb modorában vezeti elő rasztafrizurás, kutyafejű tatárját, a mindig kiváló Forest Whitaker (a képen jobbra) vele tart ezen a szörnyű kálvárián egy botrányosan rossz szerepben. Pepper pszikló maszk nélkül is gyötrelmes alakítást nyújt. Vegyük a Dr. Moreau szigete leggyötrelmesebb percét; itt ez a perc ismétlődik száztizenhétszer egymás után.

CHARLIE KETTŐS ÉLETE (The Truth About Charlie, 2002)
Az Amerikai fogócska (1963) nézhetetlen, idegesítő remake-jét csak azoknak ajánljuk, akik perverzül vonzódnak a nagy rendezők katasztrofális bukásaihoz. Csak indokolt esetben hivatkozom a Háború a Földön-re, ezt most ilyen. Jonathan Demme filmje minden képzeletet alulmúlóan rossz, rossz, és csak egyre rosszabb. A forgatókönyv meglehetős hűséggel követi Peter Stone eredetijét, és egy hagyományosabb tálalásban gyenge közepesként muzsikálna. Ami igazán borzalmassá teszi a darabot, az a színészi játék, a casting és a színészvezetés: Mark Wahlberg önirónia és meggyőződés híján játssza Cary Grant szerepét, míg a mellékszereplők leginkább az utca emberére emlékeztetnek. Mindenért Demme a felelős, aki a párizsi helyszíneket ürügyül használja arra, hogy kamaszos Kifulladásig-rajongását kiélje (jump cut-ok vannak, akciójelenetek nincsenek). A máskor oly remek Tak Fujimoto kézből operálja végig a filmet, spontaneitás és energia helyett amatőr, művészkedő hangulatot teremtve. Sajnáljuk Thandie Newtont: Audrey Hepburn szerepében ő az egyetlen őszinte ember a stábban.

FÜGGŐSÉG (Twisted, 2004)
Tökéletesen elbaltázott sorozatgyilkos-thriller, a műfaj mélypontja. Ashley Judd (aki kicsit sokszor játszotta már ugyanezt a szerepet), a frissen kinevezett nyomozó esténként filmszakadásig felönt a garatra, reggel pedig saját magát (!) gyanúsítja a San Fransiscót rettegésben tartó titokzatos gyilkosságokkal. Ez a nevetséges dramaturgia egészen a végkifejletig kitart, amikor is a forgatókönyv végleg elborul, és minden addigi történést negligál. Samuel L. Motherfuckin' Jackson és Andy Garcia ennél mélyebbre nem is süllyedhetne a megbízható mellékszereplésben. Az elgyötört ábrázatú Judd próbálkozik valamiféle férfiasan tökéletes jellemábrázolással, de a szerepe mérhetetlenül ellenszenves (nincs olyan pasi a cselekményben, akivel le ne feküdt volna). Szinte hihetetlen: ezt az emberiség elleni merényletet Az igazak rendezője, Philip Kaufman követte el.

MENNYDÖRGŐ ROBAJ (Sound of Thunder, 2005)
A kétezres évek egyik legelátkozottabb produkcióját előbb a prágai árvíz, majd a gyártó cég (Franchise) csődje sújtotta – előbb Pierce Brosnan főszereplő, majd Renny Harlin rendező is új projekt után nézett. A film végül elkészült, két évvel később be is mutatták, és éktelenül megbukott – teljesen megérdemelten. Már a sztori is problémás (hiába Ray Bradburytől ered): egy futurisztikus szafari beleavatkozik a múltba, és ezzel olyan időhullámokat (ha-ha) szabadít el, melyek Roland Emmerich-féle katasztrófákat keltenek a modern Los Angelesben. Legalábbis papíron. A trükkökre ugyanis elfogyott a pénz. A T-Rex még csak röhejes, de a felbőszült dínómajmok felháborítóak. A díszletek, kosztümök, párbeszédek mind-mind szánalmasak; Peter Hyamstől nem is várnánk mást A muskétás után. A legszánnivalóbbak a színészek (Edward Burns, Ben Kingsley és a Braveheart szépsége, Catherine McCormack), akik itt tették végleg taccsra karrierjüket.

EGYEDÜL A SÖTÉTBEN (Alone in the Dark, 2005)
A mérsékelten népszerűtlen komputeres játék hipnotikusan szar filmváltozatában egy okkult régész (Christian Slater, ki más?) egy rég letűnt faj üzenetét fejtegeti, melynek saját árvaházas múltjához és egy titkos kormánykísérlethez is köze lehet. Khm. Dr. Uwe Boll (irodalomból doktorált) nem is érti, miért bántják, hiszen amit letett az asztalra, az külsőre pont olyan, mint egy film. Csakhogy a steadicam és az avid felhasználói szintű ismerete rendezővé nem, legfeljebb operátorrá teheti az embert. A nyitó felirat olyan hosszú és értelmetlen, hogy fetrengve röhögtük végig. A röhögés sajna alábbhagy, mikor a három felvillantott szál (á la X-akták) végül sehová sem vezet – legfeljebb A bolygó neve halál huszad rangú koppintásába. A lényeg, hogy szörnyek legyenek benne. Slater és Stephen Dorff mínuszba viszik át lenullázott karrierjüket; Tara Reid gyötrelmes antropológus.

EGY GYILKOS AGYA (Mindhunters, 2005)
Ebben a katasztrofálisan félresikerült, nézhetetlen sorozatgyilkos-thrillerben maroknyi FBI-gyakornok érkezik a kihalt szigetre, hogy átessen a kiképzés utolsó fázisán. Ám mikor egyikőjük gyilkolni kezd, a játék iszonyúan komolyra vált. Renny Harlin (mi lett veled?) fércműve, a Beavatás és a Stallone-féle D-Tox rokona két évig állt dobozban, végül újraforgatva, újravágva, röhejes speciális effektusokkal került a mozikba. Rendezőnktől egyetlen értelmes akcióra sem telik, az idióta forgatókönyvnek a világon semmi értelme, a színészek egyöntetűen csapnivaló alakítást nyújtanak. Christian Slater (már megint) és Val Kilmer alig pár percre tolja be a képét, ezzel is növelve a film B-faktorát, LL Cool J karrierje mélypontjára jut a belső ellenőr szerepével.

