Mega-City One populációja meglehetősen drasztikusan redukálódott az elmúlt évtizedekben. A kezdeti kb. 800 milliós lakosságot az Apocalypse War (1982) során a szovjetek atomcsapással felezték meg, a Necropolis idején (1990) a Sötét bírák további 60 millával rövidítették meg, a Judgement Day zombiinváziója és a Total War tombolása is további milliós veszteségeket okozott, bár időközben azért vissza is gyarapodott valamennyire a lakosság. A Day Of Chaos újfent keményen odavágott a demográfiának, olyannyira, hogy a végső szám már csak olyan 50 millió lakosnál állt meg. Ha így folytatódik, pár év múlva csak elvétve lehet majd embereket látni a jóformán az egész amerikai keleti partot magába foglaló Megapolisz utcáin.
A 2011 nyarától kerek egy éven, és 47 számon át tartó Day Of Chaos az eddigi leghosszabb Dredd eposz, és azon kívül, hogy egy elképesztően izgalmas, nagyívű történet, egyben egy olyan jelentős mérföldkőnek tekinthető esemény is, ami nem csak Mega-City, de az egész Judge Dredd univerzum jövőjére hosszú távú hatással bír.
Ezúttal nem kell nagyon tisztában lennünk az előzményekkel, bár a sztori háttere most is messzire nyúlik vissza, egészen a már eddig is sokat hivatkozott Apocalypse War idejéig. Akkor Dredd egyetlen gombnyomással törölte el a Föld felszínéről East Meg One-t, vagyis a Moszkva köré épült szovjet megavárost, és bár sokáig meg volt róla győződve, hogy tette indokolt és jogos volt, az később mégis gyakran kísértette őt. A túlélők azonban nem felejtettek, és várták a megfelelő pillanatot a bosszúra, ami most jött el.
A város éppen új polgármestert készül választani, ami már önmagában is komoly terhet ró a bírákra. Ekkor egy jövőbelátó képességgel megáldott PSI bíró figyelmeztet, hogy hatalmas katasztrófa közeleg, ami a város pusztulását okozhatja, de először csak Dredd veszi elég komolyan a homályos víziókat. Később azonban a jóslatok sorban igaznak bizonyulnak, de még mindig nem áll össze a kép teljesen. A szovjetek ugyanis egy Borisenko nevű ezredes vezetésével (aki East Meg One atomvillanásában megvakult) egy jól megtervezett és mesterien összehangolt akcióval készülnek a várost romba dönteni. Egy családostul elrabolt neves tudóst rákényszerítenek, hogy kifejlessze a toxoplasma gondii vírus egy speciális, halálosabb verzióját. Alvóügynökök és beszivárgók aktiválják sorban magukat és a vírust, egyre több embert megfertőzve, mindeközben szovjet bérgyilkosok számos fontos személyt, köztük Dreddet és az eseményeket előre látó PSI bírót is megpróbálják likvidálni. A vírus gyorsan terjed, és 98-99%-ban halálos, de előtte még a fertőzöttekből dühöngő, gyilkos őrülteket csinál, akik így további pusztítást visznek végbe. És mindez csak az első felvonás. Miközben a bírák próbálnak gátat szabni a vírus terjedésének, és a tömegpánikot elkerülendő, megfelelően kezelni a vészhelyzetet, illetve kézre keríteni a terroristákat, nem várt események láncolata olyan folyamatot indít el, ami után fokozatosan, napról-napra omlik össze az infrastruktúra, és fullad egyre nagyobb káoszba a város, miközben a hullahegyek csak nőnek. Egy maroknyi terrorista pár nap leforgása alatt sikeresen térdre kényszeríti a gigantikus városállamot és a masszívnak gondolt bírói rendszert.
Ezúttal többről van szó, mint újabb megalomán népirtásról és esztelen rombolásról, itt a pusztítás lényegében az újrateremtés része. John Wagner író amolyan bibliai özönvizet zúdított a bűnös városállamra, hogy ezzel egy teljesen új kezdetnek biztosítson teret, és egyben komoly kihívás elé állítsa írótársait. Miután végzett a forgatóval, Wagner a Facebook oldalán azt írta, hogy nagyon kíváncsi rá, hogy a kedves kollégák mit kezdenek majd azzal a helyzettel, amit ő otthagyott nekik. Konkrétan egy 90%-ban lerombolt várost, 350 millió halottat, és egy legyengített és szétzilált bírói rendszert, amiket már nem lehet csak egyszerűen újraépíteni pár részen keresztül, és úgy folytatni, mintha mi sem történt volna. Éppen ezért az igazán érdekes része a dolognak még csak ezután jön, és bár az eposzt követő sztorikban még főleg a rend stabilizálásáé és az újrarendeződésé a főszerep, már érződik, hogy az újjáépítésen túl jelentős paradigmaváltásra is szükség lesz, hiszen a város nem tartható fenn a korábbi elvek és szabályok mentén. (Pl. A rendrakáshoz nélkülözhetetlenek lettek az utált és a városból kitiltott mutánsok, akiknek nyilván egészen más pozíciójuk lesz ezentúl Megacity életében, illetve a bírói rendszer hatékonyságát is szükséges lesz alaposan újraértékelni majd, valószínűsíthetően a demokratikus törekvések kárára.)
De vissza a Káosz napjához. A történet a sorsfordító jelentősége okán még nem szolgál rá automatikusan a dicshimnuszokra, viszont ami az eposzt egyértelműen a legjobb Dredd történetek közé emeli, az ismét Wagner megbízható zsenialitása, aki bravúrosan és aprólékosan építi fel ezt az egész szövevényes sztorit a csúcspontig, a címbeli Káosz napjáig, ahol persze még közel sincs vége az eseményeknek. A tapasztalt író végig feszes ritmusban tálalja a történéseket, ahol egymást érik a meglepő fordulatok, miközben az olvasó is folyamatos bizonytalanságban van tartva. (SPOILER Pl. amikor már mindenki azt hiszi, hogy a káosz elérte a csúcspontot, akkor Wagner elszabadítja a Sötét Bírákat, vagy éppen kirobbant egy botrányt, ami után a lakosság szempillantás alatt szembefordul az amúgy is pokoli nehéz helyzetben lévő bírókkal. SPOILER VÉGE)
A Day Of Chaos nagy erénye a sokfélesége. Egyszerre kapunk szövevényes politikai thrillert, izgalmas kémsztorit, feszült katasztrófa-drámát, látványos akciót, de még vérben, agyban és belekben tocsogó horrort is, és természetesen a megszokott és elvárt fekete humort, és a társadalomkritikai élt sem kell nélkülöznünk. Öncélú műfaji katyvasz helyett azonban ezek a különböző zsánerek tökéletes összhangban vannak egymással, hála a már említett fokozatos építkezésnek, ami során Wagner kiváló ritmusérzékkel rakosgatja egymásra a történet újabb és újabb epizódjait, így adagolva fokozatosan a feszültséget. A hosszabb-rövidebb fejezetekből összeálló eposzban mindkét oldal szemszögéből láthatjuk az eseményeket, így ír le tökéletes ívet a történet. Látjuk a terroristák alapos előkészületeit, a politikai csatározásokat, Dreddet, ahogy ismét egyedül marad a bírói tanács önfejűségével szemben, egy balul sikerült mentőakciót, a terrorista ügynökök beszivárgását és az alvósejtek fokozatos aktivizálódását, majd a vírus villámgyors terjedését, és az abból következő pusztítást, végül pedig azt, ahogy egy romokban heverő város próbál úrrá lenni a káoszon.
Az egy éven át futó eposzon természetesen több rajzoló is dolgozott, de a munka érdemi részét Henry Flint, a 2000AD egyik jelenkori sztárrajzolója végezte, aki karakteres, dinamikus és nagyon részletes rajzaival a lehető legideálisabb közvetítője Wagner vízióinak. De a méltatásból véletlenül sem hagynám ki a kicsit hasonló stílusban dolgozó Ben Willshert sem, aki az utóbbi időkben (és főleg a Day Of Chaos-os epizódjai okán) ugyancsak a kedvenceim közé avanzsálta magát. A tisztesség úgy kívánja, hogy megemlékezzek a többiekről is: Colin MacNeil, Leigh Gallagher, Edmund Bagwell ceruzamesterek mellett egyetlen filler epizód erejéig Michael Carroll író is részt vett a munkálatokban.
Hihetetlen, hogy John Wagner még 35 év után is olyan Dredd bíró sztorikat tud írni, hogy a fal adja a másikat. Pedig a 77-es induláskor még arra sem fogadott volna, hogy a korhangulat szülte karakter egyáltalán a 70-es éveket túléli, de még ennyi idő elteltével, és ennyi fantasztikus történettel a háta mögött sem tud kifogyni az ötletekből, és még mindig képes következetesen, jókora adag cinizmussal, fekete humorral és társadalomkritikával írni a hőse kalandjait. Dredd kétség kívül maga Wagner. Amit mindenképpen érdemes elolvasni, azt Wagner írta, amit Wagner írt, az pedig mindenképpen érdemes elolvasni.
A Day Of Chaos-on a terjedelme ellenére sem igazán lehet fogást találni, nem is csoda, hogy már nem sokkal a befejezése után is a valaha írt legjobb Dredd történetként emlegették a rajongói és a kritikus körök, valamint szerény jómagam is. Wagner újabb grandiózus és lebilincselően izgalmas művet alkotott, amely bár elsőre nagyon komplexnek tűnik, mégis kényelmes egyszerűséggel követhető. A mesteri történetvezetésnek hála ugyanis, a feszültségben, akcióban és humorban egyaránt bővelkedő, mégis rendkívül intelligensen megírt eposz fokozatosan magába szippantja az olvasót, hogy aztán az események részesévé, személyes átélőjévé tegye. Vitathatatlan remekmű.
Ha már Tarantinót is másolják, akkor komoly baj van! ...mondhatnám joggal, de az az igazság, hogy ez a gyanú a Sushi Girlnél nem okozott különösebben problémát számomra. A nem észre nem vehetően a Kutyaszorítóbanra emlékeztető, kis költségvetésű mozi ugyanis nagyon ügyesen, nagyon profin és baromi szórakoztatóan ismétli meg, illetve inkább csak idézi meg a szintén nem kizárólag eredeti ötletekből készült 92-es kultfilm alapszituját, és mindezt egy elsőfilmes rendező jóvoltából. Ken Saxton ráadásul igazán gyilkos névsort állított csatasorba a bemutatkozáshoz. Mivel egy geekblogon vagyunk, a leghatásosabb, ha úgy szemléltetem, hogy a Sushi Girlben együtt szerepel Machete, Luke Skywalker, Kyle Reese, Kampókéz és az utcai harcos, Terry Tsurugi, vagyis a gyengébbek kedvéért Danny Trejo, Mark Hamill, Michael Biehn, Tonny Todd és a személyes favorit, Sonny Chiba!
Sajnos már most le kell lomboznom a kedvet, hiszen ez azért túl szép, hogy így, ebben a formában igaz legyen. A kissé levitézlett kult-arcokból álló, ám még mindig impozáns galeriből ugyanis Trejo, Chiba, Biehn, illetve az előbbiekben nem említett Jeff Fahey csak cameóznak, szerepük szó szerint pár mondatra és pillanatra korlátozódik csak, de aggodalomra semmi ok, így is marad nekünk még két óriásit alakító legenda, a horrorikon Tony Todd, illetve a film showját teljes mértékben zsebre vágó Mark Hamill jedi lovag, akiről később még szólni fogok. De előbb lássuk a brummogót.
"Tonight we dine yakuza style."
Néhány hét-, de inkább sokpróbás gazember gyülekezik egy üres kínai étteremben, hogy a Duke (Todd) által megszervezett partin egyik társuk, a börtönből frissen szabadult Fisht (Noah Hathaway) köszöntsék. A baljós hangulatú találka egyik kelléke egy meztelen sushi-lány (Cortney Palm), aki mint tányér vesz részt az eseményen, és akinek előre meghagyták, hogy ne mozogjon, ne beszéljen, ne mutasson érzelmeket, bármi történjék is a bulin. Aztán megjön Fish, és ünneplés helyett szembesítés következik. A banda ugyanis hat éve egy balul sikerült gyémántrablásban vett részt, és bár Fisht elkapták, és bevarrták hat évre, az eredetileg rábízott gyémántok nem kerültek elő, ezért most mindenki tudni szeretné, hogy hol vannak. Mivel Fish nem akar, vagy nem tud mit mondani, brutális vallatás veszi kezdetét, a társaság két legbetegebb tagja, a motoros Max (Andy Mackenzie) és a pszichopata Crow (Hamill) közreműködésével, egy tojásfőző órával meghatározott ideig tartó turnusokban. De miután a módszer nem hoz eredményt, a rosszéletűek egymásra kezdenek gyanakodni. A Sushi-lány pedig nem mozdul, csak hallgat némán, mintha tudna valamit.
Kétségtelen, hogy Tarantino szellemét ott látjuk lebegni a film felett, és a neo-exploitation jellemző stílusjegyei is megjelennek benne, azért a készítők odafigyeltek, hogy a Sushi Girl lehetőleg önálló jogú filmként működjön, mindenféle erőltetett és öncélú pop-kulturális kikacsintás és idézet nélkül, és inkább jellegében idézze a régi korok olcsó filmjeit, mintsem direktben utalgasson rájuk, vagy hogy átlátszó hatásvadász eszközökkel próbálja meg imitálni azokat. Pont ezért is jó, hogy a fenti nevek többsége csak röviden cameózik (és a plakáton szerepelve ügyesen kiszolgálják a marketingcélokat, ami mellesleg az igazi exploitation egyik ismérve), és maga a cselekmény leginkább csak pár szereplőre, és két nagyobb névre koncentrálódik, akik magasabb rendű színészi kvalitásaikkal is hozzá tudnak járulni az egyszerű, de közel sem buta mozihoz.
Mert kétség nem férhet hozzá, a Sushi Girl igazi mojo-ja a színészi alakításokban rejlik. A vérfagyasztó orgánumú Tony Toddra hozzáértő kasztingosok szabták rá a végig higgadtan és titokzatosan viselkedő, megjelenésében is tekintélyt parancsoló főnök szerepét, alakítása is nagyon színvonalas, de a pszichopata Crow-t megformáló Mark Hamill az, aki miatt leginkább emlékezetes marad a film. Hamill-t ugye nem lehetett látni sok filmben, főleg a szinkronhangja miatt tudott rajongott kedvenc maradni, de elnézve itteni játékát, igazán remélem, hogy lesz még egy színész korszaka is neki. (A Star Wars akárhányba ha bekerül, éles kontraszt lehet majd a két Luke Égjáró között.) Crow bizarr figurájában az elmebetegség, a perverzitás és a morbid humor találkozik a homoszexuális manírokkal, amitől kifejezetten groteszk, és persze emlékezetes (plusz a maga módján nagyon szórakoztató) karakter lesz, Hamill pedig ügyesen lavírozik a Jokeres ripacskodás, és a valóban ijesztően bizarr pszichopata között.
Első filmként és a költségvetés ellenére több szempontból is profi kiállású munka a Sushi Lány. Stílusos, szépen fényképezett darab, a forgatókönyv az egyszerűsége dacára is kellően fordulatos, szórakoztató, és nem utolsósorban, jól kezeli a feszültséget. A film a flashbackeket és néhány rövid jelenetet leszámítva egyetlen térben játszódik, így lényegében egy kamaradarab jellegét adja, ami során ez a szűk, bezárt közeg és a sötét és kiszámíthatatlan alakok közötti robbanékony viszony igazán nyomasztó, baljós légkört teremt. De okosan bánik a vérrel és az erőszakkal is, itt-ott kicsit belekóstol a torture pornba, próbál sokkolni, de mielőtt még túl sok lenne, visszavált a pszichológiai bűnthrillerbe, így még az öncélúság vádját is könnyen lesöpörheti.
A Sushi Girl a felvonultatott nevek ellenére sem kapott valami nagy hírverést, de valójában nem is miattuk érdemes megnézni, hanem azért, mert 98 percében egy kellemesen pozitív élményt, és egy meggyőző bizonyítékot kapunk, miszerint kicsiben is lehet nagyot alkotni, és hogy ezt a neoexploitation dolgot is lehet okosan, figyelmet érdemlően művelni. A Sushi Girl egy b-filmes gyöngyszem és egy ígéretes rendezői bemutatkozás.
Szar úgy kritikát írni az általam évek óta legjobban várt filmről, hogy előre tudom, a kritikai, nézői és rajongói sikerek ellenére is csúfos anyagi bukás lett a vége, ezért annak folytatására kisebb az esély, mint hogy Dredd bíró smici sapkára cserélje a bepállott sisakját. De hát sajnos a pénz és az amerikai piac beszél, a producerek meg ugathatnak a pénzük után, de ugye a reményhal úszkál a legtovább, szóval bízzunk benne, hogy januárban a magyar moziba járók majd kitermelik azt a hiányzó 20-30 milla dollárt a Dredd 3D 2-höz.
Pedig a Dredd jó film, sőt nagyon jó film, és sokkal többet érdemelne, mint hogy csak a 2012-es év filmes krónikájának egyik lábjegyzete legyen. Igazi gyors tempójú, feszültséggel teli látványos és stílusos adrenalinlöket, egy olyan sci-fi beütésű akciófilm, ami valóban a zsáner 80-as évekbeli aranykorát idézi, szemben Stallone (a gagyiság oltárán) feláldozható műanyag katonáival. Pedig Pete Travis és Alex Garland szerelemgyerekében is folyamatosan hull a golyózápor, ugyancsak rengeteg a digitális vér és a húscafat, akad benne némi morbid-humor és egymondatos laza beszólások is, és persze ennek sem éppen a ravasz csavarokkal teli szofisztikált történetben, vagy a bonyolult társadalmi és filozófiai kérdések feszegetésében áll az ereje, de a végeredmény mégsem válik egy percre sem kínossá, izzadtságszagúvá, ócska poénok és feszülős macsópózok áldozatává, hanem az akciófilmek legjobb hagyományaihoz hűen, egyszerűen csak pörög, darál, látványosan szórakoztat, és nem ad se többet, se kevesebbet, mint amit előre megígért. Tulajdonképpen színtiszta bűnös szórakozás, a lehető legjobb fajtából.
A film sztorija szerint Dredd bírót megbízzák, hogy vigye próbabevetésre a telepatikus képességekkel rendelkező fiatal újoncot, Andersont, hogy kiderüljön, a lány alkalmas-e bírónak. Kirendelik őket a Peach Trees nevű blokkba vizsgálódni, ahol korábban néhány megnyúzott drogos hullott alá a legfelső szintről. A blokk a slo-mo nevű új drog előállításáért és terjesztéséért felelős Ma-Ma nevű drogbárónő irányítása alatt van, aki - miután Dreddék elfogták az egyik emberét -, hermetikusan lezárja az egész épületet, majd kilövési parancsot ad a bent rekedt két bíróra.
A Dredd "szépsége" és működőképességének a kulcsa az egyszerűségében, sallangmentességében rejlik. És bár valóban összefoglalható az egész annyival, hogy bemennek, lőnek, azok meghalnak, majd a végén piszkosan kijönnek, azért közel sem csak egyhangú, buta akcióorgiáról beszélünk. Garland forgatókönyve talán egyszerű és nyílegyenes vonalon halad, de végig feszesen, izgalmasan vezeti a cselekményt, kihasználja a hatalmas lezárt épület klausztrofób közegét feszültségteremtésre, közben építgeti a mester és a tanítvány kapcsolatát, és amikor nincs akció, akkor sem ül le a film, nem jönnek feleslegesen elnyújtott párbeszédek, karaktermélyítő lelki vívódások, hanem ilyenkor is minden a sztori épülését szolgálja, a feszesség pedig egy percre sem lazul meg. Emellett a dögös stílus (a bullet-time-nak itt funkciója van, és nem is használják indokolatlanul sokat), a minimalista, de hatásos industrial zenei aláfestés, a nem hivalkodó, de korrekt trükkök, valamint a Dredd/Anderson, illetve az Urban/Thirlby karakterként és színészként is jól működő kettőse ugyancsak megadják azt a pluszt, amitől túlláthatunk a növekvő töltényhüvely- és hullahegyeken.
Dredd végre hiteles képregényfigura, Urban (álla) pedig meglepően jól hozza a kemény, érzelemszegény, de racionális robotzsarut, ahogy Anderson is szimpatikus és hiteles újonc, nem csak egyszerű sidekick, de egyenlő rangú és fejlődő társ is. A gyenge keresztmetszetet viszont pont a főellenfél, Ma-Ma jelenti, akiben azért szerintem több potenciál volt, mint amit Lena Headey unott prostiként hozott ki belőle, és talán a Dreddel való végső szembenézést is lehetett volna kicsit emlékezetesebbre szabni, de az összképre vetítve még ezek is tolerálható szépséghibák. A két erős női karakter mellesleg szépen elejét veszi a zsánerre jellemző maszkulin tesztoszterongyár jellegnek, amiért feminista érzelmű bloggerek virtuálisan meg is simogatták a készítők buksiját.
Az új Dredd nem egy hollywoodi szuperprodukció, és ez a legnagyobb erénye, bizonyos szempontból pedig sajnos a veszte is. Britannia legnépszerűbb képregényhősének újabb filmes adaptációja főleg szerelemből született, független produkcióként, korlátozott lehetőségekkel, de a relatíve kis büdzséből Pete Travis és stábja a maximumot hozta ki, egy egyszerű, tökös-mákos-véres, de mégsem agyatlan sci-fi/akciófilmet, amivel a képregényért rajongó tábor ugyanannyira elégedett lehet, mint a csak egy alkalmi kikapcsolódást jelentő akciófilmre vágyó laikusok. Hibátlan? Közel sem! Zavar ez valakit? Kicsit sem!
A film sajnos még mindig messze van a megtérüléstől, és így a folytatások esélye is csak halványan pislákol a távolban, ami bosszantó, mert a készítők tervei szerint a java még csak ezután jönne. De legalább a saját szempontunkból mindenképpen értékeljük pozitívan, hogy végül mégiscsak eljut a magyar mozikba is a film, és az is valami.
Képregény Vs film
Az író, Alex Garland saját elmondása szerint nem akart abba a hibába esni, mint amivel a Stallone főszereplésével készült első adaptáció kudarcát okozták, vagyis hogy miközben rengeteg dolgot igyekeztek a képregényből beletuszkolni a filmbe, addig valójában egyre távolabb kerültek magától az alapanyagtól, és aminek legfájóbb következménye Dredd karakterének totális kiherélése (ezért elsősorban az olasz csődört kellett volna kiherélni) és teljes félreértelmezése volt. Vajnáék filmje bizonyos szempontból hasonlított a(z akkori) Judge Dredd képregényekre, egyes részei kimondottan jól sikerültek (különösen a látvány), és még szórakoztató is volt a maga hülye módján, de a képregényfolyam társadalomkritikai éléből és a szarkasztikus alaphangulatából szinte semmi nem maradt, ahogy Dredd karakteréből sem, aki már azzal megbocsájthatatlan blaszfémiát követett el, hogy az arc nélküli hatalmat jelképező sisakot már a film első harmadában levette. A többi törvénysértést nem is sorolom.
Az új Dredd egyáltalán nem remake, de valójában nem is igazi képregény adaptáció, a képregényből ugyanis kevés dolgot vettek át, mondhatni csak a legalapvetőbbeket, bár ez valahol érthető, tekintve, hogy a film nagyobb részt egy épületben játszódik. Dredd és Anderson kivételével nincs is más (legalábbis néven nevezett) szereplő a képregényfolyamból (bár egy Alvarez nevű korrupt bíró szerepelt már korábban a remek The Pit eposzban, és itt is van egy ilyen nevű nem tisztességes bíró). Viszont Urban Dreddje minden aspektusában megfelel a képregényesnek, vagyis itt is ugyanazt a kompromisszumokra nem hajlandó, edzett és tapasztalt, félelmet nem ismerő, kicsit gépies, de a megfelelő pillanatban mindig józanul gondolkodó és mérlegelő extra-hatékony hatósági erőt látjuk viszont. Anderson is nagyjából megfelel a rajzolt eredetijének, bár a képregényekben általában már az idősebb, tapasztaltabb verziójával találkozunk. Említést érdemelnek még az apróságok is, ugyanis a képregény és a 2000AD magazin íróinak, rajzolóinak és karaktereinek nevei itt-ott visszaköszönnek a házfalakról, vagy éppen a hatalmas épületblokkok homlokzatán.
A történet sem egy bizonyos képregénysztori adaptálása, de még csak nem is merít ismert történetekből, vagy azok elemeiből. Garland elmondása szerint próbálkozott több klasszikus sztorival és karakterrel is, de végül rájött, hogy mivel a szűkös büdzsé miatt nagy méretekben nem gondolkodhat, ezért inkább elsőre Dreddre koncentrál, és egy eseménydús napját mutatja meg, ezzel nem csak őt, de a szintén népszerű Cassandra Andersont is kellően felvezeti, közben a várost, a bírói rendszer működését, és persze ezt a disztópikus cyberpunk miliőt is bemutatja. Egy esetleges (és remélhetőleg nagyobb költségvetéssel megszavazott) folytatásban már ezekkel nem kell foglalkoznia, jöhetnek az Átkozott Föld meg a Halálbírák.
Az új film kapcsán képregényhűbb és mégis realistább megközelítést ígértek, és bár ez a kettő tulajdonképpen üti egymást, mégis sikerült teljesíteni ezeket a vállalásokat. A realizmust egyrészt a költségvetés által szabott kényszerűség indokolta (pl. ezért láthatunk lebegő kocsik helyett a mai korba illő hagyományos robbanómotoros járműveket, illetve aktuális fegyvereket), másrészt a film szélesebb körben való eladhatósága miatt is szükséges volt a mi jelenünkhöz időben és technikailag is közelebb hozni a dolgot, és többek között emiatt nem a képregényben látható, karikatúraszerűen eltúlzott óriás vállvédős ruhát viselik a bírók, hanem egy mai motorosrendőr viseletére emlékeztető golyóálló bőrcuccot. Továbbá MegaCity One látképe is egy valószerűbb, rendezettebb infrastruktúrát mutat, ráadásul az óriási, 70-80 ezer embernek otthont adó blokkok a régi épületekkel keverednek, és az, hogy a film elején a város kiterjedését Bostontól Washington D.C.-ig határozza meg Dredd hangja, mind azt sugallják, hogy Egyes Megaváros még csak most kezd kiépülni, vagyis egy korai szakaszban járunk. (A képregényben azóta már egész Floridát is magába foglalta a hatalmas megapolisz.)
Az új Dredd film tehát még csak véletlenül sem holmi ortodox adaptáció, hanem a képregény szellemiségében fogant, annak fundamentumait tiszteletben tartó, a rajongókhoz is lojális, de a laikus nagyközönséghez igazított verzió.
A Random Virtuális Képregénymagazinelső alkiadványa vagy testvérmagazinja a Random Fanservice! névre hallgat, és a mai napon debütált a Random blogon. A vadiúj képregény/manga/kreatív antológia több tekintetben is a klasszikus Random ellentéte, hiszen az új magazin ezúttal főleg a női olvasókat irányozta be, és elsősorban könnyedebb hangvételű történeteket kínál, bár ebben is akad erősen 18+-os tartalom. A Fanservice másik különlegessége, hogy egy kivétellel kizárólag nőnemű alkotók munkáit tartalmazza (most végre lemoshatjuk az alaptalan szexista vádakat). A főszerkesztő ezúttalEmtrexx(született Ács Zsolt), aki a régen várt 12 Óra című főművét is e lapokon mutatja be országnak, világnak, univerzumnak. Ajánljuk kedves nőnemű-, és nyitottabb férfiolvasóink figyelmébe!
(A borítóra klikkelve a Fanservice!-hez juthatsz.)
A szerénységem által megálmodott és lelkes alkotók közreműködésével tető alá hozott Random magazin tavaly decemberben debütált, benne 5 új magyar képregénysorozat első fejezeteivel. A folytatásokra érthető okokból ugyan kicsit többet kellett várni, de csak eddig, mostantól ugyanis magatokévá tehetitek őket, mivel az első magyar virtuális képregénymagazin második száma ma reggel került fel a (közben némi esztétikai átalakításon keresztül esett) blogra. A magazin ezúttal "vastagodott" is, így a mostani szám már kishíján 140 oldalra rúg. Jó olvasást, a véleményeket, kiritikákat és a láda söröket pedig most is szívesen látjuk. A tovább után borító és link.
Klikk a borítóra, hogy secperc alatt a Random blogon találd magad nyájas olvasó!
Punks not dead! Ezt ma már minden Exploited pólós kisköcsög kívülről fújja, de szerencsére vannak, akik komolyan is veszik, sőt tesznek is érte, hogy ne is dögöljön meg olyan könnyen aza punk. Német András például egy jópofa laza és humoros képregény-strip sorozattal próbál meg ihletet és támogatást nyújtani "menthetetlen zenészpalántáknak", hogy megtudják, mi is az a rákkendról. m/
Történetünk főhőse a basszusgitáros Johnny, aki múló fiatalsága ellenére sem adja fel a reményt, hogy Ócskavas nevezetű punk zenekarát a csúcsra juttassa. Miután egy kedvező fordulat következtében esélyt kap arra, hogy neves hazai bandák előzenekaraként mutatkozhasson be a színtéren, minden erejét annak szenteli, hogy a félnótás dobosával, Ekivel megtalálják a megfelelő gitárost és a lehető legjobb produkciót állítsák össze a várva várt turnéra.
Az álmodozásokban és kínlódásokban gazdag történeteik megismerésével bepillantást nyerhetünk az amatőr zenészek életének mindennapjaiba, valamint arra is sikerül választ kapni, hogy mennyire nehéz elindulni a ranglétrán, főleg, ha mindenki a te lábadba kapaszkodik.
Ha punkrokkerek vagytok akkor azé', ha nem, akkor meg azé' kövessétek minden hétfőn, szerdán és pénteken a rocksztarleszekmama.blog.hu oldalon.
Úgy látszik nagy divat lett mostanában a földönkívülieket összeugrasztani valami másik népszerű kult-karaktertípussal. A földönkívüliek találkoztak már a Ragadozókkal, szörnyekkel, lenyomták már őket a vikingek, hamarosan a cowboyok fogják, a japánok pedig természetesen a legfaszább harcosaikat, a nindzsákat küldték ellenük.
A nemrég létrehozott Sushi Typhoon a B-kategóriás filmjeiről elhíresült nagy múltú stúdió, a Nikkatsu "labelje", ami az olcsó exploitationök gyártására kíván szakosodni, az AVN pedig az első projektjeiknek egyike, amit a nindzsafilm specialista Seiji Chiba rendezett. De hiába a hangzatos cím, sajnos ezek az új japán exploitationök általában nem nyújtanak többet, mint agyament sztorit, gagyi effekt-fitogtatást, borzalmas színészeket, meg alkalmasint néhány dekoratív cickót. Éppen ezért én az AVN-tól sem vártam ezeknél többet, ezzel szemben mégis rettentő jól szórakoztam, mert hogy B-film ez a javából, az kétségtelen, de ez alkalommal legalább a tényleg szórakoztató fajtájából.
Ilyen cím után gyakorlatilag felesleges is összefoglalni a film történetét, hiszen pontosan azt kapjuk, amit a cím is ígér, de azért én mégis megteszem. Meteor csapódik be Japánba, mindezt valamikor a nindzsák korában. Az éppen háborúban álló Koga nindzsák egy csoportja azt a feladatot kapja, hogy járjanak utána a dolognak. Csakhogy a meteor hozott magával egy földönkívüli lényt is, akivel igencsak meggyűlik a baja az árnyékharcosoknak, mert ez a lény nem csak böszme erős, de szaporodik is.
A filmet természetesen nem lehet és nem is kell komolyan venni, ugyanis egy akció-komédiáról van szó. Mivel a forgatókönyv nem túl bonyolult, így rengeteg akciót sikerült belesűríteni a 80 perc körüli játékidőbe, és szerencsére nem csak ostoba művérpazarlást kapunk, hanem szépen megkoreografált akciójeleneteket, némi számítógépes rásegítéssel. Ezek ugyanis nem klasszikus történelmi nindzsák, hanem a szuperhősöket megszégyenítő képességekkel bíró típusból való techno-shinobik, ezért a fegyvereik és harcmodoruk is alaposan fel van turbózva. Megtalálhatóak köztük az egymással folyton rivalizáló szépfiúk, az állandó cseszegetésnek kitett, kötelezően idióta lúzer, és a film legimpozánsabb látványeleme, a gyönyörű nindzsalány (Mika Hijii, akit legutóbb a Scott Adkinses Ninjában láthattak a nindzsafilm-buzik), akibe nem csak hogy én nyomban beleszerettem, de a film során az egyik élien is megpróbálja jó alaposan megcsöcsörészni a leányzót. Nem tudom hibáztatni érte, elvégre ő is csak....földönkívüli. Az a kumite, amit egyébként a lánnyal ezután lenyomnak, na az valami fergeteges, a film abszolút legkirályabb jelente. Még az angolul bazdmegelő zombinindzsákat is veri, pedig ott már sírtam a gyönyörtől.
A földönkívüli lény kinézete elsőre igencsak megmosolyogtató, úgy néz ki a szerencsétlen, mint egy Alien és egy delfin szerelemgyereke gumiba öntve, és egészen addig még izgalmas is, amíg csak részleteiben látjuk, illetve a hangját halljuk, mert amint meglátjuk egész alakosan, onnantól már kifejezetten röhejes. Bár tulajdonképpen ez a kaiju filmes érzet nem is annyira zavaró, és azért a lény összességében jobban is néz ki, mint a legtöbb ilyen kaiju filmes monszta. Ráadásul még meglehetősen egyedi is, mert sok szörnyet láttam már a filmekben, de olyan, aki a fején lévő lukakban hordja a kicsinyeit, és verekedés közben nindzsalányokat molesztál szexuálisan, nem nagyon rémlik.
Esküszöm, jobban örülök, hogy nem valami komoly filmet szenteltek ennek a párosnak, az úgyis halálra lett volna ítélve. Így viszont egy valóban szórakoztató, akcióban gazdag, rossz értelemben csak kicsit idióta, jó értelemben viszont nagyon is lökött, és a filléres költségvetéshez képest egészen látványos filmmel kell beérnünk, és az nem baj. Az Alien Versus Predator filmek költségvetésének töredékéből készült, de szerintem kábé ezerszer jobb film is náluk.
A Sushi Typhoon egyébként olyan címekkel készülődik, mint pl. a Yakuza Weapon, Karate-Robo Zaborgar, vagy a Helldriver, Seiji Chiba pedig az Evil Ninja-jával készül, amit ha jól vettem le, akkor az Evil Dead nindzsásítása akar lenni.
A mai nap került nyilvánosságra ez a fotó a két év múlva bemutatásra kerülő Judge Dredd rebootból, melyen Karl Urbant láthatjuk végre Dredd szerkóban. A kép alapján megállapítható, hogy a klasszikus képregényes dizájntól némileg eltértek, az S/M fétis felhangoktól sem mentes ruhát és a Lawgiver-t modernebbre cserélték, a sisak viszont szerencsére maradt a megszokott. A forgatás pár napja kezdődött, a bemutató pedig majd csak 2012-ben lesz. A képért haladjon tovább, polgár.
Kinji Fukasaku kultfilmjét is elérte a 3D-s parasztvakítás mánia, a mester pedig bizonyára forog a sírjában. A nézők felé röpködő extra CGI vér és golyók ugyanis pont annyira hiányoztak a filmbe, mint ez az unalmas j-pop zenei aláfestés. A konverzióval Fukasaku tehetségtelen fia, Kenta igyekszik meggyalázni apja emlékét.
A kultikus manga és anime sorozatból idén elkészült az élőszereplős filmváltozat is, az igéretes teaserek után pedig itt a rendes előzetes is. Az igencsak bizarr sztoriban néhány ember egyszercsak egy szobában találja magát, ahol mindössze egy nagy fekete gömb van még rajtuk kívül. Kiderül, hogy ezek az emberek mind a haláluk után kerültek oda, de ha ez még nem lenne elég a megrázkodtatáshoz, hamarosan szembesülnek azzal, hogy a gömb feladatokat szán nekik, földönkívüliekre kell vadászniuk, méghozzá időre. A gömb fegyvert és speciális öltözetet is biztosít számukra. Aki a megfelelő pontszámot összegyűjti, az megválthatja az életét, viszont aki a vadászat közben meghal, annak már nincs újabb esélye.
