Vallási szekta és gyerekbanda a savvérű, kétpofájú idegenek ellen, akik csak ölnek, és ölnek – de azért továbbra is az ember az igazi gonosz.
Köszönhetően a Carthaphilusnak, ami olyan klasszikusokat igyekszik lenyomni a fejlődésben csúnyán visszamaradott magyar képregénypiac torkán, mint a Watchmen és a Sandman, hosszú idő után ismét van Aliens képregényünk. Sőt, mindössze négy hónap telt el az első, tanult kollégám által már megrágott kötet, és jelen írás tárgyának megjelenése közt, ez pedig mindenképpen dicséretes tendencia. Ahogy a cím is mutatja, ebbe a képregénybe két történet került, vagyis nem négy one-shottal van dolgunk, hanem egy hosszabb, háromrészes sztorival (Szemfényvesztés), és egy egyrészes szösszenettel (Kísértet). Elöljáróban: mindkettő élvezetes olvasmány, de egyik sem tesz hozzá semmi lényegeset az Alien mítoszához.
A Szemfényvesztést a ma már veterán Aliens-írónak számító John Arcudi jegyzi (ő áll a nemrég indult új Dark Horse-os sorozat mögött is), de talán érdekesebb, hogy rajzait a fantasy-legendának, Richard Corbennek köszönhetjük. Az öregnek igen sajátos stílusa van, ami messze nem passzol mindenhez, és az Alien érdekes határeset: furcsán torz, szándékosan aránytalan, sőt, néhol egészen groteszkbe hajló vonásait különös, bizarr komikum hatja át, egy olyan, semmi mással össze nem téveszthető látványvilágot eredményezve, ami mintha egy skizofrén őrült gyermekeknek szánt képeskönyvéből bújt volna elő. Távolról sem egyértelmű választás a savvérű idegenek illusztrációjához, és maguk a lények nem is festenek túl meggyőzően – ám míg Corben zavarba ejtő abszurditása hozzájuk nem, a karakterekhez, és a környezethez, amiben mozognak, nagyon is illik. Arcudi története ugyanis, jellegét tekintve a David Fincher rendezte harmadik mozifilmhez áll a legközelebb: egy galaxistól elszigetelt, magára utalt, sajátos körülmények közt élő mikrocivilizációról van szó, amelynek egyedi ízét a fegyenctelep helyett itt egy bizarr vallás adja.
A sztori különlegessége, hogy középpontjában nem annyira az idegen áll, mint inkább ennek a különös civilizációnak az évszázadokra visszanyúló titkai, és azok a döntések és fordulatok, amik a sorsát a cselekmény lezárásával új irányba lendítik tovább. Az alien „csak” egy eszköz az író (és egyes karakterek) kezében, katalizátorként szolgál az események kibontakozásához. És bár a filmek (illetve regények, képregények stb.) is az emberi ostobaságról, gonoszságról és kapzsiságról szólnak, ez korábban ennyire explicite nem került előtérbe. A koncepció érdekes, jól működik, és Arcudi ügyesen építi fel a sztorit: az egyes karakterek közti kapcsolatok, az érdekek ütközései, a sztori alapjait felfedő flashbackek mind a helyükön vannak, és a Szemfényvesztésnek kifejezetten előnyére válik, hogy nem csak egy szimpla „ember a szörny ellen” történetet erőltet.
Jay Stephens Kísértet című képregénye ellenben már jóval egyszerűbb. Afféle egyetlen ötletre épülő helyzetgyakorlat, amiben hőzöngő, bandázó gyerekek kerülnek szembe egy vénséges, lassan mozgó aliennel, és az egész egy kísértettörténet kliséjére épül. A végtelenül egyszerű „úgysem mersz bemenni a szörny barlangjába-csakazértis bemegyek-ez tényleg egy szörny barlangja-fejvesztve menekülök” cselekményt Stephens egy pofás, bár nem meglepő fonákkal zárja le, ami biztosítja, hogy ebben a sztoriban is az ember legyen az igazi gonosz. Az Alien-mítosszal szemben támasztott egyik legfőbb követelmény tehát pipálható, és persze az egyszerűség sem mindig hátrány: a Kísértet remek tempójú, filmszerűen pörgő comic, ami eleve nem arra született, hogy megváltsa a világot – gyors szórakoztatásnak pedig gond nélkül megteszi. A rajzoló itt Eduardo Risso, aki a 100 Bullets kapcsán híresült el – és azt rögtön megállapíthatjuk, hogy a gettók, bárok, és a felső tízezer romlottságtól bűzlő bűntanyáinak ponyvás-noiros ábrázolása jobban fekszik neki, mint egy sci-fi horror világa, egy rémisztő, mélyen beteges erotikát sugárzó lénnyel a középpontban. Úgyhogy annyiban mindenképpen rokon a kötetben szereplő két történet, hogy az alien egyikben sem néz ki valami jól.
Az idegenek megjelenése egy másik pontban is közös: sem Corben, sem Risso nem próbálkozik azzal, hogy pusztán sejtesse a lény jelenlétét, és mondjuk árnyékokba rejtse alakját. Persze már James Cameron is egy totális háborúban halomra lőhető csordává változtatta Ridley Scott klausztrofób filmjének szinte kinyírhatatlan szörnyét, úgyhogy ez a fajta „elkendőző” ábrázolásmód nagyjából azóta okafogyott, de a rajzolók még ehhez képest is egy kicsit túl élesen, túl nagy fényben és túl egyértelműen mutatják meg a szörnyet (ld. még: borító) – és ez még a legfélelmetesebb lényből is képes előbb-utóbb kivenni a szuflát.
A magyar kiadás a Carthaphilustól (de jó is ezt leírni) már megszokott minőséget képviseli, legyen szó akár a borítóról, akár a papírról, akár a fordításról. És bár nyilván vannak az eddig megismertnél jobb Aliens képregények, ez egyáltalán nem baj: egyrészt mert legalább van mire várni (és ha minden jól megy, nem is hiába), másrészt pedig mert ezek is meglehetősen szórakoztatók.