KÍGYÓK A FEDÉLZETEN (Snakes on a Plane, 2006)

Olcsó, igénytelen szörnyfilm „a pofátlanság határa” kategóriából. Egy FBI-ügynök (Samuel L. Motherfuckin' Jackson) repülőre ültet egy szemtanút – a gépen azonban mérgeskígyók szabadulnak el, hogy megakadályozzák a vallomástételt. Ez a minősíthetetlen Z-film a címe okán hamar az amerikai film Uhrin Benedekje lett. David R. Ellis (aki Ronnie Yu helyére ugrott be) az internetes rajongáson felbuzdulva még néhány véresnek-viccesnek szánt jelenetet is hozzáforgatott, de az összképen ezek sem javítanak. Az első néhány jelenet még szórakoztatón szar, a többi már csak szimplán szar – az alkotókból hiányzik az a gyilkos humor, amely Peter Jackson vagy Joe Dante korai zsengéit naggyá tette. A fényképezés, vágás, díszlet, forgatókönyv – rosszabb, mint egy nyolcvanas évekbeli tévésorozatban; a színészek idegborzolóak. Jackson autopilótán nyomja le azt a három-négy mondatát, egyébként nem sok vizet zavar.

ULTRAVIOLA (Ultraviolet, 2006)
Végzetesen félrecsúszott képregény-adaptáció A kaptár nyomdokain. A tisztavérűek uralta steril világban egy fertőzött forradalmár (Milla Jovovich) oltalmába vesz egy kisfiút (Cameron "Spooky" Bright), aki génállományával új reményt hozhat a kilátástalan küzdelembe. Vagy ilyesmi. Kurt Wimmer a kultikus Equilibrium után ezzel a nézhetetlen, zéró büdzséjű Z-filmmel lepett meg minket, amely a Penge és az Underworld mellett éppen saját korábbi munkájából lop a legtöbbet. A komputeres animáció siralmas, a cselekmény átláthatatlan, a párbeszédek felmondhatatlanok – az egész olyan, mint egy pornófilm szexjelenetek nélkül. Jovovich rutinból hozza a cool csajszit, körötte a rent-an-actor ügynökség legtehetségtelenebb tanulói kapnak szerepeket – Nick Chinlund és Sebastian Andrieu mint rosszfiúk már Háború a Földön-mélységeket érnek el. Wimmer szerint a kudarc oka, hogy a stúdió elvette tőle a filmet, és kivágott belőle 30 percet.

A BARBÁR (Pathfinder, 2007)
Az 1987-es, Oscarra is jelölt norvég kalandfilm nézhetetlen remake-jében egy Amerikában nevelkedett viking (Karl Urban) saját népe ellen fordul, mikor a partraszálló norvégok lemészárolják indián barátait. Marcus Nispel (aki A texasi láncfűrészes-remake-kel hívta fel magára a figyelmet) alacsony költségvetésű filmje sötét, monoton és érthetetlen: egy érzelemmentes analfabéta műve katasztrofális operatőri munkával, kivehetetlen akciójelenetekkel és ellenszenves szereplőkkel. Clancy Brown és Ralph Moeller arcát az összes jelenetben sisak fedi (ez nagy mínusz!); Urban kifejezéstelenül rohangál.

FOGSÁGBAN (Captivity, 2007)
Felháborítóan kretén Fűrész-koppintás A misszió és A skarlát betű hajdan nagy nevű rendezőjétől; igazi szemét. Egy nyávogó Paris Hilton-imitátort (Elisha "24" Cuthbert) elrabol, és fogva tart egy „titokzatos” rajongó, aki tényleg annyira szörnyen titokzatos, hogy egy újszülött is rögtön leleplezné. Közben mintha kínozná is, de mégsem. És mintha a Tortúra… de végül az sem. Joffé nyilván örült, hogy legalább munkát kapott, mégha ebben az igénytelen orosz-amerikai thrillerben is. A forgatókönyv unintelligenciája arra nem fogékonyaknál is epilepsziás rohamot válthat ki. Cuthbert siralmas, nála csak a cellaszomszédját játszó Daniel Gillies rosszabb.

Filmkritika: KIS VUK (magyar, 2008) * (bár legszívesebben valami mínuszt adnánk)

Dupla kritika! Vilosét Ramizé követi! (A szerzők elnézést kérnek a cikkben előforduló erős kifejezések miatt, de nem volt alkalmuk kigyomlálni ezeket, mert lejárt a sétaidő és a kedves, megértő ápolók visszakísérték őket a doktor úrhoz.)

Filmhír: UWE BOLL MONNYON LE!

Korunk leghíresebb badfilm-készítője, a modern Ed Woodként emlegetett Uwe Boll egy riportban a kérdésre, hogy hány aláírás kéne ahhoz egy netes petíció esetén, hogy abbahagyja végre a pocsék, az eredetik rajongóit sorra feldühítő filmek készítését, azt válaszolta: egy millió.

Itt a lehetőség.

Filmkritika: CSAPNIVALÓ GEEKMOZIK A '80-AS ÉVEK ÉVEKBŐL

AZ ERŐD (The Keep, 1983)

A nyolcvanas évek egyik legrosszabb filmjében, amely F. Paul Wilson regényén alapul, a nácik túlvilági „erődre” bukkannak Románia szívében, és segítségül hívnak egy zsidó professzort (Ian McKellen), hogy annak lakóját felderítsék. Michael Mann második mozija (az első Az erőszak utcái volt) annyira amatőr módon fényképezett, játszott és levezényelt, hogy az szinte összeegyeztethetetlen későbbi filmjeivel – egyedül a nagyképűség köti össze őket. Az alapötlet kitűnő (a Hellboy ügyesen újra is hasznosította), egyébként minden röhejesen szar, élén a hírhedt gumiszörnnyel és a tévelygő színészi alakításokkal. Jürgen Prochnow és Gabriel Byrne (nagyon fiatalon) a nácik, Scott Glenn a görög parafenomén (sírni fogsz!), miközben McKellen karrierje legszégyenletesebb alakítását nyújtja a tolókocsis tudós szerepében. De Palmának volt egy hasonló ezoterikus leégése, a Dühöngés (1978) – érdemes vele összevetni.

A TŰZGYÚJTÓ (Firestarter, 1984)
Már Stephen King önlopásokban gazdag regénye is kétes színvonalú volt, de a belőle készült filmváltozat egyértelmű szemét. Mark L. Lester rendező a Dallas legócskább epizódjainak színvonalán, béka segge alatti költségvetéssel, minden stílus vagy elgondolás nélkül vitte színre a telekinetikus kislány (Drew Barrymore, az egyetlen jó dolog a filmben) történetét, akit apukájával (David Keith szánalmas Kurt Russell-imitációban) együtt foglyul ejtenek a gonosz kormányügynökök. George C. Scott pályája mélyén játssza a félszemű fejvadászt, aki ravasz Farkasként belopja magát Piroska kegyeibe. Néhány díszlet lángra kap, egyébként ultragagyi az egész.