Bár nem néztem utána, de a képregények történelme során a legtöbb ember valószínűleg a Judge Dredd képregényekben halt meg, és kétlem, hogy ez a rekord egyhamar veszélybe kerülne. A 2000AD írói sosem voltak szívbajosak, nem ijedtek meg a nagy számoktól és az őrült túlzásoktól, az immáron 33 éve nagy sikerrel futó Judge Dredd sztorikban pedig a mai napig gyakori jelenség, hogy egy-egy lapozás több millió ember életét követeli. Persze a Judge Dredd egy tudatosan sarkított szatirikus alternatív jövőkép, ahol minden fel van nagyítva, ahol minden idézőjelbe van téve, de ahol ugyanakkor mindennek a mi világunkban vannak a gyökerei.
A 80-as évek elején a világ még az úgynevezett második hidegháborút élte, amikor is a nukleáris fenyegetettség már csökkent valamelyest, de azért a nagyhatalmak fegyverkezési versengése miatt még bőven ott volt a para az emberekben. A népszerű brit képregénymagazin húzónevének számító Judge Dredd képregényben hasonló status quo állt fent a kelet és nyugat között, de a gátlástalan írók itt ki is robbantották a nagy háborút, méghozzá az Apocalypse War című Dredd nagyeposzban. A hidegháború felmelegítése egyébként már a kezdetektől fogva terítéken volt a 2000AD-nál. A legelső számban (1977) bemutatkozó Invasion! című stripben a Volgan-ok (eredetileg szovjetek voltak, de aztán a jó viszony fenntartása érdekében és szerkesztői nyomásra inkább Volgai Köztársaságra változtatták a nevet) pár óra alatt elfoglalják Nagy-Britanniát, hogy aztán egy Bill Savage nevű teherautó sofőr az ellenállás élére állva megindítsa a harcot az elnyomók ellen. Dredd bíró univerzumában (amely igazából ugyanaz az univerzum, csak időben később) viszont már szovjeteknek (Sovs) hívták a futurisztikus riválisokat, mivel akkor még nem tudhatták, hogy a vörösök nem hogy a 2100-as éveket, de már a 90-eseket sem érik meg. Dredd világában a szovjetek az alapvető komcsi sztereotípiáknak tökéletesen megfelelő, és az amerikai Megacity-k fasisztoid rendszerének egy még durvább formáját követő agresszorokként vannak ábrázolva, akiknek hasonló túlnépesedett gigantikus városállamaik (East Meg One) és hozzá saját bírói rendszerük is van.
Az 1982-ben bemutatkozó Apocalypse War története nyilvánvalóan nem mentes a világpolitikai felhangoktól, a párhuzamok is nyilvánvalóak, hiszen a Judge Dredd mindig is reagált a való világra, de a háború kirobbantása mögött most valójában sokkal inkább praktikus okok álltak. A sztori apropóját ugyanis az adta, hogy az írók úgy érezték, hogy az évek során a 800 milliósra duzzasztott Megacity One már túl nagy és ezért kezelhetetlen lett, így kellett valami indok, amivel megfelezhetik a lakosság számát, ehhez pedig pont kapóra jött a nagyhatalmak szembenállása.
Az Apocalypse War (prog 245-270) nem volt minden előzmények nélküli. Már a két évvel korábbi Judge Child sztoriban (prog 156–181) Megacity One pusztulását prognosztizálták, a 81-es Pirates of The Black Atlantic (pro 197-200) című sztoriban pedig a szovjetek meg is ejtették a háború előpróbáját, így számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb a Megavárosnak pusztulnia kell. De az igazi prequel a Block Mania című kiseposz (prog 236-244), ami közvetlenül megelőzi az Apocalypse War-t.
Blokkmániákusok
Az előzmény megértéséhez nem árt ismerni a blokkháború fogalmát, bár igazából a nevében ott van a magyarázat. Megacity One zsúfolt lakossága körülbelül ötvenezer embernek szállást adó épületblokkokra van elosztva. Az ezekben az (számunkra ismert és kevésbé ismert hírességekről elnevezett) önellátó épületegységekben lakó unatkozó és frusztrált emberek időnként poénból, vagy éppen valami nem túl jelentős okból kifolyólag megtámadják a többi blokkot, ami rendszerint kaotikus mészárlásba torkollik, és amit többnyire a bírók fékeznek meg nem kevés áldozat és felkelőhab (riotfoam) árán.
A Block Mania is úgy kezdődik, ahogy egy átlagos nap Megacity One-ban. Egy jelentéktelen esemény nyomán (a bűnös ezúttal egy fagyi) blokkháború tör ki a Dan Tanna és az Enid Blython blokkok között. Csakhogy a konfliktushoz rövid időn belül további blokkok is csatlakoznak, és végül a háború eszkalálódik Megacity egész északi részére, úgy, hogy a bírók már nem képesek megfékezni azt. Dredd nyomozása közben kideríti, hogy a blokkmániáért az ivóvíz a felelős, pontosabban az abban lévő vírus, amivel egy szovjet kém, bizonyos Orlok fertőzte meg a lakosságot, hogy az előidézett káosszal előkészítse a terepet egy másik, ezúttal már kívülről érkező támadáshoz.
A történet tehát szorosan kapcsolódik az Apocalypse War-hoz, bár majd csak az utolsó panelen válik teljesen világossá, hogy mire is ment ki az előjáték. A Dredd keresztapák, vagyis John Wagner és Alan Grant felvezetése nagyszerű olvasmány, gyors ütemű, ami során a képregény minden egyes paneljét csurig töltötték akcióval. A népességszabályozás egyébként már itt elkezdődik, hiszen már a blokkmánia és annak következményei is emberek százainak és egész városrészeknek a pusztulását idézi elő. Ezt a sztorit még nem kevesebb, mint négy rajzoló követte el, csupa 2000AD-s veterán, név szerint Ron Smith, Steve Dillon, Mike Mcmahon és a zseniális Brian Bolland, akiknek különböző stílusai tették még színesebbé az egyébként fekete-fehér képregényt, bár nem kizárt, hogy van akit pont zavar ez a pár oldalankénti rajzolóváltás. (Számomra leginkább a még pályája elején járó Dillon rajzai voltak meglepőek, mivel itt a későbbi munkáihoz képest egészen más stílust használt még.)
A Block Mania két másik szempontból is jelentős epizódja a Dredd képregényeknek, egyrészt itt mutatkozott be a már említett Orlok, aki majd visszatérő ellenfél lesz, és pont az ő kezei által távozott viszont egy mellékszereplő, az a Giant bíró, aki Dredd alkalmi kollégája volt évekig. Bár közel sem tartozott a leggyakoribb, de még csak a legnépszerűbb mellékszereplők közé, Giant halála nagy felháborodást váltott ki a rajongóknál, akik itt még nem szoktak hozzá, hogy bizony Dredd világában még a mellékszereplők élete sem ér egy fabatkát sem.
Apokalipszis, a jövőben
Az Apocalypse War volt az első hosszabb Judge Dredd történet, amit ugyanaz a rajzoló jegyzett végig, nevezetesen Dredd grafikai szülőapja, Carlos Ezquerra, aki egyébként ekkor már évek óta nem rajzolta édesgyermekét. Az ő munkássága sosem hagyhat kivánnivalót maga után, bár nem egy kivételes képességű alkotó ugyan, de egy jellegzetes, és minden igényt kielégítő stílust képvisel, a klasszikus Dredd ábrázolás pedig mindig is az övé marad. Az írók továbbra is Grant és Wagner voltak, utóbbi a szokásos T.B. Grover írói álnevet használva. A sztori tőlük már megszokottan gyors ütemű, fordulatos, akciódús, ezért kimondottan olvasatja is magát, szinte lehetetlen is nem egyszerre abszolválni mind a közel 200 oldalt, pláne, hogy az erdeti közlésforma miatt (heti 8 oldal) szinte mindegyik rövid fejezet végére került egy kisebb-nagyobb cliffhanger.
(SPOILER akad, de véleményem szerint a csattanó kevésbé érdekes, mint az odáig vezető út, így előbbi ismeretében sem veszít semmit a potenciális olvasó.)
Miután az Orlok nevű szovjet kém a blokkmániával előkészítette a terepet, Bulgarin legfőbb szovjet bíró egyetlen gomb megnyomásával elindítja a támadás második fázisát, amivel nukláris rakétazáport zúdít a káoszba fulladt Megacity One-ra. Bár a rakéták első hullámának csak töredéke jutott át a védőpajzson, a szovjetek igazi célja az volt, hogy a tengerben felrobbanó rakéták által keltett cunami lerombolja az Atlanti Falat, vagyis a partvidék védelmi rendszerét, így a későbbi támadáshullám már akadály nélkül semmisíthette meg a déli szektorokat. A város és a bírák helyzetét további körülmények is súlyosbítják. Egyrészt a város épen maradt részeiben még mindig tombol a blokkmánia, aztán szembe kell nézniük azzal is, hogy a többi Megacity a saját védelmük érdekében nem hajlandó segíteni nekik, de még az ellencsapás nagyobb részét is sorra kivédi a szovjetek különleges rakétapajzsa.
A város romokban, a blokkmánia tombol, az ellenség keze pedig betette a lábát, vagyis megindult az invázió. Vadászgépek, katonák, robotok és gigantikus harckocsik szállják meg a romos utcákat, az emberek pedig hullanak mint a legyek. Dredd a maradék bírákkal és az ellenállókkal ugyan hősiesen harcol a betolakodók ellen, de mindhiába, a szovjetek fölénye győzedelmeskedni látszik. Az egyre reménytelenebb helyzet közepette végül Dredd egy öngyilkos tervet eszel ki. Egy csapat jól képzett bíróból egy kommandót szervez, majd behatolnak az ellenséges területre, elfoglalnak egy rakétasilót, és végül Dredd egyetlen gombnyomással és 500 millió ember életével véget vet a háborúnak.
A talán legismertebb és az egyik legjobbnak tartott Dredd eposz az egész Dredd mitológia kvinteszenciája, amiben megtalálhatóak a Judge Dredd képregények legfontosabb jellegzetességei, a túlzások, az abszurd ötletek, a mobid humor, a kétértelmű karakterek és az egyértelmű politikai és társadalmi áthallások. A történet során nem csak egy atomháborút látunk, hanem egy egész rendszer kudarcát, az addig majdnem tökéletesnek hitt Megacity eszményének kártyavárként való összeomlását, mely bár belülről indult bomlásnak, de külső hatásra. A bírók már a blokkmániával sem igazán tudnak mit kezdeni, az invázió viszont már a teljes összeomlással fenyeget. A város folyamatosan veszíti el a harcot, és amikor azt gondolnánk, hogy most már a fordulatnak kellene következnie, akkor az írók még reménytelenebb helyzetbe taszítják a bírókat és persze a lakosságot. Erről a mélypontról hozzák aztán vissza fokozatosan a reményt (azt is sok áldozat árán), amit aztán nem egy újabb hosszantartó gerillaharc követ, hanem egyetlen ember által meghozott halálos döntés, és annak következményei.
Dredd bíró alakja mindig is jelentős ambivalenciát mutatott, egyszerre volt hős és fasiszta szörnyeteg. A történelem persze mindig is igazolta a tetteit, hiszen egy Megacity jellegű város felügyelete, és biztonságának fentartása megköveteli a spártai módszereket. A megszállás ténye mit sem változtat ezen, Dredd ekkor is kíméletlenül betartatja a törvényeket. Nem kísértik morális aggályok, amikor parancsot ad a sugárfertőzött túlélők szenvedéseinek megrövidítésére, vagy amikor náci mintára tömegsírba lövi a kollaborátorokat. A legfontosabb kérdés azonban természetesen az, hogy vajon volt-e joga egyetlen gomb megnyomásával az egész East Megacity One-t, és félmilliárd embert eltörli a föld színéről? Dredd ekkor is kőkeményen, gondolkodás és mérlegelés nélkül, minden felelősséget magára vállalva dönt a vitatható lépés megtétele felől. ("Half my city is burnt to ash by East-Meg missiles, and you're begging me for mercy? Reques denied!") A Hiroshima/Nagaszaki párhuzam nyilvánvaló, ahogy a kérdés morális és a humánus szempontú problematikája is rokon, a véleményformálás pedig itt is az olvasó dolga.
Az Apocalypse War az egész Judge Dredd képregényfolyamra hosszantartó hatással bírt, az ezután következő történetek jelentős része is még ezen esemény következményeinek a fényében íródott. Az elmúlt harminc év alatt csak a politikai éle kopott meg, de a mai napig egy nagyon olvasmányos, szórakoztató oldschool klasszikusnak számít, amit méltán tartanak az egyik legjobb Dredd történetnek.
Bár a Fumax már a negyedik rész megjelentetésére készül, mi egyelőre még csak a második és a harmadik kötetnél tartunk, de ez most ne érdekeljen senkit, ami fontos, hogy most két rövid, ám velős kritikával illetjük a Fumax vámpíros mangájának folytatásait. (Vajon miért beszélek többes számban? Tökegyedül írom.)
Hideyuki Kikuchi novellasorozatának sikere nem volt véletlen. Az írónak ugyanis sikerült az, ami már évtizedek óta keveseknek, vagyis még tudott mit hozzáadni az egyébként már végletekig le- és kihasznált vámpírmitológiához. A D hangulatában, kidolgozottságában, és a sajátos gótikus futurisztikus világának köszönhetően is újszerűnek és egyedinek mondható (a mai jelentős túlkínálatban meg aztán pláne), miközben nem dobta sutba a jól bevált műfaji elemeket, kliséket sem. A regényekből készült rajzolt adaptációkból ráadásul mind az animált, mind pedig a statikusabb képekből álló változat (gyk.: a manga) hasonló népszerűséget ért el. Mivel a mangaváltozatok állítólag rendkívül hűek maradtak az eredeti művekhez, így a mangával együtt tulajdonképpen azokat is kritika alá vesszük egy kicsit.
A heveny fordításomban Szélkavaró alcímmel ellátott 2-ik novella és annak feldolgozása kicsit más ritmusú és hangulatú, mint az első, bemutatkozó epizód volt. Az egy klasszikus, akcióban gazdag, inkább fantasy, mint horror történet, a folytatás azonban már kicsit jobban a mélyére ás a dolgoknak, és műfaját tekintve is inkább a misztikus krimi felé húz.
D-t ezúttal a világtól elzárt Tepes falu polgármestere béreli fel, hogy járjon utána az újabban elszaporodó nappali(!) vámpírtámadásoknak, és lehetőség szerint vessen is véget nekik. De a faluban korábban is történtek már szokatlan dolgok. 10 éve négy gyerek felment a falu feletti dombon álló ősi romokhoz, majd nyomuk veszett, mint ahogyan az utánuk küldött kutatócsoport néhány tagjának is. Két héttel később a gyerekek közül hárman visszatértek, bár emlékeik nem maradtak erről az időszakról, egyikük pedig valami hatására megőrült. D feladata tehát nemcsak a nappal is támadni képes új vámpírfaj eredetének kiderítse, hanem az is, hogy megfejtse, vajon van-e ezeknek köze a 10 évvel korábban történtekhez. Sokan ugyanis az elő nem került negyedik gyereket, Tajeel-t sejtik a támadások hátterében. Lina, a visszatért gyerekek egyike próbál meg segíteni D-nek a nyomozásban.
A D, a vámpírvadász szerencsére eddig sem csak a vámpírok halomra mészárlásáról szólt elsősorban, ahogy azt a cím alapján sejthetnénk, hanem mélyebb és tartalmasabb mondanivalót is fel tud mutatni az akció mellett. Ez különösen igaz jelen történetre, ami a Nemesség, vagyis a vámpírok népének, és maga D eredetére vonatkozólag is több információval szolgál, és az ezzel kapcsolatos filozófiai létkérdések is felmerülnek. Ettől függetlenül is számomra D karaktere még mindig a legérdektelenebb az egészben. Sem lénye, sem pedig a rajzolt külseje nem hozott még különösebben lázba, mert annyira túlzásba vitték a titokzatosságát, hogy egyszerűen semmi nem indokolja a vele való szimpátiát. Annál inkább érdemelnek több figyelmet a mellékszereplők, különösen a nőneműek, jelen esetben Lina, aki végre nem csak a férfiszem számára érdekes, hanem szerencsére némileg összetettebb személyiséget is kapott. Lina nem csak a kötelező alkalmi sidekick a történetben, hanem az események egyik kulcsfigurája is.
A folytatás szerencsére nem csak az előző történet megismétlése más mellékszereplőkkel, hanem kicsit továbblépés is a mitológiában. Némileg mélyebb, elgondolkodtatóbb epizódot kapunk, aminek az az ára, hogy a történet így sűrűbbre, sokszor nehezen követhetőre sikeredett.
A harmadik kötetben szereplő sztorit tartják a legjobb D történetnek, nem véletlen, hogy a hazánkban is megjelent és nagy népszerűségnek örvendő Vérszomj című anime is ezt dolgozta fel. Ezért akik látták az animét, azoknak nyilván ismerősek lesznek a történések, de jelentősebb eltéréseket is tapasztalhatnak, valamint összességében sötétebb hangulatúbb is, mint a pozitív végkicsengésű film, mindezek gyanúm szerint leginkább az eredeti regényhez való ragaszkodással magyarázhatóak.
D legújabb megbízása, hogy hozzon vissza egy elrabolt lányt, illetve amennyiben azt megharapták, akkor ölje meg. A közben maga is vámpírrá változott apa azonban ugyanezzel egy fejvadászcsapatot is megbízott, a különleges képességekkel rendelkező Marcus családot, akik természetesen konkurenciaként tekintenek D-re. Csakhogy sem ő, sem pedig a Marcus klán nem sejti, hogy a Mayerling nevű nemes valójában nem táplálkozási célból szöktette meg a leányzót. A hajsza során D-nek nem csak a riválisaival kell megküzdenie, de a Mayerlingnek menedéket biztosító mutáns falu szörnyetegeivel is.
Több szempontból is igazoltnak látom, amiért ezt tartják a legjobb D, a vámpírvadász történetnek. A rendkívül akciódús és pörgős cselekmény egy klasszikus, Bram Stoker művének szellemiségéhez hű tragikus szerelmi szálra van felfűzve, így aztán nem is nehéz benne felismerni az eredeti Drakula ihletését. Persze ne számítsunk túlzott érzelmi tobzódásra, a hangsúly azért továbbra is az akción marad. Ismét a mellékkarakterek adják meg a dolog sava-borsát, akik jelentősen kompenzálják a főszereplő egysíkúságát. A Marcus klán tagjai és a mutánsok faluját védelmező barbaroiok sokkal színesebb figurák D-nél, akiről most csak annyival tudunk meg többet a korábbiaknál, hogy időnként kitör rajta holmi napallergia, ami ellen az anyaföldbe kénytelen ásnia magát. Természetesen a kötelező plátói vonzódás ezúttal sem maradhat el, most a Marcus család egyetlen női tagja, a testvéreinél jóval szelídebb Leila kezd el vonzódni D-hez, ő tudja, hogy miért.
A történet ezúttal nemcsak izgalmasabb, de könnyebben követhető, látványosabb, és sokszínűbb is, így aztán feltétlenül ez a legerősebb kötet az eddig megjelentek közül. Ezalkalommal is ügyesen lavíroz a műfajok között, a horror, a fantázia, a sci-fi, de a már említett romantika is megfelelő adagokban alkotja ezt a valóban minden nem és korosztály által fogyasztható sztorit.
A mangák sajnos továbbra sem mentesek ugyan a tipikus mangabetegségektől, mint pl. a rendszertelenül heverő gazdátlan mondatfoszlányok, vagy a feleslegesen felaprózott jelenetek, de ezekkel meg lehet tanulni együtt élni, és az ilyen unisex mangáknál ez amúgyis egy állandó jelenség.
A rajzokról sok újat nem tudok elmondani, továbbra is az átlag japán mangáknál kidolgozottabb, nyugatiasabb, ám mégis jellegzetesen mangás stílusú rajzokat kapunk, amik nem csak remekül kiszolgálják a történeteket, de nagyban felelősek a hangulatért is, ugyanakkor nem ártana, ha ezeket a kaotikus harcjeleneteket végre elfelejtené Saiko Takaki, mert értelmezni nem, gyorsan átlapozni viszont annál inkább lehet őket.
A kötetek végén található rövid, 2-3 oldalas kis epizódocskák Takaki kisasszony fogyókúrájáról, illetve a manga promóciójával kapcsolatos utazásáról az infantilizmusuk ellenére rendkívül szórakoztatóak, bizonyítva, hogy a mangaka akár még a saját nem túl izgalmas életéből is könnyen tudna egy népszerű minimálmangát csinálni.
De ő szerencsére marad a dhampíroknál/vámpíroknál, és jól is teszi, mert a D, a vámpírvadász mangák nem csak egyszerűen jók, de láthatóan fejlődőképesek is (bár ez nyilván leginkább a könyveket megillető érdem), és ahogy már említettem, ezek tényleg mindenkinek szólnak, a shonen/shojo mangákat faló tiniktől, az igényesebb sci-fi/horror geekeken át, a „csak azért sem írom le a címét” sikerkönyv megszállott leányhadáig. Várjuk a többit.
Egy vallomással kezdem. Nekem igazából semmi bajom Uwe Boll filmjeivel (sokkal inkább azokkal, akik szinte már sportot űznek a rendező lejáratásából, miközben nyilvánvaló, hogy ezek az emberek még nem láttak igazán rossz filmeket életükben). Én egyik filmjét sem élveztem kevésbé, mint a kedd esti RTL Klubos világpusztulós, óriáshalas szarokat. De tovább is megyek a penge élén! Egy ideje már kimondottan tudom szeretni is Boll munkáit, és ha így folytatja, akkor még az sem kizárt, hogy egyszer a rajongója is leszek. Mert, hogy Boll egy ideje ugyanis fejlődik. Méghozzá rohamosan és pozitív irányba. Nem. Nem viccelek.
Ennek a fejlődésnek az első jeleit már a Postal-nál észre lehetett venni, mikor is kiderült, hogy ennek a meg nem értett német "zseninek" azért van humora és önkritikája is, bár a film ennek ellenére is felejthető egy katyvasz volt. Ekkoriban következett be nála az a megmagyarázhatatlan fordulat, amikor is az eleve felesleges és értelmetlen videójáték adaptációkat hirtelen realistább és kifejezetten provokatív témákra cserélte le. A Tunnel Rats egy átlagos, ám teljesen nézhető vietnami háborús film, a minimalista/dokumentarista stílusban forgatott Stoic pedig megrázó feldolgozása egy pár évvel korábbi németországi esetnek. (A siegburgi börtönben három rab folyamatosan vegzálta, majd öngyilkosságba kényszerítette negyedik tásukat.) Ezek után Boll elkészítette pályája eddigi legjobb filmjét, a Rampage-t.
Boll ezúttal is olyan témához nyúlt, amire manapság érzékenyen reagál a közvélemény. Az egyre gyakoribbá váló iskolai lövöldözések és utcai ámokfutások elkövetőinél ugyanis legtöbbször pont az olyan filmeket és egyéb tartalmakat teszik felelőssé, mint pl. ez is. Provokáció? Nem valószínű. Sokkal inkább egy merész ötlet.
A szintén minimalista eszközökkel filmre vitt történet egyetlen nap eseményeit mutatja be, egyetlen ember szemszögéből. Bill (Brendan Fletcher) egy átlagos külvárosi lúzer, aki egyszer csak besokall saját jelentéktelenségétől, a környezetétől, úgy általában a külvilág közönyétől, és attól, amivel haverja Evan (Shaun Sipos) folyton tömi az agyát, miszerint az egész világ megérett a pusztulásra. Egyik reggel aztán Bill elköszön a munkába menő szüleitől, majd magára ölti saját gyártású páncélöltözékét, felpakolja az automata fegyvereit, és elindul, hogy halomra ölje a fél várost.
Boll saját elmondása szerint egy anti-hollywoodi filmet akart csinálni, ami valljuk be, sikerült is neki (bár sokak szerint eddig is ilyeneket csinált). A maga módján sokkoló, ám a fekete humortól sem mentes film teljesen öncélúnak tűnik, egészen addig, amíg aztán a végén egy nagyszerű fordulat teljesen más megvilágításba nem helyezi a korábbiakat. Az emitten most le nem lövendő slusszpoén kellemes meglepetésként hat, pláne mivel a nézők addigra már azt gondolnák, hogy Boll semmi másról nem akart filmet csinálni, mint egy tömegmészárlásról.
Pedig igazából arról csinált. Ahogy Bill végigmegy az utcákon (miután a levegőbe repítette a kisváros rendőrségét) mindenkire válogatás nélkül lő. Hidegvérrel, és sajátos humorérzékkel felszerelve mészárolja le a halálra rémült fodrásznőket, az ügyetlen pincérnőt, vagy a kávézó kiszolgálóját, aki korábban kevés habot tett a kávéjára. Alacsonyabb ingerküszöbbel fel is háborodhatnánk ezen a sok halálon, de a film kerüli a vér és a halál részletesebb bemutatását, nem nagyon ismerjük meg azokat, akik aztán golyókkal a testükben ottmaradnak a földön. Ők egyszerűen csak arctalan húsdarabok. Hiszen a filmben pont erről beszélt Evan, Bill haverja, aki mit sem sejt arról, ami a városban folyik. A Föld túlnépesedett, az emberek a pénzt és az egót hajtják, és tulajdonképpen haszontalanokká váltak. Ezt a szájbarágós kamu-messzidzst erősíti a filmet végigkísérő rádió és tv-hírek hangjai is, amik folyamatosan háborúkról, öko-katasztrófákról, globális felmelegedésről és a többi emberi nyomorról szóló híreket szajkóz.
A jó német érdekes módon időközben megtanulta a feszültségteremtést is. Az egyik legjobb példa erre az az emlékezetes jelenet, ahol Bill bemegy egy Bingo terembe, amiről köztudott, hogy az unatkozó amerikai középosztály legszánalmasabb figuráinak gyűjtőhelye. Hol máshol várná az ember a legjobban, hogy egy ilyen idealista ámokfutó kitárazzon, ha nem itt?! A felfegyverzett helyi Terminátorról tudomást sem vesznek az emberek, játszanak tovább. Bill sétál, kötekedik, provokál, eszik egy szendvicset, de csak nem akar kitörni a pánik a sok zombi között. Ekkor emberünk egyszer csak fogja magát, és békésen távozik. ("You guys don't need my help at all.") Pont az ilyen meghökkentő, szinte már zseniális húzás az, amit a legkevésbé vártam volna Boll-tól.
Brendan Fletcher valami egészen kiválóan produkál, ahogy a mellékszereplők is meggyőzően természetesek tudnak maradni, kerülve a realitás érzetét romboló hatásvadász nagyjeleneteket. A film legnagyobb gyengéje sajnos az elmúlt években idegesítő divattá vált shaky cam. Hiába akarták ezzel hihetőbbé tenni a történéseket, a Rampage szinte élvezhetetlen lett miatta, szóval most a minőség helyett, főleg a rázkódás miatt kaphatunk hányingert.
Ez a film más, mint aminek kívülről látszik. Cinikus, meghökkentő, hangulatos, hatásos, kicsit megbotránkoztató, olykor vicces is. Boll most nagyon odatette magát, és én egyre kíváncsibb vagyok, hogy milyen úton halad majd tovább. Ha a videójátékoktól és a vele járó szörnyektől és egyéb lényektől képtelen elszakadni, akkor továbbra is a netes fikázók céltáblája marad. Ha viszont ebbe az irányba halad tovább, akkor talán van esélye a renomé rendbetételére is. Én mindenesetre kíváncsian várom pl. a Darfur-t, amiről szintén elég jó dolgokat hallottam.
Számomra egy percig sem volt kétséges, hogy Andy Diggle Eisner díjra is jelölt kiváló képregénysorozatából film fog készülni valamikor. Már annak idején az első szám elolvasása után kapásból az volt az első gondolatom, hogy ez bizony filmfeldolgozásért kiállt, sőt, akár egy Tv-sorozatot is el tudtam volna képzelni belőle, így aztán nem ért nagy meglepetésként, amikor meghallottam, hogy a tengerentúlon már licenszelik is a cuccost.
Pedig igazából az alapszituban semmi eget rengető újdonság nincs, mindössze egy modernkori A-Team-ről, és azok benzin és lőporszagú kalandjairól van szó. A The Losers képregény nem vette túl komolyan a műfajt, sem pedig saját magát, túlpörgetett sztorit, elnagyolt karaktereket kínált, ezeket viszont valami elképesztően szórakoztató módon tálalta. A képregény különlegessége ugyanis egészen pontosan abban rejlett, hogy Diggle zseniálisan tud akciót írni. Márpedig a The Losers-ben abból van bőven, és ezek a Jock rajzai által formát öltött jelenetek már olvasás közben is filmszerűen pörögnek az olvasó szeme előtt, egy esetleges film sikere tehát nagyrészt azon is állt vagy bukott, hogy ezeket mennyire sikerül majd jól visszaadni.
Így aztán a filmeseknek a képregény alakjában tulajdonképpen már egy kész sztoribord állt a rendelkezésükre, mindössze színészeket kellett válogatniuk hozzá. Peter Berg és James Vanderbilt forgatókönyve az első kötet történetére épült, és természetesen némi változtatást így is kénytelenek voltak eszközölni, de összességében elmondhatjuk, hogy képregényhű feldolgozást láthatunk.
Röviden összefoglalva a történetet, a Vesztesek egy csapatnyi specialistából álló kommandós, akiket egy bolíviai bevetés során megpróbálnak likvidálni. A csapat életben marad, de Bolíviában ragadnak, miközben odahaza halottnak nyilvánítják őket. Egy Aisha nevű halálos szépség segítségével visszajutnak az Államokba, majd rögtön nekiállnak levadászni a titokzatos Max nevű alakot, aki felelős a „halálukért”.
A film a képregényhez hasonlóan irtózatos iramot diktál. Csak semmi tökölés, azonnal durr bele a dzsungel közepébe, és az első akciódús 15 percben gyorsan le is tudjuk a Vesztesek eredettörténetét, majd némi újraszerveződés után máris Amerikában folytatódik a laza beszólásokkal és vagány rockzenével kísért non-stop akciófolyam, ahol is hőseink, illetve hát Veszteseink nem sok időt hagynak maguknak két bevetés között. Látványos robbanások, állandó golyózápor és kisebb-nagyobb belső konfliktusok kísérik működésüket. Akció terén nem is vall különösebben szégyent a film, bár manapság már nem nagy kunszt az ilyen jeleneteket meggyőzőre megcsinálni, persze a vértől és a leszakadó testrészektől most is megkíméltek minket, de ennek okait nyilván ismerjük.
A karaktereket is remekül eltalálták, annak ellenére, hogy Zoe Saldana (Aisha) és Idris Elba (Roque) kicsit feketébb, mint rajzolt eredetijük, de az általában dögunalmas Chris Evans például meglepően jól hozza az infantilis hacker, Jensen figuráját, illetve a mostanában nagyon felkapott Jeffrey Dean Morgan is jó választásnak bizonyult a Lúzerek főnökének, Clay ezredesnek a szerepére. Mivel a film csak egy kis szelete a képregény történetfolyamának, ezért itt szükség volt egy látható főellenfélre is, így a képregényben egy titokzatos fantom identitásként megjelenő Maxnek a filmben már alakot kellett öltenie. Jason Patric a figurából egy pszichotikus James Bond főellenfelet faragott, ami ugyan jól állt neki, de a filmnek már kevésbé.
Sylvain White nem éppen egy rutinos rendező, szerencsére mégis egészen jól ráérzett a stílusra. Az eredeti képregény „badass”-ségét, laza humorát, és hangulatát is sikerült egészen jól megidéznie, és megpróbálta mindezt még tetézni a jól megválasztott zenével is, ami egyébként fontos része lett a filmnek. A soundtrack meglehetősen eklektikus, de mégis teljesen patentos. A Journey nyálas 80’s rockja, az alternatív csapatok lassulós témái, a Tom Morello által kísért rap, vagy a legendás Black Betty remekül megférnek egymás- és John Ottman eredeti zenéje mellett, és azt hiszem ez az, amiben mindenképpen a film élvez előnyt a képregénnyel szemben.
A The Losers korrekt akciófilm és korrekt képregény feldolgozás, és ez utóbbi még mindig ritka. A képregény ismerete nélkül csak egy újabb trendi akciófilmet lát a néző, amiben tojnak a realitásra és az eredetiségre, de egy könnyed, szórakoztató nyári akciómozinak így is több, mint ideális. A képregény ismeretében viszont már jobban feltűnnek a kisebb-nagyobb eltérések, de csalódást így sem okoz, bár itt is visszaüt az, hogy ami a képregényben működik, az a vásznon már nem feltétlenül, illetve nem egészen úgy. De mindenképpen ajánlott mozi, és csodálnám, ha az A-Team megverné. De ha valakinek esetleg mégsem jönne be, akkor annak még mindig ott a képregény, az garantáltan be fog.
A 80-as, 90-es években nem csak a legjobb akciófilmek születtek, de a legszarabbak is, amiért részben az úgynevezett rip-off filmek is felelőssé tehetőek. A korszak nagy sikerű zsánerfilmjeinek sorra készültek el az olcsó másolatai, pofátlan lenyúlásai, melyek az esetek többségében olasz mesterek lelkiismeretét terhelték, bár a fülöp-szigeteki és persze az amerikai filmeseknek is elvitathatatlan érdemei voltak az ízlésrombolásban. A Cápa, Star Wars, Rambo, Terminátor ripoff-ok elárasztották a VHS piacot, de meglepő módon ezek a fröccsöntött utánzatok is egészen szépen megéltek az elődöktől elcsórt ötletek, a harmadosztálybeli színészutánzatok, és a gagyiság fogalmát teljesen kimerítő trükkök ellenére is.
Sőt, legtöbbjüknek sikerült az eredeti filmhez mérhető kultikus magasságokba is emelkednie. A pár éve jobb létre szenderült Bruno Mattei is egy ilyen igazi szargyáros zseni volt, aki számos hasonló low-budget replikát készített, sőt, karrierje jelentős részét tulajdonképpen ilyen filmek tették ki. 88-ban egy sajátos Predator utánérzést készített Robowar címen, amiről sok mindent el lehet mondani, de hogy jó, azt csak maximum részegen, az hogy szórakoztató viszont már vállalható. Meglepő módon a koppintás nem váratott sokat magára, és a Robowars már egy évvel az eredeti film után bemutatásra került. A film sztoriját jegyző Rosella Drudi és Claudio Fragasso (Mattei rendszeres alkotótársai) valószínűleg már a moziban megvilágosodott, és a filmet elnézve a stáblista végére már a komplett forgatókönyv is összeállhatott a fejükben. Mind a 10 oldal.
A dzsungel és az izomagyú kommandó maradt, de egy olyan földönkívüli lény megvalósítása, ami nem vált ki azonnal röhögő görcsöt a nézőből, nyilván sokba került volna, ezért lecserélték egy robotra, amihez viszont elég volt egy bukósisak és némi fekete bőrszerkó, meg valamelyik korábbi sci-fiből kimentett lézerpityu.
A hadsereg szupertitkos robotja, bizonyos Omega-1 megkergül egy szigeten, és ezért mindenre lő, ami mozog, még a saját helikopterükre is. Ezért a B.A.M. (vagyis a Big Assed Motherfuckers) nevű speckó egységet küldik a nyomába, csak éppenséggel nem közlik velük, hogy pontosan mi is az, ami után kajtatnak. Adnak melléjük egy külsőst is, aki nem más, mint a robi tervezője, és akinél ott van a távirányító, hogy kikapcsolja a megkattant konzervet, ha elég közel kerülnek hozzá. A motherfuckerek bevetik magukat a dzsungelbe, majd a Predatorhoz való hasonlóság kedvéért közben még gyorsan felszabadítanak egy gerillatábort is, ahonnan nem váratlan módon egy csaj csapódik hozzájuk. Omega-1 közben sorra levadássza a nagyseggűeket, és ahogy az lenni szokott, a végén csak egy maradhat, meg a nő.
A Predator nyúlást nem nagyon próbálták leplezni, karaktereket és komplett jeleneteket vettek át, mint pl. a már említett gerillatábor felszámolás, de visszaköszön az is, amikor Sonny Landham karaktere egyetlen macsétával bevárja az ellent, és persze a géppuskával való bozótstuccolás is látható. Omega-1 viszont már messze nem hasonlít a Ragadozóra, inkább olyan, mint egy motoros, akinek a fejére szorult a sisak, és ezért csak Stephen Hawking beszédszintetizátorával tud kommunikálni, de úgy is csak érthetetlenül. Így aztán kb. annyira is félelmetes, mint a prof. Érdekesség, hogy a sisakot egyébként maga Fragasso viselte, magyarán ő volt a mikrobi.
