Visszatértek. Egykoron, eonokkal ezelőtt egy rövid ideig már köztünk voltak, azonban a 90-es évekbeli Nagy Képregény Leépítés idején az Idegenek a Ragadozókkal együtt teljesen odavesztek. De nem borult rájuk a feledés homálya, az elszánt rajongók megőrizték, sőt tovább ápolták emléküket, még oltárt is emeltek nekik, miközben reménykedve várták visszatértüket. Egészen ez év nyaráig kellett várniuk.
Azon persze lehetne vitatkozni, hogy egyáltalán szükség van-e kultikus filmekről képregényes bőröket lehúzni, és hogy egy eleve a (legjobban a film eszközeivel megteremthető) suspense-re épülő klasszikus alaphelyzetet mennyire lehet rajzolt formában is élvezhetővé tenni. De igazából ezek a franchise képregények az ilyesmire érzékenyek számára nyugodtan ignorálhatóak, másrészt ezek sokkal inkább csak amolyan „mi lenne ha” eshetőségeket alapul véve építik tovább a mítoszt, és próbálják meg kiaknázni a témában még parlagon heverő lehetőségeket. Hogy ezt milyen minőségben és színvonalon, az persze már más kérdés.
A Carthaphilus kiadó sorban szállítja a meglepetéseket (Watchmen, Sandman, Simpson család), és ilyen kellemes meglepetés volt az is, mikor kiderült, hogy ezúttal Aliens képregényekkel kívánják színesíteni a nekik köszönhetően már amúgy is sokkal választékosabbá vált hazai kínálatot.
A júniusban megjelent, és jelen cikk témáját adó Üvegfolyosó és egyéb történetek című kötetet azóta már egy második is követte, a Szemfényvesztés és Kísértet, amiről Olórin nevű tanult kollégám fog majd értekezni napokon belül.
Sajnos a Cartaphilus is beleesett abba a hibába, hogy egy rövid történeteket tartalmazó antológiával próbált nyitni. Ez ugyanis kétélű fegyver, mert az ilyen „étvágyhozó falatok” általában erősen változó színvonalat képviselnek, és sokszor inkább csak elveszik az étvágyat. Sajnos az Aliens első kötetének esetében is erősen mozog a léc.
A kezdő történet a John Byrne által jegyzett Földre szállt angyal a gyűjtemény leggyengébb darabja. Az 50-es évek amerikai külvárosi miliőjébe helyezett történet unalmas klisékkel dolgozik, a cselekmény kapkodós, ötlettelen és kiszámítható, az utolsó képkocába zárt plusz „csattanó” pedig végtelenül unalmas. Byrne rajzai ráadásul teljesen átlagosak, a kelleténél sokkal részletesebbek, ez a fajta színkavalkád pedig az Alien sötét, nyálkás, bio-mechanikus világához szokott szemnek teljesen idegen. Maga a királynő rajza is olyan, mintha csak emlékezetből rajzolták volna. Továbbá furcsának találom a hangeffektek hiányát is. A tűzben égő Arctámadók visítása, vagy a sav marásának sziszegése nagyon hiányzik a képekről, melyek így teljesen elveszítik dinamikájukat, filmszerűségüket. Byrne láthatóan sem a sztori, sem pedig a rajz szempontjából nem bírt el a feladattal.
Egészen más a helyzet David Lloyd Üvegfolyosójával, mely véleményem szerint a leginkább hozza a filmek hangulatát, ritmusát, feszültségét. A sztori itt nem tér el nagyon a filmekből ismert klausztrofóbiás kabindrámától, így az alaphelyzet itt is csak annyi, hogy egy Xenomorf elszabadul egy szállítóhajón, és végül a zaklatott múltú, saját maga elől menekülő hős vállalja magára, hogy megszabadítja tőle a többieket. Új ötlet nem nagyon van, még a vége is az első két filmből lett kölcsönözve. Lloyd visszafogott, fakó színei, elmosódó alakjai sokkal hatásosabbak, nagyobb mértékben idézik a filmek látványvilágát, kaotikus panelelrendezése miatt pedig olykor kissé álomszerűnek tűnik maga a történet, de ez csak a javára vált.