GYILKOS ROBOTOK (Runaway, 1984)
Gagyi, lapos sci-fi a Feltámad a vadnyugat rendezőjétől. A közeli jövőben a robotok a mindennapok állandó tartozékai, olyannyira, hogy egy különleges rendőri egység vigyáz a zavartalan működésükre. Ezt vezeti Tom Selleck, aki egy ultragonosz programozó (Gene Simmons) nyomába ered. Michael Crichton (mint író-rendező) a nyolcvanas évek zsarutematikáját hitchcocki rémisztgetésekkel (robotpókok a zuhanyzóban) és olyan-amilyen speciális effektusokkal színezi, de 12 év feletti közönségét ezzel legfeljebb csak kacagásra ingerli. Selleck rutinos, Simmons (a Kiss frontembere) elképesztően mulatságos. Itthon nagy siker, odakint nagy bukás volt. Gyerekkoromban én is élveztem.

MACSKASZEM (Cat's Eye, 1985)
Stephen King három béna rémtörténetének vállalhatatlan filmváltozatában előbb James Woods kísérel meg leszokni a cigiről egy szokatlan módszereket alkalmazó cég segítségével, aztán Robert „Pájnacsősz” Hays mászik körbe egy toronyház párkányán, végül Drew Barrymore (igen, már megint) küzd meg egy hálószobájában lakó manóval. A sztorikat egy vándorló macska köti össze. Lewis Teague (Cujo) filmje – akárcsak King saját rendezése, a Maximális túlhajtás (lásd alább) – fekete komédia szeretne lenni, de sehogy sem találja a megfelelő hangvételt. Az operatőri munka igényes, minden más katasztrofális, kezdve King forgatókönyvével és a tévelygő színészi alakításokkal. Kerülendő.

MAXIMÁLIS TÚLHAJTÁS (Maximum Overdrive, 1986)

Stephen King a nyolcvanas évek közepére olyan mélyen alámerült a drog, az alkohol és a siker tengerében, hogy rendezőnek is kikiáltotta magát. Egyetlen filmje, mely a Kamionok című remek novelláján alapul, egy csapat átlagemberről szól, akik az önálló tudatra ébredt gépek elől egy benzinkúton rejtőznek el. A forgatókönyv is baromi lusta, de a rendezés kriminális. Hiába van a vásznon minden, mit pénz megvehet (robbanások tömkelege), ha King egyszer érzéketlen mind a kamerakezelés, mind a színészvezetés iránt. A színészek – Emilio Estevezzel az élen – csúnyán túljátsszák szerepeiket. A film végül akkorát bukott, hogy Kinget nem engedték többet a rendezői szék közelébe.

A HORDA (Nomads, 1986)
John McTiernan írta és rendezte ezt a zavaros, amatőrszagú fantasy / thrillert, amelynek legfőbb ihletője Az éhség (1983) lehetett, de Ridley Scott, De Palma és Argento hatása is érződik rajta. A sztori egy francia antropológusról (Brosnan a Remington Steele utáni első főszerepében) szól, akit Los Angeles utcáin üldözni kezd, és az őrületbe kerget egy túlvilági motorosbanda - valami eszkimó átoknak megfelelően (ezt nem teljesen értettem). McTiernan elsőfilmje a misztikus körítés ellenére unalmas és ötlettelen; a végső fordulat hatásos lehetne, ha a célját értenénk (talán az amerikai társadalom kritikájaként kellene értelmeznünk?). Brosnan helytálló, Down szépséges – mindenki más csapnivaló.

A SÖTÉTSÉG FEJEDELME (Prince of Darkness, 1987)
Két kitűnő mozi, a Nagy zűr Kis-Kínában és Az elpusztíthatatlanok közé ágyazva forgatta John Carpenter ezt a végtelenül semmitmondó, gagyi horrort, amelyben A dolog dramaturgiáját variálja tovább – idegenek helyett sátáni zombikkal. Hipnotikusan szépen indul, de a hosszú főcím után – akárhogy várjuk - semmi érdemleges nem történik. A színészi játék csak erősíti a B-filmes asszociációkat. Nagy csalódás Carpentertől, a film helyett csak a kísérőzenéjét ajánljuk.

A VILÁG URAI (Masters of the Universe, 1987)
A Csillagok háborúja, a Conan, a barbár, a Terminátor, A Beverly Hills-i zsaru és a Vissza a jövőbe találkozik (de tényleg!), mikor Eternia népét leigázza a koponyafejű Skeletor (Frank Langella); He-Man (Dolph Lundgren), a felkelők vezére pedig a nyolcvanas évek kisvárosi Amerikájába teleportál egy legendás kulcs nyomában. Goddard elsőfilmje (Golan-Globus produkció) amatőr és nagyon olcsó. A forgatókönyv jelzőt sem érdemel; a kosztümök, díszletek egy gyengébb iskolai színielőadást is alulmúlnak. Sok az akció, de unalmas – béna kaszkadőrmunkával. Lundgren kifejezésmentes, jellegtelen hős, Chelsea Field gung-ho felkelőlány, Courtney Cox (első főszerepében) Bambi-szemű tinédzser.

A MASSZA (The Blob, 1988)
Az 1958-as eredeti csak Steve McQueen miatt maradt fenn a köztudatban – ez a felesleges, fantáziátlan remake Chuck Russell és Frank Darabont neve ellenére sem méltó a figyelmünkre. A forgatókönyv a Kisgömböc tökéletesen kiszámítható dramaturgiáját követi: egy űrbéli amorf massza végighömpölyög az álmos kisvároson, és közben mindent és mindenkit magába olvaszt. A trükkök egész jók, a Massza izgalmas főgonosz, de a „jók” dögunalmasok, a párbeszédek röhejesek. Az összképen Erika Eleniak felbukkanása sem javít.