Sajnos az elején sok dögunalmas dzsungeltúrát kell végigszenvednünk, az akció nagyon kéreti magát. Ugyanakkor még katonának sem kellett lennünk ahhoz, hogy lássuk, ez a csapat a valóságban még a partra sem jutott volna el élve, ugyanis minden egyes megmozdulásuk teljesen ellentmond bármilyen harcviselési módnak, szabályzatnak. Kezdjük ott, hogy mindenre azonnal lőnek, már az első gyanús neszre kitáraz az egész kommandó, azaz csak kitárazna, ha nem az akciófilmekből ismert végtelen kapacitású, kifogyhatatlan fajtájúval szerelkeztek volna fel. De ha ez még mindig nem hívta volna fel rájuk a figyelmet, akkor a rengeteg üvöltözés, kiabálás már biztosan. És a nagy kedvencem, az állandó csoportosulás sem maradhat el, vagyis, hogy folyton egy kupacban, egymáshoz szoros közelségben állnak, hogy egyetlen kézigránát is elég legyen a nagyseggű anyabaszók sok kis nagyseggű anyabaszó darabokká való aprításához, és egyébként is kollektíve hiányoztak, amikor a fedezékbe húzódás hasznosságát tanították a levelező kommandósképzőn. Tudom, hogy drága egy katonai tanácsadó felbérelése, de a logika azért ingyen lett volna. Ezekből aztán következik, hogy az akciójeleneteket nehéz megállni röhögés nélkül, mindenki lő mindenkire, mindenből, minden irányba, a gránátokat pedig találomra dobálják, abban bízva, hogy a bajtárs remélhetőleg nincs a közelben. A közelharcokat pedig néha érthetetlen okból felgyorsítják, amitől röhejesen burleszk-szerű lesz az egész.
Mattei egyik kedvence, a parancsnokot alakító Reb Brown (a zseniálisan tré Strike Commando „sztárja”, de volt ő Amerika Kapitány is) erre a szerepre termett, pont annyi tehetség szorult belé, mint az ilyen szőke kékszemű izomtibor katonák megformálásához kell, de a slepje is hasonló filmeken érett kultikus figurákból áll. Itt van a sok szarból ismerős amerikai Jim Gaines, aki úgy néz ki, mint egy csimpánz, és ráadásul sokkal rosszabb, ha még mosolyog is. Láthatjuk még a veterán Romano Puppo-t, és a nem kevésbé kultikus és általában ilyen lökött katonaszerepekbe ragadó Massimo Vanni-t is, aki erre a forgatásra a Chuck Norris hasonmásversenyről érkezett. Vicces egyébként, hogy a végén a stáblistán összekeverték Vanni-t és Gaines-t, mivel előbbi az Alex McBride művésznevet használta, és ez elég volt a kreditekért felelős kolléga összezavarására.
A zene még mindenképpen említést érdemel, Al Festa elektroindusztriális score-ja kellemes meglepetés, a KMFDM-et idéző riffek működnek is, de a szerencsére csak egy alkalommal felcsendülő nyálas 80’s rock dal megbocsájthatatlan, és totál felesleges is, mert mindössze csak azt a jelenetet kíséri, hogy mennek a dzsungelben és közben nem történik semmi.
A Robowar nem jobb, nem rosszabb a hasonló jellegű koppintásoktól, igazán mulattató együgyűsége miatt természetesen nagy kedvenc lehet kultfilmes vetítéseken, házibulikon, de összességében azért inkább fárasztó, és a műfaján belül messze nem számít klasszikusnak.
Angol feliratos előzetes Tony Jaa legújabb csontörő mutatványokkal teli harcművészeti parádéjából, ami ugye az előző rész folytatása, illetve második fele. Sok újdonság nem derül ki belőle a korábbi teaserhez képest, de annyit azért már látni, hogy ezúttal még a korábbinál is sötétebb, misztikusabb irányba tart a sztori. Sokakkal ellentétben én csíptem a másodikat, és effelől sincsenek kételyeim.
A Sushi Typhoon kiadót azért hozta létre a Nikkatsu stúdió, hogy az olyan elborult rendezők filmjeit producelje és forgalmazza, mint Takashi Miike, Noboru Iguchi (Machine Girl) vagy éppen Yoshihiro Nishimura (Tokyo Gore Police), magyarán főleg nem túl nagy költségvetésből készülő agyament J-exploitation-öket. Az első projekt Seiji Chiba hatásvadász című filmje az Alien Vs Ninja, melynek most érkezett meg az első előzetese. A trailer alapján egészen szórakoztató kis mozinak ígérkezik.
Nem győzöm hangoztatni, hogy aDominionmangáért (is) mennyire hálás vagyok a Fumaxnak, még ha sajnos úgy tűnik, hogy ezzel a rajongással nem vagyunk éppen valami sokan. Shirow Masamune mester klasszikusának érthetetlen sikertelensége után várható volt, hogy a kiadó legközelebb óvatosabban választ majd. Sajnos ez a választás azonban nem sikerült túl jól. Mert bár a Csillagsivatag jó eséllyel sokkal népszerűbb lesz, mint elődje, de a tini korosztályon már jócskán túllépett mangarajongók többségének valószínűleg csalódást okoz majd.
A Fumax kiadványainak külcsínére sosem lehet panaszunk, a Csillagsivatag is tetszetős külsővel bír, ráadásul a kiadó első alkalommal jelentetett meg védőborítóval ellátott mangát, így legalább a por okozta ártalmak miatt nem kell aggódnunk, bár a túl sokszori olvasásból származó rongyolódásoktól sem, igaz, azért egészen más okokból. A borító képe ugyanakkor már kissé zavarba ejtő: csillagképes háttér előtt a szokásos shonen/shojo karakterek, iskolai egyenruhás kislány és lányos arcú kamaszfiúk feszítenek unalmas pózban. Nem mondanám, hogy elsőként ezt venném le a polcról.
Manami a visszahúzódó, magányos iskolás lány találkozik a nála idősebb Hitoshival, aki egy üvegműves boltban dolgozik. Hitoshi egy zöld üveggolyót ad ajándékba a lánynak, aki rajong az ilyen dolgokért, mivel apja is üvegmíves volt régebben, és mert elmondása szerint az üveg a csillagokra emlékezteti őt. Kenji, Manami fiú ikertestvére aggódva és gyanakodva nézi kettejük barátságát, nem igazán érti, hogy testvére mit keres állandóan az idegen fiú közelében. Hamarosan furcsa esemény történik, Manami szobájában megjelenik egy ijesztő sötét alak, és rátámad a lányra. Hitoshi megmenti őt, de a ház leég, és Kenji is megsérül, amikor a lángokkal borított házban összefut egy szőke kisfiúval, aki valamilyen Talshas nevű drágakövet követel tőle. Hitoshi később elárulja az ikreknek, hogy a Talshas nem más, mint az a bizonyos zöld üveggolyó, és hogy ez valójában egy másik bolygóról származó, varázserővel bíró entitás, amire a távoli világok két ellenséges népe egyaránt feni a fogát. A történet innen aztán átcsap egy tudománytalan-fantasztikus, intergalaktikus bonyodalomba, aminek megértése már nem olyan egyszerű feladat.
Bár a Csillagsivatag borítója seinen mangát ígér, valójában semmi olyan nincs ebben a kötetben, ami egy felnőtt ember érettségét indokolná az elolvasásához. Sőt! A Talshas éjjele valójában csak egy újabb, elsősorban lányoknak, de másodsorban is csak érzelmesebb fiúknak szóló tucatmanga, a szokásos unalomig ismételt sablonkarakterekkel és sablonhelyzetekkel, valamint egy nehezen kibogozható cselekménnyel.
Yuya Aoi írónő ismerős klisépatronokat durrogtat. Adva van a világ összes fájdalmát magán viselő kislány, akit valami érthetetlen módon a saját anyja se szeret. A fiú ikertestvér a szokásos védelmező szerepét látja el, és amikor belép a képbe egy titokzatos idősebb fiú, az máris magában hordozza a tiltott szerelem lehetőségét, de ez szerencsére meg is maradt csupán lehetőségnek.
Tehát a karakterek nem igazán képesek szimpátiát ébreszteni az olvasóban, de sajnos maga a történet sem túl eredeti, de még csak nem is igazán izgalmas ahhoz, hogy a fejezetekre bontás nélküli folyam hosszabb szakaszokra lekösse a figyelmet. Így aztán nehéz abbahagyni az olvasását, csak nem éppen azért, mert olyan nagyon jó, hanem mert nincs hol.
Lassú iskolai, családi drámából hirtelen komplikált fantázia mesébe csap át a dolog, amiben szokás szerint csak úgy repkednek az érthetetlen fantázia nevek, a nehezen megkülönböztethető karakterek, és persze a követhetetlen akciójelenetek sokasága. Nem kétlem, hogy a hasonló mangákhoz szokott tizenéves korosztály fejében lévő dekódoló egység még képes ezeket összefésülni, de azok, akik a mangát a seinen besorolás miatt tették be a virtuális vagy a valós kosarukba, bizonyára csalódni fognak.
Funato Akari rajzai is teljesen átlagos, lánymangákat idéző rajzok, unalmasak, a karakterekből hiányzik mindenféle egyediség és eredetiség, mint ahogyan láthatólag a hátterek kidolgozása sem rabolt el túl sokat az alkotóidejéből. Az akciójelenetek nem meglepő módon kaotikus, sebességvonalakba és hangeffektekbe fulladó dinamikátlan mozzanatok.
Mindazonáltal nem lehetetlen olvasmány, maximum a besorolása félrevezető. Közel sem olyan emészthetetlen, mint az Angyali Menedék, de aki érett történetet, mögöttes mondanivalót, meglepő fordulatokat, vagy csak vért és szexet vár, az nyugodtan megspórolhatja az árát. Ez bizony elsősorban a fiatalabb csajoknak szól, de náluk viszont valószínűleg nagy sikerre számíthat.
A Thai-fighter, vagyis Tony Jaa visszatért. AzOng Bak 2története annak idején ugye lezáratlan maradt, garantálva ezzel a folytatást, ami idén tavasszal meg is érkezik, az első rövid előzetes viszont már most is itt van. Ebben csak a szokásos dolgokat látjuk, a koszos parasztgyereket, amint elefántokon csimpazkodik, és térddel valamint könyökkel büntet a falu főterén.
Az a hír járja, hogy Uwe Boll nem csak hogy nézhető, de egyenesen remek filmeket kezdett el gyártani. Az állítólag több, mint csak szóbeszédet majd igyekszünk igazolni, amint lesz rá alkalom, illetve DVD rip, de addig is itt egy olyan film előzetese, aminél Boll csak producerként működött közre, és amiről elég csak annyit mondani, hogy egy olasz poszt-apokaliptikus zombi-roadmovie. Nuff said!
Roger Zelazny Hugo-díjas regénye a poszt-apokaliptikus sci-fi irodalom egyik nagy klasszikusa. A belőle készült filmet azonban már nem illeti meg hasonló rang. A könyv rajongói, de még maga Zelazny is utálta Jack Smight adaptációját, ami még nagy vonalakban sem tartotta magát a regényhez. De ettől a közel sem elenyésző problémától eltekintve a 77-ben készült film azért összességében nem vállalhatatlan, korrekt B-kategóriás road-movie lett belőle, változó minőségű trükkökkel, viszont kimondottan erős poszt-apokaliptikus hangulattal.
Mielőtt rátérnék a filmre, mindenképpen rövid említést kell tenni a kultikus könyvről is. A 60-as évek végén, a vietnámi- és főleg a hidegháború kellős közepén járva, Amerika még mindig az állandó nukleáris-fenyegetettség árnyékában élt. A kollektív paranoia különféle módokon csapódott le a művészetekben, de főleg a tudományos fantasztikum igyekezett kiaknázni a témát. Ugyanebben a korszakban élték virágkorukat az USA útjait és kisvárosait rettegésben tartó különböző motoros bandák is, akik szabados életstílusukból fakadóan hatalmas népszerűségnek örvendtek a forrongó ifjúság körében, és ebből adódóan az írók, a zenészek és a filmesek is előszeretettel merítettek belőlük. (A grindhouse korszak motoros-bandás exploitationjei mellett megemlítendő még Hunter S. Thompson ekkortájt megjelenő első könyve, a Pokol Angyalaival közösen eltöltött időről szóló kultikus élménybeszámoló is.) Zelaznynak tehát nem volt más dolga, mint kombinálni ezeket az akkoriban divatos témákat, és tulajdonképpen ebből született meg a Damnation Alley alapötlete. A cselekmény vázát viszont valós események ihlették, egészen konkrétan egy Balto nevű szibériai husky hősies tette szolgált mintaként hozzá, de ennek már mindenki nézzen utána maga.
A könyv a Harmadik Világégés által felperzselt Földön játszódik, ahol az egykor Amerikának hívott kontinensen a túlélők számos rendőrállamot hoztak létre. Az állandósult, pokoli erejű viharoknak, és a poszt-apokaliptikus pusztaságon portyázó különféle fosztogatóknak köszönhetően azonban ezek között a városok között szinte lehetetlen a közlekedés. Az utolsó Pokol Angyalának, bizonyos Hell Tannernek ezért felajánlják, hogy minden bűnéért megbocsájtást nyer, ha a veszélyekkel teli sivár vidéken keresztülmotorozva, eljuttat egy szérumot Los Angelesből Bostonba.
A 69-ben megjelent regény (ami egyébként Zelazny egy 67-es rövid novellájának kibővítése) nagy hatással volt az egész szub-zsánerre, nélküle valószínűleg nem létezne az elsőszámú klasszikusnak tekintendő Mad Max trilógia sem, de az ihletés nyomait felfedezhetjük más regényekben, filmalkotásokban is, a képregények terén pedig egyértelműen Judge Dredd világa táplálkozott a legtöbbet belőle (az első Judge Dredd eposz, a Cursed Earth pl. a Zelazny mű sajátos feldolgozása).
Amint említettem, a film jócskán eltért a könyvtől. Az első forgatókönyvvázlat elnyerte ugyan Zelazny tetszését, de a stúdió készítetett egy másik verziót bizonyos Alan Sharppal is, aki viszont jó nagy ívben tojt az alapanyagra, aztán valami furcsa okból kifolyólag mégiscsak ez utóbbi verzió került leforgatásra. Így az író már csak az elkészült film megtekintése során döbbenhetett rá, hogy amit lát, az nem egészen az, amit ő korábban olvasott.
A film még a történet maradványait is alaposan megkavarta. Tanner (Jan-Michael Vincent - Airwolf) ezúttal a légierő egyik tisztje, aki egy távoli rakétabázison szolgál, ahol is ő az egyike az atomfegyverek indításáért felelős embereknek. A filmváltozatban Tanner és társa Denton őrnagy (George Peppard - Szupercsapat) az, akik kilövik azokat a válaszcsapásnak szánt rakétákat, amik ugyancsak felelősek a földi élet kipusztulásáért. A bázison szolgálók túlélik ugyan a nukleáris holokausztot, de később egy baleset során a létszámuk már csak négyre csökken, ezért a megmaradt katonák úgy döntenek, hogy elindulnak Albany-be, ahol sejtésük szerint még élhetnek túlélők. Az erre leginkább alkalmas eszköz pedig a garázsban tárolt két Landmaster nevű terepjáró tankszerű képződmény. A kietlen pusztaság azonban veszélyekkel, gigantikus méretű skorpiókkal, emberevő csótányokkal, és kanos hillbillykkel teli.
A történet egy road-movie sémájára épül, azaz hőseink utaznak, megállnak, embert veszítenek, tovább mennek, megállnak, túlélőt találnak…stb. Ezzel még nincs is baj, de az amúgy sem túl változatos sztori végére sikerült egy rettentően szerencsétlen, deus ex machina típusú, nyálasan pozitív finist odahegeszteni. Valószínűleg jobban járunk, ha az utolsó 10 percet már nem is nézzük meg, és inkább saját magunk képzeljük el az általunk ideálisnak vélt befejezést hozzá.
A gyenge színészi játék, a fröccsöntött műanyag karakterek, és a banális dialógusok is nagyban hozzájárultak a film sikertelenségéhez. Jan-Michel Vincent filmes utóéletét ismerjük, néhány C-kategóriás film után a feledés homálya burkolta be, de George Peppard sem a királydrámáiról és a hihetetlen sokoldalúságáról vált ismertté. Előbbi színtelen szépfiúként terheli a vásznat, utóbbi pre-Hannibal Smithes, keménynek látszó veterán katona szerepet próbál hozni, sikertelenül. A Dominique Sanda által alakított Janice pedig egyenesen az a fajta karakter, aki miatt már összetört néhány távirányító a falon. A hölgyemény az út során ugyanis mindenre egy fars felsikoltással reagál, azt is a hitelesség legapróbb látszatát is kerülve, és mivel a filmben nem vetkőzik, meg se dugják, de még csak románc sem bontakozik ki, így az ijesztő külsejű Jackie Earle Haleyvel (Rorschach a Watchmenből) együtt egyértelműen csak azért vannak jelen, hogy rossz szokás szerint nő és gyerek is mindenképpen legyen a filmben.
A nagy költségvetés a különböző technikai kihívásoknak köszönhetően végül felemás színvonalú effekteket eredményezett. A film elején látható nagyméretű skorpiók például robotként nem igazán akartak működni, így maradtak a már akkoriban is felettébb csúnyának számító odavetítős módszernél. A film másik nagy problémáját a nukleáris viharoktól háborgó égbolt megjelenítése okozta, ami jócskán megtoldotta az utómunkálatokra szánt időt, de cserébe ez legalább valóban szép és látványos lett, és nagyban hozzájárult a tetszetős poszt-apokaliptikus atmoszféra megteremtéséhez.
Az effektekre szánt büdzsé nagy részét viszont egyértelműen a Landmaster jármű megalkotása vitte el. A még a filmnél is jelentősebb utóélettel büszkélkedhető 12 kerekű (4x3 kerék) és 10 tonnás jármű valóban nagyon dögösen néz ki, és itt nem csak egy teherautó alvázra szerelt óriási makettről van szó, hanem egy valóban működőképes, extravagáns járműről, aminek a megalkotása 350.000 dolcsit kóstált (ami mai áron már bizony 1 milla fölött van!), és ami végül annyira tetszett a producereknek is, hogy sokkal többet szerepeltették a filmben, mint azt a forgatókönyv eredetileg indokolta volna. A Landmasterből a filmben ugyan kettő van, de a valóságban csak egy készült, és az igazi, máig működőképes verdát alkalmanként meg is lehet tekinteni különböző autó és sci-fi kiállításokon, de alakja felbukkan filmekben, képregényekben is (Judge Dredd megint).
A film a 77-es év nagy dobásának lett szánva. Olyannyira nagy bizodalma volt benne a Fox stúdiónak, hogy sokkal többet vártak tőle, mint a Fox másik sci-fi jellegű projektjétől, attól a Csillagok Háborújától vagy mitől, így a Damnation Alley jóval nagyobb promót is kapott. A megelőlegezett bizalmat persze nem váltotta be, a mozikban és a kritikusok tolla alatt is nagyot hasalt, a Csillagok Háborúja meg közben kb. a világ legjobb filmje lett.
A Damnation Alley ennek ellenére közel sem egy vállalhatatlanul rossz valami, mivel hangulatában és néhány trükk tekintetében még így is amolyan geek-álomfilm, tehát ha a „klasszikus” nem is, de a kicsit sem degradáló „kultikus” jelző így is megilleti. Nézzük el az esetlenebb trükköket, a csapnivaló színészeket, és felejtsük el a túl optimista lezárást, a maradék viszont megérdemel egy olyan nosztalgikus közepest, ami a szórakoztató rossz filmeknek szokott járni.
Mielőtt Roland Emmerich még minden energiáját, pénzét és tehetségét az emberiség, mi több a Földbolygó elpusztítására fordította volna, készített egy kisebb rombolással járó sci-fi/akciófilmet is, a ma már főleg nosztalgikus érzelmeket kiváltó klasszikust, a Tökéletes Katonát. A film a viszonylag alacsony költségvetése mellett is az A-kategóriába volt sorolható, ráadásul a kor két középkategóriás akciósztárját is együtt szerepeltette, ami akkoriban igencsak szenzációnak számított, és ami ezáltal jelentősen megnövelte az érdeklődést a film iránt. A Tökéletes Katona ha nem is ért el hangos sikereket a maga korában, az idő mindenképpen igazolta, ráadásul sokak szerint (köztük velem) máig ez Emmerich legjobb filmje (bizonyos emberek szerint pedig az egyetlen jó). A rókabőrnyúzás nem maradhatott el, a franchise két, szavakba nem önthető színvonalú televíziós gyalázatban és egy csak simán szar zs-kategóriás rettenetben (TK: A Visszatérés) folytatódott, bár ez utóbbi tekinthető csak igazi folytatásnak, és ehhez még Van Damme is a nevét adta.
Az elmúlt 10 év során többször is felmerült a felélesztés lehetősége, az utóbbi években pedig már az eredeti film két nagyágyújának visszatéréséről is csipogtak a verebek. Végül mindkét dolog realizálódott, és most itt van a folytatás, és az egykor szebb napokat látott, ma már csak az olcsó videófilmek világában ténykedő veterán is felbukkan benne, de ez a film nem egészen az, amire sokan vártak, bár ez nem is jelenti automatikusan azt, hogy ettől rossz lenne. Manapság az olcsó akciófilmek Hollywoodja nem más, mint Bulgária csodaszép országa, ami többféle helyszínnel is képes szolgálni a kispénzű filmeseknek, de kimondottan ideális terep, ha lepusztult, poszt-komcsi országban játszódó filmet készülünk forgatni. A Tökéletes Katona új részében a legnagyobb spórolást itt követték el az alkotók, a film ugyanis teljes egészében egy ilyen jellegű elhagyatott gyártelep üszkös, rozsdás romjai között játszódik, vagyis nem kellett tereprendezés, sem díszletek, sőt, talán még forgatási engedély se.
A történet szerint ugyanis egy fiktív, szovjet tagállam típusú kelet-európai ország terroristái elrabolják a (valószínűleg orosz) elnök gyermekeit, és elfoglalják Csernobilt, majd bombákkal rakják tele az atomerőművet, illetve azt, ami még maradt belőle. A fogvatartott társaik szabadon engedését követelik, ellenkező esetben ők engedik szabadon a szarkofág alatt szunnyadó radioaktív sugárzást. A terroristák ráadásul biztosra mentek, egy renegát amerikai tudós közbenjárásával egy új generációs UniSol egységet is birtokolnak, vagyis egy továbbfejlesztett tökéletes katonát, aki egy igazi hús-vér Terminátor, vagyis fémváz helyett cserélhető pótalkatrészekkel. Miután ez a megállíthatatlan egyszemélyes hadsereg pillanatok alatt szétkapta az ellene küldött hagyományos UniSol egységeket, az illetékesek már csak egyvalakire bízhatják a dolgot, a legtökéletesebb tökéletes katonára, Luc Deveroux-ra, csak hogy ő éppen rehabilitáción van, éppen próbálják visszaszoktatni a civil életbe.
Valójában ez az igazi folytatás, a film ugyanis mind a tv-s epizódokat, mind pedig a 99-es filmet teljes mértékben ignorálja, de tulajdonképpen Emmerich filmjéhez is kevés a kapcsolódási pont. Lundgren és Van Damme pedig bár itt vannak, megjelenésük szinte csak marketingfogásként értékelhető. Míg utóbbi csak a film második felétől vesz részt tevékenyen az akcióban, addig az előbbi mindössze pár perces cameo szintjén van csak jelen (különösen Lundgren esetében érezni, hogy inkább csak némi nosztalgiát ébreszteni hivatott pofavizitről van szó), bár el kell ismerni, kettejük találkozása azért elég nagyot szól. Jól látszik mindegyikükön, hogy jócskán túl vannak már fénykorukon, nehéz nem észrevenni, hogy katonának már kicsit túlkorosak, de azért még mindig kemények, mint a tökéletes bakaszar, és szerencsére a kaszkadőröknek, dublőröknek köszönhetően mozgásban már sokkal aktívabbnak tűnnek. Van Damme szokás szerint szűkös színészi eszköztárából válogat, a svéd acélember viszont próbálkozik némi erőltetett moralizálással, kár, hogy egyetlen szavát sem érteni, mert úgy beszél, mint akinek az arcizmai még nem olvadtak fel a jegelésből. A történet, a színészek tökéletesen B-kategóriásak, az akció viszont első osztályú, és szerencsére ezzel és ezen nem is spóroltak, a helyszínek jellegéből adódóan a stáb ugyanis kedvére-kényére törhetett, zúzhatott, rombolhatott. A kor igényeinek megfelelő realisztikus vérontásokat kapunk, legyen szó lőfegyveres, szúró- illetve vágóeszközös, vagy pusztakezes harcról. Ez utóbbin egyébként nagyobb a hangsúly, miután a golyók nem igazán fogják ezeket az univerzális katonákat, így nagyobb szerepet kapott a közelharc. Az új generációs UniSol katonát a belorusz UFC és MMA (ezek ilyen tök brutális vegyes harcművészeteket magába foglaló sportok) bajnok Andrei Arlovski alakítja, igencsak meggyőzően, már ami az érzések és gesztusok nélküli zombikatonák kihívásokkal teli szerepének megformálását illeti. A „The Pit Bull” becenévre hallgató Arlovski mozdulatai kőkemények, hitelesek, és valóban azt a benyomást keltik, mintha egy jól képzett, emberfeletti erővel bíró gyilkológépet látnánk. Bizonyos szempontból ő is a film igazi sztárja, sőt, ki merem jelenteni, hogy leginkább miatta élvezetes a produkció. Nem mellesleg az anti-terroristákat vezető kommandósok vezetőjét is egy MMA harcos, bizonyos Mike Pyle alakítja. A rendező korábban az MMA-val kapcsolatos dokumentumfilmeket forgatott, innen a vonzódás a zord bunyósok felé.
A történetet Victor Ostrovsky, egy izraeli ex-Mossad ügynök jegyzi, aki nyilván a harcászati dolgokban otthonosabban mozog, mint a kidolgozott forgatókönyvek írásában, ez ugye meg is látszik ezen az akcióorientált filmen. A sztori mellőz minden humort, meglepő fordulatot, több dimenziós karaktereket, és persze néhol a logikát is, de megint azt kell, hogy mondjam, ha azt vesszük, hogy egy felvállaltan olcsó és a bunyókra meg az akcióra kihegyezett, de a Tökéletes Katona mítoszt mégis tiszteletben tartó filmről beszélünk, akkor nem ér panaszkodni. A filmet rendező John Hyams (annak a Peter Hyams nevű középkategóriás rendezőnek a fiacskája, akivel Van Damme már többször is forgatott) saját elmondása szerint a régi 80-as évekbeli akciófilmek hangulatát szerette volna megidézni, ami mostanában nagyon divatos hivatkozási alap, de azt hiszem, hogy a lehetőségekhez képest ezt egész jól sikerült megvalósítania. Nem ez a produkció fogja Lundgren és Van Damme karrierjét visszalőni a nagyok közé, de egyszerű, puritán akciófilmnek több mint korrekt egy mozi, sőt, nálam eddig az év legjobb akciófilmje. :)
Dredd bíró, a brit képregények elsőszámú antihőse már 32 éve üvöltözi, hogy „Én vagyok a törvény!”. A gigantikus méretű állal megáldott sisakos törvényosztó népszerűsége mit sem csökkent azóta, hogy 1977-ben, a frissen induló 2000 AD képregény-antológia második számában bemutatkozott, akkor még fekete-fehérben. Dredd bíró történetei az évek során megszámlálhatatlan kiadást értek már meg, ember volt a talpán, aki bírta követni a kiadóváltásokat, az újraközléseket, az újságokban megjelent comic-stripeket, vendégszerepléseket, gyűjteményes köteteket, novellákat. Dredd egyébként a mai napig szerepel a 2000 AD lapjain, de 1990 óta saját Megazin-ja is van, és persze kötetekben is publikálják a jól sikerült történeteket. De mielőtt továbbmennénk, azok számára, akik eddig a sötétben éltek a karaktert illetően, vagy csak a (Stallone miatt) félresikerült 95-ös filmből ismerik, jöjjön egy kis gyorstalpaló Dreddológia.
A törvény és rend futurisztikus őre eredetileg három ember, név szerint John Wagner író, Carlos Ezquerra rajzoló és Pat Mills szerkesztő közös gyermeke, akit Piszkos Harry, a Death Race 2000 című film plakátján látható egyik karakter (David Carradine Frankensteinje) és Sylvester Stallone alapján alkottak meg, a nevét pedig egy 60-as évekbeli reggae dal címétől kölcsönözték.
Bár hagyományos megfogalmazás szerint a sci-fi zsánerbe sorolhatjuk, Dredd bíró világa tulajdonképpen (sok más brit képregényhez hasonlóan) a Thatcher korszak szüleménye és ezáltal annak kritikája is, de ha továbbmegyünk, akkor a fasizmus és a mindenkori elnyomó, totalitárius diktatúrák szatírájának is felfoghatjuk. A bizarr humor, a nyers brutalitás, az aktuálpolitikai áthallások, valamint a meglehetősen bizarr szereplők és helyzetek egyaránt jellemzőek rá, mint ahogyan a hagyományos, és az abszurd humorral tálalt, olykor kimondottan groteszkbe hajló történetek is.
Népszerűsége is valószínűleg ebben a sokszínűségében rejlik, és persze azokban a tehetséges brit alkotókban, akik az elmúlt több, mint három évtized során tehetségük legjavát adták hozzá a Dredd mitológiához. (Csak pár név a tablóra: Garth Ennis, Alan Grant, Grant Morrison, a rajzolók közül pedig a zseniális Simon Bisley, Brian Bolland vagy Steve Dillon.)
Joseph Dredd a távoli jövő egyik megapoliszának, az USA egész nyugati partját felölelő Mega-City One-nak a rettegett bírája, aki egy személyben a hatóság, a törvényhozás és az ítéletvégrehajtó is. Dredd egy erősen sarkított igazságosztó hős, ha úgy tetszik egyfajta szuperhős paródia, akinek a legnagyobb erőssége talán pont az, hogy alig van benne valami emberi. A szenvelgős amerikai jelmezesekkel szemben Dredd ugyanis sohasem moralizál, és nem támadnak erkölcsi aggályai sem, de még a lelkiismerete is csak meglehetősen ritkán szokta furdalni. Aki bűnt követett el, az ott helyben meg is kapja tőle méltó büntetését, és ha a delikvens van olyan balga, hogy esetleg megkérdőjelezi a kiszabott ítéletet, akkor ezek után jó eséllyel számíthat még jelentős halmazati büntetésre is. A bírák ennek a rendőrállamnak az oszlopai, akik a legkisebb vétséget sem hagyják megtorlatlanul, és Dredd mindközül a legrosszabb, a leghírhedtebb. Olyannyira megszállottja a bűnüldözésnek és a rend betartatásának, hogy a képregény történelme során még egyszer sem láthattuk nem hogy civilben, de még a sisakja nélkül sem (a szemeket eltakaró sisak egyébként egyértelműen Jusztícia metafora hivatott lenni). De Dredd disztópikus világában nem csak emberek, hanem mindenféle poszt-apokaliptikus mutánsok, genetikai selejtek és egyéb ismeretlen eredetű bizarr kreatúrák is sértik a rendet és törvényt, elegendő munkát adva ezzel hősünknek.
A Judge Dredd képregényekről szerencsére elmondhatjuk, hogy általában véve egy erősen magas átlagszínvonalat képviselnek, és bár a történetek sokfélesége miatt bátorság és felelőtlenség is ilyet kijelenteni, de általában úgy tartják, hogy a John Wagner tollából származó America a valaha írt legjobb Dredd sztori. (Az olvasók szavazták meg, de az írók, szerkesztők és a kritikusok is egyöntetűen ez mellett tették le a voksukat. És nem utolsó sorban maga a szerző is ezt tartja a kedvencének.) Közel sem olvastam mindet, hogy ezt megerősítsem vagy cáfoljam, de az biztos, hogy ez az egyik legjobb, legizgalmasabb és legmegindítóbb képregény történet, amivel eddig Judge Dredd cím alatt találkoztam. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az évekkel később készült, és a fő sztorit kiegészítő két folytatás is hasonlóképpen színvonalas lett, akkor elmondhatjuk, hogy a komplett America-saga legalábbis egy erősen ajánlott olvasmány.
Az America történetek a több éven, sőt évtizeden áthaladó eposzi méretű Democracy sztori vonal részei, bár a történetek között inkább csak tematikai összefüggés van, így az America tökéletesen érthető és élvezhető önmagában, az előzmények és utózöngék ismerete nélkül is.
America Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine 1 - 7 (1990)
A Judge Dredd Megazin első számával debütáló America egy visszaemlékezés formájában elmesélt tragikus szerelmi történet, két ember közösen induló, majd szétváló, és végül szokatlan módon újra összefonódó sorsáról.
America Jara és Bennett Beeny együtt nőttek fel Mega-City One blokkjai között. A bevándorlók gyermekeként megszületett kislány az akkor még a lehetőségek és a szabadság hazájának tartott ország után kapta az America nevet. A két fiatal kezdettől fogva két nagyon különböző jellem. A lány cserfes, harcias, öntudatos, míg a fiú a félénk, szürke egér típus, aki mellesleg plátói szerelmet táplál a lány iránt. Középiskolás korukra a rendszerből kiábrándult America a demokrácia kiharcolásáért küzdő harcos aktivistává érik, Beeny pedig az énekes-komikus karrierjét építgeti. Az iskola elvégzése után az útjaik különválnak, majd a fiúból sikeres és gazdag előadóművész válik, és idővel a kapcsolatuk megszakad. Évekkel később Beeny az utcán szembetalálja magát America-val, de idejük nem marad a nosztalgiázásra, mert a következő pillanatokban lövöldözés tör ki az utcán, ami után a helyszínre érkező bírók holtan, Beeny pedig szétlőtt torokkal marad ott az utca kövén. A férfit túléli, az orvosok pedig összerakják (mesterséges hangszálakat kap, de az énekesi karrierjének így is vége), és a kihallgatás során Dredd bírótól megtudja, hogy a Total War nevű terroristasejt egyik akciójának a tűzvonalába került. Az összezavarodott Beeny nem árulja el, hogy gyermekkori barátja is a terroristák között volt. Később America meglátogatja Beeny-t az otthonában, és az együtt eltöltött kellemes éjszaka után a lány pénzt kér tőle. Méghozzá robbanóanyagra, amivel egy jelentős szimbólumot, konkrétan az amerikai Szabadságszobrot akarják felrobbantani. Beeny nem csak óriásit csalódik, de ezután egy súlyos döntést kénytelen meghozni: teljesítse élete szerelmének kérését, vagy árulja el a lányt, és jelentse fel a bíráknak? Természetesen az ilyen választás sosem jelenthet boldog befejezést, de az események konklúziója után még vár ránk egy igazán meglepő fordulat, amit a folytatások további taglalása miatt kénytelen vagyok leírni, de csak azután, hogy elé írtam azt, hogy
SPOILER
Bár America Jara végül meghal, Beeny átülteti az agyát a lány testébe, hogy megőrizzen valamit szerelméből. A női testbe költözött Beeny így továbbra is énekelhet, de ettől fogva már csak szomorú dalokat.
SPOILER VÉGE
Wagner (aki nem csak, hogy Dredd egyik atyja, de egyben a legtöbb és legjobb Judge Dredd történeteket is jegyző író) ebben az igazán intelligens és átgondolt politikai love-storyban megtalálta a tökéletes egyensúlyt az érzelmes, az izgalmas és a fordulatos között, és közben arra is odafigyelt, hogy a politikai üzenete is átjöjjön, anélkül, hogy azt erőszakosan a szánkba rágná. Az alapgondolat az, hogy nincs tökéletes társadalom. Az elnyomó rendszer ugyanannyira rossz, mint a szigorú vezérelvek nélküli demokrácia, ami csak illúzió egy olyan világban, ahol 400 millió ember zsúfolódott össze egy elszigetelt nagyvárosban, és ahol a bűnözési ráta emiatt sohasem látott magasságokba szökött. A demokráciát pedig nem lehet félelemkeltéssel és erőszakkal kivívni, hiszen bár a cél valahol nemes, de az alkalmazott eszközöknek köszönhetően ezek a forradalmárok semmivel sem jobbak, mint az elnyomó hatalom, ami ellen elvileg harcolnak. Dredd és a bírák pedig bár ezt a fasiszta rendőrállamot képviselik, de a radikális módszereikre valahol mégis csak szükség van a teljes káosz és összeomlás elkerülésére, az ártatlan állampolgárok védelmére. Nem elég, hogy Beeny-nek csalódnia kellett az életében újra felbukkanó barátjában és persze egyben szerelmében, de még ennek a két erőszakszervezetnek a kereszttűzébe is kerül, hiszen választania kell. De nincs jó választás, ő ennek a felállásnak mindenképpen a vesztese lesz. Hiszen ha az érzelmeire hallgat, akkor ő maga is terroristává válik, ha a józan eszére, akkor viszont áruló lesz, és ráadásul azt az embert árulja el, aki a számára a legfontosabb.