A humor a Chuck Dixon által írt, és Flint Henry által rajzokba öntött Malac című szösszenetben jelenik meg. Egy csapatnyi űrkalóz egy lezuhant űrhajó rakományát szeretné megkaparintani, de az pont az Idegenek fészkének közelében fekszik. Ekkor egy furmányos módszert találnak ki a bogarak likvidálására, csak a dolog éppenséggel fordítva sül el. A történet itt eleve humorosnak lett szánva, a karakterek is kemény külsejű, de tipikus balfékek bandája, így aztán a poén működik is, bár kétlem, hogy lenne olyan, aki már az első oldalakból ki ne következtette volna azt. A rajzok itt is tocsognak a színekben, és itt is jelentősen túl lettek díszítve, nem biztos, hogy minden apró részletet, minden egyes kis vonalkát vagy ráncot érdemes volt megrajzolni, pláne, hogy a figurák maguk is inkább karikatúrák. Jópofa kis sztori, nem több.
Az elején az 50-es években jártunk, a végén pedig a 10. század környékére utazunk, hogy lássuk, hogy törik bele a vikingek kardjának pengéje az egyik bogárba. A már inkább a fantasy műfajába tartozó Vadász festett grafikája a legimpozánsabb, David Wenzel, aki főleg fantasy témájú könyvek, képregények illusztrátora, itt is rendesen odatette magát, és bár ő csak alkalmi író, azt hiszem, ez utóbbi terén sincs miért szégyenkeznie. A sokszereplős, jól átgondolt történet egyik legnagyobb erénye a régies nyelvezet, amit remekül sikerült a magyarra is átültetni. Persze a Vadász nehezen tudná a Beowulfos hatásait letagadni, de nem is kell, nyugodtan felfoghatjuk a téma egyik legeredetibb feldolgozásának is. A kötet legjobb története és rajzai, melyek talán kicsit nagyobb terjedelmet is megérdemeltek volna.
A kivitelre viszont alig lehet szavunk, a jó minőségű fényes lapok és a masszív borító egyaránt kiállja a kritikusi szem és vélhetően az idők próbáját is. A borítón lévő kép azonban kissé vérszegény, unalmas, bár a vakító fehérsége miatt lehet kimondottan figyelemfelkeltő is, szóval nem kizárt, hogy ez valamiféle reklámfogás. (Egyébként az Üvegfolyosó eredeti borítója.) A kiváló magyar fordítás és a beírás pedig a téma legavatottabb hazai képviselőjének, Uray „Mano” Mártonnak az érdeme, nagy bátorság és botorság is lett volna valaki másra bízni a dolgot.
Az Üvegfolyosó és egyéb történetekkel két baj van mindösszesen. Az egyik, hogy rettentő gyorsan ki lehet olvasni, és ilyen rövid történeteket amúgy is csak nagyon ritkán vesz elő újra az ember. A másik gond pedig az, hogy akik csak a filmeket ismerik, azokat ez a gyűjtemény valószínűleg nem fogja meggyőzni. Bevezetőnek, kedvcsinálónak nem igazán jó, sokkal inkább két-három, komplett 4-6 részből álló sztorit tartalmazó kötetek megjelentetése után lett volna indokolt bedobni, mint afféle érdekesség. Az októberben megjelent második kötet viszont már két történetet tartalmaz ugyanennyi oldalon.
Az Alienek csak halk és óvatos léptekkel tértek vissza a magyar képregény kínálatba, de legalább itt vannak. Jó lenne, ha egy szép sorozat keretein belül hamarosan hosszabb és jobb történeteket is olvashatnánk, és akkor talán előbb-utóbb egy másik idegen faj is elindulhat Magyarország irányába. A nem rajongóknak abszolút kihagyható kötet.