Filmkritika: I.E. 10,000 (10,000 B.C., amerikai - új-zélandi, 2007) *

Az én küldetésem most nem csupán az, hogy mindenkit óva intsek egy ezer forintos kiadástól, egyenesen merevlemezeik 700-1400 megányi, felesleges leterhelésétől próbálok eltántorítani minden erre tévedőt. (Ezúttal nem csupán azért, mert ez jogilag illetlenség.) És hiába könnyű fikázni, mindez nehezemre esik. Nehéz, mer ugye hol fog meg az ember egy ilyen idomtalanul böszmenagy SZART? (A további szóismétlések elkerülése végett innen nyúlom a szinonimákat.) Melyik végén? Hogyan? Azért csak nekiesek, elvégre ezt kívánja a Haza. No meg a Feri…

Próbálkozzunk az elejénél. Ősemberek éheznek. Fáznak. Aztán jönnek a mamutok. Aztán… aztán… ja igen: elkapnak egy mamutot. Az ősemberek. Méghozzá egy semi-pro dalia. Hősként ünneplik. A többiek. Mert tökegyedül gyakta le. De a szőrös őselefánthoz képest fogpiszkányi lándzsával győzedelmeskedő XY elkezd moralizálni. Hogy azért félt egy kicsit, és talán Fortuna kacsója is benne volt a dologban. Szegény. Sajnáljuk őt. Mi, a nézők. De valahol jó is neki, mert szúrná XX-et, aki nemcsak ivarérett jóbőr (Camilla Belle még a fosadék kék kontaktlencséivel is olyan tündi, hogy kerek egy csillaggal toldja meg a számszerű értékelést), ugyanakkor érzelmileg is viszonzásképes. De mégse jó neki, mert másnap csúnyarossz idegenek elviszik XX-et, délre, meg még sokakat. És nem is kérdezik meg őket, akarnak-e velük megkötözve menni. Nem! XY tehetetlenül nézi, ahogy elhurcolják XX-t. Megint rossz neki. És mi megint sajnáljuk.

Ezen a ponton a mellettem ülő Santito szemében gyermeki lelkesedéssel ragyogott fel a remény: na, de most aztán minimum olyan jó lesz ez a… ez a végtermék, mint a Conan a barbár, ám Emmerich egy wécésnéni blazírt szigorával tunkolja egyre-másra a reminiszcenciákat. Ugye kapásból ott van a Jégkorszak élőszereplős fílingje (történet „időzítése”, humánus kardfogú, cickány gyanánt meg egy kiskorú lúzer), a mamut ledöfésének (talán a Mackótestvérből, de valahonnan kurvára rémlő) technikája sem írja újra a vadgazdálkodás doktrínáit, és az se véletlen, ha a történet ívében valaki Mad Gibson Apocalyptoját véli felfedezni. (Abban legalább a nagymacskák látványosan laktak jól.) Emmerich mindenkit hülyének néz: szerinte még Spielberg velociraptorainak is tollas a háta. Az „idézetek” és a gegek átható áradata olyan gyorsan kondicionálja a nézőt, hogy lassan az sem hat a meghökkentés erejével, hogy éppen honnan lop recenziónk mélyen tisztelt trágya.

A jellegtelen plánozás mögé pedig Soundtrack és Score címszóval elhúzzák a mainstream filmzene összes jellegtelenül pátoszos nótáját.

Jó, ettől még lehetne a történet szórakoztató, mondjuk: fordulatos. Nem az. XY konokmód nyakába kap egy hosszúsági kört, és messzihideg északról nyílegyenesen ledzsal az egyiptomi hangulatot idéző sivatagokig. XX után. Mert szereti őt. Addig meg jó sok, tipikusan prehisztorikus (a hiteles egzotikum szándékával becastolt) törzs verődik hozzá, mivel a bőrszínben, nyelvezetben erősen közel-keleti beütésű, lóháton portyázó csúnyarosszak (asszociáljon, akinek van kedve, meg mersze…) önkényes népességszabályozó hóbortjuknak köbö mindenütt hódolnak. Szóval ezeket a csúnyarosszakat köbö mindenki rühelli, mint… mint szart.

Nemtom, legutóbbi - amúgy egészen izgi - fassága után ki mit várt Emmerichtől, ezúttal mindenesetre száz millió (igen, 100 000 000 darab) dollárból sikerült elénk ürítenie egy elvetemülten túlírt Stargate mozit, amiben – tán egy(-két) stroke-ot követően – tájfutásra cserélte a féreglikas csúszkálásokat. A száztíz perces fekália műfaji pozicionálását illetően gyorsan szögezzük le: hősdebil fantasyról van szó, a fémfegyverek, lovak, szeksztáns és egyebek használata, a klimatikus ugrándozások seperc alatt teszik nevetségessé a cím által sejtetett történelmiséget. De legalább nem fogunk meglepődni, amikor kiderül: a piramisokat mamutok segítségével építették.

Most komolyan, létezhet olyan CGI, aminek ezt te elhiszed??? (Persze: réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban.)

A kereskedelmi eufemizmussal I.e. 10.000-re keresztelt, celluloid bélsár olyan ormótlan dicsszomjjal evickél kliséiben, esztelenségeiben és anakronizmusaiban, mint anno tette azt Eric Moussambani a sydneyi olimpia egyik száz gyors selejtezőjén. A néző érzi, hogy alkalma adódott olyasvalamit szemrevételezni, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. És várja, nagyon várja a végét.

Filmkritika: HIPERVÁNDOR (USA, 2008) *

Egyszerűsége miatt felettébb kényelmes az az értékelési modell, hogy a filmek minősége - akár a szórakoztatási faktort, akár a művészi értéket, akár a "fontos mondanivalót" tekintjük mérvadónak eme tulajdonság megítélésében - nulláról indul a skálán, és onnan kell felküzdenie magát a "nézhetőig" vagy akár a "kiválóig", pedig ez nem így van. Gondoljatok csak bele, hány ember kezén kell keresztülmennie egy forgatókönyvnek, hány castingon kell részt venniük a színészeknek, és hány óra töprengést szán a rendező egy-egy jelenetnek, ráadásul sok mindenben az operatőr, a szereplők és egy csomó más ember is segíthet neki. Nem, az igazság az - egy nagyköltségvetésű hollywoodi produkció esetében legalábbis biztosan -, hogy a kész mű alapértelmezett értéke általában "egyszer nézhető", jobb esetben "becsületes iparosmunka". Pigmenthiányos hollónál is ritkább az a film, amiről azért nehéz cikket írni, mert annyira hihetetlenül és fájdalmasan pocsék, és nem mert annyira zseniális. A Hipervándor ezek közé tartozik, büszkén égbe magasodva, messze túl az üveghegyen és az "Annyira-Rossz-Hogy-Az-Már-Jó" igencsak billegős esztétikai mentsvárán.