Meglepő módon az állítólagos legjobb Judge Dredd történetben maga Dredd alig szerepel, alkalmi jelenléte is inkább emblematikus, nem meglepő módon a regnáló hatalmat képviseli, ezzel bizonyos szempontból ő a legfőbb ellenség, a történet negatív szereplője. Pedig Dredd csak úgy viselkedik, ahogy azt megszokhattuk, sőt, el is várnánk tőle. Őt az okok, Beeny személyes dilemmája nem érdekli, ő csak a kötelességét végzi, és példát akar statuálni a terroristák megölésével. Alakja mégis attól válik démonivá, hogy ezúttal egy külső szemlélő, egy emberi érzelmekkel rendező civil szemén keresztül látjuk őt, és mivel Beeny narrációja által sokkal személyesebben éljük át a történteket, így Dredd érzelemmentes hűvössége ezúttal kicsit sem imponál nekünk, lévén nem neki szurkolunk.
Wagner kiváló ütemérzékkel megírt, szomorkás történetét Colin MacNeil gyönyörűen festett képei töltik meg élettel. A sokszor karikatúraszerű alakok, az érdekes festésnek köszönhetően néhol egyenesen 3 dimenziós hatásúakká válnak, a csodálatos neonszínek pedig tetszetős futurisztikus, kissé cyberpunk-ízű megapoliszi hangulatot teremtenek.
America II: Fading of the light Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine Vol.3 # 20 - 25 (1996)
Mivel egymáshoz történetileg kapcsolódó folytatásokról van szó, ezért a továbbiakban már elkerülhetetlen a SPOILERezés, így azt nem is jelzem már külön, tessenek óvatosan tovább olvasni.
A hat évvel későbbi folytatásban az első rész végén kialakult bizarr helyzet tovább bonyolódik. A néhai America testébe költözött Beeny haldoklik, nem képes életben maradni a felvett testben, egy újabb agyátültetést pedig nem élne túl. Időközben terhes lett (tulajdonképpen saját magától), a kislányának pedig az anyja után az America nevet adta. A végnapjait élő énekest otthonában meglátogatja egy bizonyos Victor Portnoy nevű kritikus, aki szintén annak a Total War nevű terrorista szervezetnek a tagja, melynek soraiba egykoron America is tartozott. Portnoy azt akarja, hogy Beeny egy díjátadó ünnepségen robbantsa fel magát, mondván hogy ő már úgyis félig halott és hogy ezzel legalább jóváteheti egykori árulását, amely America és több terrorista életébe került. Beeny ezt természetesen visszautasítja, de ekkor a terroristák elrabolják a kislányát, hogy rákényszerítsék az akcióra.
A folytatásban visszaköszön az előző rész alapdilemmája, vagyis Beeny-nek ismét a terroristák és a bírók között kellene választania. A női testben élő férfi idő közben nem csak testileg, de lélekben is tönkrement. A lelkiismerete azóta sem hagyja nyugodni, ráadásul amíg a terroristák árulónak tartják, addig a bírák pedig terroristának (az egyik bíró még a segítségnyújtást is megtagadja tőle, amikor egy sikátorban megtámadják). Mivel a fokozatosan romló egészségi állapota miatt jószerivel magatehetetlen, és mivel a terroristák sem hagytak neki túl sok választást, ezért végül kénytelen azokhoz fordulni, akik egyszer már őt is elárulták.
Az első részben egyfajta egyensúly állt fent a Beeny-t kísértő két oldal között (az ő szemszögéből a terroristák és a bírák egyaránt a rosszat képviselték), addig mostanra a mérleg nyelve már egyértelműen a bírák felé mozdult el. Ők most nem a diktatúra képviselői, hanem csak egyszerű anti-terrorista csoportként vannak jelen a történetben, így azt is mondhatni, hogy előléptek jó fiúkká.
Az America II: Fading of the light rövidebb, és ezzel együtt dinamikusabb egy történet, a befejezése pedig a korábbinál is harsányabb. Megőrizte az előzmény keserű alaphangulatát, bár Wagner némi fekete humort azért most már csempészett bele. Beeny narrációja is kissé megritkult, így a hangvétele már kevésbé személyes, de ettől függetlenül a dramaturgia szempontjából továbbra is egy rendkívül izgalmas és feszült történettel van dolgunk.
Bár ezek a rajzok is Colin MacNeil keze munkáját dicsérik, azok csak nyomokban emlékeztetnek az első történetben látottakra. Nem csak azért, mert a képek ezúttal nem festettek, hanem mert a stílus is megváltozott, sajnos hátrányára. Kevéssé kidolgozott, elnagyolt vonások és tompa színek jellemzik MacNeil hat évvel későbbi munkáját. A karakterek arca egy kezdő Steve Dillon-ra emlékeztetnek, de annak minden egyedisége nélkül. Szerencsére a történet sodrása segít átsiklani ezen az esztétikai hibán.
America III: Cadet Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine #250-#252 (2006)
Ha az első rész egy szerelmi történet volt, a második pedig egy politikai túszdráma, akkor a Cadet leginkább egy hagyományos rendőr krimi mintáját követi, ugyanis az egész cselekményt egy jól felépített nyomozás köré épül.
Az előző rész végén láthattuk, hogy a kis America a bírókat képző akadémiára került, hogy biztonságban legyen a Total War-tól. A lány közben felnőtt, és kadétként azt a vizsgafeladatot kapja, hogy hajtson végre egy nyomozást. America megvizsgálva a szülei aktáit arra gyanakszik, hogy a díjátadón történt terroristatámadásnak nem Portnoy volt az értelmi szerzője, hanem valaki más akarta, hogy Beeny felrobbantsa magát. A lány ezért azt az embert kéri fel mentorának, aki jól ismeri a szüleivel kapcsolatos ügyeket, vagyis Dredd bírót.
America anyjától örökölte magabiztosságát és harciasságát, de ugyanakkor most már anyja tökéletes ellentétjévé is vált, hiszen nemcsak az oly gyűlölt rendszer kiszolgálója és eszköze lett, hanem történetesen azoknak a soraiba tartozik, akik ellen anyja egykoron ádáz harcot vívott, és akik végül a haláláért közvetlenül felelősek. A bírókhoz hasonlóan rideg és kemény növendék lett belőle, így aztán ő az akadémia egyik legkiválóbb tehetsége is, még Dredd is meghajol a lány állhatatossága előtt. America a nyomozás során fokozatosan fedi fel a támadás mögött húzódó titkokat, Dredd, a rettegett bíró pedig többnyire csak America után sepreget, míg a munka dandárját a lány egymaga végzi.
A legrövidebb, és ezért a legsűrűbb szövésű történet már hangulatában és tartalmában sem hasonlít az előző kettőre. Ez alkalommal már nem csak az időpont, de a főszereplő személye is megváltozott. Ebben a történetben a politika már nem sok szerepet kap, és az érzelmeknek sincs sok helye. Az a bizonyos mérleg pedig végleg a bírák oldalára dőlt el, hiszen a történet nagyrészt az ő nézőpontjukból zajlik. A Cadet már inkább csak egy extra ráadás, egy plusz érdekesség, az előző két történethez csak keveset ad hozzá, de ettől függetlenül is rendkívül izgalmas olvasmány.
Colin MacNeil ezúttal nem kísérletezett, a második America történetben látható szürke, unalmas, de a célnak attól még tökéletesen megfelelő rajzokat használta itt is, bár a részletek kidolgozásából most jelentősen visszavett.
Kétség kívül egy remekül megírt történet az America, különösen az első része, de az csak a folytatásokkal együttesen válik igazán egésszé. Hogy a legjobb-e? Ezt nehéz megmondani, mert egy egészen szokatlan hangvételű történet született Wagner tollából, ezért nehéz is a többihez mérni. Valószínűleg eddig egyetlen Judge Dredd képregényben sem lett még a politika ennyire mélyen érintve, és egyetlen Judge Dredd történetben sem tapasztalhattunk ennyi emberi érzelmet, és talán még az sem fordult elő, hogy Dredd bíró neve ennyire csak a stáblista végére fért volna fel. Éppen ezért lehet, hogy az acélkemény és kíméletlen Dredd-et kedvelőknek kevésbé, a kicsit emberibb, több réteggel rendelkező történeket kedvelőknek viszont annál jobban fog tetszeni. Elolvasni viszont mindenkinek érdemes.
2003 óta a harcművészeti filmek kisebbfajta forradalmáról beszélhetünk, hála néhány kreatív thaiföldi filmesnek. Tony Jaa jött, látott, ütött, vágott, rúgott, csontokat tört szilánkosra és végül győzött, rendkívül látványos és már szinte aggasztóan reális verekedéseinek köszönhetően pedig az egyszerű thaiföldi parasztgyerek egy (könyökkel fejtetőre mért) csapásra a harcművészeti filmek új sztárja lett. Az utánpótlásra sem kellett sokat várni, Jijaa Yanin személyében ráadásul rögtön egy női trónkövetelő lépett a színre, a (egyébként remek) Chocolate című bemutatkozásában pedig ugyanolyan lenyűgöző, ha nem még látványosabb koreográfiákat láthattunk tőle, mint elődjétől. Mindez persze nem véletlen, hiszen mindkettejük mögött ugyanaz a páros, Prachya Pinkaew rendező és Panna Rittikrai rendező-koreográfus állt. Ezúttal azonban bizonyos Rashane Limtrakul kezébe került a direktori gyeplő és sajnos ennek meg is lett böjtje, Jijaa második filmje ugyanis minden szinten csalódás.
Harcművészeti filmtől általában felesleges épkézláb történetet várni, ha van, az csak bónusz. A Tony Jaa filmekben is csak alibi sztorik voltak a szakadatlan bunyóözön felvezetésére, a Chocolate-nak sem éppen a történet volt az erőssége, a Raging Phoenix esetében viszont már a dialógusokat is megspórolták, ami nem is baj, mert a sztori úgy ahogy van, amúgy is egy eszméletlen nagy baromság, minek azt még szóban is magyarázni.
Deu árva, és mellesleg egy hisztis kis tinédzser, akit éppen kiraktak a zenekarából, amit elég rosszul visel. A felzaklatott lányt egy parkolóban megpróbálják elrabolni, de segítségére siet egy idegen férfi és ahogy az a mesében lenni szokott, megmenti. A Sanim névre hallgató kockás hasú hős megmentő később még az ő saját kis kommandójának is bemutatja Deu-t, akik egytől egyig kivételes harci tudással rendelkező fiatalokból áll. A csapat specialitása a részeges kungfu-hiphop-muay-thai-taekwondo keverék, amit néhány délután meg is tanítanak az ifjú regrutának, és némi alkoholbevitel után már indulnak is leszámolni a nőrabló maffiával, akik egyébként a föld alatt egy olyan gyógyszerlabort üzemeltetnek, ahol az elrabolt nők könnyeit összegyűjtik, és aztán vagyonokért eladják a burzsujoknak.
Izgalmas, mi? Én nem is firtatnám az okokat, szerintem az egész történetet ott helyben találták ki, ez megmagyarázná a párbeszédek csekély számát is, az összecsapott karaktereket és persze a történet összevisszaságát is. Próbáltak humort és egy kis drámát is erőltetni bele, sőt, még némi plátói romantika nyomait is felfedezhetjük, de a dolgok hátterét megmagyarázni már nem nagyon igyekeztek, így pl. a titokzatos főellenség és az ő földalatti mozgalma a film vége után is titokzatos marad.
Jijaa a Chocolate óta a kócos autista kislányból csinos modern tinivé érett (valójában itt már 25 volt, de akár tízet is letagadhatna a korából. Nem véletlenül járnak abba az országba bizonyos európai turisták…), és ezzel a színészi eszköztárából is több mindent vehetett elő, de lássuk be, nem ezért a tehetségéért fogunk rá emlékezni. A részegsége rendkívül erőltetett, valószínűleg a leányzónak nincs túl nagy tapasztalata az ivásban, viszont a hisztizése már annál hitelesebb, ebben valószínűleg annál nagyobb tapasztalata van.
Már a Chocolate-nál is idegesített, hogy a harcművészetet Tony Jaa filmekből és a szomszéd muay-thai iskolába való rendszeres leskelődéssel is meg lehet tanulni (kidobott pénz volt az évekig fizetett karate iskolai tagdíjam), itt meg egy szokásos zenés montázzsal le lett tudva az egész képzés. Ennél már az is jobb, ha az Ufókra vagy a nagy Vishajamnianta isten égből lesújtó jótékony áldására fogják a dolgot. Hiába ezen a téren teljesít a legjobban a film, sajnos ezúttal a harcok is hagytak kívánni valót maguk után. A hitelességet teljesen feláldozták a látvány oltárán, így aztán ez a hip-hopos adok-kapok ugrabugra néhol már nem is vérre menő verekedésre emlékeztetett, sokkal inkább valami hülye mozgásszínházi performanszra, pedig a koreográfia itt is Rittikrai műve. Persze legyünk igazságosak, azért ezek még így is messze a legszebb harci koreográfiák közé tartoznak, szóval ha másért nem is, de ezekért azért mindenképpen érdemes átpörgetni a narratív részeket.
Filmként abszolút megbukott a dolog, a bunyót illetően pedig szintén húzhatjuk a szánkat. Érezhetően valami modern, popos filmet akartak Jijaa alá tenni, talán azzal a nem titkolt szándékkal, hogy instant sztárt faragjanak belőle, de sajnos azt nem így kell. Jijaa tehetséges harcos, ráadásul egészen dekoratív, a neve pedig már most is ismert nyugaton, szóval szerencsésebb lenne hagyni a Megatáncot a francba és visszatérni a hagyományos kőkemény valagbarúgásokhoz. És persze talán nem ártana megpróbálkozni normális történetet és forgatókönyvet is írni hozzájuk. Ha meg nem megy, akkor segítséget kérni valakitől. Én mindenesetre nagyon szurkolok Jijaa-nak, mert nagyon kellene már egy csaj fájter is a mezőnybe. Mondjuk Tony Jaa oldalán vagy akár vele szembe. Talán legközelebb.
Visszatértek. Egykoron, eonokkal ezelőtt egy rövid ideig már köztünk voltak, azonban a 90-es évekbeli Nagy Képregény Leépítés idején az Idegenek a Ragadozókkal együtt teljesen odavesztek. De nem borult rájuk a feledés homálya, az elszánt rajongók megőrizték, sőt tovább ápolták emléküket, még oltárt is emeltek nekik, miközben reménykedve várták visszatértüket. Egészen ez év nyaráig kellett várniuk.
Azon persze lehetne vitatkozni, hogy egyáltalán szükség van-e kultikus filmekről képregényes bőröket lehúzni, és hogy egy eleve a (legjobban a film eszközeivel megteremthető) suspense-re épülő klasszikus alaphelyzetet mennyire lehet rajzolt formában is élvezhetővé tenni. De igazából ezek a franchise képregények az ilyesmire érzékenyek számára nyugodtan ignorálhatóak, másrészt ezek sokkal inkább csak amolyan „mi lenne ha” eshetőségeket alapul véve építik tovább a mítoszt, és próbálják meg kiaknázni a témában még parlagon heverő lehetőségeket. Hogy ezt milyen minőségben és színvonalon, az persze már más kérdés.
A Carthaphilus kiadó sorban szállítja a meglepetéseket (Watchmen, Sandman, Simpson család), és ilyen kellemes meglepetés volt az is, mikor kiderült, hogy ezúttal Aliens képregényekkel kívánják színesíteni a nekik köszönhetően már amúgy is sokkal választékosabbá vált hazai kínálatot.
A júniusban megjelent, és jelen cikk témáját adó Üvegfolyosó és egyéb történetek című kötetet azóta már egy második is követte, a Szemfényvesztés és Kísértet, amiről Olórin nevű tanult kollégám fog majd értekezni napokon belül.
Sajnos a Cartaphilus is beleesett abba a hibába, hogy egy rövid történeteket tartalmazó antológiával próbált nyitni. Ez ugyanis kétélű fegyver, mert az ilyen „étvágyhozó falatok” általában erősen változó színvonalat képviselnek, és sokszor inkább csak elveszik az étvágyat. Sajnos az Aliens első kötetének esetében is erősen mozog a léc.
A kezdő történet a John Byrne által jegyzett Földre szállt angyal a gyűjtemény leggyengébb darabja. Az 50-es évek amerikai külvárosi miliőjébe helyezett történet unalmas klisékkel dolgozik, a cselekmény kapkodós, ötlettelen és kiszámítható, az utolsó képkocába zárt plusz „csattanó” pedig végtelenül unalmas. Byrne rajzai ráadásul teljesen átlagosak, a kelleténél sokkal részletesebbek, ez a fajta színkavalkád pedig az Alien sötét, nyálkás, bio-mechanikus világához szokott szemnek teljesen idegen. Maga a királynő rajza is olyan, mintha csak emlékezetből rajzolták volna. Továbbá furcsának találom a hangeffektek hiányát is. A tűzben égő Arctámadók visítása, vagy a sav marásának sziszegése nagyon hiányzik a képekről, melyek így teljesen elveszítik dinamikájukat, filmszerűségüket. Byrne láthatóan sem a sztori, sem pedig a rajz szempontjából nem bírt el a feladattal.
Egészen más a helyzet David Lloyd Üvegfolyosójával, mely véleményem szerint a leginkább hozza a filmek hangulatát, ritmusát, feszültségét. A sztori itt nem tér el nagyon a filmekből ismert klausztrofóbiás kabindrámától, így az alaphelyzet itt is csak annyi, hogy egy Xenomorf elszabadul egy szállítóhajón, és végül a zaklatott múltú, saját maga elől menekülő hős vállalja magára, hogy megszabadítja tőle a többieket. Új ötlet nem nagyon van, még a vége is az első két filmből lett kölcsönözve. Lloyd visszafogott, fakó színei, elmosódó alakjai sokkal hatásosabbak, nagyobb mértékben idézik a filmek látványvilágát, kaotikus panelelrendezése miatt pedig olykor kissé álomszerűnek tűnik maga a történet, de ez csak a javára vált.
A humor a Chuck Dixon által írt, és Flint Henry által rajzokba öntött Malac című szösszenetben jelenik meg. Egy csapatnyi űrkalóz egy lezuhant űrhajó rakományát szeretné megkaparintani, de az pont az Idegenek fészkének közelében fekszik. Ekkor egy furmányos módszert találnak ki a bogarak likvidálására, csak a dolog éppenséggel fordítva sül el. A történet itt eleve humorosnak lett szánva, a karakterek is kemény külsejű, de tipikus balfékek bandája, így aztán a poén működik is, bár kétlem, hogy lenne olyan, aki már az első oldalakból ki ne következtette volna azt. A rajzok itt is tocsognak a színekben, és itt is jelentősen túl lettek díszítve, nem biztos, hogy minden apró részletet, minden egyes kis vonalkát vagy ráncot érdemes volt megrajzolni, pláne, hogy a figurák maguk is inkább karikatúrák. Jópofa kis sztori, nem több.
Az elején az 50-es években jártunk, a végén pedig a 10. század környékére utazunk, hogy lássuk, hogy törik bele a vikingek kardjának pengéje az egyik bogárba. A már inkább a fantasy műfajába tartozó Vadász festett grafikája a legimpozánsabb, David Wenzel, aki főleg fantasy témájú könyvek, képregények illusztrátora, itt is rendesen odatette magát, és bár ő csak alkalmi író, azt hiszem, ez utóbbi terén sincs miért szégyenkeznie. A sokszereplős, jól átgondolt történet egyik legnagyobb erénye a régies nyelvezet, amit remekül sikerült a magyarra is átültetni. Persze a Vadász nehezen tudná a Beowulfos hatásait letagadni, de nem is kell, nyugodtan felfoghatjuk a téma egyik legeredetibb feldolgozásának is. A kötet legjobb története és rajzai, melyek talán kicsit nagyobb terjedelmet is megérdemeltek volna.
A kivitelre viszont alig lehet szavunk, a jó minőségű fényes lapok és a masszív borító egyaránt kiállja a kritikusi szem és vélhetően az idők próbáját is. A borítón lévő kép azonban kissé vérszegény, unalmas, bár a vakító fehérsége miatt lehet kimondottan figyelemfelkeltő is, szóval nem kizárt, hogy ez valamiféle reklámfogás. (Egyébként az Üvegfolyosó eredeti borítója.) A kiváló magyar fordítás és a beírás pedig a téma legavatottabb hazai képviselőjének, Uray „Mano” Mártonnak az érdeme, nagy bátorság és botorság is lett volna valaki másra bízni a dolgot.
Az Üvegfolyosó és egyéb történetekkel két baj van mindösszesen. Az egyik, hogy rettentő gyorsan ki lehet olvasni, és ilyen rövid történeteket amúgy is csak nagyon ritkán vesz elő újra az ember. A másik gond pedig az, hogy akik csak a filmeket ismerik, azokat ez a gyűjtemény valószínűleg nem fogja meggyőzni. Bevezetőnek, kedvcsinálónak nem igazán jó, sokkal inkább két-három, komplett 4-6 részből álló sztorit tartalmazó kötetek megjelentetése után lett volna indokolt bedobni, mint afféle érdekesség. Az októberben megjelent második kötet viszont már két történetet tartalmaz ugyanennyi oldalon.
Az Alienek csak halk és óvatos léptekkel tértek vissza a magyar képregény kínálatba, de legalább itt vannak. Jó lenne, ha egy szép sorozat keretein belül hamarosan hosszabb és jobb történeteket is olvashatnánk, és akkor talán előbb-utóbb egy másik idegen faj is elindulhat Magyarország irányába. A nem rajongóknak abszolút kihagyható kötet.
Mindenkit megnyugtathatok, nem történt trónfosztás, minden idők legjobb zombis vígjátéka továbbra is a Shaun Of The Dead maradt. Várjunk csak! Ez igazából pont, hogy nem egy megnyugtató hír. Na, akkor még egyszer. Mindenkit el kell, hogy keserítsek, nem történt trónfosztás, minden idők legjobb zombis vígjátéka továbbra is a Shaun Of The Dead. A Zombieland pedig megmaradt egy nagyon ügyes próbálkozásnak.
Az összehasonlítás elkerülhetetlen, hiszen már az első kritikák is a méltán sikeres brit etalonhoz mérték a filmet, de saját bevallása szerint magát a direktor urat is inspirálta a regnáló klasszikus. De szerencsére ennyiben ki is merült a dolog, mert itt szó sincs replikáról, még hasonlóságot, kölcsönzött elemeket sem nagyon lehet felfedezni benne, a Zombieland pedig kábé úgy különbözik a Shaun of the dead-től, mint az angol humor az amerikaitól.
Shaunék jó angol szokás szerint a kocsmában kerestek menedéket, a Zombieland szereplői viszont nem nagyon maradnak egy helyben, vagyis egy road-movieval van dolgunk. Főhőse a Jesse Eisenberg alakította Columbus (a filmben mindenki az úti céljának megfelelő városról van elnevezve), a zombik által alaposan leélt világban magára maradt kollégista diák, aki éppen a szüleihez tart hazafelé. A film gerince tulajdonképpen az ő alkalmi narrációja, és a zombi támadások túlélését megkönnyítő, a képernyőn 3D-ben is megjelenő szabályai, melyek visszatérő elemei a sztorinak és valóban ötletesre sikerültek. (Csak példaképpen, hogy értsük: Ilyen például az első szabály, a megfelelő erőnlét („Elsőként a kövérek haltak meg”), vagy a 2. számú szabály, miszerint mindig kétszer lőjjünk/üssünk a zombikra, biztos, ami biztos.) Ezeket és még néhányat a filmben nem szereplők közül már egyébként a film promóciójaként is megnézhettünk a neten. Columbust útközben egy Tallahassee (Harrelson) nevű különös déli fickóval hozza össze a sors. A kígyóbőr kabátot viselő cowboy kalapos suttyó tulajdonképpen az utolsó amerikai akcióhős, egy tehetséges zombikiller, aki imádja a fegyvereket, és akinek egyetlen igazi célja, hogy találjon egy Twinky nevű hülye amerikai édességet még valahol. Woody Harrelson parádés a szerepben, ami nem is csoda, hiszen a karakter kialakításában jelentős részt vállalt.
Ha már találkoztak, akkor úgy döntenek, hogy ketten együtt haladnak tovább, át Zombiföldén a céljaik felé, de a sors az útjukba sodor még két leányzót, egészen pontosan egy ravasz testvérpárt. A szexi kamasz Wichita (Emma Stone) és a 12 éves, de belevaló Little Rock (Abigail Breslin) eleinte jól átverik őket, kétszer is lenyúlják az autójukat és fegyvereiket, de aztán természetesen úgy alakul, hogy végül ők is úti- és sorstársai lesznek a két férfinak. A társaság útközben hol zombi-attakokat ver vissza, hol élvezi a kiürült világban maradt apró örömöket, majd a kezdeti bizalmatlanságok ellenére a kényszer szépen lassan csapattá kovácsolja őket, és hát ahol egy leányzó meg egy srác is van a leosztásban, ott ugye még bármi is megtörténhet.
Eltalált és szerethető karaktereket sikerült írni a filmhez, a történetet pedig gyakran a dráma irányába sodorták, így aztán a poénok sem egyenletesen hullanak, és általában nem is szólnak mindig akkorát, a viccek célkeresztjében pedig ezúttal nem is annyira a zombik, hanem maguk az élők állnak. Woody Harrelson és Jesse Eisenberg párosa nagyon működik, ennek megfelelően főleg Columbus cinikus, és Tallahassee macsó beszólásai, plusz néhány kikacsintós poén gondoskodik a komikumról, bár olyan igazi térdcsapkodós, a jövőben sokat idézendő gegek nem nagyon akadnak, a drámai vonal ugyanis kicsit elüti az élét mindegyiknek, mintha a készítők tudatosan próbáltak volna politikailag korrektek maradni, és inkább egy családi mozit csinálni belőle. Bill Murray cameója viszont mindenképpen a film egyik csúcspontja.
A zombik, akik mellesleg itt is a sprintelős fajtába tartoznak, néhol túlságosan is a háttérbe szorulnak, és ráadásul az egyébként remek smink ellenére sem lettek túl ijesztőek, a gore-t pedig alaposan ki is spórolták a filmből, bár egy vígjáték esetében ez talán még el is fogadható. Az akciójeleneteknek is megpróbáltak némi stílust adni, és ez a zúzós metál zenére komponált belassított zombiaratás elég tetszetős is lett, a slow-motion technika azonban a főcímnél sikerült a legötletesebbre, amikor is a Metallica „For Whom the Bell Tolls”-ára a zombivírus kitörése utáni napokból kapunk vicces, montázsszerű összeállítást. A nagy mellű zombi sztriptíztáncosnő elől sörrel a kezében menekülő öltönyös emberek, vagy a lángoló zombi által kergetett tűzoltó lassított látványa valami elképesztően és morbid módon vicces lett.
A film a mozikban nagyon erősen nyitott, a kritikák szinte kivétel nélkül méltatják, és már egy esetleges folytatásról is rebesgetnek valamit. Mindezek teljesen indokoltak, mert a Zombieland egy nagyon szórakoztató slágerfilm, olyan, ami a zombi-fanatikusokat ugyanúgy kielégíti, mint az átlagos nevetésre vágyó moziba járó közönséget. A Shaun-t azonban nem sikerült megingatnia pozíciójában, hiába is áll az Imdb-n jelenleg előkelőbb helyen. Edgar Wright-ék komédiája egyenletesebb, harsányabb, nagyobb szíve van, persze lehet, hogy csak azért tűnik így, mert európaiként valahogy mintha közelebb állna hozzánk. Ruben Fleischer filmje viszont macsósabb, tökösebb, amerikaiasabb, és ezért kicsit felszínesebb is. De igazából a DVD-ket illik majd egymás mellett tartani a polcon.
Az idén májusban alakult japán Boldogság Megvalósító Pártsaját animét készített, amiben miután a világban a bajok sokasodnak, Buddha kénytelen újjászületni, hogy rendet tegyen. A párt mondjuk inkább valami hippi szektának tűnik, bár a programjuk tulajdonképpen egészen szimpatikus. Ez persze minket nem igazán érdekel, de amíg ilyen ránézésre jópofa, de legalábbis érdekes animéket csináltatnak, addig felőlem akár a többnejűséget is engedélyeztethetik. Az animét Takaaki Ishiyama rendezte, akitől én speciel csak a nálunk is kapható Dominion manga animeváltozatát ismerem, de az például valami bitang jó kis hülyeség.
Belevetem magam a kopott, nyikorgó és rettentően kényelmetlen fotelomba, kezemben egy sárga-fekete borítójú könyvvel. Belekortyolok a nem sokkal korábban odakészített whiskeymbe, csak előtte kidobom belőle a jeget. Kell bele, hogy lehűtse, de utálom, ha felhígítja a piát. Belenézek a könyv fedőlapján lévő ijedt szemekbe, amitől a hideg hirtelen átfut a hátamon. Sin City - A sárga rohadék – hehe, jó kis cím, bár angolul mintha valahogy keményebben hangzana. Nem gond, tudjuk miről van szó. Nem is tökölök tovább, izgatottan csapom fel a fedelet. Az első oldalon koromfekete alapon nagy fehér betűk hirdetik, hogy beléptem Sin Citybe. Frank Miller bűnös városába.
Újabb korty a gabonapárlatból. Erőt merítek, mielőtt alámerülnék Basin City mocskába. Egy szexi lány és néhány nem túl bizalomgerjesztő alak kontrasztos képét követően elkezdem olvasni az első fejezetet. A sztori már ismerős. Annak a Rodriguez nevű fószernek a filmjéből. Gyorsan haladok az oldalakkal. Nem azért mert sok az egész-oldalas kép, sőt, azokon hosszasan el is időzöm. Hanem mert a tempó nagyon feszes, a szövegeket egyszerűen falom. Baszki, így mindjárt a végére is érek.
Egy öreg, kiégett zsaruról szól, akinek már döglödik a ketyegője. Éppen a nyugdíj előtt áll. Ez a Hartigan tipikus ponyvahős, öntörvényű kopó, akinek nem parancsol senki. Bírom az ilyet. Miller állítólag Piszkos Harryről mintázta. Ijesztő egy figura, egy X-alakú heg virít a homlokán, de valójában a termete, meg a durva vonalakkal rajzolt barázdált arca az, ami igazán bizarrá teszi. Szóval ez az öreg zsaru megment egy 11 éves kiscsajt, Nancy Callahan-t (Piszkos Harry!), akivel egy perverz ürge éppen valami durva dolgot készül elkövetni. Hartigan nem tököl, elintézi a fickót, és hát…khm…megcsonkítja, mondjuk így, oké?! De ez a kisköcsög nem akárki ám, hanem a város urának, a Roark nevű szenátornak a kölke, szóval Hartigan alaposan belenyúlt a szarba. Az apuci persze elintézteti Hartigan-t, nagyon durván. Mindent az ő nyakába akarnak varrni, de a zsernyák kussol, nem vall be semmit. Még miután napokon át rendszeresen elpicsázzák egykori kollégái, akkor se. Így aztán leültetik, hogy a sitten rohadjon el. Hartigan nem törik meg, tartják benne a lelket a levelek, amiket a vézna kis Nancy Callahan küldözget neki állnéven. Számára csak az a fontos, hogy a kiscsaj biztonságban legyen.
Öntök egy újabb adagot, de most már hanyagolom a jeget. Francba, már a felénél tartok, pedig csak nemrég kezdtem el. Hol is tartottam? Megvan!
Szóval eltelt 8 év, és amikor nem jön több levél, Hartigan aggódni kezd, és ezért inkább bevall mindent a szabadságáért cserébe. Kiengedik, és elindul megkeresni a már 19 éves Nancy Callahan-t, de észreveszi, hogy egy bizarr kinézetű sárga színű rohadék jár a nyomában, és az utolsó pillanatban döbben rá, hogy alaposan elcseszte. Pont ő volt az, aki elvezette őket Nancy-hez. De ekkor már késő, Nancy észrevette Hartigan-t, a hősét, a megmentőjét. Innentől már mindketten bajban vannak.
Száguldanak a fekete-fehér és sárga színű oldalak a szemem előtt, folyik az akció, mintha csak egy fura régi filmet néznék. Elképesztő dolgokat művel ez a Miller, bár ezt eddig is mindenki tudta róla. A képi és a szöveges narratíva valami elképesztő, az egész formailag kevesebb, mint egy megsárgult papírú vaskos ponyva-krimi vagy egy kopott kópiájú film noir, mégis sokkal több náluk. Ahogy olvasom, szinte hallom a fejemben Hartigan rekedtes, érces hangját, Roark gusztustalan röfögését, a vézna kis Nancy Callahan ijedten csilingelő hangját, a rendőrautók szirénáinak visszhangját. Ráizgulok, ahogy a már 19 éves Nancy izgatóan vonaglik a rúdon. Látom, ahogy Hartigan fájdalomtól eltorzult arccal a földre rogy az egyik szívroham során, az arcomhoz kapok és megpróbálom letörölni a vért a képemről, ami a péppé vert Hartigan-ről fröccsent rám. És szinte érzem az orromban annak a sárga rohadéknak a bűzét. Az egész oldalas kompozíciók adják meg a sztori hangulatát, az egész sava-borsát, a szöveg nélküli rajzok, de olykor még a koromfekete oldalak is többet mondanak szinte, mint a szavak.
És máris vége. A francba! Kiiszom a maradék whiskeyt, rágyújtok egy staubra, és közben még megnézem, a kötet végén lévő képgalériát, a 4 darab Sin City ihletésű rajzot, melyeket négy kollégájának a fantáziájára és ceruzájára bízott Miller. És hagyom magam lenyűgözni az eredeti füzetek borítóinak színes rajzait felvonultató másik galéria által. Csodálatosak, egyszerűen hiba lett volna kihagyni őket, és bár ezek jól néznek ki színesen, azért a képregény így, feketén-fehéren az igazi.
Leégett a cigim, elfogyott a piám, véget ért a negyedik Sin City kötet. Mielőtt elindulok a dolgomra, még elgondolkodom egy kicsit.
A Sin City megjelentetése az egyik legjobb dolog, ami a hazai képregénykiadással csak történhetett. Azt ember nem is hívhatja magát igazán képregény-rajongónak, ha nincs legalább egy Sin City kötet a polcán. A sárga rohadék már a negyedik a sorban, és remélhetőleg ezzel még nincs vége. Kicsit elkéstem, elismerem, már egy éve, hogy megjelent ez a kötet, de ez most mindegy. Ez egy klasszikus, bármikor újra elővehető, és akkor is ugyanígy fog hatni ránk. Sokan, sokszor elmondták már, talán már én is, de Frank Miller egy zseni. Klasszikusok alapján alkotott klasszikust. A régi ponyvák és noirok legjobb elemeit vegyítette a saját kicsit beteges fantáziájával és sajátos rajzstílusával, és létrehozott egyfajta posztmodern rajzolt film-noirt, vagy inkább hívjuk csak neo-noirnak.
Végül eszembe jut, hogy milyen hihetetlen, hogy annak idején pont a Sin City kapcsán próbálta megbélyegezni a képregényeket valami seggfej firkász. Azt hiszem, hogy a Sin Citynek legalábbis, nem kell megvédenie magát. Most pedig megyek, még el kell intéznem valakit....
"Ha a megfelelő Sikátorba fordulsz, Sin Cityben bármit megtalálsz."
Sin City – A Sárga Rohadék
Írta: Frank Miller Rajzolta: Frank Miller Fordító: Benes Attila (Heltai Olga filmfordítása alapján) Műfaj: Neo-noir, krimi Kiadó: Fumax Oldalszám: 240 oldal Ár: 3790 Ft
Már egyszer említettem, hogy nindzsabuzik vagyunk (ami ugye sokkal jobb, mintha buzi nindzsák volnánk). Só Kosugi szelleme újra köztünk jár, úgy tűnik, hogy a shinobik a közeljövőben kezdenek újra visszaszivárogni a mozivásznakra, de ez a "ninja revival" nem csak a már itt is promotált Ninja Assassin-ben, vagy a némileg komolyabb japán Kamui Gaiden-ben merül ki, itt van még az egyszerűen csak Ninja nevet kapott, és szintén bemutatásra váró amerikai produkció, ami szerintem sokkal jobbnak tűnik, mint a Ninja Assassin. A Scott Adkins nevű, eddig még nem túl ismert angol harcművész színész főszereplésével készült film látszólag szintén a modern techno-nindzsákat preferálja, ami nem is baj, elvégre haladni kell a korral. Hogy melyik film a jobb, azt majd meglátjuk és megírjuk! Addig is a badass kinézetű nindzsákat, számos ripittyára lövöldözést és pörgős karateparádét tartalmazó trailert a tovább után érdemes keresni, ugyanis ott van.
Bónusz ajándék a trailer mellé egy rakás extra, amik több és jobb minőségűbb jeleneteket is tartalmaznak a filmből, éppen ezért a spoilerekre érzékenyek kerüljék! Hogy ezek után a DVD-re mit tesznek majd extraként, azt mondjuk nem tudom. Érdeklődőket az alábbi linkre való klikkelés vezetheti eredményre: http://www.traileraddict.com/tags/ninja
Geek Alert!!! Az alábbiakban egy japán-orosz anime előzetesét tekinthetitek meg, mely ugyan már megjárt néhány fesztivált, de a világprömier még csak mostanság fog megtörténni. A sztori azt hiszem kedves lesz mindnyájunk szívének, az ugyanis telis-tele van geekségekkel. A második világháború idején egy különleges képességekkel bíró szovjet tinédzserekből álló speciális egység felveszi a harcot a megszálló német erőkkel, egészen pontosan egy gonosz okkult náci tiszttel, aki azt tervezi, hogy életre kelti a 12. századi Szent Kereszt lovagrend tagjait és hadsereget állít fel belőlük. Az ötlet orosz, a technikai kivitelezés japán (Studio 4°C), némi kanadai kontárkodással kiegészítve. Egyebet nem is kell mondanom! Kérem haladjanak
Minden nemzetnek megvannak a maga tragikusan korán eltávozott, ám ezáltal mégis halhatatlanságra ítéltetett fiatal filmes legendái, ikonjai. Japánban Yusaku Matsuda-t illeti ez a szomorú ám valahol mégis megtisztelő cím. Még nekem, J-film rajongónak is kissé megfoghatatlan az a mítosz, ami hazájában épült a mindössze 40 évet megért színész köré. A 89-ben elhunyt Matsuda élete során közel negyedszáz filmet és sorozatot forgatott "csak", de személye a mai napig rendszeres téma a japán médiában, könyvek, életrajzok jelennek meg róla folyamatosan, a filmjeit a legkülönfélébb kiadásokban kínálják, videójáték, manga és anime karaktereket mintáztak róla (Például az idehaza is méltán népszerű Cowboy Bebop főhősét, Spike Spiegel-t), a szerepeit megidéző akciófigurákról nem is beszélve. (Mellesleg pont a napokban debütált egy róla szóló dokumentumfilm is a szigetországban.)
Matsuda szexszimbólumnak, amolyan új generációs keményfiú karakternek, a 80-as években már kissé döglődő japán filmgyártás új akciósztárjának lett szánva. De a valóságban Matsuda nem volt az a kifejezett sztár típus, maga is egy kissé titokzatos ember hírében állt, és talán ennek is köszönhető ez a filmjeiben megjelenő misztikus imidzs.
Kétségkívül több volt ő, mint egy jobb sorsra érdemes fiatal színész, hiszen a tragédia önmagában még nem szül legendát. Kivételes tehetség volt, ami mellé vonzó külső és ellenállhatatlan sárm is párosult, így a japán James Dean mai napig tartó töretlen népszerűsége teljesen indokolt. Matsuda-val sajnos pont a nemzetközi karrierjének kapujában állva végzett a rák, Ridley Scott kiváló neo-noirja, a Fekete Eső forgatásakor már gyakorlatilag tisztában volt vele, hogy csak hetei vannak hátra, és sajnálatos módon már a film premierjét sem érhette meg. (Sato szerepében jócskán elhomályosította amerikai, sőt hazai kollégáit is.) Tehetsége fiában, Ryuhei-ben öröklődik tovább.
A Haruhiko Ooyabu novellájából készült Resurrection Of The Golden Wolf című nihilista bűnügyi thrillerben jócskán kamatoztathatta a fentebb felsorolt adottságait, és bár a film önmagában közel sem tökéletes, Matsuda alakításának köszönhetően mégis talán a színész egyik legemblematikusabb filmjévé vált.
Asakura (Matsuda) kettős életet él. Munkaidőben egy egyszerű és szürke hivatalnok, tipikus "salary man" egy olajvállalatnál, de munkaidőn kívül egy rafinált bűnöző és kegyetlen gyilkos, akit nem is annyira a jómód, sokkal inkább az izgalom vonz. Miután elrabol 100 millió yent a saját cégétől, rá kell jönnie, hogy a bankjegyek sorszámait figyelik, így úgy dönt, hogy kábítószerre cserélni a lóvét. A kábítószer kereskedő maffiózó azonban megpróbálja megöletni az igencsak rámenős idegent, de mint mondottam Asakura óvatos és megfontolt ember, így még idő előtt végez a rá váró gyilkosokkal, majd elegánsan távozik a droggal. De emberünk ennyivel nem éri be, és megpróbál még több pénzt szerezni a cégétől. Megtudja, hogy a fejesek saját maguk is előszeretettel sikkasztanak, így Asakura becserkészi a vállalat igazgatójának menyasszonyát, hogy az általa szerzett információk alapján megzsarolhassa a főnökeit. De nem ő az egyetlen, aki ilyen módszerekkel dolgozik, Sakurai (Sonny Chiba) egy kisstílű csaló személyében konkurenciája is akad. Hamarosan mindketten egy egyre szövevényesebb és egyre veszélyesebb zsarolási hálóba keverednek bele, ahol már nem csak yen-milliók a tét, de emberi életek is.
Asakura két személyisége csak külsőleg ellentétei egymásnak, a jelentéktelen kis irodista munkaidőben is ugyanolyan rafináltan igyekszik az eseményeket a saját javára fordítani. Főnökeit kihallgatva, illetve a szeretőként tartott nő információinak köszönhetően mindig több lépéssel előbbre jár. Főhősönknek ráadásul nem csak a sáros cégvezetőkkel, de riválisával Sakurai-al is számolnia kell, aki viszont már kevésbé profi, így a végzete őt hamar utol is éri. Asakura azonban igazi konspirátor módjára a lehető legszorultabb helyzetekből is úgy tudja magát kivágni, hogy az még az előnyére is váljon. Főnőkei persze nem is sejtik, hogy valaki belülről rombolja az ő kis bizniszüket, így még az is megtörténik, hogy ők maguk bérelik fel az látszólag ártalmatlan alkalmazottukat, hogy végezzen egyik ellenlábasukkal. Asakura végig a kezében tartja a szálakat, és könnyen térde kényszeríti a korrupt vezetőséget és a riválisait is.
Kispolgár, unatkozó playboy, zseniális bűnöző, akcióhős, enyhén bomlott elméjű junkie. Matsuda elképesztő teljesítményt nyújt a filmben, márpedig egy ilyen többszörös személyiség megformálása sosem könnyű. Többnyire macsó módra hideg és kimért, a vállalaton belül egyszerű, bólogató jelentéktelen íróasztal-huszár, és ritkán ugyan, de laza és felszabadult is tud lenni, például, mikor a hölgyemény megnyeréséről van szó. Ez a fajta tudatos tudathasadás azért nyomot hagy a valódi személyiségén is, a film vége felé ugyanis már egy kisebb fajta őrület jelei mutatkoznak meg rajta. Sonny Chiba mellékszerepe ugyancsak kellemes meglepetés, hiszen a piti zsaroló karakterében úgy is hiteles tudott lenni, hogy ez a fajta szerep nem éppen jellemző a pályafutására. A geek már csak ilyen, automatikusan a karategyilkost, a félszemű nindzsát, a hűvös bérgyilkost vagy a dühödt jakuzát látja benne, még úgy is, hogy tisztában van vele, hogy Chiba szenszei jelentős filmográfiájában számos szelídebb szerep is megtalálható. Ezt a filmet ugyan nem ő adja el a közönségnek, de nagy élmény látni ebben a nagyszerű és intelligens szerepben. Érdekességképpen megjegyzem még, hogy a cég gerinctelen vezetőit a 70-es évek jakuzafilmjeinek ikonikus alakjai, Asao Koike és Mikio Narita alakítják, ugyancsak rendkívül meggyőzően.
A történet meglehetősen komplex, hiszen mint minden kémsztoriban, itt is számos egymás ellen szervezkedő fehérgalléros bűnöző és az őket kívülről megvágni óhajtó játékos egymást keresztező akcióiról van szó, ezért természetesen alapos odafigyelés és idő szükségeltetik az egymásba fonódó szálak és a szokásos „ki-kicsoda?” tisztázásához. A filmben szerencsére az akció és a narratív részek megfelelő arányban keverednek egymással, így sem unalmasnak, sem pedig felszínesnek nem mondható, talán csak a kelleténél egy kicsivel hosszabbnak. Ugyanakkor sokszor érezhetjük úgy, hogy kihagyott ziccereket látunk, hogy ebből-abból többet és látványosabbat is ki lehetett volna hozni, de tulajdonképpen ezek nem is igazi hibák, hiszen a film így is működik, csak egyszerűen folyamatosan ott az a hiányérzet. Például az erotika és a nők szerepe kimondottan háttérbe szorult, pedig a film szinte kiált azért, hogy a 70-es évek exploitationjeiből idézzen. A történet koncepciójától (a kissé James Bond-os playboy macsó karakter miatt) egyáltalán nem lenne idegen.
A filmet a 70-es és a 80-as évek érdekesen keveredő hangulata hatja át. Egyrészt a rohamosan fejlődő Japán külsőségeiben (a szaporodó toronyházak, a színes reklámok, Asakura Lamborghini-je), másrészt a meglehetősen eklektikus módon választott zenei körítés miatt. (A funky, a flamenco, a slow jazz, és a modernebb hangszerelésű tingli-tangli diszkó ütemek jó értelembe véve szokatlan keretet adnak a jeleneteknek.)
Matsuda jutalomjátéka ez a film, melynek a legnagyobb hibája talán a túl sűrűn szőtt cselekménye és a váltakozó tempója, és persze a már emlegetett hiányérzet. Egy stílusosabb rendező keze által valószínűleg egy igazi kult-film is születhetett volna a rendkívül izgalmas történetből, de ha nem is mestermunka, nem is igazi klasszikus, a sajátos hangulata és a Matsuda alakítása miatt mindenképpen ajánlott az ínyencek számára, ezért is mozdult jó indulatúan a csillagozásom az eggyel pozitívabb irányba. Yusaku Matsuda hazánkban sosem volt igazán ismert, és félő, hogy nem is nagyon lesz, de ez rajtam ne múljék, én csak annyit tudok tenni, hogy a magam szerény eszközeivel megpróbálom ápolni a hagyatékát, és felhívom a figyelmet rá és a filmjeire, mert igazán megérdemli.
A 701-es számú női elítélt Nami Matsushima, más néven Sasori (Skorpió) visszatért!
A 70-es években készült Female Prisoner filmek nemcsak a Women In Prison szubzsáner, de a bosszúfilmek és úgy általában a japán exploitation legnagyobb klasszikusainak számítanak. (Rohadt unalmas állandóan ezzel jönni, de megkerülhetetlen, hogy megemlítsük, hogy a Kill Bill egyik fő ihletőiről van szó.) Ezekben a kultikus rangra emelkedett filmekben (egészen pontosan az első négyben) az igéző szemekkel megáldott, gyönyörű Meiko Kaji alakította a végzet asszonyát, aminek köszönhetően a szerep örökre összeforrt a nevével, és ezt még a számtalan silány minőségű V-cinema kategóriás folytatás sem tudja elfeledtetni.
Az eredetileg Tooru Shinohara mangájának főhősnőjeként megfogant karakter tavaly egy japán/hongkongi koprodukció és Jo Ma rendező által reinkarnálódott, egyenest egy vizuálisan impozáns, furcsa, hipnotikus hangulatú akciófilmbe.
A Sasori nagyobb részben hongkongi, mint japán (Mizuno mellett Ryo Ishibashi és Nana Natsume érkezett még Japánból, illetve produceri szinten van még japán jelenlét) gyártmány, és sajnos azt kell, hogy mondjam, szerencsénkre. Japánban mostanság a spórolás és az elborultság jellemzi a zsánerfilmgyártást, odahaza ebből valószínűleg egy újabb olcsó videófilm lett volna hatásvadász gore effektekkel és rengeteg művérrel, így viszont egy rettentő erős hangulattal megspékelt, melankolikus-romantikus „badass” akciófilm született, kung-fu és wuxia elemekkel, ami így leírva persze kissé ijesztő, de a valóságban tényleg ilyen sokféle ízű a dolog, de ez szerencsére a javára vált.
A sztori szerkezete itt is a régi Sasori filmek menetét követi, vagyis a női börtönös első fél végül a véres leszámolásokra épülő epikus bosszúdrámába torkollik.
Nami éppen vacsorát főz, miközben várja haza rendőr vőlegényét Hei Tai-t (Dylan Kuo), jövendőbeli apósát és sógornőjét, amikor is egy bizarr bérgyilkosokból álló trió jelenik meg hívatlanul. A gyilkosok végeznek az apósjelölttel, és rákényszerítik Nami-t, hogy ölje meg Hei Tai nővérét, vagy különben ők ölik meg a szeretett férfit. Nami kénytelen meghozni a nehéz döntést és Hei Tai szeme láttára leszúrja a lányt. Ezután természetesen börtönbe kerül, méghozzá egy rendkívül veszélyes női börtönbe. Ott, ahogy az lenni szokott a rabtársak állandóan vegzálják, az igazgató pedig perverz vágyait szeretné kiélni rajta. Nami-t mindez kevésbé bántja, mint a boldogságának elvesztése, és az a tudat, hogy Hei Tai gyűlöli őt. A sitten a túlélés érdekében Nami kénytelen megtanulni harcolni, majd miután kinyírja a zaklatóit, meglehetősen fura módon kijut a börtönből. Egy titokzatos kung-fu mester (Simon Yam) talál rá, aki aztán egy gyorstalpaló harci tanfolyam segítségével befejezi Nami képzését. A lány készen áll a bosszúra…
Ha lett volna beleszólásom a film előkészületeibe, tervezésébe, én magam is Miki Mizuno-t (Slit-mouthed Woman) ajánlottam volna a címszerepbe. Több okból is. Tudtommal jelenleg nincs túl sok erős női karakter a japán filmiparban, másrészt pedig Miki Mizuno több, mint ideális jelölt. A személyes kedvencemnek is számító 35 éves hölgyemény ugyanis a szerep által megkövetelt összes kritériumnak tökéletesen megfelel. Egykori modell karrierje a nőiességét támasztja alá, a Yasuaki Kurata Action Club-béli tagsága pedig a harcművészeti tudását. Mizuno asszonyság ráadásul színészként sem kezdő, a 90-es évek elejétől kezdve folyamatosan forgat, persze főleg akciófilmeket. A Sasori-ban tökéletesen helyt is áll, színészi feladatok ugyanúgy vártak rá, mint akciókoreográfiák, bár a megtört, egykedvű nő és a bosszúra éhes megvadult némber a két véglet, de hát ez a karakter lényege is. Mindenesetre Mizuno szemében is van valami abból a fájdalommal vegyült dühből, ami Kaji kisasszonyt is ikonikussá tette.
A hongkongi filmekre jellemző kissé elrugaszkodott harcjelenetek engem némileg zavartak (főleg a többméteres, egyenes vonalú repkedések), bár ez ízlés kérdése, de összességében látványos, kőkemény harcjeleneteket kapunk, bár kicsit több vért szerintem elbírt volna még a dolog, de nem kizárt, hogy van a filmből egy szaftosabb verzió is, mivel a pikánsabb jelenetek sem igazán tobzódnak, pedig egy női börtönös film cicik nélkül ugye nem az igazi.
A film ereje elsősorban azonban a megvalósításában, egészen pontosan a hangulati elemekben rejlik, a kiváló operatőri bravúrokban, a színes, neonfényes látványvilágban, a melankóliával teli belassított álomszerű jelenetekben és főként a nagyon eltalált zenében. Mindez valójában nem is számít annyira újdonságnak, az eredeti filmek némelyikére is hasonló atmoszféra volt jellemző. Aki hozzám hasonlóan érzékeny az ilyesmire, és sokat ad a hangulatra, az könnyebben szemet hunyhat a film hibái felett is. A Sasori esetében a szűk keresztmetszet talán maga a történet, amiben akadnak kicsit zavaros szegmensek, és a gyilkosok indítékának magyarázata is kissé porban hagyott lett, de egy bosszúfilm esetében ez utóbbiak sokszor amúgy is csak másodlagosak.
A Sasori név újra szép lett, méltó régi nagy híréhez, bár kicsit fáj a szívem, amiért ezt nem teljesen a japán filmgyártás számlájára írhatjuk. Ha remake-nek tekintjük, tulajdonképpen akkor is elégedettek lehetünk, persze azt nem mondom, hogy remélem, hogy egy új sorozat kezdete lesz ez a film, de mindenesetre nem bánnám, ha Miki Mizuno-t többet látnám ilyen összeszedettebb alkotásokban is, nem mintha a Hard Revenge Milli: Bloody Battle karate trancsírparádéját nem úgy várnám, mint a messiást.
Sasori (2008)
Rendezte: Joe Ma Szereplők: Miki Mizuno, Dylan Kou, Nana Natsume, Ryo Ishibashi, Simon Yam, Suet Lam, Emme Wong Fényképezte: Kwong-hung Chan Zene: Lincoln Lo
Két korábban megkezdett sorozatunkat igyekszem most egyszerre rezurrektálni: a különféle Golgo 13 feldolgozásokat bemutató szériánkat, és a Grindhouse Klassix alá besorakoztatott Sonny Chiba klasszikusokat taglaló rovatunkat, amit hát…izé…szóval csúnyán hanyagoltam és emiatt most ég is a pofám rendesen. Na de akkor most jöjjön ez az elfeledett, majd újra felfedezett igazi akciófilm-opusz, vagyis a Golgo 13 manga második élőszereplős filmes feldolgozása, a főszerepben kivel mással, mint Sonny „gyilkos ököl, gyilkos láb, gyilkos szemöldök” Chiba-val! GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 9.
Duke Togo először 1973-ban mászott át a manga lapjairól a filmvászonra, a legendás exploitation rendező Junya Sato, és a japán szupersztár Ken Takakura főszereplésével (a japán filmtörténetben kevéssé járatosak Ridley Scott Fekete Eső-jéből ismerhetik őt, mint Matsumoto felügyelő, aki beszéli azt a kurva angolt), és bár a film rosszul éppen nem szerepelt, a manga atyja Takao Saito nem volt teljesen elégedett a karakter megformálásával, így végül Takakura nem ismételhette meg a szerepet. 4 évvel később újabb próbálkozás történt, akkor egy szintén kultikus exploitation rendező, Yukio Noda vette kézbe a direktori hangosbeszélőt, hogy azzal ordibáljon a főszereplőnek, a sikerei csúcsán lévő Sonny Chiba-nak, és bár ez utóbbi alkotás sem váltotta meg a világot, a kultfilmek csarnoka máig visszhangozza a címét, és nem mellesleg még John Woo-t is megihlette, akinek a Bérgyilkos című kultklasszikusában találhatják meg a szemfülesek ennek a nyomait.
A Golgo 13 abban is hasonlít az előképének is tekinthető James Bond-ra, hogy az alapsztorinak itt is vannak szabályai, vagyis a nők, szex, külföldi tájak, gonosz megalomán ellenfél és a sok akció nélkülözhetetlen. Ezúttal egy nagy maffiaszindikátus béreli fel Duke Togo-t, hogy az menjen Hong-Kongba és végezzen egyik renegát emberükkel Mr. Chou-val, aki a saját szakállára kezdett el dolgozni. A maffiának azért van szüksége emberünkre, mert a Chou után küldött bérgyilkosok mindegyike a megérkezés után nem sokkal a kikötőben bukkant felt, csak hogy éppenséggel a víz alól és felpüffedt állapotban. Duke Togo (aki annyira profi, hogy a keze védelmének érdekében még kezet sem fog a megbízójával) elvállalja a megbízást, de a dolgát kicsit megnehezíti, hogy a hong-kongi rendőrség is szeretné Chou-t elkapni. Chou a médiában a sikeres filantróp üzletember szerepében tetszeleg, ezért Sminny nyomozónak (Callan Leung) is nehéz dolga van, mivel a felettesei nem nézik jó szemmel, hogy az elszánt rendőr egy ilyen köztiszteletben álló személyt vegzál folyamatosan. Közben megérkezik Hong-Kongba Duke Togo is, és miután az egyik este kénytelen nyakonverni néhány Chou-hoz köthető banditát, hamarosan híre megy, hogy újabb bérgyilkos érkezett a városba, és ez a leleplezés nem tesz éppen jót a munkamorálnak.
Sminny egyik beépített ügynöke (Etsuko „Sárkánylédi” Shihomi sajnos csak epizódnyi szerepben) ezalatt megtudja, hogy hol van Chou titkos droglaborja, és bár elkapják a lányt, az infó mégis eljut a rendőrökhöz. Mikor azok kivonulnak a helyszínre, egy rövid tűzharcot követően az épület a bizonyítékokkal együtt a levegőbe repül, így Sminny újra hoppon marad. Togo viszont remek helyet talált, ahonnan célba veheti Chou-t, de az utolsó pillanatban azonban valaki más lövi le a célpontot. A rendőrség természetesen biztos benne, hogy a hírhedt Golgo 13 volt a merénylő, akinek viszont most ki kell derítenie, hogy ki előzte meg és hogy miért? Úgy néz ki, hogy nem is Chou volt az igazi nagykutya…
A Golgo 13: Kowloon Assignment egy B-kategóriás akciófilm a japán grindhouse korszak aranykorából, és mint ilyen, egyszerű és nagyszerű, de mindenekelőtt rendkívül szórakoztató. A történet nem túl komplikált, a karakterek végtelenül leegyszerűsítettek, a helyszínek változatosak, a tempó pedig szélsebes. Vagyis tökéletesen képregényszerű, vagy akkor legyünk pontosak, mangaszerű az egész.
Kétségtelen, hogy Sonny Chiba egymaga számít a film lelkének, méghozzá úgy, hogy alig szólal meg, és gyakorlatilag egyetlen arcizmát sem kell mozdítania hozzá, vagyis rendkívül jól hozza a hűvös, profi, hidegfejű bérgyilkost. Gondoljunk csak bele! Duke Togo megformálására ki más lett volna a legalkalmasabb a 70-es évek Ázsiájában, mint Sonny Chiba, aki szinte mindenben tökéletesen megfelelt a karakter által támasztott követelményeknek. Egy elegáns, ellenállhatatlanul férfias, rezzenéstelen arcú macsó, aki mellesleg a harcművészeti ismereteinek köszönhetően már önmaga is egy halálos fegyver, és ráadásul a manga karakteréhez hasonló terebélyes szemöldökkel is rendelkezik (a filmben erre azért a sminkesek is rásegítettek). Több, mint ideális választás. Sonny-nak ráadásul a szereptípus nem volt teljesen ismeretlen, hiszen a Street Fighter trilógiában szintén egy Duke Togo-hoz hasonlatos amorális gyilkológépet alakított, aki számára ugyancsak nem létezett lehetetlen feladat, bár tény, hogy Tsurugi főleg a közelharcban volt hatékony, de mondjuk abban aztán bitangmód.
Persze nem lehet mindent megoldani az Armalite M16-os távcsöves puskával, így emberünk itt is kénytelen olykor néhány saller kiosztásával helyrebillenteni az univerzum és a saját lelki egyensúlyát, és néhány esetben elcsattan néhány pofon és láb is, de ettől függetlenül ez még nem egy karatefilm. Természetesen szex és nők nélkül nem is létezik Golgo 13 produkció, és brit kollégájához hasonlóan Duke Togo is két nőt fektet meg egyetlen film alatt, az egyik az általa korábban megmentett fiatal nő, aki mellesleg egyből belezúg a férfiba, a másik pedig Chou rendkívül szexi, ám halálos özvegye, aki a kufirc közben próbálja megöletni hősünket. Duke természetesen kiszagolja a veszélyt („Legközelebb bizonyosodj meg róla, hogy a gyilkos ugyanazt a parfümöt használja, mint te.” - mondanom sem kell, hogy a hölgynek nem lesz olyan, hogy legközelebb…), így az aktus során végül Golgo 13 mindkét fegyvere elsül.
Az akció folyamatos, hiszen nem csak Golgo vadászik a prédára,de ő rá is vadászik a rendőrség és az alvilág egyszerre. Chiba rúg, lő (és persze mindig az áldozat homlokának kellős közepébe talál), van amikor a kettőt egyszerre is, de olykor vascsövet állít bele az őt üldöző haramiába, valamint nagyszerű az a megmozdulása is, amikor az egyik támadó lábfejét a földhöz szögezi egy késsel, majd egy forduló rúgással úgy küldi pofán a delikvenst, hogy a többit innen már könnyen elképzelhetjük. Egy igazán jól sikerült utcai üldözést is kapunk Hong-Kong utcáin, amiben az a legviccesebb, hogy az utcai tömeg reakciója olykor teljesen hiteles, mivel a messziről fényképezett jeleneteknél (ahol az emberek valószínűleg nem látták a stábot) igencsak furán és értetlenül nézik az emeletes buszokon és lámpavasakon csimpaszkodó bozontos szemöldökű férfit, ám a közelebbről felvett jeleneteknél már szinte mindenki a kamerába bámul, ami a filmnek nem árt különösebben, a nézők számára viszont elég vicces. De persze rajtunk áll, hogy mennyire vesszük az egészet komolyan, és hogy fennakadunk-e olyan további apróságokon, hogy pl. a lábon lőtt főhősön pár jelenettel később még egy nyamvadt heget se látunk azon a helyen, vagy azon, hogy ha tényleg annyira profi ez a Golgo, akkor miért gondolja, hogy ha az újságba rejtett távcsövön keresztül kukkol a nyílt utcán, akkor az majd nem lesz feltűnő. Mert egyébként marhára az. Véleményem szerint az ilyen bakik is a film hangulat-faktorát emelik, ez pedig csakis a mi hasznunkra válik.
A Golgo 13: Kowloon Assignment egy pörgős, übermacsó exploitation extravaganza, képregényes történettel, képregényes karakterekkel, mindezt a kor laza, funkys zenéjével és atmoszférájával kísérve. Manga-adaptációnak sem utolsó, de egyáltalán nincs szükség hozzá semmiféle mangás előismeretre, önálló akciófilmként is remekül helytáll. A további Golgo 13 filmek elmaradásának egyébként prózai okai voltak, vagyis a pénz. A Golgo történetek szinte mindig külföldön játszódnak, és ez bizony felemészti a költségvetést rendesen. (Az első film Iránban forgott, ahol már akkoriban sem volt probléma- és bürokráciamentes a forgatás.) Ez sajnálatos, de szerencsére az anime piac ezért nem hagyta cserben a rajongókat és a két film után nemrég egy 50 részes sorozatot is készített, ami igencsak kiváló lett. Ez a film talán nem a legjobb Sonny Chiba film, és talán nem is a legjobb Golgo adaptáció, de hogy a 70-es évek egyik legfaszább naiv akciómozija, az olyan biztos, mint Duke Togo keze a ravaszon!
Golgo 13: Kowloon Assignment (1977) Gorugo Sātīn Kûron no kubi
Ördög és pokol, micsoda impozáns kis nyálcsorgatásra ingerlő trailer! Angyalok és démonok, poszt-apokaliptika és Dennis Quaid. A Legion sztorija pisztáciahéjban: a bibliai végitélet utáni világban néhány ember egy kamionos pihenőben reked valahol a dél-nyugaton, és hamarosan kiderül, hogy a pincérnő a szíve alatt hordja az új Messiást. Aki még ezt az előzetest elnézve is fanyalog, azt már tényleg nem tudom, hogy mivel lehetne felcsigázni. Pedig biztos lesznek ilyenek...
Sokáig próbáltam ellenállni a Death Note-nak, de végül engem is beszippantott. Pedig nem is olyan régen még abszolút semmit nem tudtam róla, csak laikus külső szemlélőként tapasztaltam, hogy a világ mangafíl közönségét mennyire megbabonázta ez az egész ”brand”. Manga, animesorozat, és élőszereplős filmek, sőt, még egy regény és videójátékok is szerepelnek a repertoárban. Népszerűségüket jól mutatja, hogy az első három és egyben legfontosabb médium már debütált itthon is, az animesorozatot két csatorna (igaz nem országos) is műsorára tűzte, és már DVD-n is hozzáférhető, a filmeket pedig moziban, majd a tv-ben is láthattuk, és egy éve már magát a mangát is olvashatjuk.
A Mangafan kiadó tehát valamilyen szinten a biztosra fogadott, mikor a Death Note kiadása mellett döntött, és jó eséllyel ez a cím is lesz a kiadó zászlóshajója. Még úgy is, hogy a rajongótábor jelentős része már valószínűleg kívülről fújja az egészet a külföldi beszerzéseknek és mindenféle scanlation-öknek köszönhetően.
Oba Tsugumi író és Obata Takeshi mangaka közös közreműködéséből született ez a 12 kötetes mangaszéria, mely eredetileg 2003-ban, a Weekly Shōnen Jump című magazinban jelent meg, majd miután kötetek formájában is megjelent, egyből az eladási listák élére is ugrott. Ezt természetesen hamarosan követték a külföldi kiadások is, köztük a magyar.
Az alapszitu morbid, de szerencsére sok lehetőséget is rejt magában. Ryuk a halálisten elvesztette a Halállistáját, amit a Földön egy Yagami Light nevű eminens diák talál meg. A Halállista szabályai szerint, aki megtalálja, annak nem csók jár, hanem a lista birtokjoga, azaz onnantól ő használhatja azt. Akinek a neve a listába kerül, annak harangoztak, vagyis az illető hamarosan feldobja a pacskert. A lista mellé még jár maga Ryuk is, akit csak a lista aktuális tulajdonosa láthat, hallhat. Light, aki amúgy is nagyon unta már a kispolgári jófiúságot, a lista segítségével nem éppen szerény életcélt talált magának: egy tökéletes világot akar teremteni, vagyis meg akarja tisztítani a Földet a gonoszságtól, ezért szépen sorban nekiáll kigyomlálni a bűnöző elemeket, akiket a média gyakorlatilag tálcán kínál neki azzal, hogy megmutatja őket, ráadásul Light apja a rendőrség egyik magas rangú nyomozója, így fontos belső információkhoz is juthat. Light élvezi a hatalmat, és már egyfajta Istennek képzeli magát. A rendőrség a titokzatos gyilkost Kira-nak nevezi el (a Killer japánosan ejtve), és minden eszközzel megpróbálja felhajtani az önbíráskodó fantomot, de ha Light/Kira úgy látja, hogy kiléte veszélybe kerül, akkor attól sem riad vissza, hogy még a rendőrség sorait is megritkítsa. De komoly ellenfele akad a még titokzatosabb és kissé furcsa L személyében, aki legalább ugyanolyan zseniális elme, mint Kira, és aki a rendőrség munkáját segítve próbál Kira nyomára akadni. A Death Note kettejük bravúros szellemi párharcáról, vagy ha úgy tetszik egymás elleni macska-macska játszmájáról szól. A listának még számos szabálya van, ezeket Light is fokozatosan ismeri meg, és nagyon ötletesen a kötetek fejezetei között össze is foglaltattatnak a számunkra.
Az első kötetben miután Light birtokába kerül a lista és megismerkedik Ryuk-kal, a fiú rögtön ki is próbálja az új szerzeményt. Ryuk-nak pártatlannak kell maradnia, de feltétlenül szimpatizál a fiú megszállottságával és éles eszével. Közben a rendőrség és az Interpol is felfigyel a sok gyanús halálesetre, melyek oka általában szívroham. Light apjának vezetésével speciális nyomozócsoportot alakítanak, és L segítségével hamarosan jelentős következtetésekre jutnak, Light pedig eközben egyre többet tud meg a listáról, például, hogy az áldozatoknak a nevét és a kinézetét is ismernie kell, valamint, hogy akár a halál körülményeit is befolyásolhatja. A második kötetben folytatódik a párharc Kira és a rendőrség, illetve L között. A fiú gyanúsított lesz, és ezért egy FBI ügynököt állítanak rá, de Kira erre rájön és végez vele, ezzel viszont tovább erősítve a gyanút maga ellen. L felhatalmazást kér, hogy Light szobáját bekamerázzák, de a fiú a fokozott óvatosságának köszönhetően erre is rájön, így ügyesen elkerüli a lebukást. A rendőrök eközben szintén egyre több dologra jönnek rá a gyilkosságok természetét illetően. A harmadik kötet során L, aki még mindig gyanúsítottként kezeli Light-ot, felfedi magát a fiú előtt, sőt arra kéri, hogy segítsen neki a nyomozásban. Abban bízik, hogy talán elárulja magát, Kira pedig úgy gondolja, hogy így könnyebb lesz a lebukást elkerülni. Mindketten meglepődnek, mikor az eddigiekhez képest szokatlan halálesetek történnek, és úgy néz ki, hogy van egy második Kira is.
A Death Note zsenialitása a rettentő alapossággal átgondolt, közben pedig végig feszült és izgalmas történetben rejlik, mely szó szerint olvastatja magát. Minden mondatnak, szónak, eseménynek jelentősége van, és minden egyes cselekedet befolyással bír a későbbiekre. Elképesztő írói tehetség és nem szokványos elme kell egy ilyen sztori megírásához. Olyan, mint valamiféle szövevényes pszicho-krimi, ám valahogy a Death Note esetében mégis sokkalta könnyebb az egészet felfogni. Nincs üresjárata, nem kezd elterelő mellékszálakba az író, nem próbál egyik karakterre sem ráerőltetni semmilyen felesleges jellemrajzot, a szereplők a történettel együtt formálódnak, de soha nem kapunk többet belőlük, mint amire feltétlenül szükség van, mégis úgy érezhetjük, hogy mindent tudunk róluk. Yagami Light jóképű, ám hűvös, magába zárkózó tinédzser, akiről valóban elhisszük ezt a fajta megszállottságot, mivel nincs is veszélyesebb egy unatkozó nagyszerű elménél, mikor hatalmat kap. L maga a titokzatosság, egyelőre nem is tudunk meg róla semmit, pedig nagy szemei, üres tekintete és szokatlan testhelyzetei miatt már ránézésre sem éppen szokványos fiatalember. Ryuk pedig Halálisten létére egy eléggé bohókás figura.
A történet gördülékenysége példát mutató lehetne, mangakötetet még ilyen gyorsan nem olvastam ki, pedig azzal sem vádolható, hogy sok akció és kevés szöveg van benne, éppen ellenkezőleg. A rajzokról is csak elismerően nyilatkozhatok, egyáltalán nem spórolós, aprólékos, minden részletre kitérő realista rajzok, melyekben minden szereplő jól elkülöníthető a másiktól. A hátterek is mind kidolgozottak, a szereplők arcai jól tükrözik az aktuális hangulatukat, és amit mindenképpen megjegyeznék, hogy Obata elképesztően szép női arcokat tud rajzolni, Sayu, Light kishúga bájos és cuki, de az FBI ügynök özvegye Naomi a legszebb női manga karakter, amit manapság láttam. Ami a küllemet illeti, a Death Note kötetek egyértelműen az idehaza megjelent legszebb mangák, a külső pordzsekik (a dust jacket magyarosítva by én) szinte külön műalkotások, enyhén gótikus hangulatúak, figyelemfelkeltőek és szép színesek. Polcunk éke lehet majd a teljes sorozat. Sajnos a belső színes oldalakról kénytelenek vagyunk lemondani (gondolom költségtakarékos megalkúvásról lehet szó), és extrák sem nagyon vannak (ezek mondjuk nekem annyira nem is hiányoznak), az első kötet végén van két kis illúzióromboló strip, meg pár rövid mondat az alkotókról, a szokásos „utálja a spenótot, de szereti a sört” stílusban.
Be kell, hogy valljam, tévedtem, mikor előítéletesen azt gondoltam, hogy a Death Note nem más, mint az emo-s ifjúság egyik túlhypeolt bestsellere. Ez ugyanis egy remekül kitalált misztikus pszichológiai thriller/krimi, ami valóban minden korú és nemű ember számára ajánlható, és ami véleményem szerint kimondottan mangára termett mű, nyugati képregényben nem is igazán lehetne jól megalkotni. Engem már a sorozat negyede is teljesen felcsigázott, és a manga után mindenképpen próbát fogok tenni az animével és a filmekkel is. Ha nem is a legjobb, de a leginkább ajánlható manga a hazai piacon. (A hazai kiadás azóta már a negyedik kötetnél tart!)
Death Note – A Halállista #1-3
Írta: Oba Tsugumi Rajzolta: Obata Takeshi Fordító: Nikolényi Gergely Típus: Shonen Kiadó: Mangafan Oldalszám: ~ 200 oldal Ár: 2000 Ft
A Geekz szerkesztőségének egy része fanatikus ninjarajongó (velem az élen!), szóval az alábbi trailer jó esetben orgazmus közeli állapotba hozza őket, rosszabb esetben konkrétan orgazmust is okoz. James McTeigue rendező és a Wachowski fivérek (vagy nővérek?) filmje persze már egy ilyen stílusos modern nindzsa-akciófilm lesz, tele speckó effektekkel, de hát ki nem tojja le, ha egyszer vannak benne nindzsák!!!!!! (Vagyis vanzsák!)