A készítők semmit sem bíztak a véletlenre: szisztematikus, mérnöki alapossággal hozták meg sorra azon döntéseiket, melyek külön-külön is elégnek bizonyultak volna a kudarchoz. A történetet arcpirító pofátlansággal lopkodták össze jól ismert filmekből és sorozatokból. Előbbiek közül a legegyértelműbb Az egyetlen és az X-Men, valamint a Mátrix (ez utóbbival csekély a hasonlóság ugyan, de a fent említett idióták, még pár hurkot vetve a saját nyakukba, a reklámkampányban ahhoz hasonlították filmjüket), utóbbiak közül pedig a Hősök említhető meg - megjegyzem, az említett  sorozat egyetlen, egyórás epizódjában is jóval több a fordulat, mint az egész estés Hipervándorban. Azért hadd foglaljam össze dióhéjban: van egy srác, aki képes bárhová teleportálni a Földön. Meg még egy. És vannak ellenségeik is eme képességük miatt. Harcolnak. A főhősnek győznie kell a film végére, plusz meg kell szereznie a nőt, különben.

Hogyan lehet megmenteni egy máshonnan kölcsönvett elemekből összefércelt sztorit? Egyféleképpen: profi előadásmóddal, azaz magabiztos, vagány stílussal, gyors tempóval, remek viccekkel és tehetséges színészekkel. Kell-e mondanom, hogy górcső alá vett filmünk a felsorolt jellemzők mindegyikének tökéletesen híján van? A párbeszédek hihetetlen hiteltelensége valóban megdöbbentő, különösen annak fényében, hogy a forgatókönyvet három olyan író hozta össze, akiknek mind volt már normális, értékelhető munkája: David S. Goyer (Batman Begins), Jim Uhls (Harcosok Klubja) és Simon Kinberg (Mr. és Mrs. Smith) biztosan úgy gondolhatta, majd a másikuk kipofozza ezt a közösen írt szkriptet... hát ez nem jött be. A párbeszédek, egyfajta posztmodern bravúrként és korunk másolás (remake-elés, átemelés, újragondolás) mániája előtti tisztelgésként CSAK ÉS KIZÁRÓLAG a legnagyobb, legviseltesebb sablonokból állnak. (Az is lehet, hogy a forgatókönyvet valójában egy ambiciózus éjszakai portás írta meg Los Angelesben a téli írósztrájk alatt, a dialógusokat teljes egészében az említett írók korábbi munkáiból összeollózva.)

Tudom, olcsó dolog rosszul sikerült párbeszédeket idézgetni egy filmből (pláne hogy betű szerint nem is tudom), de a kísértés ellenállhatatlan, és ígérem, ezek még így is ütni fognak. Ezt kapjátok ki! Hősünk, David Rice megpróbálja megmagyarázni barátnőjének, hogy honnan van annyi pénze:
- Hol dolgozol?
- Hát... egy bankhoz kerültem. Ez bejött.
- Egy banknál vagy? De hiszen te megbuktál matekból!
- Ööö... nem.

Másik jelenet: David a hipervándorokra vadászó Rolanddal vitatkozik. A szikrázó leleményesség gejzírként tör az égbe:
- Előbb-utóbb meg fogsz ölni valakit. Mind a sötét oldalon álltok.
- De én más vagyok, mint a többi!
- Nem, te sem vagy más.
- De én igen!...

A színészek teszik a dolgukat, azaz szorgalmasan és odaadó módon segítik a rendezőt víziójának megvalósításában - ami jelen esetben sajnos a Kritikusi Értékelő Skála(R) legalsó beosztásának negatív irányba való feszegetése volt. Hayden Christensen még a Star Wars-beli rosszemlékű teljesítményét is alulmúlja (bár itt még így is kevésbé fáj mindez: legalább nem akarják bemesélni, hogy ez a balfasz, tesze-tosza, gyengeelméjű figura valójában a fiatal Darth Vader... brrr!). Rachel Bilson kellemesen semmilyen (hé, hé, legalább nem idegesítően rossz, mint minden más a filmben!), de a melltartóját sajnos nem veszi le a Kötelező Szexjelenetben (ezt az oly' ismerős sablont sem láttam még ilyen érzéketlenül és kelletlenül megvalósítani), pedig az volna az egyetlen dolog, ami a film közepe táján kirángatná szerencsétlen, halálraítéltként koporsó-székükbe süppedő nézőket a totális magukba zuhanástól. Samuel L. Jackson, aki még a legócskább témába is bele tudja csempészni a maga szerethető stílusát, többször is majdnem elalszik a kamera előtt (mentségére legyen mondva, hogy olyankor is tökösen és macsón néz ki). Márpedig azt a rendezőt, aki még az ő segítségével sem tud legalább egy értékelhető jelenetet a filmjébe erőszakolni, el kell ásni, mélyre és örökre. A hangulatot pedig a kissé túlartikulált, az eredetinél lelkesebbre hangolt magyar szinkron sem menti meg, sőt talán még viccesebbé teszi.

Amikor Ábrahám alkudozni kezdett Szodomáért és Gomorráért, a Biblia szerint az Úr megelégedett volna csupán néhány igaz emberrel, de mivel annyi sem akadt, a két bűnös városnak pusztulnia kellett. Nos, a Hipervándort hasonló okokból nyugodtan el lehetne égetni az utolsó kópiáig - vagy kitűzni a Hollywood Boulevardon, szégyenletes emlékeztető gyanánt. A tíz-tizenkét év körüli korosztály azért jót szórakozik majd a filmen (de akkor minek a hatalmas késsel való kivégzés meg a szexjelenet?), mint ahogy a stáb is biztosan élvezte a sokféle terepen való forgatást - de minket ez persze kurvára nem érdekel. Az egyetlen jelenet, ahol őszintén és nem fájdalomból nevetett fel a nézőtér a sajtóvetítésen, az volt, amikor egy háttérben álló tévé képernyőjén láthattunk néhány másodpercnyi Family Guy-t. És ez azért sokat elárul a filmről...

Filmkritika: FUNNY GAMES (osztrák, 1997) *

„I hate Funny Games. It wouldn’t get down and dirty.” – Ramsey Campbell

Van egy jelenet John McNaughton remekművében, a Henry – Portrait of a Serial Killer-ben, amely a tökéletes reflexió a modern média és a befogadó kapcsolatára. Egy videófelvételen végignézhetjük, amint a film két főszereplője, két gátlástalan pszichopata betör egy házba és lemészárol egy ártatlan családot. Mikor az áldozatok közül az utolsó is kiszenved, a kamera nyitni kezd, és rájövünk, hogy az elkövetőkkel együtt élvezkedtük(?) végig a borzalmas jelenetet. A család haláltusáját ők rögzítették, és kedvtelésből nézik vissza, újra és újra.

A Funny Games az a film, amely okosnak szeretne látszani, meg a mediális erőszakra tett állásfoglalásra biztatna minket, de Haneke képtelen erre anélkül, hogy kiszúrná a szemünket az erőltetett fogásaival, ráadásul ezen túl nem tud mit kezdeni az alapanyaggal. Nem bízik a saját közönségében, nem hiszi el róla, hogy képes a filmet értelmezi: arrogáns módon terel minket a saját karámjába (birka metafóra, get it? Na most én voltam a Haneke...). A rendező „lefelé beszél”, bár bizonyos mértékben a filmnek szüksége is van erre a hozzáállásra a maga kétes integritásának a megteremtéséhez: ugyanezt a témát, ugyanezt a problémát nála sokkal jobb alkotások sokkal nagyobb beleérző-képességgel dolgozták már fel.

Bemutatásának idején a Funny Games-t pontosan az az elitista, pszeudo-intellektuális közönségréteg vette vállára, amely a Straw Dogs-nak, a Witchfinder General-nak vagy éppenséggel a Henry-nek már a felemlegetésétől is sikongtató lábrázást kap - kiválóan példázza ezt a szelektív gondolkodásmódot, hogy míg az említett nagyszerű filmek tiltólistán voltak, addig a Funny Games vágatlanul garázdálkodhatott tévében és moziban egyaránt. Az elv emögött: a Funny Games potenciális befogadói magasabb morális, esztétikai és intellektuális szinttel rendelkeznek, mint Peckinpah, Reeves és McNaughton rajongói, így nem veszélyezteti őket a film feldolgozásának csődje sem. By intellectuals, for intellectuals.

Csakhogy a példaként felhozott Straw Dogs vagy Witchfinder General tematikailag diverzebb, a „lábukkal a földön biztosabban álló” filmek, míg Haneke szemellenzős médiaerőszak-kritikája csak színleli a beleérző-képességét, és egyike azon kevés filmeknek, amelyet nyugodt szívvel nevezek „nagyképűsködőnek”. Úúúúúúúgy szeretne mondani valamit a képernyős és mozis vérontásba való belekényelmesedettségünkről, valami újat, valami profánt, de az istennek se megy. Ez az, ahol a zsánerfilm, jó és rossz egyaránt, a maga őszinteségében, lehagyja az irritáló didaktikusságát a maga szükségtelenül kihajtott megoldásaival (azok a nevetséges, túlságosan hosszúra hagyott beállítások!) nyilvánvalóvá tevő Funny Games-t: Haneke szeretné, ha számot vetnénk önmagunkkal, mennyire is vagyunk a két pszichopata sonnyboy cinkosai, csakhogy ugyanezt kevésbé felfuvalkodott módon is megtehette volna - mint elődei. De ezt már írtam. Ráadásul témafelvetésének alapvető tévedése abból ered, hogy szadizmussal vádolja meg az ilyen filmek befogadóit, fel sem tételezi, hogy számukra a katarzis az áldozatok győzelmével, és nem a pusztulásával jön el - és erre építi az egészet.

Ez egy lufi.

Könyv(nem)ajánló: Joe Eszterhas - ÖRDÖGI KULCS HOLLYWOODHOZ

Az évszázad legpocsékabb fordításával boltokban a magyar forgatókönyvíró-fenegyerek új bestsellere

A középszar Amerikai rapszódia és a briliáns Hollywoodi fenevad után váratlan gyorsasággal idehaza is megjelent Joe Eszterhas vadonatúj szösszenete, a The Devil’s Guide to Hollywood: The Screenwriter as God.

Kedvenc hun fenegyerekünk, aki egész életében azt hitte, apja zsidó menekült, míg rá nem jött, hogy épp ellenkezőleg: háborús bűnös (erről szól a Music Box), aki elszerette legjobb barátja feleségét, aki hárommillió dollárt kaszált egyetlen forgatókönyvéért (Elemi ösztön), és aki hat éve majdnem megpusztult torokrákban – nem sok újdongásot tartogat a Hollywoodi fenevad rajongóinak; könyve amolyan megbizhatóan szórakoztató olvasmány.

Pontosabban kalauz: anekdoták, bölcsességek és vaskos beszólások gyorsan emészthető, laza elegye 400+ oldalon keresztül. Amelyre mondjuk három csillagot adtunk volna, és gyorsan elfelejtjük, ha nincs AZ A FORDÍTÁS.

The horror, the horror...

Míg az első két könyvet Komáromy Rudolf ültette át magyarra (méghozzá ügyesen), addig a Devil’s Guide egy Rákócza Richárd nevű emberhez került. A JLX, Laux József (ex-LGT) kiadója döntött így. Az eredmény egy olvashatatlan, felfoghatatlan, csapnivaló kötet – A HAZAI KÖNYVKIADÁS SZÉGYENFOLTJA.

Nem elég, hogy Rákócza stílusa egy fordítószoftverét is alulmúlja, és minden kifejezést szóról szóra, tükörben fordít; nem elég, hogy mondatok értelmét változtatja meg negatívról pozitívra és fordítva (az osztogatnak és a fosztogatnak dilemmája); nem elég, hogy sorozatosan elgépeli a neveket (Robert Evans előbb Raymond Evans lesz, aztán Robert McEvans); nem elég, hogy lusta kikeresni a magyar címeket a port.hu-ról, de FINGJA SINCS SEM A FILMGYÁRTÁSRÓL, SEM HOLLYWOODRÓL.

Azért elég nagy bátorság így filmes témájú könyvet fordítani.

Már a magyar cím is ferdítés:

„Ördögi kulcs Hollywoodhoz – Miért Isten a forgatókönyvíró.” Miért kulcs, miért nem útmutató? Ezek szerint Isten is forgatókönyvíró? (Végül is, lehet…) Vagy hogy a francba értsük ezt?

Aztán jönnek a durvulások: „Bruce Willis Add drágán az életed! című filmje...” Sylvester Stallone kasszasikere, a „Sziklamászó.” Nem láttad? Dehogynem! Emlékszel: ott mászik a sziklán. És Spielberg felülmúlhatatlan klasszikusa, „az ÁLLKAPCSOK!” Érted… JAWS!