Ígéretes trash, igazi horror legendákkal és korunk legszexibb pornószínésznőjével. A filmben egy nem túl sikeres rendező(David Hess) embereket gyilkol, hogy azok testrészeit kellékként használja fel a következő filmjében.
Ki gondolta volna, hogy majd látunk valaha olyan filmet, amiben Jackie Chan nem képes elbánni néhány kötekedő suhanccal, viszont parancsra embert öl? Ki hitte volna, hogy láthatjuk majd egyszer, amint a burleszk-kungfu császára éppen egy prostival kefél? Ki gondolta, hogy Jackie egyszer majd egy keserű emberi drámával elkevert véres gengszterfilmben fog grimaszok és akrobatikus mutatványok nélkül, komolyan színészkedni? Szerintem senki, maximum csak reméltük. Hát íme!
Jackie Chan sem lesz már fiatalabb és ezt ő is tudja. Az utóbbi időben többször is hangot adott azon vágyainak, miszerint a visszavonulása előtt még szeretne komolyabb, tartalmasabb filmeket is forgatni, lehetőleg nagyobb hollywoodi nevekkel, vagyis kicsit kilépni a könnyed harcművészeti akciófilmek humoros főhősének már alaposan bepállott karakteréből. A Derek Yee rendezővel forgatott Shinjuku Incident talán az első komoly lépés lehet a cél felé vezető úton. A film kicsit lassan született meg, a rendező ugyanis annyira ragaszkodott Jackie-hez (akivel egyébként régi barátok), hogy hajlandó volt éveket várni az elfoglalt sztárra.
A 90-es évek elején Steelhead a kínai traktorszerelő szerelme, Xiu Xiu (Xu Jinglei) után indul Japánba. Papírok nélkül, illegális bevándorlóként érkezik meg Tokióba, ahol Jie (Daniel Wu) nevű cimborája és a többi kínai bevándorló segítségével próbál megélni úgy-ahogy tud, lehetőleg minél becsületesebben, de előbb-utóbb rákényszerül, hogy piti balhékban is részt vegyen. Teljesen lesújtja, miután megtudja, hogy Xiu Xiu azóta az egyik jakuza csoport főnökének, Eguchi-nak (Masaya Kato, korábban egyébként Ken Watanabe volt a szerepre szánva) a felesége lett. Amikor Steelhead megmenti Eguchi életét, a hálás oyabun felfogadja őt testőrének, és a szolgáltatásokért cserébe pénzt és saját területet ad neki. Steelhead azonban nem igazán tud mit kezdeni a hatalommal, ő nem akar többet, mint legálisan élni és dolgozni Japánban, de a barátai viszont másképpen gondolkodnak. A kábítószer megjelenésével együtt megindul a belső bomlás, ráadásul az Eguchi-val kötött szövetség is igencsak csípi a többi jakuzaklán szemét.
A film valóban inkább a dráma felé húz, ezért szélsebes tempóra ne is számítsunk, ugyanakkor mint gengszterfilm sem vall kudarcot. A Shinjuku Incident a sztorit tekintve akár a kínai Sebhelyesarcú is lehetne, és eleinte látszólag ugyanazt a klasszikus felemelkedés sablont is követi, de Tony Montana-val szemben Steelhead egy erkölcsös, állandóan a morális kételyeivel küzdő figura, aki igazából a légynek sem tud, illetve nem is akar ártani. Nem a hatalomvágy és nem is a pénz hajtja, mindössze biztonságos életre vágyik saját maga és a barátai számára. A bűnözésre is csak a csalódottság, a kilátástalanság és a többi ázsiai banda zaklatásai miatt adta a fejét. Társai eleinte tisztelik, és kiállnak mellette, de a pénz és a hatalom nagy úr, és ezzel a szelíd magatartással nem lehet túlélni Shinjuku-ban. A második félidőben már természetesen jobban felpörögnek az események, több lesz az akció is, és ezzel együtt már gyakrabban folyik a vér is, a jakuzák ugyanis nem igazán válogatnak se időben, se helyszínben, sem pedig fegyverben, ha leszámolásról van szó. Persze a legnagyobb és abszolúte nem hősies „bloodshed” a végére jut, ahol sajnos a jakuzák félelmetes ostroma kicsit kaotikusra sikerült, és a sötét helyszín is sokszor inkább csak sejttet, mint mutat. Mindenesetre valószínűleg ez Jackie legvéresebb mozija, bár szerintem egy kicsit még több is belefért volna, de hát ugye ez mégiscsak elsősorban egy dráma!
És ha már dráma! Jackie alakításáról nehéz nyilatkozni, mivel az általa megformált karakter eleve egy szolid, mérsékelt temperamentumú egyszerű kis figura, amihez azért különösebb erőfeszítéssel járó színészi játék nem igényeltetett. Valljuk be Jackie-t gyakorlatilag sokszor még a sokadrangú mellékszereplők is lejátsszák a vászonról, illetve a képernyőről, de azért a képességeihez mérten, nagyon is tisztességesen oldotta meg a feladatot. (Bevallom nekem azért eleinte nehéz volt megemészteni ezt az olykor teljesen kiszolgáltatott, elveszettnek tűnő karaktert, mert hát a berögződés ugye bennünk van, és ugye az ember automatikusan várja azt a falra felfutós, hátraszaltós rúgást, azt a kabátot a fejre húzós trükköt, meg hogy egy fejtetőre mért ütés után bizarr grimasszal a képén megrázza az öklét fájdalmában.) A Jie-t alakító Daniel Wu játéka viszont mindenképpen említésre méltó, és neki is volt a legnehezebb dolga, mivel az ő karaktere az, aki a film során a legnagyobb átalakuláson megy keresztül, a barátságos, megnyerő fiatalemberből előbb egy megtört és csalódott férfi, majd egy pszichopata junkie válik. (A másik legenda Yasuaki Kurata sajnos ezúttal is csak epizodikus szerepet kapott, mint kíméletlen jakuzafőnök.)
A film technikailag nem különösebben figyelemreméltó, a sztori viszont valójában csak a szokásos gyermekbetegségekkel küzd, vagyis itt-ott ráfért volna még némi utómunka, kicsit több fordulat bele, talán némi támpont sem ártott volna, hogy mennyi idő is telt el közben, valamint néhány karakter kaphatott volna valamivel több funkciót is (a várt romantika pl. nem bontakozott ki, így Jackie újdonsült barátnője ha nem is felesleges, de mindenesetre üresen hagyott karakter lett), de összességében azért kerek minden.
A film valójában attól jó, hogy nem kapatja el magát egyik irányba se. A drámai rész sosem megy át túl szentimentálisba, a tempó sem lesz túl cammogós, de eszetlen akciófilmmé sem aljasodik le. A határon mozog valahol, és sajnos pont azt érzem, hogy emiatt fog sokaknál bukni a film. Személy szerint én magam is többet áldoztam volna az akció oltárán, de Jackie Chan saját elmondása szerint nem csak a komikust akarta szögre akasztani egy időre, hanem az akcióhőst is. A Shinjuku Incident viszont így is pont olyan amilyennek vártam: egy kemény gengszterdráma jakuzákkal, ázsiai bandákkal, véres leszámolásokkal és egy a sötétebb oldalát is megmutató Jackie Chan-nel. Nem hibátlan, de igencsak meggyőző bemutatkozás a részéről.
(Az Ázsia szerte áprilisban debütált film végül Kínában mégiscsak tiltólistára került.)
Noboru Iguchi a Machine Girl után most robotgésákat szabadít rá a gyanútlan nézőkre. Az új japán exploitation nagymestere minden alkalommal sikeresen felülmúlja önmagát a vér és az elborult ötletek mennyiségét tekintve, mint látható, ez most is sikerült. De a trailer mindent elmond helyettem (a lánctalpas gésamobil azért már tényleg durva):
A japánok aztán nem a szarral dobálóznak (bár én speciel láttam olyat pornót is tőlük)! A Mobile Suit Gundam animeszéria 30.-ik évfordulójára Tokióban megépítették a Gundam robot 1/1 méretű mását, mint az az alábbi videón is látható. A 18 méter magas (az kb. 6 emelet!), fémből és üvegszálból készült gépóriás világít, füstöl, pörög a feje, hangokat ad ki magából, de még az is lehet, hogy titkos protonágyúja is van, amivel majd betámadja Észak-Koreát. A nagy évfordulós ünnepség július 10-én lesz, akkor majd kiderül. A tovább után pedig egy másik videón jobban érzékelhetjük a gigarobi méreteit.
Ahol vámpír van, ott mindig kell, hogy legyen valaki, aki vadászik is rájuk. És kiből lehet a legjobb, leghatékonyabb vadász? Hát abból, aki nem fél tőlük, mert jól ismeri minden gyengéjüket. Abból, aki maga is megtapasztalta már a vér ízét, és a vérszomj kínzó érzését. Abból, aki maga is félig vámpír. Egy Dhampir!
A vérszopók különösen gyakori szereplői a nyugati típusú képregényeknek, de az európai történelemért, kultúráért és mitológiáért nagyfokú érdeklődést és rajongást mutató japánok is előszeretettel nyúlnak a vámpír témához a mangák, illetve az animék során. Akárcsak a filmek esetében, itt is egy már végletekig kiaknázott témakörről beszélhetünk, így manapság már igazán nehéz újat, vagy bármi eredetit alkotni benne. A vámpírokra vadászó félig vámpír, félig ember dhampirok (többféle írásmód és kiejtés forog a köztudatban) eredetileg szintén a kelet-európai vámpírfolklór teremtményei, de a fikciós irodalom igazából csak az utóbbi időben fedezte fel magának őket, hogy a sablonos történetekbe némi friss vért pumpáljanak általuk, ám hamarosan már pont ezek a félvér főhősök váltak a műfaj legnagyobb kliséjévé. (Gondoljunk csak Pengére, a Dampyr Harlan Drakájára, vagy a szexi Bloodraynere, illetve az Underworld nem kevésbé csábos főhősnőjére.)
A Fumax által prezentált D, a vámpírvadász mangasorozat szintén dhampir főhőse ismerős lehet a hazai közönség számára is, hiszen a 2000-ben készült D, a vámpírvadász: Vérszomj alcímmel ellátott látványos és lenyűgöző hangulatú egész estés anime egy ideje már a hazai rajongók polcát is nyomhatja. D karakterét és annak világát a japán Stephen King, Hideyuki Kikuchi teremtette meg (az illusztrátor Yoshitaka Amano-val közösen), aki a 80-as évek elejétől fogva rendszeresen szállítja az újabb és újabb D, a vámpírvadász regényeket, lassan már a 19-ediket. (Kikuchi két másik jelentős műve, a Demon City Shinjuku, illetve a Wicked City már szintén többféle feldolgozást is megért.) Érdekes módon a regényfolyam mangára való adaptálása viszonylag sokat váratott magára, mindössze pár éve jutott csak a szerző és a Digital Manga Publishing fejeseinek eszébe, hogy talán meg kellene cserélni a regényekben lévő szövegek és illusztrációk arányát. A feladatot egy kezdő női mangakára, bizonyos Saiko Takaki-ra bízták, aki átdolgozta és gyönyörűen megrajzolta az írott művet. A hazai kiadás a 2007-es őszi világpremierrel egy időben debütált, ami igazán egyedülálló eseménynek számít.
Az első kötet az első regény történetét dolgozza fel, és ugyanebből készült az 1984-es legelső anime is. 12090-ben járunk, egy a nagy nukleáris világégés utáni, technikailag fejlett, ám mégis leginkább a középkori nyomort idéző jövőbeli világban. A kozmikus sugárzás hatására mutáns lények jöttek létre, a kevés túlélő szomorítására. Ezek közül a lények közül a vámpírok (vagy ahogyan magukat hívják, a Nemesek) felemelkedtek és abszolút hatalomra tettek szert, az embereket pedig azóta kényük és kedvük szerint gyilkolásszák, illetve természetesen rendszeresen hörpintenek is belőlük egyet. A kétségbeesett népek már csak a vámpírvadászokban bízhatnak. D, a magányos vámpírvadász a kihalt vidéket járja, amikor is találkozik egy Doris nevű dús keblű fiatal leányzóval, aki felbéreli a férfit, hogy védje meg őt Magnus Lee gróftól, vagyis attól a vámpír nagyúrtól, aki korábban megharapta őt is, és aki hamarosan vissza fog térni érte, hogy magával vigye és élőhalottat csináljon belőle. D elvállalja a testőrséget, de mint kiderül, nem csak a vámpírokkal és egyéb démoni lényekkel gyűlik meg a baja, de még az idióta városi emberekkel is.
Mint látható, nem feltétlenül a történet, vagy a karakterek a D, a vámpírvadász erősségei, sokkal inkább a kiválóan és nagy gondossággal felépített sajátos univerzuma az, ami a manga és a nyilván a regények (nem olvastam) fő vonzerejét is adja. Bár első blikkre rendkívül bizarrnak tűnhet ez az egész, de valójában rengeteg érdekes ötletet és lehetőséget vonultat fel ez a poszt-apokaliptikus, gótikus, középkori western környezet. Ugyanis remek érzékkel sikerült az egymáshoz hol közelebb, hol pedig egymástól igencsak messze álló ilyen-olyan elemeket összeházasítani. Az emberek például lovakon közlekednek, de gépi meghajtású lovakon, a fegyverek, a ruhák vagy az épületek pedig a viktoriánus korabelitől, a modernen és a középkorin át egészen a futurisztikusig terjednek. A múlt és a jelen, a való és a fantasztikum egyaránt jelen van, és mégis tökéletesen működőképes marad ez a zanzásított világ. Ennek megfelelően a sztori is kimondottan jótékony elegye lett a horrornak, a sci-finek, a fantasynek, és a westernnek, sőt a gótikus vámpírtörténetekből elmaradhatatlan romantika sem marad el.
Ez a látvány és a hangulat nem kizárólag Takaki érdeme, a rajzolónőnek ugyanis Kikuchi leírásain kívül természetes figyelembe kellett vennie a könyvek illusztrációit, és persze az animék látványvilágát is. Ennek ellenére Takaki saját stílusa is jól kiérezhető a mangából. A karakterarcok elég jól megkülönböztethetőek egymástól, a kidolgozás aprólékos, a hölgyek idomai szokás szerint eltúlzottak (mondjuk egy mell sosem lehet elég nagy), a hatalmas kastély lenyűgözően monumentálisra sikerült, mindössze a harcok során megjelenő kaotikus vonaltúlburjánzás zavart kissé. Megjegyezném, hogy számomra úgy tűnt, mintha Takaki asszonyság néhol igencsak hanyagul bánt volna a ceruzával, és egy-két panelen mintha csak a találomra, hirtelen árnyékolással és szögletes, kissé elnagyolt körvonalakkal felskiccelt nyers vázlatot látnánk. Ez persze valószínűsíthetően tudatos, de az is lehet, hogy csak a határidő sürgetése miatt kényszerült itt-ott kapkodásra. Extrát ezúttal csak annyit kapunk, hogy Takaki 2 oldalban mesél los angelesi „kalandjáról”, valamint róla, és az íróról is kapunk egy kis infót.
A manga mind történet, mind pedig a rajz szempontjából teljességgel uniszexnek tekinthető, azaz a lányok és fiúk számára egyaránt élvezhető, és a kötet hátoldalán lévő 16-os figyelmeztetést sem kell "véresen" komolyan venni, az erőszak jelzésértékű, az a kevés pucér test pedig bőven átmegy a szülői rostán. Összességében ez a Fumax kötet remek nyitánya egy szórakoztató, látványos, könnyen fogyasztható sorozatnak. Az anime és (feltehetően) a regények rajongói a mangával is tökéletesen elégedettek lehetnek, de könnyen megnyerheti magának azokat is, akik a mangával találkoznak először. Szerencsére a nyelvezete könnyed, a tempója ideális, a történet hiányosságait pedig a hangulata nagyrészt pótolja. Azóta már a második kötet is megjelent, és a harmadik is a kanyarban van már. D, a vámpírvadász #1
A metró rémes hely. Koszos, büdös, huzatos, és mindenféle kellemetlen alakok zaklatják az embert utazás előtt és néha közben is. De mi ez ahhoz képest, hogy Japánban ráadásul még gonosz szellemek is kísértenek a vonalain, akik mindenáron el akarják venni az emberek életét, valamint kedvét a tömegközlekedéstől. Legalábbis a Mangattack (az Athenaeum kiadó nevét nehéz leírni) Rémmetró című mangájában, ami a már egyre unalmasabb j-horrorfilmek hagyományát igyekszik követni, vagyis a mítikus japán szellemvilágot keveri a modern urbánus horrorral.
A Mangattack a korábbi kiadványaival főleg a fiatalabb közönséget célozta meg, az idehaza tavaly tavasszal debütált Rémmetróval próbálták meg a kört egy kicsit kijjeb tolni, és egy, ha nem is komolyabb, de egy némileg magasabb korhatárbesorolással rendelkező mangával is megjelenni a piacon. A kiadó többi mangájához hasonlóan, a Rémmetró is a Tokyopop égisze alatt jelent meg eredetileg Amerikában (azóta tudomásom szerint már Japánban is), alkotói japánok, terjedelme pedig 3 kötet, amiből kettő már kapható idehaza is, sőt, ha jól tudom már a harmadik is érkezik.
A tokiói metró, amely egyébként a világ legforgalmasabb közlekedési hálózata, a mi világunk és a holtak birodalma közötti határmezsgye is egyben. Az erőszakos halált halt emberek nyughatatlan szellemei járják be ezt a földalatti világot, további emberi lelkekre vadászva.
A Rémmetro rémegyszerű rémtörténetek gyűjteménye, amelyek között mindössze két kapcsolódási pont van: a metró, és egy Szeija nevű lányos arcú fiatal srác, aki mintegy lélek-kallerként felügyeli, hogy tényleg csak azok kerüljenek át a szellemvilágba, akiknek ez elrendeltetett. A kötetekre ez az epizódikus történetvezetés jellemző, a fejezetek egy-egy állomáshoz kapcsolódnak, és minden ilyen kis horrortörténet során mindig más és más elkárhozott lélek (a skála széles: a féltékenységében gyilkoló színésznőtől, az újra és újra a szerelvény elé ugró férfin át egészen a vérszomjas szamuráj szelleméig) és azok áldozatainak történetét ismerhetjük meg. A kötetek utolsó fejezete viszont már Szeija-nak lett szentelve, amiből pedig megismerhetjük a fiú tragikus gyermek- és kamaszkorát, valamint, hogy hogyan is szerezte ezt a sok izgalmat igen, ám túl sok perspektívát már nem nagyon ígérő állást.
A horror a képregényben nehezen működik, mivel a feszültség és a hangulat kevésbé jön át a statikus rajzokból. Míg könyvet olvasva nagyrészt a saját elménk, filmet nézve pedig a rendezői koncepció részeként a zene, fények, hangok és mozgó effektek teremtik meg bennünk a félelemérzetet, addig a képregényben tulajdonképpen mindössze egy félkész látványt kapunk, és a borzongás keltéséhez szükséges egyéb hozzávalók hiánya miatt, az izgalom többnyire a történet fordulataira van bízva. (Persze a horror nem attól jó, hogy magunk alá piszkítunk tőle, de mindenesetre nem ez a legideálisabb médium rá.)
A Rémmetróval is valahol ott van a baj, hogy maga a metró valóban félelmetes és titokzatos atmoszférája nem érzékelhető igazán rajzolva. A szellemek, kísértetek és a véres húscafatok ábrázolása nagyon „szép” és fekete-fehérben is igen ijesztőnek hatnak, de az ember mégsem érzékeli azt a környezetet, ami igazán hátborzongatóvá tenné ezeket a lényeket és magát a sztorit. Ez persze nem konkrétan a Rémmetró hibája. Ami viszont felróható neki, hogy az antológia jellege miatt csak rövid, összecsapott rémmeséket kapunk, ezért nincs igazán időnk beleélni magunkat, a szereplők elnagyoltak, a történet léptéke sietős, nincs eleje és vége. Sokkal jobb lett volna kötetenként egy, de legalább két nagyobb történet, jobban kibontva, és kevésbé felületesen megírva. Szeija története nyilvánvalóan egy nagy egésszé köti össze majd a különálló epizódokat, de félő, hogy ez már nagy meglepetéseket nem fog tudni okozni a lezáró kötetben sem.
A mangában a mozgalmas történetek miatt viszonylag kevés szöveg van, ami nem feltétlenül baj (a fejfájósan bonyolult nagyívű fantasy lánymangák után meg pláne nem), de így viszont igencsak könnyen és gyorsan kivégezhetőek a kötetek. (Átlag két nagyvécézés/per kötet vagy egyetlen kiadós hasmenés.) A szereplők gondolatai és mondatai persze emiatt igencsak egyszerűek és olykor elég valószerűtlenek. (Régóta gyakorló káromkodóként nekem a „Szarság” például elég furcsán hat, nem is hallani gyakran.)
A még nem igazán ismert Josiken rajzai átlagos mangarajzok, legalábbis ami az embereket és a háttereket illeti, a szellemek, rothadó hullák, levágott fejű- és egyéb szeparált testrészű emberek viszont kimondottan jól néznek ki.
Az első kötet végén egy utószó keretein belül némi infót olvashatunk a szerzőkről, valamint Szeija karakteréről, és mintegy 30 oldalon a Káosz kapui manga előzetesét is elolvashatjuk, mely kissé szokatlan ugyan, hiszen a véres horrormanga és a gótikus lolita fantasy közönsége valószínűleg csak vékonyan fedi egymást, de mivel az eredeti kiadásban is így van, ezért érthető, hogy itt sem maradt ki. A második kötet extráiként Josiken rajzoló „Négypaneles színház” nevű rövid képregényszerű baromságait kapjuk, amivel egyébként nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a rajzoló nőnemű. Ezek az infantilis hülyeségek elmennek egy könnyed sónen/sodzsó manga végén, de egy horror esetében azért elég gáz. Van még itt továbbá egy összefoglaló az eddig látott lelkekről, valamint a Rémmetró japán szerkesztőjétől pár mondat, amiben kifejti nagyszabású álmait a Rémmetró mangával kapcsolatban.
Ahogy már említettem, a Rémmetró történetei olyanok, mint a modern J-horror filmek. Ha láttál 2-t, akkor már mindet láttad, és már túl nagy meglepetésre nem igazán számíthasz. Ugyanakkor ponyvahorrornak, könnyed olvasmánynak több, mint ideális, így mindenképpen ajánlani is tudom. De remélhetőleg a harmadik kötet majd ad valami pluszt is hozzá.
Rémmetró #1-2
Írta: Tokió Kalen Rajzolta: Josiken
Típus: shounen/seinen Kiadó: Athenaeum Kiadó Oldalszám: ~150 oldal/kötet Fordító: Sárközi Bence, Pap Zoltán Ár: 1990 Ft/kötet
Az Alfabéta-díjazottak bemutatásának kapcsán kialakult abszolút higgadt, ám mindenképpen nagyon tanulságos véleményütköztetés során többször is szóbakerült a Magyar Képregény Akadémia saját lapja, a Pinkhell, illetve a benne szereplő képregények színvonala. A félévente megjelenő színes, szagos, szélesvásznú magyar képregény antológia a készítők szerint a legutóbbi számmal már sokkal közelebb került a befogadhatóbb, populárisabb (ám alkotói szempontból továbbra is kompromisszummentes) irányhoz. Most ezt fogjuk jól leellenőrizni, a legutóbbi, a képregényfesztiválra megjelent 6. szám boncolgatása során.
A Pinkhell korábban nem igazán igyekezett a trendeknek megfelelni, és elsősorban kissé öncélú, olykor igencsak elvont „művészi” képregényszösszeneteknek adott helyt, amivel nem feltétlenül sikerült magának megnyernie a hagyományos narratívára épülő képregények rajongóit. Idővel az MKA tagsága további tehetséges rajzolókkal bővült, és mivel a hazai kínálat is jelentősen gazdagodott magyar és külföldi képregényekkel egyaránt, érthető lépés volt tehát részükről, hogy a művészi önkifejezésből előremozduljanak a hagyományos történetmesélés felé. Úgy tűnik, hogy ez a dolog mindenféleképpen jó irányba halad, de még messze nem az a kategória, amivel pl. a laikusokat könnyedén meg lehetne győzni.
A formátum kellemes, a kivitel igényes, a lapok színesek, fényesek, valahogy így kell kinéznie egy valamirevaló képregényantológiának. A borítón Tikos Péter minőségi munkája látható, bár ha maga a rajz nem is éppen ízléses, de mindenképpen figyelemfelkeltő.
A kötelező, ám teljességgel semmitmondó elnökségi bevezetőt átugorva, egy 10 oldalas Pernye történettel találjuk szembe magunkat Felvidéki Miklós rajzai által prezentálva. Pernye karaktere engem valahogy korábban nem igazán csigázott fel, ezzel szemben a Koronasirató című epizódban már kezdek benne látni némi fantáziát. Szabó Jenő története remek ötleteket tartalmaz, szatirikus, magyaros ízű humora mindenképpen dicséretes, teljesen érthető az üzenete is, plusz rajz szempontjából is kikezdhetetlen, ettől függetlenül még egy kicsit erőtlennek érzem ezt a sztorit, így amolyan egynek elmegy kategória.
A Mélypont comicstrip-ek talán az általam eddig látott legszebb magyar képregénycsíkok, talán feleslegesen is szépek ennyire, mert ugye csak két hal-szerű izé mély(tengeri) gondolatait hivatott közvetíteni. Köztudottan nem rajongok a párkockásokért, itt azonban háromból kettő poén még tetszett is, ami ugye nem rossz arány. (Szabó Jenő írta, Zorro De Bianco rajzolta, Haránt Artúr színezte)
A korábban már méltatott Lakatos István (lásd az Alfabéta-díjazott Miserere Homine-t) Vasárnap című munkája számomra egyértelműen az aktuális Pinkhell egyik legjobbja, bár a művet korábban is ismertem már, de érthető módon kézzelfogható valójában még inkább tudom értékelni. István egyébként jól felismerhető stílusa itt már sokkal kiforrottabb, a rajz kevésbé „sűrű”, a színezés pedig elsőosztályú. (A rajzokban fellelhető utalások és humor miatt külön hozsanna néki!) Mint ahogyan a rövid, könnyed és abszolút bűbájos kis történet is, amely ismét valahol a keresztény tematika köré, illetve magasan fölé épít. István egyértelműen a hasonló történetek írására és illusztrálására született, nem pedig lovak kiganézására, alig várom, hogy láthassam további munkáit, például a Lencsilányt, és ismételten kimondom, hátha egyszer a megfelelő helyen is meghallatszik: minél inkább kötetben!
Mint említettem, a comic-strip nem az én műfajom, de Haragos Péter csak egyszerűen Strip-nek hívott munkái is viszonylag tetszettek, még az utolsóban található szóvicc is. Azt hiszem ilyen adagokban ezt még el tudom viselni.
Az ismét Szabó Jenő által írt Droidok Városa kellemes meglepetésként ért. Érezni, hogy Jenő kedveli a misztikus, tudományos-fantasztikus történeteket, és még van is hozzá tehetsége, sőt humora is. Ha valaha lesz itthon egy Heavy Metal-szerű sci-fi/fantasy antológia, abban az ő műveinek bizonyára bérelt helye lesz, bár írói szempontból még kicsit talán lehetne bátrabb is, de az irány mindenesetre jó. A magyar környezetben játszódó történet kellően újszerű és ötletes, a sztori felvezetése is nagyon eltalált, bár a végére elfért volna valami nagyobb puffanás is. Fórizs Gergely rajzai ugyancsak nagyon kellemesek, kellően részletesek, Haránt Artúr színezésénél viszont a rozsdás színeket kicsit sokalltam.
Geek és Varga Zsolt Nyuszi vagy McFly című három oldalasa kivitelében lenyűgöző, tartalmában azonban számomra nem értékelhető. Talán csak én nem értem a poént, talán valami van mögötte, amihez megszállott Vissza a jövőbe fannak kellene lennem, de számomra ez a történet értelmezhetetlen. Kár a szép rajzokat ilyenre pazarolni.
Fórizs Gergely nem csak rajzolta, de írta is a Vadas című rövid sztorit, amivel csak az az egyetlen gond van, hogy ez a poén már sokszor el lett sütve, és bár nyilván a szerző is tudta ezt, azért azon kevesek kedvéért, akik újszülöttek, talán nem kellett volna már a második panelben gyakorlatilag előrevetíteni, hogy mi lesz a (motorháztetőn) csattanó.
Felvidéki Miklós az egyik legnagyobb tehetség, Noname nevű (heh!) rókája már lassan kultikus figura lesz. Ezúttal is egy kellemes, nem túl harsány, ám a maga különc módján nagyon is vicces kis történetet kapunk tőle. Reméljük a továbbiakban sem dobja a sarokba a rókát, és egyedi rajzstílusával és humorával minél gyakrabban találkozunk majd a közeljövőben.
Zorro De Bianco (ezúttal íróként) Virginia Woolf szellemét idézi meg Orlando című sajátos átiratában. A több koron és helyszínen átívelő mű az antológia legnagyobb lélegzetvételű és talán legösszeszedettebb alkotása. Az olykor zavarbaejtő és pikáns történet tulajdonképpen egy többféle jelentésréteggel is bíró igényes horrortörténetként fogható fel, kiváló párbeszédekkel, és jól felépített történetvezetéssel, valamint elégedettségre okot adó befejezéssel. Zabos Csaba szálkás rajzaiban az eredeti irodalmi művet alaposan kiforgató történet méltó megvalósításra talált. Szintén el tudnám képzelni, egy horror/sci-fi gyűjteményben.
Mindenképpen megvalósulni látszik az az álom, mely szerint a nem is olyan távoli jövőben egy kizárólag magyar alkotók műveiből összeálló, (talán újságosnál) rendszeresen megjelenni képes, kommerszebb hangvételű képregény antológia születhessen, de addig még rajzolóknak és íróknak egyaránt fejlődni kell, és persze az, hogy hosszabb, jobban kibontott történetekben is képesek legyenek gondolkodni. A Pinkhell rengeteget fejlődött, de még hiányzik egy egységes és jól átgondolt koncepció, aminek a mentén haladhatnának tovább a jó irányba.
Pinkhell #6 Írta/Rajzolta: sokan Kiadó: MKA Oldalszám: 50 Ár: 1300 Ft
Kábé egy éve, a Shock Waves cikk végén náci zombikért fohászkodtam, miszerint nem érdekel honnan, csak jöjjenek minél többen és minél gyakrabban! A fohász úgy tűnik meghallgattatott, és év elején jöttek is, méghozzá a norvég hó alól. A Dead Snow rendezője Tommy Wirkola nyilvánvalóan nagy rajongója az Evil Dead filmeknek, így aztán ő sem vette túl komolyan a témát, de hogy most ez szerencsére, vagy sajnos, azt majd mindenki maga dönti el, személy szerint én jobban örültem volna egy hagyományos zombifilmnek, mint egy újabb eszetlen (penetráns hommagé-szagot árasztó) goreparádénak.
A sztori indítása tökéletesen alap horrorklisé: Néhány orvostanhallgató fiatal egy mindentől távol eső hegyi házikóban szándékozik tölteni a szünidőt. Első este egy mogorva férfi hívatja be magát egy kávéra, majd előad egy kis történetet a háború alatt a környék lakosságát fosztogató kegyetlen náci katonákról, akikkel végül a felbőszült emberek szembeszálltak, az életben maradt katonákat pedig felkergették a zord hegyekbe, ahonnét aztán többé nem kerültek elő. Az öreg szerint a környék ördögi hely, ezért a fiataloknak inkább télakolást tanácsol. Utóbbiak persze befosnak egy percre az öreg vészjósló szavaitól, de hát nem azért mentek oda, hogy holmi helyi csősz elcsessze a bulijukat. Másnap egyikük a hószánnal elindul megkeresni a még meg nem érkezett társukat. A többiek közben a padló alatt egy kis faládát találnak, benne rengeteg arany ékszerrel, ami nyilvánvalóan nem más, mint a németek által zsákmányolt szajré. Nemsokára azonban kiderül, hogy az öreg mégsem volt teljesen flúgos, merthogy az éjszaka folyamán vagy fél tucat fagyott fritz támadja be a kunyhót, kissé lecsökkentve a bentiek létszámát. A túlélőknek pedig nem sok esélyük maradt az elbarikádozott kunyhóban, bár nyilván odakint a rothadt nácikkal teli hegyekben sem.
A film feléig tulajdonképpen egy teljesen hagyományos, és meglehetősen elcsépelt tinihorror előkészületeit láthatjuk. Mit sem sejtő fiatalok buliznak az isten háta mögött, közöttük néhány elmaradhatatlan sablonkarakter, mint például a dagi horrorfilmgeek, vagy a kanos hülyegyerek. Az első zombitámadásra sajnos a film feléig kell várni, de ettől fogva már végig pörögnek az események. A közben fogyatkozó létszámú csapat innentől átmegy először védekezésbe, majd menekülésbe, végül ellentámadásba, és ez utóbbi során csúszik szét az addig még viszonylag korrekt mederben folyó film. A klasszikus értelembe vett, kellően feszült horror ekkor ugyanis átcsap egy komolytalannak szánt abszurd hentelésbe, ami nem lett volna probléma, ha a film első fele is már eleve teljesen a poénkodásra épül, így viszont az összhatás látta kárát. Akik hozzám hasonlóan sokkal komolyabban veszik a náci-zombi mítoszt, azoknak ez egy kicsit csalódást okoz. (Bár a sarló-kalapácsos poén nagyon odavert nálam!)
A karakterek és a sztori sem teljesen stabil. Pl. felesleges volt ennyire kiemelni, hogy az egyik srác a vér látványától rosszul lesz, ha végül minden fintorgás nélkül trancsíroz a későbbiekben, valamint a horrorbuzi geek alkalmi szex jelenete is csak amolyan kötelező tinihorror kellék. Ami viszont a leginkább bosszantó, hogy a nácik bezombulásának okára nem derül fény, pedig akármilyen debil ötlet is jobb lett volna a semminél.
Ráadásul ezek a náci zombik a film végére már igencsak sokan lesznek, szó szerint minden hóbucka alatt akad belőlük egy, ám villámgyorsaságuk vagy famászó képességük ellenére sem túl komoly ellenfelek, a fiatalok még sérülten is kimondottan jó hatásfokkal dolgoznak ellenük. A technikai kivitelük átlagos, nem éppen a legjobb zombismink, de messziről nézve azért valóban ijesztőek, már csak a nagy számuk miatt is. Egy szépre sikerült fejszéttépést leszámítva, a gore sem sokkal igényesebb munka, leginkább a nevetségesen túlzásba vitt kizsigerelések (nem vagyok orvos, de kétlem, hogy két felnőtt ember súlyát elbírná egy bomlásnak indult ember bele), és persze rengeteg művér jellemzi, de egy ilyen viccesnek szánt hentelésbe torkolló filmhez képest ez még vállalható.
De semmiképpen sem rossz film a Dead Snow, szórakoztató, itt-ott vicces is, és persze a náci zombik miatt eleve fórral indul. Csak amíg az egyértelműen inspiráló hatással bíró kultikus Evil Dead filmek a megfelelő arányú vegyítés miatt egyaránt képesek voltak működni horrorként és vígjátékként is, addig sajnos ebben az esetben nem volt túl szerencsés egy olyan hibrid filmet csinálni, amiben ennyire élesen elhatárolódik egymástól a horror és a komédia.
Most pedig jöhetnek a sivatagi zombik a Szahara dűnéi alól, vagy a szovjet zombik a végtelen orosz sztyeppékről, mindegy, csak jöjjenek! (Hátha ezúttal is teljesülnek vágyaim.)
Vikingek a láthatáron!!! Odinnak hála, egyre többen gondolják úgy, hogy itt az ideje, hogy ezek a büszke északi harcosok újra bemasírozzanak a köztudatba és a mozikba egyaránt. Ezúttal a dán Nicolas Windig Refn (Bronson) vezeti portyára őseit, a Valhalla Rising című dán/brit produkcióban. A sztori nagyjából: Harald, a rendkívüli erővel megáldott néma és félszemű harcos (a kiváló Mads Mikkelsen) megszökik Skóciából egy Arn nevű 10 éves fiú segítségével, majd később csatlakoznak egy csapat vikinghez, akikkel vissza szándékoznak térni Skandináviába. Ám a viking hajóra útközben misztikus köd szál, és 40 napi hánykolódás után végül egy ismeretlen és veszélyekkel teli földön kötnek ki. Nemzetközi bemutató a nyáron, idehaza félő, hogy csak piros hó esetén.
A harcművészeti filmek terén az elmúlt 25-30 évben gyakorlatilag semmi érdemleges nem történt. Enyhe túlzással ugyan, de kijelenthető, hogy a műfaj az utóbbi évtizedekben sajnos többnyire egyet jelentett Jackie Chan és Jet Li egyre színvonaltalanabbá váló munkásságával. A nagy legendák vagy meghaltak, vagy nyugdíjba vonultak, esetleg megrekedtek a b-kategória világában, említésre méltó utánpótlás pedig nem igazán született. De pár éve, mondhatni a semmiből egyszer csak előjött ez a thaiföldi parasztgyerek, ez a Tony Jaa, és olyat mutatott, amilyet eddig még nem láttunk. Igaz, hogy a srácnak se színészi tehetsége, se sármja, van viszont harcművészeti képzettsége, és érzéke a valagszétrúgás lehető leglátványosabb módon való prezentálásához. Mi pedig örülünk.
Az Ong Bak 2 nehéz szülés eredménye. Hosszú ideig készült, a főszereplő ki-be sétált a projektből, meg a büdzsépénz is rendre elfogyott, ráadásul ezzel a címmel korábban már több másik filmet is elláttak (pl. a Tom Yum Goong is futott ezen a néven, még szerencse, hogy nálunk a roppant találó a Sárkány Bosszúja névre keresztelte valami gyökér), csúnyán félrevezetve párszor a jónépet. De most végre elkészült, és meglepő módon a rendező maga Tony Jaa lett, ami pedig még meglepőbb, hogy a film ettől egyáltalán nem lett rosszabb! Sőt!
Az Ong Bak 2 elvileg az Ong Bak előzménye, csakhogy ez az előzmény ezúttal nagyon-nagyon előz, mert hogy valamikor az 1400-as évek első felében játszódik, és természetesen valahol az akkori Thaiföldön (amit biztos nem így hívtak akkor még).
Tian egy nemesi család sarja. Amikor a hatalomátvételre készülő Rajasena megöli Tian családját, a fiú marad az egyetlen túlélő. Később az emberkereskedők fogságából kalózok mentik meg és fogadják maguk közé, majd éveken át a legkülönbözőbb harcmodorokra tanítják meg. Tianból idővel tökéletes harcos lesz, és míg szemében a harcos tűz, addig a szívében a gyűlölet és a bosszúvágy lángja ég.
Tony Jaa előző két filmje a nagyon gyér „ellopták, menj hát, szerezd vissza” alapvetésből indult, de hát egy ilyen filmhez nem is dukál komolyabb sztori, mert hát ugye minek? Az Ong Bak 2 egy fokkal azért előrébb lépett, és most a klasszikus bosszútörténetet egy csipetnyi királydrámával fűszerezték meg, ami véleményem szerint jót tett a filmnek, bár ez még így is csak egy alibi sztori, ami a bunyók közötti űrt hivatott kitölteni. Nem lövök le vele nagy spoilert, ha elárulom, hogy nem is fértek bele az időkeretbe, így aztán egy jókora cliffhanger, meg egy kötelező folytatás ígérete vár minket a végén.
Na, akkor jöjjön a bunyó! Az Ong Bak idején nagyokat néztem, a Tom Yum Goong-nál tátva maradt a szám, most pedig le is esett az állam. Tony Jaa keményebb, mint eddig bármikor! Elképesztő, szinte már nem is emberi, amit ez a pasas művel! Jaa és a filmjei tulajdonképpen nem is a sajátos muai thay alapú küzdőstílusnak köszönhetően váltak ennyire népszerűvé, hanem a rendkívül látványos és szinte már fájdalmasan valóságosra sikeredett harci jelenetek miatt. A fejlődés már a legutóbbi film esetében is érezhető volt, de itt már egyenesen a tökéletességig fejlesztették az ütések és rúgások koreográfiáját. Most nincsenek már furcsa parókák, ütésre/rúgásra porzó ruhák, és kissé életszerűtlen távolságokat repülő ellenfelek. Nem tudom, hogy hogyan csinálják, de a full kontakt ütések/rúgások mintha valóban teljes erővel csapódnának be a szerencsétlen statisztéria testfelületein. A kamera gyakran be is lassít ilyenkor, és hiába próbáltam keresni a kilógó lólábat, nem nagyon találtam. Az Ong Bak 2-ben egyébként már nem csak muay thai, józan és részeges kung-fu, japán és egyéb ázsiai kardvívás, késharc, valamint háromrészes bot-harc is egyaránt szerepel, szóval igazi kevert harcművészeti filmmel van dolgunk, bár ezek történelmi egyidejűsége és harcművészeti hitelessége bizonyára alaposan megkérdőjelezhető. Látszólag egyik harcmodor sem okozott gondot Tony Jaa-nak, bár tudomásom szerint a thai boksz mellett még számos egyéb harcművészetben is otthonosan mozog. A fejlődés filmtechnikailag is észrevehető, a film például nagyon szépen van fényképezve, a folytonos belassítás kissé zavart még az elején, de tény, hogy az amúgy rendkívül brutális harcokat olykor valóban sokkal stílusosabbá, még hatásosabbá képes tenni.
Lehet dolgokat kifogásolni. Talán kicsit sok is ez a sokféle bunyó meg vérontás, talán a thai-jellegű nindzsák, vagy a hollóember a végére már nem kellett volna, talán nem kellene szegény elefántokhoz csapkodni az ellent, talán a sztorira is rá lehetett volna gyúrni, és talán Tony vehetett volna néhány színészi leckét is (hátha akkor háromnál több mondatot is kaphat legközelebb), de én bevallom, így is nagyon elégedett vagyok. Látványos ütés/rúgás-váltásokra és tomboló csontzenére vágytam, azokat pedig meg is kaptam jó nagy adagban. (A piactéri bunyó nálam speciel most az egyik legnagyobb kedvenc!) A sztori meglepetést ugyan csak a legvégére tartogat, de a lényeg, ha a folytatás is ezen a vonalon halad, vagy remélhetőleg még további fejlődést is fel tud majd felmutatni, akkor mi mindenképpen csak nyerünk. Tony Jaa kick ass! (Csak azért is akcióképeket rakok a cikkbe!)
Arra már jó régen rájöttem, hogy a nők által, és főleg nőknek írt mangák legtöbbje olyan, mintha kódolva lenne, hogy azt csakis a célcsoport érthesse meg, a többieknek szinte kár is próbálkozniuk, mindössze furcsa rajzok és szövegek kaotikus sokaságával szembesülnek majd. Így aztán nekem, mint leginkább a macsó témák iránt érdeklődő, ám bizonyos fokig mindenre nyitott hímnemű mangaolvasó geeknek igencsak embert próbáló feladat volt átrágni magamat az Angyalok menedéke című manga első három kötetén. A Delta Vision kiadó logójával ellátott vaskos könyvek tartalma ugyanis egy teljességgel követhetetlen és felfoghatatlan katyvasznak tűnt a számomra. Mintha csak egy szexuálisan frusztrált női mangaka kissé perverz és teljesen infantilis elméjébe kaptam volna betekintést. Brrr….
A műfaj elvileg romantikus, misztikus goth-fantasy, némi enyhe horror beütéssel, ami mint a tapasztalat is mutatja, a tinilányok kedvenc zsánere, de ugyanakkor a mangán ott figyel a 18+ jelzés is, nem minden indok nélkül. Mindjárt kiderül, hogy miért:
A történet szerint a középiskolás Mudó Szecuna szerelmes a Szarába. Nem az ürüléke iránt táplál gyengéd érzelmeket, hanem a Szara nevű húga iránt (bár kétség kívül az előbbi felállás sem tűnik teljesen elképzelhetetlennek a mangák világában). Persze így se sokkal jobb a helyzet, de ez még semmi, mert közben kiderül, hogy Szecuna egy Alexiel nevű női(!) angyal reinkarnációja, akinek testét a Mennyben egy kristályba zárták, ám két szolgája ellopta ezt a kristályt és most a Földön (amit az angyalok Ásziának hívnak, csak az Isten tudja, hogy miért) addig hergelik Szecunát, míg elő nem hozzák belőle az angyalt. De Alexiel testvére, a gonosz Rosiel is éledezik és nagyon úgy tűnik, hogy a világ pusztulását akarja. Ezalatt egy Angyalok menedéke nevű számítógépes játék sorra szedi áldozatait, számos fiatalt találtak a gépe előtt holtan. Közben pedig a testvérszerelemre is fény derül és a megszégyenített testvérpárt megpróbálják elválasztani egymástól, sikertelenül. Majd idővel szépen lassan mindenkiről kiderül, hogy valamiféle mennyei teremtmény emberalakot öltve, és sejteni lehet, hogy itt valami nagy háború előkészületei zajlanak.
Az Angyalok menedéke története első blikkre amilyen sűrű, olyan unalmas. A hosszú oldalakon tartó önsajnálat és a húg iránt érzett szerelem által keltett kínzó bűntudat taglalása csak simán fárasztó, de ehhez közben hozzákeveredik még a különböző angyalok és démonok közötti kibogozhatatlan kapcsolatrendszer ismertetése is, és a végén csak azt veszi észre az ember, hogy az első kötet végére kapott egy egyhelyben maradt, se füle-se farka sztorit, meg egy rakás furcsa nevű karaktert, akiket az Istennek sem sikerül megkülönböztetnie egymástól. A második kötetben sem sokat javul a helyzet, tovább bonyolódik a mennyei szappanopera, Szecuna tovább kínlódik saját lelki és érzelmi nyomorától, és közben egyre inkább kezdi felfogni, hogy ki is ő valójában, de mire mi is kezdenénk végre elkapni a történet fonalát, megint érkezik néhány új szereplő és kimondhatatlan nevű szárnyas lény, ami aztán újra megbonyolítja a sztorit. A harmadik kötet már valamivel könnyebben követhető, Szecuna megszökteti Szarát, akit éppen Londonba akarnak férjhez adni, és közben Szecuna legjobb és tulajdonképpen egyetlen barátjáról Kiráról is kiderül, hogy szintén egy újjászületett lélek, aki a még szunnyadó Alexiel kvázi őrangyala. Majd egy gyilkossági ügyben Szecunát gyanúsítják, amit aztán Kira vállal magára.
Elég furcsának hat ezt a nyilvánvalóan sokakat megbotránkoztató testvérszerelmi szálat egy ilyen fantáziakörnyezettel párhuzamosan olvasni. Persze önmagában egyik szál sem túl érdekes, de ez a romantikus „iskolai élet”, és ez a túlkomplikált misztikus fantasy vonal együtt nekem nagyon nehezen fér össze. De ez még ettől függetlenül működhetne is, ha Juki Kaori nem akart volna ilyen sokat markolni egyszerre. Az eredetileg 20 kötetes mangafolyam első három könyvében már olyan sok szereplőt és olyan egy nyakatekert történetet kapunk, hogy el se tudom képzelni, hogy egyáltalán a szerzőnő hogyan bírta követni. Ami pedig tovább nehezíti az egyszeri olvasó dolgát, hogy megpróbálja követni az egészet, azok a rajzok. Itt nem csak hogy minden férfi hasonlít egymásra, és minden nő hasonlít a másikra, de ráadásul minden féri is hasonlít minden nőre. Egyébként tipikus női mangarajzok, lányos fiúk, tündibündi angyali csajok, nagy szemek, hegyes állak, piszkafa végtagok. A legnagyobb jóindulattal sem mondhatni egyedinek, a maga stílusában viszont szépek és jól kidolgozottak.
A manga nyelvezete a sztorihoz illően meglehetősen szofisztikált, ugyanakkor az SD karakterekhez illő, infantilisen bárgyú kiszólásokban sincs hiány. Az olvasást nehezíti, hogy az eredetileg fentről lefele haladó japán írásjelekre szabott szövegbuborékokba olykor csak sokszorosan elválasztott mondatok, szavak kerülhettek. Esztétikai hibát pedig mindössze csak annyit találtam, hogy a harmadik kötetben erős átnyomódások találhatóak, de ezek az olvasást nem nehezítik meg.
A mangaka a kötet végi epilógusok mellet a lapszéleken olykor lelkes kommentárokat fűz az olvasottakhoz, melyekből túl sok hasznos információhoz nem nagyon jutunk ugyan, de legalább jobban megérthetjük a kissé túlpörgött művésznő lelki világát. Nem sikerült megtalálnom a pontos életkorát, de olybá tűnik, hogy egy harminc feletti, ám lelkében örökre egy kislánynak megmaradt, javíthatatlan romantikus alkotóval van dolgunk. Ez persze nem baj, csak ha mi magunk nem tudunk azonosulni ezzel a mangából áradó rózsaszínű szirupos életérzéssel, akkor igencsak bizarrnak tűnhet számunkra a végeredmény.
Az Angyalok menedéke csak azért szól 18 éven felettieknek, mert a vérfertőzés, és az alkalmanként egy kicsit durvább képek miatt nem árt az óvatosság, de véleményem szerint mivel az európai kamaszlélek másképpen működik, mint a japán, így valószínűbbnek tartom, hogy nálunk a 18 év pont a felső korhatár, amíg ez a manga egy lánynak érdekes lehet, a fiúk számára viszont korhatár nélkül is teljesen érdektelen. E három kötetből készült egy anime feldolgozás is, valószínűleg arról is hasonló véleménnyel lennék.
Én nem tudom, hogy a Delta Vision milyen képregény eladásokat produkál, de kétlem, hogy különösebb nehézségeik lennének, ugyanis úgy tűnik, hogy ez a kiadó egyszerűen nem tud hibázni. Elég csak megnézni a Geekz recenzión átesett kiadványaik értékeléseit, legyen manga vagy nyugati képregény, fantasy vagy sci-fi, mind csupa kiválóan megválasztott és igényesen prezentált megjelenés. A Kóbor Lovag képregénykötetük már nem friss, ha nem csal az emlékezetem, akkor ez volt a Delta Vision által megjelentetett első képregény, sőt! A Kóbor Lovag egyike volt az első képregényeknek, amik évekkel ezelőtt, a „nagy visszatérés” idején idehaza megjelentek, minőségi kivitelével pedig már annak idején is kiemelkedett a mezőnyből.
A Kóbor Lovag George R. R. Martin író tollának gyümölcse, ami eredetileg egy rövid novellaként látta meg a napvilágot, mégpedig a Legendák című antológiában. A történet a szerző A jég és tűz dala című, idehaza is megjelent népszerű regényciklusának előzménye, ami kilencvenvalahány évvel a ciklus első kötete, a Trónok Harca előtt játszódik. A képregényre konvertálást Ben Avery és Mike S. Miller rajzoló közösen követték el, és először egy hat részes sorozatként, majd pedig puhafedelű TPB kiszerelésben vált hozzáférhetővé.
A Westeros világában játszódó történet a Dunk névre hallgató fiatal lovag útját követi nyomon, aki miután eltemette idős mesterét Ser Arlant, elindul, hogy részt vegyen az Ashford várában tartandó lovagi tornán. Útközben mellé szegődik fegyversegédnek Egér, a fiatal lovászfiú. Ashfordban a mindenkinek csak Duncan, a Magas néven bemutatkozó lovagnak először a megfelelő páncélzatról és a nevezésről kell gondoskodnia, majd a torna első estélyén összetűzésbe kerül a beképzelt Aerion herceggel, aki az uralkodó Targaryen-ház tagja. Dunkot letartóztatják, majd az ítélőszék a megsértett hercegre bízza a büntetést. Aerion pedig úgy dönt, hogy Dunknak egy „hetes próbán” kell helytállnia, ehhez viszont a még teljesen ismeretlen lovagnak még hat másik lovagot kell maga mellé gyűjtenie, akik hajlandóak érte harcolni.
Középkori fantasy szörnyek és varázslat nélkül? Kissé szokatlan, de persze közel sem jelent problémát. A Kóbor Lovagot akár hagyományos történelmi képregényként is kezelhetnénk, a fantasztikus elemek ugyanis szinte kizárólag csak említés szintjén jelennek meg a történet során. De igazából még csak nem is a harcokon vagy a lándzsatöréseken van itt a hangsúly, a téma inkább maga a lovagiasság meg-, illetve nemléte. Mert Dunk, a maga paraszti egyszerűségével egyértelműen pozitív hős, aki ugyan még csak amolyan szedett-vedett lovag, ütött-kopott páncélban, ám mégis ő az igazi lovagias erkölcsiség birtokosa, miközben az udvarhoz tartozó, fényes és díszes páncélokat viselő, nagy tiszteletben álló veterán lovagok legtöbbje ezt a fogalmat igencsak sajátosan értelmezi. A történet ettől függetlenül nem valamiféle tanmese, hanem egy kellemesen fordulatos, és izgalmas kaland, könnyen érthető nyelvezettel, és szerencsére viszonylag sablonmentes befejezéssel.
A Kóbor Lovag lassan indul be, a felvezetés, majd Dunk hosszas előkészületei a tornára nem valami eseménydúsak, ezt az időt inkább a karakterek és háttér alaposabb megismertetésére használja ki a szerző. Ez a lassan fokozódó tempó a kötet feléig ki is tart, a fő konfliktust követően azonban magasabb sebességbe kapcsol a sztori, és onnantól már egyetlen szuszra el lehet (ajánlott is) jutni a végére. Kisebb fennakadásokat mindössze a számtalan lovag beazonosítása okozhat, amit még a sok egyedi címer és páncélzat sem mindig könnyít meg, bár némi visszalapozás után ezen akadályt is jól vehetjük. Az eredeti novellát nem ismerem, így az adaptáció hitelességét sem tudom megállapítani, de valamiért mégis úgy gondolom, hogy kimondottan hű feldolgozás született.
A rajzokba nehezen tudnék belekötni, csodálatosan kidolgozott, nagyon színes és hangulatos világot kapunk, pontosan olyat, amilyenért egy ilyen jellegű történet kiált. Talán az arcokra ráfért volna még némi változatosság, de ezért bőven kárpótolnak a gyönyörűen csillogó lovagi páncélok, és az egész vagy dupla oldalas látványos kompozíciók. A magyar kiadás talán elbírt volna egy hangyányival vastagabb borítót is, de több is veszett Ashfordnál. A fordításnál figyelembe vették a korábban már megjelent könyvekben szereplő neveket és helyszíneket, ami ugye elismerésre méltó gesztus. A beírással nem voltak nagy gondjaim, bár néhol kicsit tényleg furán állt a szöveg a buborékban, és egy helyen valamiféle nyomdai gebasz okán az egyik lovag mondanivalójára egy nagy fekete téglalap árnya borult. A pénzünkért kapunk még néhány igazán szép borító képet is (természetesen feliratok nélkül), valamint egy remek címerpajzs kollekciót.
A fantasy hálás műfaj, már ami a képregényre adaptálást illeti, mert a gazdag környezet, a színes karakterek és a látványos események rajzolt formájukban talán még jobban átélhetővé is teszik az élményt, bár a megrögzött könyvfalók biztos vitába szállnának velem. Én őszintén rajongok a műfajért, de a vaskos kötetek tucatjainak elolvasáshoz már nem sok időm és türelmem van. Na, többek között ezért is találták ki a képregényt. A Kóbor Lovag csak egy kis epizód Martin határtalan fantázia univerzumából, ugyanakkor egy önállóan is helytállni képes, nagyszerű olvasmány. A történet folytatása már megjelent képregényben is (Martin további történetekkel kívánja bővíteni Dunk és Egér kalandjait), ami remélhetőleg hamarosan bekóborol a Delta Vision kiadói tervei közé is. Ajánlott olvasmány, nem csak fantasy rajongóknak!
Kóbor Lovag Műfaj: fantasy Írta: Ben Avery (George R.R. Martin novellája alapján) Rajzolta: Mike S. Miller Fordító: Varga Péter (Békési József szövegének felhasználásával) Kiadó: Delta Vision (Dabel Brothers) Oldalszám: 152 Ár: 2950 Ft
Mega-City One populációja meglehetősen drasztikusan redukálódott az elmúlt évtizedekben. A kezdeti kb. 800 milliós lakosságot az Apocalypse War (1982) során a szovjetek atomcsapással felezték meg, a Necropolis idején (1990) a Sötét bírák további 60 millával rövidítették meg, a Judgement Day zombiinváziója és a Total War tombolása is további milliós veszteségeket okozott, bár időközben azért vissza is gyarapodott valamennyire a lakosság. A Day Of Chaos újfent keményen odavágott a demográfiának, olyannyira, hogy a végső szám már csak olyan 50 millió lakosnál állt meg. Ha így folytatódik, pár év múlva csak elvétve lehet majd embereket látni a jóformán az egész amerikai keleti partot magába foglaló Megapolisz utcáin.
A város éppen új polgármestert készül választani, ami már önmagában is komoly terhet ró a bírákra. Ekkor egy jövőbelátó képességgel megáldott PSI bíró figyelmeztet, hogy hatalmas katasztrófa közeleg, ami a város pusztulását okozhatja, de először csak Dredd veszi elég komolyan a homályos víziókat. Később azonban a jóslatok sorban igaznak bizonyulnak, de még mindig nem áll össze a kép teljesen. A szovjetek ugyanis egy Borisenko nevű ezredes vezetésével (aki East Meg One atomvillanásában megvakult) egy jól megtervezett és mesterien összehangolt akcióval készülnek a várost romba dönteni. Egy családostul elrabolt neves tudóst rákényszerítenek, hogy kifejlessze a toxoplasma gondii vírus egy speciális, halálosabb verzióját. Alvóügynökök és beszivárgók aktiválják sorban magukat és a vírust, egyre több embert megfertőzve, mindeközben szovjet bérgyilkosok számos fontos személyt, köztük Dreddet és az eseményeket előre látó PSI bírót is megpróbálják likvidálni. A vírus gyorsan terjed, és 98-99%-ban halálos, de előtte még a fertőzöttekből dühöngő, gyilkos őrülteket csinál, akik így további pusztítást visznek végbe. És mindez csak az első felvonás. Miközben a bírák próbálnak gátat szabni a vírus terjedésének, és a tömegpánikot elkerülendő, megfelelően kezelni a vészhelyzetet, illetve kézre keríteni a terroristákat, nem várt események láncolata olyan folyamatot indít el, ami után fokozatosan, napról-napra omlik össze az infrastruktúra, és fullad egyre nagyobb káoszba a város, miközben a hullahegyek csak nőnek. Egy maroknyi terrorista pár nap leforgása alatt sikeresen térdre kényszeríti a gigantikus városállamot és a masszívnak gondolt bírói rendszert. 
De vissza a Káosz napjához. A történet a sorsfordító jelentősége okán még nem szolgál rá automatikusan a dicshimnuszokra, viszont ami az eposzt egyértelműen a legjobb Dredd történetek közé emeli, az ismét Wagner megbízható zsenialitása, aki bravúrosan és aprólékosan építi fel ezt az egész szövevényes sztorit a csúcspontig, a címbeli Káosz napjáig, ahol persze még közel sincs vége az eseményeknek. A tapasztalt író végig feszes ritmusban tálalja a történéseket, ahol egymást érik a meglepő fordulatok, miközben az olvasó is folyamatos bizonytalanságban van tartva. (SPOILER Pl. amikor már mindenki azt hiszi, hogy a káosz elérte a csúcspontot, akkor Wagner elszabadítja a Sötét Bírákat, vagy éppen kirobbant egy botrányt, ami után a lakosság szempillantás alatt szembefordul az amúgy is pokoli nehéz helyzetben lévő bírókkal. SPOILER VÉGE) 
Az egy éven át futó eposzon természetesen több rajzoló is dolgozott, de a munka érdemi részét Henry Flint, a 2000AD egyik jelenkori sztárrajzolója végezte, aki karakteres, dinamikus és nagyon részletes rajzaival a lehető legideálisabb közvetítője Wagner vízióinak. De a méltatásból véletlenül sem hagynám ki a kicsit hasonló stílusban dolgozó Ben Willshert sem, aki az utóbbi időkben (és főleg a Day Of Chaos-os epizódjai okán) ugyancsak a kedvenceim közé avanzsálta magát. A tisztesség úgy kívánja, hogy megemlékezzek a többiekről is: Colin MacNeil, Leigh Gallagher, Edmund Bagwell ceruzamesterek mellett egyetlen filler epizód erejéig Michael Carroll író is részt vett a munkálatokban.
Ha már Tarantinót is másolják, akkor komoly baj van! ...mondhatnám joggal, de az az igazság, hogy ez a gyanú a Sushi Girlnél nem okozott különösebben problémát számomra. A nem észre nem vehetően a Kutyaszorítóbanra emlékeztető, kis költségvetésű mozi ugyanis nagyon ügyesen, nagyon profin és baromi szórakoztatóan ismétli meg, illetve inkább csak idézi meg a szintén nem kizárólag eredeti ötletekből készült 92-es kultfilm alapszituját, és mindezt egy elsőfilmes rendező jóvoltából. Ken Saxton ráadásul igazán gyilkos névsort állított csatasorba a bemutatkozáshoz. Mivel egy geekblogon vagyunk, a leghatásosabb, ha úgy szemléltetem, hogy a Sushi Girlben együtt szerepel Machete, Luke Skywalker, Kyle Reese, Kampókéz és az utcai harcos, Terry Tsurugi, vagyis a gyengébbek kedvéért Danny Trejo, Mark Hamill, Michael Biehn, Tonny Todd és a személyes favorit, Sonny Chiba! 
Néhány hét-, de inkább sokpróbás gazember gyülekezik egy üres kínai étteremben, hogy a Duke (Todd) által megszervezett partin egyik társuk, a börtönből frissen szabadult Fisht (Noah Hathaway) köszöntsék. A baljós hangulatú találka egyik kelléke egy meztelen sushi-lány (Cortney Palm), aki mint tányér vesz részt az eseményen, és akinek előre meghagyták, hogy ne mozogjon, ne beszéljen, ne mutasson érzelmeket, bármi történjék is a bulin. Aztán megjön Fish, és ünneplés helyett szembesítés következik. A banda ugyanis hat éve egy balul sikerült gyémántrablásban vett részt, és bár Fisht elkapták, és bevarrták hat évre, az eredetileg rábízott gyémántok nem kerültek elő, ezért most mindenki tudni szeretné, hogy hol vannak. Mivel Fish nem akar, vagy nem tud mit mondani, brutális vallatás veszi kezdetét, a társaság két legbetegebb tagja, a motoros Max (Andy Mackenzie) és a pszichopata Crow (Hamill) közreműködésével, egy tojásfőző órával meghatározott ideig tartó turnusokban. De miután a módszer nem hoz eredményt, a rosszéletűek egymásra kezdenek gyanakodni. A Sushi-lány pedig nem mozdul, csak hallgat némán, mintha tudna valamit.
Mert kétség nem férhet hozzá, a Sushi Girl igazi mojo-ja a színészi alakításokban rejlik. A vérfagyasztó orgánumú Tony Toddra hozzáértő kasztingosok szabták rá a végig higgadtan és titokzatosan viselkedő, megjelenésében is tekintélyt parancsoló főnök szerepét, alakítása is nagyon színvonalas, de a pszichopata Crow-t megformáló Mark Hamill az, aki miatt leginkább emlékezetes marad a film. Hamill-t ugye nem lehetett látni sok filmben, főleg a szinkronhangja miatt tudott rajongott kedvenc maradni, de elnézve itteni játékát, igazán remélem, hogy lesz még egy színész korszaka is neki. (A Star Wars akárhányba ha bekerül, éles kontraszt lehet majd a két Luke Égjáró között.) Crow bizarr figurájában az elmebetegség, a perverzitás és a morbid humor találkozik a homoszexuális manírokkal, amitől kifejezetten groteszk, és persze emlékezetes (plusz a maga módján nagyon szórakoztató) karakter lesz, Hamill pedig ügyesen lavírozik a Jokeres ripacskodás, és a valóban ijesztően bizarr pszichopata között. 
Szar úgy kritikát írni az általam évek óta legjobban várt filmről, hogy előre tudom, a kritikai, nézői és rajongói sikerek ellenére is csúfos anyagi bukás lett a vége, ezért annak folytatására kisebb az esély, mint hogy Dredd bíró smici sapkára cserélje a bepállott sisakját. De hát sajnos a pénz és az amerikai piac beszél, a producerek meg ugathatnak a pénzük után, de ugye a reményhal úszkál a legtovább, szóval bízzunk benne, hogy januárban a magyar moziba járók majd kitermelik azt a hiányzó 20-30 milla dollárt a Dredd 3D 2-höz.
Dredd végre hiteles képregényfigura, Urban (álla) pedig meglepően jól hozza a kemény, érzelemszegény, de racionális robotzsarut, ahogy Anderson is szimpatikus és hiteles újonc, nem csak egyszerű sidekick, de egyenlő rangú és fejlődő társ is. A gyenge keresztmetszetet viszont pont a főellenfél, Ma-Ma jelenti, akiben azért szerintem több potenciál volt, mint amit Lena Headey unott prostiként hozott ki belőle, és talán a Dreddel való végső szembenézést is lehetett volna kicsit emlékezetesebbre szabni, de az összképre vetítve még ezek is tolerálható szépséghibák. A két erős női karakter mellesleg szépen elejét veszi a zsánerre jellemző maszkulin tesztoszterongyár jellegnek, amiért feminista érzelmű bloggerek virtuálisan meg is simogatták a készítők buksiját.
Képregény Vs film
Úgy látszik nagy divat lett mostanában a földönkívülieket összeugrasztani valami másik népszerű kult-karaktertípussal. A földönkívüliek találkoztak már a Ragadozókkal, szörnyekkel, lenyomták már őket a vikingek, hamarosan a cowboyok fogják, a japánok pedig természetesen a legfaszább harcosaikat, a nindzsákat küldték ellenük.
A filmet természetesen nem lehet és nem is kell komolyan venni, ugyanis egy akció-komédiáról van szó. Mivel a forgatókönyv nem túl bonyolult, így rengeteg akciót sikerült belesűríteni a 80 perc körüli játékidőbe, és szerencsére nem csak ostoba művérpazarlást kapunk, hanem szépen megkoreografált akciójeleneteket, némi számítógépes rásegítéssel. Ezek ugyanis nem klasszikus történelmi nindzsák, hanem a szuperhősöket megszégyenítő képességekkel bíró típusból való techno-shinobik, ezért a fegyvereik és harcmodoruk is alaposan fel van turbózva. Megtalálhatóak köztük az egymással folyton rivalizáló szépfiúk, az állandó cseszegetésnek kitett, kötelezően idióta lúzer, és a film legimpozánsabb látványeleme, a gyönyörű nindzsalány (Mika Hijii, akit legutóbb a Scott Adkinses Ninjában láthattak a nindzsafilm-buzik), akibe nem csak hogy én nyomban beleszerettem, de a film során az egyik élien is megpróbálja jó alaposan megcsöcsörészni a leányzót. Nem tudom hibáztatni érte, elvégre ő is csak....földönkívüli. Az a kumite, amit egyébként a lánnyal ezután lenyomnak, na az valami fergeteges, a film abszolút legkirályabb jelente. Még az angolul bazdmegelő zombinindzsákat is veri, pedig ott már sírtam a gyönyörtől.
A földönkívüli lény kinézete elsőre igencsak megmosolyogtató, úgy néz ki a szerencsétlen, mint egy Alien és egy delfin szerelemgyereke gumiba öntve, és egészen addig még izgalmas is, amíg csak részleteiben látjuk, illetve a hangját halljuk, mert amint meglátjuk egész alakosan, onnantól már kifejezetten röhejes. Bár tulajdonképpen ez a kaiju filmes érzet nem is annyira zavaró, és azért a lény összességében jobban is néz ki, mint a legtöbb ilyen kaiju filmes monszta. Ráadásul még meglehetősen egyedi is, mert sok szörnyet láttam már a filmekben, de olyan, aki a fején lévő lukakban hordja a kicsinyeit, és verekedés közben nindzsalányokat molesztál szexuálisan, nem nagyon rémlik.
A kultikus manga és anime sorozatból idén elkészült az élőszereplős filmváltozat is, az igéretes teaserek után pedig itt a rendes előzetes is. Az igencsak bizarr sztoriban néhány ember egyszercsak egy szobában találja magát, ahol mindössze egy nagy fekete gömb van még rajtuk kívül. Kiderül, hogy ezek az emberek mind a haláluk után kerültek oda, de ha ez még nem lenne elég a megrázkodtatáshoz, hamarosan szembesülnek azzal, hogy a gömb feladatokat szán nekik, földönkívüliekre kell vadászniuk, méghozzá időre. A gömb fegyvert és speciális öltözetet is biztosít számukra. Aki a megfelelő pontszámot összegyűjti, az megválthatja az életét, viszont aki a vadászat közben meghal, annak már nincs újabb esélye.
Bár nem néztem utána, de a képregények történelme során a legtöbb ember valószínűleg a Judge Dredd képregényekben halt meg, és kétlem, hogy ez a rekord egyhamar veszélybe kerülne. A 2000AD írói sosem voltak szívbajosak, nem ijedtek meg a nagy számoktól és az őrült túlzásoktól, az immáron 33 éve nagy sikerrel futó Judge Dredd sztorikban pedig a mai napig gyakori jelenség, hogy egy-egy lapozás több millió ember életét követeli. Persze a Judge Dredd egy tudatosan sarkított szatirikus alternatív jövőkép, ahol minden fel van nagyítva, ahol minden idézőjelbe van téve, de ahol ugyanakkor mindennek a mi világunkban vannak a gyökerei.
Az 1982-ben bemutatkozó Apocalypse War története nyilvánvalóan nem mentes a világpolitikai felhangoktól, a párhuzamok is nyilvánvalóak, hiszen a Judge Dredd mindig is reagált a való világra, de a háború kirobbantása mögött most valójában sokkal inkább praktikus okok álltak. A sztori apropóját ugyanis az adta, hogy az írók úgy érezték, hogy az évek során a 800 milliósra duzzasztott Megacity One már túl nagy és ezért kezelhetetlen lett, így kellett valami indok, amivel megfelezhetik a lakosság számát, ehhez pedig pont kapóra jött a nagyhatalmak szembenállása.
Az előzmény megértéséhez nem árt ismerni a blokkháború fogalmát, bár igazából a nevében ott van a magyarázat. Megacity One zsúfolt lakossága körülbelül ötvenezer embernek szállást adó épületblokkokra van elosztva. Az ezekben az (számunkra ismert és kevésbé ismert hírességekről elnevezett) önellátó épületegységekben lakó unatkozó és frusztrált emberek időnként poénból, vagy éppen valami nem túl jelentős okból kifolyólag megtámadják a többi blokkot, ami rendszerint kaotikus mészárlásba torkollik, és amit többnyire a bírók fékeznek meg nem kevés áldozat és felkelőhab (riotfoam) árán.
Az Apocalypse War volt az első hosszabb Judge Dredd történet, amit ugyanaz a rajzoló jegyzett végig, nevezetesen Dredd grafikai szülőapja, Carlos Ezquerra, aki egyébként ekkor már évek óta nem rajzolta édesgyermekét. Az ő munkássága sosem hagyhat kivánnivalót maga után, bár nem egy kivételes képességű alkotó ugyan, de egy jellegzetes, és minden igényt kielégítő stílust képvisel, a klasszikus Dredd ábrázolás pedig mindig is az övé marad. Az írók továbbra is Grant és Wagner voltak, utóbbi a szokásos T.B. Grover írói álnevet használva. A sztori tőlük már megszokottan gyors ütemű, fordulatos, akciódús, ezért kimondottan olvasatja is magát, szinte lehetetlen is nem egyszerre abszolválni mind a közel 200 oldalt, pláne, hogy az erdeti közlésforma miatt (heti 8 oldal) szinte mindegyik rövid fejezet végére került egy kisebb-nagyobb cliffhanger. 
A város romokban, a blokkmánia tombol, az ellenség keze pedig betette a lábát, vagyis megindult az invázió. Vadászgépek, katonák, robotok és gigantikus harckocsik szállják meg a romos utcákat, az emberek pedig hullanak mint a legyek. Dredd a maradék bírákkal és az ellenállókkal ugyan hősiesen harcol a betolakodók ellen, de mindhiába, a szovjetek fölénye győzedelmeskedni látszik. Az egyre reménytelenebb helyzet közepette végül Dredd egy öngyilkos tervet eszel ki. Egy csapat jól képzett bíróból egy kommandót szervez, majd behatolnak az ellenséges területre, elfoglalnak egy rakétasilót, és végül Dredd egyetlen gombnyomással és 500 millió ember életével véget vet a háborúnak.