Sírva röhögnék, ha nem lenne olyan kínos az egész. Azt már mondanom sem kell talán, hogy ferdítőnknek lövése sincs a forgatókönyvírásról, de a legalapvetőbb szakkifejezésekről sem, sőt azt is megkérdőjelezem, hogy egyáltalán angolul tud.

Szerinted mi a sound stage? Rákócza szerint „hangosszínpad.”

Szerinted mi a postwork rewrite? Rákócza szerint „postamunka átirat.”

Szerinted mi a high concept? Rákócza szerint „magasröptű koncepció.”

Szerinted mi a con artist? Rákócza szerint „csalóművész.”

Szerinted mi a project development? Rákócza szerint „ingatlanfejlesztés.”

Szerinted mi a jó büdös lópikula az a screen credit? Rákócza szerint „vászonhitel.”

És teszerinted, de őszintén: mit jelenthet az, hogy the film bombed? Mert Rákócza szerint azt, hogy „a film robbant.”

AZT HISZED, EZZEL VÉGE?

Eszterhas: my typwriter had a cameo in the movie.

Rákócza: „az írógépem KÁMEA LETT A FILMBEN.”

Megnéztem a google-ön, mi a tököm az a kámea: „Domborműves ábrázolással díszített drágakő.” Szóval Joe Eszterhas írógépe a Kicsorbult tőr című filmben domborműves ábrázolással díszített drágakövet alakít. Strange, isn’t it? We're not in Kansas anymore, Toto!

Rákócza egyébként a társszerzője Dopeman Könyvet akartok, nesztek! című önéletírásának, társszerzője egy budapesti idegenvezető Szökőár testközelben című cunamis tényregényének, illetve szerzője a Szeretlek – Hogyan mondjam el? (Ötletek – gondolatok) című hasznos kézikönyvnek.

Oh, and the ultimate mindfuck:

First draft screenplay = első csapolású forgatókönyv.

Filmkritika: INVÁZIÓ (The Invasion, 2007) *

A bukás rendezőjének bukásában Nicole Kidman botorkál a testrablók között. Hazai bemutató: 2007. november 15.

2005 nyarán jelentette be Joel Silver über-producer The Visiting című filmtervét. A Warner sajtósai annyit árultak el a tuti blockbusterről, hogy a főszereplő Nicole Kidman és Daniel Craig, Oliver Hirschbiegel (A bukás) a rendező, a forgatókönyvet pedig David Kajganich írja. Azt viszont ügyesen titkolták (előttem is), hogy a sci-fi nem más, mint Jack Finney A testrablók támadása című könyvének immár negyedik feldolgozása.

Aztán a Visiting várva várt 2006-os bemutatója nagy megdöbbenésre elmaradt. Silver annyira csalódott a leforgatott anyagban, hogy kirúgta Hirschbiegelt, és szerződtette a Wachowski testvéreket (igen, azokat a Wachowski testvéreket), hogy üssenek össze rövid úton egy új szkriptet. Ősszel újra összetrombitálta a stábot, amely James McTeigue  (V mint vérbosszú) helyettes rendező vezetésével egészen 2007 januárjáig dolgozott a reshoot-okon.

Az immár The Invasion címre hallgató film végül 2007 augusztusában került az amerikai, és alig néhány napja a magyar mozikba. Brutálisan megbukott, a befektetett 80 millió dollárral szemben 15 milliós bevételt hozott. És ami sokkal rosszabb: az Invasion a silány, inkoherens, felesleges remake-ek tárházát gazdagítja, amelynek sosem lett volna szabad zöldlámpát kapnia (kíváncsi vagyok, vajon Hirschbiegel rendezői változata valaha napvilágot lát-e. Én vevő lennék rá).

A testrablók történetének első, fekete-fehér, szélesvásznú filmváltozatát Don Siegel rendezte 1956-ban. Az Invasion of the Body Snatchers (1956) B-filmnek indult, de olyan hatásosan sikerült (tényleg, érdemes megnézni - ráadásul mindössze 80 perces), hogy az évek során klasszikussá nőtte ki magát. A sztori egy kisvárosi orvosról szól, aki rádöbben, hogy barátait, rokonait érzelemmentes hasonmások váltják fel. A fináléra egyedül találja magát a csőcselékkel szemben, amelyek az M - Egy város keresi a gyilkost mintájára űzik-hajtják a hegyeken át. Siegel testrablóit szokás a kommunistákkal azonosítani, de a filmnek az a titka, hogy nincs egyértelmű megfejtése. Lehet, hogy éppen hősünk a más, a kommunista, akit egyéni nézetei miatt üldöz a felbőszült, konformista WASP-tömeg.

Philip Kaufman, aki valaha zseni volt, most meg Függőség-szintű szarságokat rendez, 1978-ban forgatta azonos című remake-jét. Szívemhez ez a felkavaróan nihilista változat áll a legközelebb. A remake az ötvenes évekbeli sztorit nagyvárosi környezetbe helyezi, és Az elnök emberei stílusában, az X-akták előképeként kormányszintű paranoiával ötvözi. Donald Sutherland, Jeff Goldblum, de még Mr. Spock is kimagaslót alakít. Kaufman filmje különleges - és különlegesen nyomasztó - mestermű; minden perce emlékezetes. Ami nem mondható el az Abel Ferrara rendezte olcsó 1994-es változatról (Body Snatchers), amelyben az ismerős cselekmény átkerül egy katonai bázisra, míg a hősnő egy tinilány lesz (a hamvasan szexi Gabrielle Anwar). Akadnak hatásos momentumok, de jellegzetes Ferrara-filmként ez is sokszor hajlik gagyiba.

Ebben a legújabb, negyedik változatban hősünk egy washingtoni pszichológusnő (Kidman), egyedülálló anya, aki munkája során egyre több mániákus pácienssel találkozik. Furcsamód mind azt állítják, szeretteiket kicserélték. Craig játssza a dokit, aki egyetlen támasza a bajban. Kajganich néhány tudományosnak vélt kiigazítással színesíti Finney történetét, így növényi gubók helyett űrbéli baktériumot kapunk, amely az REM-ben fertőzi meg a gyanútlan embereket, és hát mit is szépítsük: utat enged a happy endnek, mikor Kidman fiát baktérium-rezisztenssé teszi.