Dredd bíró alakja mindig is jelentős ambivalenciát mutatott, egyszerre volt hős és fasiszta szörnyeteg. A történelem persze mindig is igazolta a tetteit, hiszen egy Megacity jellegű város felügyelete, és biztonságának fentartása megköveteli a spártai módszereket. A megszállás ténye mit sem változtat ezen, Dredd ekkor is kíméletlenül betartatja a törvényeket. Nem kísértik morális aggályok, amikor parancsot ad a sugárfertőzött túlélők szenvedéseinek megrövidítésére, vagy amikor náci mintára tömegsírba lövi a kollaborátorokat. A legfontosabb kérdés azonban természetesen az, hogy vajon volt-e joga egyetlen gomb megnyomásával az egész East Megacity One-t, és félmilliárd embert eltörli a föld színéről? Dredd ekkor is kőkeményen, gondolkodás és mérlegelés nélkül, minden felelősséget magára vállalva dönt a vitatható lépés megtétele felől. ("Half my city is burnt to ash by East-Meg missiles, and you're begging me for mercy? Reques denied!") A Hiroshima/Nagaszaki párhuzam nyilvánvaló, ahogy a kérdés morális és a humánus szempontú problematikája is rokon, a véleményformálás pedig itt is az olvasó dolga.
Bár a Fumax már a negyedik rész megjelentetésére készül, mi egyelőre még csak a második és a harmadik kötetnél tartunk, de ez most ne érdekeljen senkit, ami fontos, hogy most két rövid, ám velős kritikával illetjük a Fumax vámpíros mangájának folytatásait. (Vajon miért beszélek többes számban? Tökegyedül írom.)
A harmadik kötetben szereplő sztorit tartják a legjobb D történetnek, nem véletlen, hogy a hazánkban is megjelent és nagy népszerűségnek örvendő Vérszomj című anime is ezt dolgozta fel. Ezért akik látták az animét, azoknak nyilván ismerősek lesznek a történések, de jelentősebb eltéréseket is tapasztalhatnak, valamint összességében sötétebb hangulatúbb is, mint a pozitív végkicsengésű film, mindezek gyanúm szerint leginkább az eredeti regényhez való ragaszkodással magyarázhatóak.
A mangák sajnos továbbra sem mentesek ugyan a tipikus mangabetegségektől, mint pl. a rendszertelenül heverő gazdátlan mondatfoszlányok, vagy a feleslegesen felaprózott jelenetek, de ezekkel meg lehet tanulni együtt élni, és az ilyen unisex mangáknál ez amúgyis egy állandó jelenség. 
Egy vallomással kezdem. Nekem igazából semmi bajom Uwe Boll filmjeivel (sokkal inkább azokkal, akik szinte már sportot űznek a rendező lejáratásából, miközben nyilvánvaló, hogy ezek az emberek még nem láttak igazán rossz filmeket életükben). Én egyik filmjét sem élveztem kevésbé, mint a kedd esti RTL Klubos világpusztulós, óriáshalas szarokat. De tovább is megyek a penge élén! Egy ideje már kimondottan tudom szeretni is Boll munkáit, és ha így folytatja, akkor még az sem kizárt, hogy egyszer a rajongója is leszek. Mert, hogy Boll egy ideje ugyanis fejlődik. Méghozzá rohamosan és pozitív irányba. Nem. Nem viccelek.
A jó német érdekes módon időközben megtanulta a feszültségteremtést is. Az egyik legjobb példa erre az az emlékezetes jelenet, ahol Bill bemegy egy Bingo terembe, amiről köztudott, hogy az unatkozó amerikai középosztály legszánalmasabb figuráinak gyűjtőhelye. Hol máshol várná az ember a legjobban, hogy egy ilyen idealista ámokfutó kitárazzon, ha nem itt?! A felfegyverzett helyi Terminátorról tudomást sem vesznek az emberek, játszanak tovább. Bill sétál, kötekedik, provokál, eszik egy szendvicset, de csak nem akar kitörni a pánik a sok zombi között. Ekkor emberünk egyszer csak fogja magát, és békésen távozik. ("You guys don't need my help at all.") Pont az ilyen meghökkentő, szinte már zseniális húzás az, amit a legkevésbé vártam volna Boll-tól.
Számomra egy percig sem volt kétséges, hogy Andy Diggle Eisner díjra is jelölt kiváló képregénysorozatából film fog készülni valamikor. Már annak idején az első szám elolvasása után kapásból az volt az első gondolatom, hogy ez bizony filmfeldolgozásért kiállt, sőt, akár egy Tv-sorozatot is el tudtam volna képzelni belőle, így aztán nem ért nagy meglepetésként, amikor meghallottam, hogy a tengerentúlon már licenszelik is a cuccost.
A film a képregényhez hasonlóan irtózatos iramot diktál. Csak semmi tökölés, azonnal durr bele a dzsungel közepébe, és az első akciódús 15 percben gyorsan le is tudjuk a Vesztesek eredettörténetét, majd némi újraszerveződés után máris Amerikában folytatódik a laza beszólásokkal és vagány rockzenével kísért non-stop akciófolyam, ahol is hőseink, illetve hát Veszteseink nem sok időt hagynak maguknak két bevetés között. Látványos robbanások, állandó golyózápor és kisebb-nagyobb belső konfliktusok kísérik működésüket. Akció terén nem is vall különösebben szégyent a film, bár manapság már nem nagy kunszt az ilyen jeleneteket meggyőzőre megcsinálni, persze a vértől és a leszakadó testrészektől most is megkíméltek minket, de ennek okait nyilván ismerjük.
Sylvain White nem éppen egy rutinos rendező, szerencsére mégis egészen jól ráérzett a stílusra. Az eredeti képregény „badass”-ségét, laza humorát, és hangulatát is sikerült egészen jól megidéznie, és megpróbálta mindezt még tetézni a jól megválasztott zenével is, ami egyébként fontos része lett a filmnek. A soundtrack meglehetősen eklektikus, de mégis teljesen patentos. A Journey nyálas 80’s rockja, az alternatív csapatok lassulós témái, a Tom Morello által kísért rap, vagy a legendás 
A 80-as, 90-es években nem csak a legjobb akciófilmek születtek, de a legszarabbak is, amiért részben az úgynevezett rip-off filmek is felelőssé tehetőek. A korszak nagy sikerű zsánerfilmjeinek sorra készültek el az olcsó másolatai, pofátlan lenyúlásai, melyek az esetek többségében olasz mesterek lelkiismeretét terhelték, bár a fülöp-szigeteki és persze az amerikai filmeseknek is elvitathatatlan érdemei voltak az ízlésrombolásban. A Cápa, Star Wars, Rambo, Terminátor ripoff-ok elárasztották a VHS piacot, de meglepő módon ezek a fröccsöntött utánzatok is egészen szépen megéltek az elődöktől elcsórt ötletek, a harmadosztálybeli színészutánzatok, és a gagyiság fogalmát teljesen kimerítő trükkök ellenére is. 
A hadsereg szupertitkos robotja, bizonyos Omega-1 megkergül egy szigeten, és ezért mindenre lő, ami mozog, még a saját helikopterükre is. Ezért a B.A.M. (vagyis a Big Assed Motherfuckers) nevű speckó egységet küldik a nyomába, csak éppenséggel nem közlik velük, hogy pontosan mi is az, ami után kajtatnak. Adnak melléjük egy külsőst is, aki nem más, mint a robi tervezője, és akinél ott van a távirányító, hogy kikapcsolja a megkattant konzervet, ha elég közel kerülnek hozzá. A motherfuckerek bevetik magukat a dzsungelbe, majd a Predatorhoz való hasonlóság kedvéért közben még gyorsan felszabadítanak egy gerillatábort is, ahonnan nem váratlan módon egy csaj csapódik hozzájuk. Omega-1 közben sorra levadássza a nagyseggűeket, és ahogy az lenni szokott, a végén csak egy maradhat, meg a nő.
Sajnos az elején sok dögunalmas dzsungeltúrát kell végigszenvednünk, az akció nagyon kéreti magát. Ugyanakkor még katonának sem kellett lennünk ahhoz, hogy lássuk, ez a csapat a valóságban még a partra sem jutott volna el élve, ugyanis minden egyes megmozdulásuk teljesen ellentmond bármilyen harcviselési módnak, szabályzatnak. Kezdjük ott, hogy mindenre azonnal lőnek, már az első gyanús neszre kitáraz az egész kommandó, azaz csak kitárazna, ha nem az akciófilmekből ismert végtelen kapacitású, kifogyhatatlan fajtájúval szerelkeztek volna fel. De ha ez még mindig nem hívta volna fel rájuk a figyelmet, akkor a rengeteg üvöltözés, kiabálás már biztosan. És a nagy kedvencem, az állandó csoportosulás sem maradhat el, vagyis, hogy folyton egy kupacban, egymáshoz szoros közelségben állnak, hogy egyetlen kézigránát is elég legyen a nagyseggű anyabaszók sok kis nagyseggű anyabaszó darabokká való aprításához, és egyébként is kollektíve hiányoztak, amikor a fedezékbe húzódás hasznosságát tanították a levelező kommandósképzőn. Tudom, hogy drága egy katonai tanácsadó felbérelése, de a logika azért ingyen lett volna. Ezekből aztán következik, hogy az akciójeleneteket nehéz megállni röhögés nélkül, mindenki lő mindenkire, mindenből, minden irányba, a gránátokat pedig találomra dobálják, abban bízva, hogy a bajtárs remélhetőleg nincs a közelben. A közelharcokat pedig néha érthetetlen okból felgyorsítják, amitől röhejesen burleszk-szerű lesz az egész.
Mattei egyik kedvence, a parancsnokot alakító Reb Brown (a zseniálisan tré Strike Commando „sztárja”, de volt ő Amerika Kapitány is) erre a szerepre termett, pont annyi tehetség szorult belé, mint az ilyen szőke kékszemű izomtibor katonák megformálásához kell, de a slepje is hasonló filmeken érett kultikus figurákból áll. Itt van a sok szarból ismerős amerikai Jim Gaines, aki úgy néz ki, mint egy csimpánz, és ráadásul sokkal rosszabb, ha még mosolyog is. Láthatjuk még a veterán Romano Puppo-t, és a nem kevésbé kultikus és általában ilyen lökött katonaszerepekbe ragadó Massimo Vanni-t is, aki erre a forgatásra a Chuck Norris hasonmásversenyről érkezett. Vicces egyébként, hogy a végén a stáblistán összekeverték Vanni-t és Gaines-t, mivel előbbi az Alex McBride művésznevet használta, és ez elég volt a kreditekért felelős kolléga összezavarására.
Egy öreg, kiégett zsaruról szól, akinek már döglödik a ketyegője. Éppen a nyugdíj előtt áll. Ez a Hartigan tipikus ponyvahős, öntörvényű kopó, akinek nem parancsol senki. Bírom az ilyet. Miller állítólag Piszkos Harryről mintázta. Ijesztő egy figura, egy X-alakú heg virít a homlokán, de valójában a termete, meg a durva vonalakkal rajzolt barázdált arca az, ami igazán bizarrá teszi. Szóval ez az öreg zsaru megment egy 11 éves kiscsajt, Nancy Callahan-t (Piszkos Harry!), akivel egy perverz ürge éppen valami durva dolgot készül elkövetni. Hartigan nem tököl, elintézi a fickót, és hát…khm…megcsonkítja, mondjuk így, oké?! De ez a kisköcsög nem akárki ám, hanem a város urának, a Roark nevű szenátornak a kölke, szóval Hartigan alaposan belenyúlt a szarba. Az apuci persze elintézteti Hartigan-t, nagyon durván. Mindent az ő nyakába akarnak varrni, de a zsernyák kussol, nem vall be semmit. Még miután napokon át rendszeresen elpicsázzák egykori kollégái, akkor se. Így aztán leültetik, hogy a sitten rohadjon el. Hartigan nem törik meg, tartják benne a lelket a levelek, amiket a vézna kis Nancy Callahan küldözget neki állnéven. Számára csak az a fontos, hogy a kiscsaj biztonságban legyen.
Száguldanak a fekete-fehér és sárga színű oldalak a szemem előtt, folyik az akció, mintha csak egy fura régi filmet néznék. Elképesztő dolgokat művel ez a Miller, bár ezt eddig is mindenki tudta róla. A képi és a szöveges narratíva valami elképesztő, az egész formailag kevesebb, mint egy megsárgult papírú vaskos ponyva-krimi vagy egy kopott kópiájú film noir, mégis sokkal több náluk. Ahogy olvasom, szinte hallom a fejemben Hartigan rekedtes, érces hangját, Roark gusztustalan röfögését, a vézna kis Nancy Callahan ijedten csilingelő hangját, a rendőrautók szirénáinak visszhangját. Ráizgulok, ahogy a már 19 éves Nancy izgatóan vonaglik a rúdon. Látom, ahogy Hartigan fájdalomtól eltorzult arccal a földre rogy az egyik szívroham során, az arcomhoz kapok és megpróbálom letörölni a vért a képemről, ami a péppé vert Hartigan-ről fröccsent rám. És szinte érzem az orromban annak a sárga rohadéknak a bűzét. Az egész oldalas kompozíciók adják meg a sztori hangulatát, az egész sava-borsát, a szöveg nélküli rajzok, de olykor még a koromfekete oldalak is többet mondanak szinte, mint a szavak.
Leégett a cigim, elfogyott a piám, véget ért a negyedik Sin City kötet. Mielőtt elindulok a dolgomra, még elgondolkodom egy kicsit.
A Sasori nagyobb részben hongkongi, mint japán (Mizuno mellett Ryo Ishibashi és Nana Natsume érkezett még Japánból, illetve produceri szinten van még japán jelenlét) gyártmány, és sajnos azt kell, hogy mondjam, szerencsénkre. Japánban mostanság a spórolás és az elborultság jellemzi a zsánerfilmgyártást, odahaza ebből valószínűleg egy újabb olcsó videófilm lett volna hatásvadász gore effektekkel és rengeteg művérrel, így viszont egy rettentő erős hangulattal megspékelt, melankolikus-romantikus „badass” akciófilm született, kung-fu és wuxia elemekkel, ami így leírva persze kissé ijesztő, de a valóságban tényleg ilyen sokféle ízű a dolog, de ez szerencsére a javára vált.
Nami éppen vacsorát főz, miközben várja haza rendőr vőlegényét Hei Tai-t (Dylan Kuo), jövendőbeli apósát és sógornőjét, amikor is egy bizarr bérgyilkosokból álló trió jelenik meg hívatlanul. A gyilkosok végeznek az apósjelölttel, és rákényszerítik Nami-t, hogy ölje meg Hei Tai nővérét, vagy különben ők ölik meg a szeretett férfit. Nami kénytelen meghozni a nehéz döntést és Hei Tai szeme láttára leszúrja a lányt. Ezután természetesen börtönbe kerül, méghozzá egy rendkívül veszélyes női börtönbe. Ott, ahogy az lenni szokott a rabtársak állandóan vegzálják, az igazgató pedig perverz vágyait szeretné kiélni rajta. Nami-t mindez kevésbé bántja, mint a boldogságának elvesztése, és az a tudat, hogy Hei Tai gyűlöli őt. A sitten a túlélés érdekében Nami kénytelen megtanulni harcolni, majd miután kinyírja a zaklatóit, meglehetősen fura módon kijut a börtönből. Egy titokzatos kung-fu mester (Simon Yam) talál rá, aki aztán egy gyorstalpaló harci tanfolyam segítségével befejezi Nami képzését. A lány készen áll a bosszúra…
Ha lett volna beleszólásom a film előkészületeibe, tervezésébe, én magam is Miki Mizuno-t (
A film ereje elsősorban azonban a megvalósításában, egészen pontosan a hangulati elemekben rejlik, a kiváló operatőri bravúrokban, a színes, neonfényes látványvilágban, a melankóliával teli belassított álomszerű jelenetekben és főként a nagyon eltalált zenében. Mindez valójában nem is számít annyira újdonságnak, az eredeti filmek némelyikére is hasonló atmoszféra volt jellemző. Aki hozzám hasonlóan érzékeny az ilyesmire, és sokat ad a hangulatra, az könnyebben szemet hunyhat a film hibái felett is. A Sasori esetében a szűk keresztmetszet talán maga a történet, amiben akadnak kicsit zavaros szegmensek, és a gyilkosok indítékának magyarázata is kissé porban hagyott lett, de egy bosszúfilm esetében ez utóbbiak sokszor amúgy is csak másodlagosak.
A Golgo 13 abban is hasonlít az előképének is tekinthető James Bond-ra, hogy az alapsztorinak itt is vannak szabályai, vagyis a nők, szex, külföldi tájak, gonosz megalomán ellenfél és a sok akció nélkülözhetetlen. Ezúttal egy nagy maffiaszindikátus béreli fel Duke Togo-t, hogy az menjen Hong-Kongba és végezzen egyik renegát emberükkel Mr. Chou-val, aki a saját szakállára kezdett el dolgozni. A maffiának azért van szüksége emberünkre, mert a Chou után küldött bérgyilkosok mindegyike a megérkezés után nem sokkal a kikötőben bukkant felt, csak hogy éppenséggel a víz alól és felpüffedt állapotban. Duke Togo (aki annyira profi, hogy a keze védelmének érdekében még kezet sem fog a megbízójával) elvállalja a megbízást, de a dolgát kicsit megnehezíti, hogy a hong-kongi rendőrség is szeretné Chou-t elkapni. Chou a médiában a sikeres filantróp üzletember szerepében tetszeleg, ezért Sminny nyomozónak (Callan Leung) is nehéz dolga van, mivel a felettesei nem nézik jó szemmel, hogy az elszánt rendőr egy ilyen köztiszteletben álló személyt vegzál folyamatosan. Közben megérkezik Hong-Kongba Duke Togo is, és miután az egyik este kénytelen nyakonverni néhány Chou-hoz köthető banditát, hamarosan híre megy, hogy újabb bérgyilkos érkezett a városba, és ez a leleplezés nem tesz éppen jót a munkamorálnak.
Kétségtelen, hogy Sonny Chiba egymaga számít a film lelkének, méghozzá úgy, hogy alig szólal meg, és gyakorlatilag egyetlen arcizmát sem kell mozdítania hozzá, vagyis rendkívül jól hozza a hűvös, profi, hidegfejű bérgyilkost. Gondoljunk csak bele! Duke Togo megformálására ki más lett volna a legalkalmasabb a 70-es évek Ázsiájában, mint Sonny Chiba, aki szinte mindenben tökéletesen megfelelt a karakter által támasztott követelményeknek. Egy elegáns, ellenállhatatlanul férfias, rezzenéstelen arcú macsó, aki mellesleg a harcművészeti ismereteinek köszönhetően már önmaga is egy halálos fegyver, és ráadásul a manga karakteréhez hasonló terebélyes szemöldökkel is rendelkezik (a filmben erre azért a sminkesek is rásegítettek). Több, mint ideális választás. Sonny-nak ráadásul a szereptípus nem volt teljesen ismeretlen, hiszen a Street Fighter trilógiában szintén egy Duke Togo-hoz hasonlatos amorális gyilkológépet alakított, aki számára ugyancsak nem létezett lehetetlen feladat, bár tény, hogy Tsurugi főleg a közelharcban volt hatékony, de mondjuk abban aztán bitangmód.
Persze nem lehet mindent megoldani az Armalite M16-os távcsöves puskával, így emberünk itt is kénytelen olykor néhány saller kiosztásával helyrebillenteni az univerzum és a saját lelki egyensúlyát, és néhány esetben elcsattan néhány pofon és láb is, de ettől függetlenül ez még nem egy karatefilm. Természetesen szex és nők nélkül nem is létezik Golgo 13 produkció, és brit kollégájához hasonlóan Duke Togo is két nőt fektet meg egyetlen film alatt, az egyik az általa korábban megmentett fiatal nő, aki mellesleg egyből belezúg a férfiba, a másik pedig Chou rendkívül szexi, ám halálos özvegye, aki a kufirc közben próbálja megöletni hősünket. Duke természetesen kiszagolja a veszélyt („Legközelebb bizonyosodj meg róla, hogy a gyilkos ugyanazt a parfümöt használja, mint te.” - mondanom sem kell, hogy a hölgynek nem lesz olyan, hogy legközelebb…), így az aktus során végül Golgo 13 mindkét fegyvere elsül.
Az akció folyamatos, hiszen nem csak Golgo vadászik a prédára,de ő rá is vadászik a rendőrség és az alvilág egyszerre. Chiba rúg, lő (és persze mindig az áldozat homlokának kellős közepébe talál), van amikor a kettőt egyszerre is, de olykor vascsövet állít bele az őt üldöző haramiába, valamint nagyszerű az a megmozdulása is, amikor az egyik támadó lábfejét a földhöz szögezi egy késsel, majd egy forduló rúgással úgy küldi pofán a delikvenst, hogy a többit innen már könnyen elképzelhetjük. Egy igazán jól sikerült utcai üldözést is kapunk Hong-Kong utcáin, amiben az a legviccesebb, hogy az utcai tömeg reakciója olykor teljesen hiteles, mivel a messziről fényképezett jeleneteknél (ahol az emberek valószínűleg nem látták a stábot) igencsak furán és értetlenül nézik az emeletes buszokon és lámpavasakon csimpaszkodó bozontos szemöldökű férfit, ám a közelebbről felvett jeleneteknél már szinte mindenki a kamerába bámul, ami a filmnek nem árt különösebben, a nézők számára viszont elég vicces. De persze rajtunk áll, hogy mennyire vesszük az egészet komolyan, és hogy fennakadunk-e olyan további apróságokon, hogy pl. a lábon lőtt főhősön pár jelenettel később még egy nyamvadt heget se látunk azon a helyen, vagy azon, hogy ha tényleg annyira profi ez a Golgo, akkor miért gondolja, hogy ha az újságba rejtett távcsövön keresztül kukkol a nyílt utcán, akkor az majd nem lesz feltűnő. Mert egyébként marhára az. Véleményem szerint az ilyen bakik is a film hangulat-faktorát emelik, ez pedig csakis a mi hasznunkra válik.
A Golgo 13: Kowloon Assignment egy pörgős, übermacsó exploitation extravaganza, képregényes történettel, képregényes karakterekkel, mindezt a kor laza, funkys zenéjével és atmoszférájával kísérve. Manga-adaptációnak sem utolsó, de egyáltalán nincs szükség hozzá semmiféle mangás előismeretre, önálló akciófilmként is remekül helytáll. A további Golgo 13 filmek elmaradásának egyébként prózai okai voltak, vagyis a pénz. A Golgo történetek szinte mindig külföldön játszódnak, és ez bizony felemészti a költségvetést rendesen. (Az első film Iránban forgott, ahol már akkoriban sem volt probléma- és bürokráciamentes a forgatás.) Ez sajnálatos, de szerencsére az anime piac ezért nem hagyta cserben a rajongókat és a két film után nemrég egy 50 részes sorozatot is készített, ami igencsak kiváló lett. Ez a film talán nem a legjobb Sonny Chiba film, és talán nem is a legjobb Golgo adaptáció, de hogy a 70-es évek egyik legfaszább naiv akciómozija, az olyan biztos, mint Duke Togo keze a ravaszon!
Az alapszitu morbid, de szerencsére sok lehetőséget is rejt magában. Ryuk a halálisten elvesztette a Halállistáját, amit a Földön egy Yagami Light nevű eminens diák talál meg. A Halállista szabályai szerint, aki megtalálja, annak nem csók jár, hanem a lista birtokjoga, azaz onnantól ő használhatja azt. Akinek a neve a listába kerül, annak harangoztak, vagyis az illető hamarosan feldobja a pacskert. A lista mellé még jár maga Ryuk is, akit csak a lista aktuális tulajdonosa láthat, hallhat. Light, aki amúgy is nagyon unta már a kispolgári jófiúságot, a lista segítségével nem éppen szerény életcélt talált magának: egy tökéletes világot akar teremteni, vagyis meg akarja tisztítani a Földet a gonoszságtól, ezért szépen sorban nekiáll kigyomlálni a bűnöző elemeket, akiket a média gyakorlatilag tálcán kínál neki azzal, hogy megmutatja őket, ráadásul Light apja a rendőrség egyik magas rangú nyomozója, így fontos belső információkhoz is juthat. Light élvezi a hatalmat, és már egyfajta Istennek képzeli magát. A rendőrség a titokzatos gyilkost Kira-nak nevezi el (a Killer japánosan ejtve), és minden eszközzel megpróbálja felhajtani az önbíráskodó fantomot, de ha Light/Kira úgy látja, hogy kiléte veszélybe kerül, akkor attól sem riad vissza, hogy még a rendőrség sorait is megritkítsa. De komoly ellenfele akad a még titokzatosabb és kissé furcsa L személyében, aki legalább ugyanolyan zseniális elme, mint Kira, és aki a rendőrség munkáját segítve próbál Kira nyomára akadni. A Death Note kettejük bravúros szellemi párharcáról, vagy ha úgy tetszik egymás elleni macska-macska játszmájáról szól. A listának még számos szabálya van, ezeket Light is fokozatosan ismeri meg, és nagyon ötletesen a kötetek fejezetei között össze is foglaltattatnak a számunkra.
Az első kötetben miután Light birtokába kerül a lista és megismerkedik Ryuk-kal, a fiú rögtön ki is próbálja az új szerzeményt. Ryuk-nak pártatlannak kell maradnia, de feltétlenül szimpatizál a fiú megszállottságával és éles eszével. Közben a rendőrség és az Interpol is felfigyel a sok gyanús halálesetre, melyek oka általában szívroham. Light apjának vezetésével speciális nyomozócsoportot alakítanak, és L segítségével hamarosan jelentős következtetésekre jutnak, Light pedig eközben egyre többet tud meg a listáról, például, hogy az áldozatoknak a nevét és a kinézetét is ismernie kell, valamint, hogy akár a halál körülményeit is befolyásolhatja. A második kötetben folytatódik a párharc Kira és a rendőrség, illetve L között. A fiú gyanúsított lesz, és ezért egy FBI ügynököt állítanak rá, de Kira erre rájön és végez vele, ezzel viszont tovább erősítve a gyanút maga ellen. L felhatalmazást kér, hogy Light szobáját bekamerázzák, de a fiú a fokozott óvatosságának köszönhetően erre is rájön, így ügyesen elkerüli a lebukást. A rendőrök eközben szintén egyre több dologra jönnek rá a gyilkosságok természetét illetően. A harmadik kötet során L, aki még mindig gyanúsítottként kezeli Light-ot, felfedi magát a fiú előtt, sőt arra kéri, hogy segítsen neki a nyomozásban. Abban bízik, hogy talán elárulja magát, Kira pedig úgy gondolja, hogy így könnyebb lesz a lebukást elkerülni. Mindketten meglepődnek, mikor az eddigiekhez képest szokatlan halálesetek történnek, és úgy néz ki, hogy van egy második Kira is.
A Death Note zsenialitása a rettentő alapossággal átgondolt, közben pedig végig feszült és izgalmas történetben rejlik, mely szó szerint olvastatja magát. Minden mondatnak, szónak, eseménynek jelentősége van, és minden egyes cselekedet befolyással bír a későbbiekre. Elképesztő írói tehetség és nem szokványos elme kell egy ilyen sztori megírásához. Olyan, mint valamiféle szövevényes pszicho-krimi, ám valahogy a Death Note esetében mégis sokkalta könnyebb az egészet felfogni. Nincs üresjárata, nem kezd elterelő mellékszálakba az író, nem próbál egyik karakterre sem ráerőltetni semmilyen felesleges jellemrajzot, a szereplők a történettel együtt formálódnak, de soha nem kapunk többet belőlük, mint amire feltétlenül szükség van, mégis úgy érezhetjük, hogy mindent tudunk róluk. Yagami Light jóképű, ám hűvös, magába zárkózó tinédzser, akiről valóban elhisszük ezt a fajta megszállottságot, mivel nincs is veszélyesebb egy unatkozó nagyszerű elménél, mikor hatalmat kap. L maga a titokzatosság, egyelőre nem is tudunk meg róla semmit, pedig nagy szemei, üres tekintete és szokatlan testhelyzetei miatt már ránézésre sem éppen szokványos fiatalember. Ryuk pedig Halálisten létére egy eléggé bohókás figura.
Ki gondolta volna, hogy majd látunk valaha olyan filmet, amiben Jackie Chan nem képes elbánni néhány kötekedő suhanccal, viszont parancsra embert öl? Ki hitte volna, hogy láthatjuk majd egyszer, amint a burleszk-kungfu császára éppen egy prostival kefél? Ki gondolta, hogy Jackie egyszer majd egy keserű emberi drámával elkevert véres gengszterfilmben fog grimaszok és akrobatikus mutatványok nélkül, komolyan színészkedni? Szerintem senki, maximum csak reméltük. Hát íme!
A 90-es évek elején Steelhead a kínai traktorszerelő szerelme, Xiu Xiu (Xu Jinglei) után indul Japánba. Papírok nélkül, illegális bevándorlóként érkezik meg Tokióba, ahol Jie (Daniel Wu) nevű cimborája és a többi kínai bevándorló segítségével próbál megélni úgy-ahogy tud, lehetőleg minél becsületesebben, de előbb-utóbb rákényszerül, hogy piti balhékban is részt vegyen. Teljesen lesújtja, miután megtudja, hogy Xiu Xiu azóta az egyik jakuza csoport főnökének, Eguchi-nak (Masaya Kato, korábban egyébként Ken Watanabe volt a szerepre szánva) a felesége lett. Amikor Steelhead megmenti Eguchi életét, a hálás oyabun felfogadja őt testőrének, és a szolgáltatásokért cserébe pénzt és saját területet ad neki. Steelhead azonban nem igazán tud mit kezdeni a hatalommal, ő nem akar többet, mint legálisan élni és dolgozni Japánban, de a barátai viszont másképpen gondolkodnak. A kábítószer megjelenésével együtt megindul a belső bomlás, ráadásul az Eguchi-val kötött szövetség is igencsak csípi a többi jakuzaklán szemét.
A film valóban inkább a dráma felé húz, ezért szélsebes tempóra ne is számítsunk, ugyanakkor mint gengszterfilm sem vall kudarcot. A Shinjuku Incident a sztorit tekintve akár a kínai Sebhelyesarcú is lehetne, és eleinte látszólag ugyanazt a klasszikus felemelkedés sablont is követi, de Tony Montana-val szemben Steelhead egy erkölcsös, állandóan a morális kételyeivel küzdő figura, aki igazából a légynek sem tud, illetve nem is akar ártani. Nem a hatalomvágy és nem is a pénz hajtja, mindössze biztonságos életre vágyik saját maga és a barátai számára. A bűnözésre is csak a csalódottság, a kilátástalanság és a többi ázsiai banda zaklatásai miatt adta a fejét. Társai eleinte tisztelik, és kiállnak mellette, de a pénz és a hatalom nagy úr, és ezzel a szelíd magatartással nem lehet túlélni Shinjuku-ban. A második félidőben már természetesen jobban felpörögnek az események, több lesz az akció is, és ezzel együtt már gyakrabban folyik a vér is, a jakuzák ugyanis nem igazán válogatnak se időben, se helyszínben, sem pedig fegyverben, ha leszámolásról van szó. Persze a legnagyobb és abszolúte nem hősies „bloodshed” a végére jut, ahol sajnos a jakuzák félelmetes ostroma kicsit kaotikusra sikerült, és a sötét helyszín is sokszor inkább csak sejttet, mint mutat. Mindenesetre valószínűleg ez Jackie legvéresebb mozija, bár szerintem egy kicsit még több is belefért volna, de hát ugye ez mégiscsak elsősorban egy dráma!
És ha már dráma! Jackie alakításáról nehéz nyilatkozni, mivel az általa megformált karakter eleve egy szolid, mérsékelt temperamentumú egyszerű kis figura, amihez azért különösebb erőfeszítéssel járó színészi játék nem igényeltetett. Valljuk be Jackie-t gyakorlatilag sokszor még a sokadrangú mellékszereplők is lejátsszák a vászonról, illetve a képernyőről, de azért a képességeihez mérten, nagyon is tisztességesen oldotta meg a feladatot. (Bevallom nekem azért eleinte nehéz volt megemészteni ezt az olykor teljesen kiszolgáltatott, elveszettnek tűnő karaktert, mert hát a berögződés ugye bennünk van, és ugye az ember automatikusan várja azt a falra felfutós, hátraszaltós rúgást, azt a kabátot a fejre húzós trükköt, meg hogy egy fejtetőre mért ütés után bizarr grimasszal a képén megrázza az öklét fájdalmában.) A Jie-t alakító Daniel Wu játéka viszont mindenképpen említésre méltó, és neki is volt a legnehezebb dolga, mivel az ő karaktere az, aki a film során a legnagyobb átalakuláson megy keresztül, a barátságos, megnyerő fiatalemberből előbb egy megtört és csalódott férfi, majd egy pszichopata junkie válik. (A másik legenda Yasuaki Kurata sajnos ezúttal is csak epizodikus szerepet kapott, mint kíméletlen jakuzafőnök.)
A film technikailag nem különösebben figyelemreméltó, a sztori viszont valójában csak a szokásos gyermekbetegségekkel küzd, vagyis itt-ott ráfért volna még némi utómunka, kicsit több fordulat bele, talán némi támpont sem ártott volna, hogy mennyi idő is telt el közben, valamint néhány karakter kaphatott volna valamivel több funkciót is (a várt romantika pl. nem bontakozott ki, így Jackie újdonsült barátnője ha nem is felesleges, de mindenesetre üresen hagyott karakter lett), de összességében azért kerek minden..jpg)
Ahol vámpír van, ott mindig kell, hogy legyen valaki, aki vadászik is rájuk. És kiből lehet a legjobb, leghatékonyabb vadász? Hát abból, aki nem fél tőlük, mert jól ismeri minden gyengéjüket. Abból, aki maga is megtapasztalta már a vér ízét, és a vérszomj kínzó érzését. Abból, aki maga is félig vámpír. Egy Dhampir!.jpg)
Az első kötet az első regény történetét dolgozza fel, és ugyanebből készült az 1984-es legelső anime is. 12090-ben járunk, egy a nagy nukleáris világégés utáni, technikailag fejlett, ám mégis leginkább a középkori nyomort idéző jövőbeli világban. A kozmikus sugárzás hatására mutáns lények jöttek létre, a kevés túlélő szomorítására. Ezek közül a lények közül a vámpírok (vagy ahogyan magukat hívják, a Nemesek) felemelkedtek és abszolút hatalomra tettek szert, az embereket pedig azóta kényük és kedvük szerint gyilkolásszák, illetve természetesen rendszeresen hörpintenek is belőlük egyet. A kétségbeesett népek már csak a vámpírvadászokban bízhatnak. D, a magányos vámpírvadász a kihalt vidéket járja, amikor is találkozik egy Doris nevű dús keblű fiatal leányzóval, aki felbéreli a férfit, hogy védje meg őt Magnus Lee gróftól, vagyis attól a vámpír nagyúrtól, aki korábban megharapta őt is, és aki hamarosan vissza fog térni érte, hogy magával vigye és élőhalottat csináljon belőle. D elvállalja a testőrséget, de mint kiderül, nem csak a vámpírokkal és egyéb démoni lényekkel gyűlik meg a baja, de még az idióta városi emberekkel is.
Ez a látvány és a hangulat nem kizárólag Takaki érdeme, a rajzolónőnek ugyanis Kikuchi leírásain kívül természetes figyelembe kellett vennie a könyvek illusztrációit, és persze az animék látványvilágát is. Ennek ellenére Takaki saját stílusa is jól kiérezhető a mangából. A karakterarcok elég jól megkülönböztethetőek egymástól, a kidolgozás aprólékos, a hölgyek idomai szokás szerint eltúlzottak (mondjuk egy mell sosem lehet elég nagy), a hatalmas kastély lenyűgözően monumentálisra sikerült, mindössze a harcok során megjelenő kaotikus vonaltúlburjánzás zavart kissé. Megjegyezném, hogy számomra úgy tűnt, mintha Takaki asszonyság néhol igencsak hanyagul bánt volna a ceruzával, és egy-két panelen mintha csak a találomra, hirtelen árnyékolással és szögletes, kissé elnagyolt körvonalakkal felskiccelt nyers vázlatot látnánk. Ez persze valószínűsíthetően tudatos, de az is lehet, hogy csak a határidő sürgetése miatt kényszerült itt-ott kapkodásra. Extrát ezúttal csak annyit kapunk, hogy Takaki 2 oldalban mesél los angelesi „kalandjáról”, valamint róla, és az íróról is kapunk egy kis infót..jpg)
A metró rémes hely. Koszos, büdös, huzatos, és mindenféle kellemetlen alakok zaklatják az embert utazás előtt és néha közben is. De mi ez ahhoz képest, hogy Japánban ráadásul még gonosz szellemek is kísértenek a vonalain, akik mindenáron el akarják venni az emberek életét, valamint kedvét a tömegközlekedéstől. Legalábbis a Mangattack (az Athenaeum kiadó nevét nehéz leírni) Rémmetró című mangájában, ami a már egyre unalmasabb j-horrorfilmek hagyományát igyekszik követni, vagyis a mítikus japán szellemvilágot keveri a modern urbánus horrorral.