Az Invasion legnagyobb hibája, hogy összemossa a klasszikus testrablós sztorit a kétezres években divatos lebutított zombifilmekkel. Míg Don Siegel eredetijében a testrablók látszatra semmiben sem különböznek tőlünk, sőt: baromi meggyőzőek intellektuális síkon is, addig itt egy kiábrándítóan gagyi zombihordát kapunk, és olyan fordulatokat, amelyek legfeljebb egy horror-újszülöttnek mondhatnak újat. Az akciójelenetek siralmasan generikusak, a CGI-effekteket "szebbet hányok" kategóriába sorolnám. Az egyetlen használható jelenet egy asztali beszélgetés a világ pillanatnyi helyzetéről - de a film szövetébe ágyazva ennek sincs semmi értelme. Kidman és különösen Craig maga is zombiként, minden meggyőződés híján botladozza végig a cselekményt.

Kár ezért a filmért, és különösen kár a több mint tehetséges Hirschbiegel amerikai bemutatkozásáért. A pasi most bizonyosan jó darabig be nem teszi lábát Hollywoodba. Ugyanakkor nem sajnálom túlságosan se őt, se társait, hiszen istenüket kísérették, mikor olyan sztorival kezdtek, amely két klasszikus (Siegel, Kaufman) és egy egész jó (Ferrara) feldolgozást fialt már. Ha mégis kedved támadna egy jó kis invázióra, állj ellen, és válaszd a félelmetes 1978-as verziót.

Filmkritika: A MÁSIK ÉN (The Brave One, USA, 2007)*

Jodie Foster korszakának meghatározó színésznőcije, mindemellett egészen tolerálható hatékonysággal nézi be a forgatókönyveket. Szépségesen rideg közvetítőként (A belső ember), anyatigrisként (Pánikszoba), momonániás mulder-imitátorként (Kapcsolat), tökös lepkevadászként (A bárányok hallgatnak) is megperzseli a vásznat, de egy homemade spermabank epizodista szerepében is hajlamos olyat pucsítani, hogy zsepi nem marad szárazon (Hosszú jegyesség). Az idei kűr, A másik én a szabályt konzekvens bárgyúságával erősítő, korántsem egyedüli kivétel: ahogy a Légcsavarnál, szegényem itt is csúnyán beletenyerelt egy számára mélységesen rangon aluli projektbe. Végül is semmi gond nincs ezzel a negédes thrillerrel (oximoron? a rendező Neil Jordan szerint: „má mé lenne az?”), csak azt nehéz a rendelkezésemre álló, szerény szellemi potenciával befogadni, hogy az eme recenzió tárgyát képező két óra miért nem a Hallmark koradélutáni műsorsávjában landolt – már eleve?

Nekem az a küldetésem, hogy szóljak: noha Jodie másodlagos nemi jegyei nagy szemérmetlenül be-belibbennek a kamera látszögébe egy végprimitív hatásvadászat csúcspontocskáiként, mindez nem tart annyi ideig, hogy a jóravaló – és szemérmetlen – néző kielégülhessen. A másik én fennmaradó, sokkal prűdebb és sokkal hosszabb hányadában pedig egész egyszerűen nincs okunk semmilyen élvezetre.

Erica Bain (Jodie) rádiós megmondó, aki diktafonnal sertepertél New „a világ legbiztonságosabb városa” Yorkban, és nemcsak hogy hallja a űberurbán szuperorganizmus minden rezdülését (játszótéri labdapattogás, metró zakatolása, etc), de – foglalkozási ártalom – a hallottakat naiv próza formájában (f)el is mondja a műsorára fogékony sokaknak. (Nők Lapja on the air.) Még el sem kezdődött, a filmre konstans háttérzajként máris rátehénkedik Foster szakkommentátori jelenléte, ami Hajdú B. elhivatottságával karattyolja végig a játékidőt. (Ennek szükségességét erősen kérdőjelezi meg, hogy az egy közepesen alulírt Baywatch elnagyoltságával operáló dramaturgia korántsem bergmanosan enigmatikus krízishelyzetekkel szembesíti hegyes tekintetű főhősnőnket.)

Az esküvőre készülő, a világvárost éppen ezért kajszibarack- és rózsaszínben szemlélő Ericát orvos jegyesével együtt helybenhagyják jól a Central Park antagonistái. A műsorvezető megússza pár hetes kómával, kedvese azonban már soha többet nem élhet a paraszolvencia és a raktári nyugtatók dézsmálásának evilági gyönyöreivel. (A geekz szerkesztősége a Lostból és a Terrorbolygóból is rémlő Naveen Andrews formálta, látens férjet saját halottjának tekinti.) Erica világlátása besetétedik, univerzális félelemmel, tárgytalan paranoiával küzd. Szinte hallja, ahogy a Nagy Almát belülről rágcsálja a csúnyarossz, jogállamokra jellemző, adminisztratív-bürokratikus módszerekkel kipucolhatatlan bűnözés. A forgatókönyv filmtörténeti jelentőségű leleményének bőszen engedelmeskedve (úgy se találnátok ki:) kényelmesen kontemplatív szerepét élvezetesen inspekciózusra cseréli, és instant önbíráskodásba kezd egy kínai piacon vett marokfegyverrel. Ha valaki csintalankodik a hátsó ülésen, vagy beszól a metrón, annak: annyi.

Foster törékeny vállainak tehermentesítésére Neil Jordan hihhhetetlen arányérzékkel vezényli a történetbe a cast kettes számú PR komponensének, Terrence Howardnak zsaru karakterét. A rokonszenves, paragrafusok és sztárügyvédek béklyózta Mercer nyomozó a műsorvezető kéretlen narrációjához hasonlatosan hangoztatja unos-untalan az írott törvény fennhatóságát (brutális elvhűségének mellőzhetetlen demonstrációjaként), és már feltűnésének pillanatában triviális, hogy ha odáig fajulna az elbeszélés, és rajtakapná, minden teketória nélkül durrantaná fejbe a poszttraumatikus, szőke bűnvadászt. Fel sem ötlene benne a kollaboráció lehetősége. Ááá, dehogy.

A Síró játék babérjait lassan, de határozottan elkártyázó Jordan hol a steadycam idióta csavargatásával, hol a meghasonlás ultrarövid frekvencián sugárzott, felszínes boncolgatásával (lásd cím) próbál fazont szabni ennek a bosszúfilmes közhelyeket hangos gondolkodások kíséretében csúcsra járató, simulékony matinétölteléknek. Felesleges vesződés, az eredeti célközönséget (unatkozó háztartásbeliek és távirányítóhoz nőtt nyugdíjasok) úgyis csak az érdekli, hogy az Erica szerelmét anno agyonagyaló csőcselék megkapja-e a magáét.

Őket ezennel hidegverejtékes kétségek között hagynám.