Sherlock Holmes

Sherlock Holmes a világon a legtöbbször adaptált irodalmi figura - és itt most gyorsan felejtsük el az 1988-as filmfeldolgozást, amelyben hiába játszott Michael Caine és Ben Kingsley, egyszerűen botrányos volt. Azon kevés kitalált alak közé tartozik, akinek sikerült az, amire mindenki vágyik: popkulturális ikonból örök érvényű hivatkozási alap lett, akihez képest helyezkedik el bármelyik másik képzeletbeli - és valóságos - nyomozó. A britek számára ugyanolyan nemzeti ereklye, mint Dover fehér sziklái, a nemzeti lobogó, a Királynő a Big Ben vagy a Kisvárosi gyilkosságok (Midsomer Murders) vasárnap este. Külsejét William Gillette színésznek köszönhetjük - színpadon ő viselt először vadászkalapot és kockás pelerint is, amely nélkül nem ismernénk meg a figurát - eddig.

Az első információk a készülő filmről lázba hozták a világot: Sherlock Holmes! Újraírva! Roberd Downey Jr.! Amint heroint tol! Guy Ritchie rendezi! - ezen utóbbitól persze tartottam, nem szerettem volna, ha pusztán az East Endi vagányok tizenkilencedik századi másolataival találkoznék, Ford Transitok helyett lovaskocsikban és még ritkább fogazattal. Minden rendben is ment, a forgatás hozta a mára már kötelező sztárbaleseti rátát, ellátta a bulvársajtót megfelelő mennyiségű pletykával (Holmes és Watson meleg lesz, valamint Guy Ritchie mayfairi kocsmájából azóta sem lehet kirobbantani Robert Downey Jr.-t, a vadabbakról ne is beszéljünk.) A várakozásnak vége, mi is megkapjuk két hetes késéssel a nemzetközi bemutatóhoz képest.

A főcímet követően Sherlock Downey Jr. azonnal akcióba lép, és gyorsan leérveli, hogyan fogja az első gazfickót ártalmatlanná tenni - ami egy poénnak vicces, később erőltetetté válik. Mint rövidesen kiderül, Lord Blackwood (Mark Strong) okkult szertartását akadályozták meg, aki úgy tűnik, eddig tisztes pszihopata módjára öldöste a város fiatal és előkelő ifjú lányait. A Lordot halálra ítélik, de kivégzése előtti utolsó kívánsága, hogy Robert Holmes Jr.-al beszélhessen, akinek egyéb gondja is akad: kollégája és harcos(élet)társa nősül, és elhagyni készül a Baker Street 221B alatti kuplerájt. Azonban az élet nem ilyen egyszerű: miután annak rendje és módja szerint felakasztják majd eltemetik, Lord Blackwood feltámad... és a dolgokat súlyosbítandó, felbukkan Rachel McAdams is, akinek egyetlen előnye ebben a filmben, hogy szép.

Ami a Guy Ritchie Faktort illeti, megnyugodhatnak a kedélyek: nem beszélnek benne sokat kelet-londoni dialektusban, nincsenek vicces, önmagukért való monológok, egyetlen bukméker sem olvas Spinozát, van viszont szépen animált főcímünk (á la Spíler), és Mark Strong. Sajnos tőle itt a továbbiakban búcsút veszek: nincs más dolga, mint gonoszan nézni, és jelentőségteljes hülyeségeket mondogatnia, ennél azért többet érdemelt volna. Nem véletlenül keverem össze Sherlock Robert Holmes Downey Jr. neveit: ugyanúgy játssza az élvhajhász - egyben zseniális - playboyt, mint a Vasemberben (illetve annak folytatásában), az akcentusa abszolút meggyőző - élmény minden gesztusa. Jude Law kiválóan egészíti ki nem csak Howneyt hanem Watson figuráját is hús-vér emberré: azt teszi hozzá, ami a legtöbb eddigi feldolgozásból kimaradt - hiszen az eredeti regények Watson szemén keresztül mutatták be az eseményeket, ezért róla tudunk a legkevesebbet. Hogy mennyire homoszexuális a két főhős kapcsolata? Legyen ez a szociológushallgatók esti kocsmai vitáinak tárgya, esetünkben nagyszerű haver-film hangulatot ad - már ameddig együtt vannak, az első óra után a sors - illetve a dramaturgiai szeszély - jó időre elszakítja őket egymástól, és ez az az időszak, ahol leül a film, és legalább fél órát kell várni a visszatérésre.

A történet tele van okkult szertartásokkal, szabadkőművesekkel, sötét összeesküvésekkel szóval minden földi jóval, de amikor a történet egyik csúcspontján egy lassított robbanássorozatban látjuk végigbotorkálni Holmest, már sejthetjük, hogy eddig tartott a film érdekes része. Onnantól sajnos eszembe jutott A szövetség - amelyet szeretnék elfelejteni pedig - mert az ötlettelenség viharos tengerére futunk ki, az addig egészen jól felépített cselekmény apró darabokra hullik, és nem marad más, csak a kaszakdőrök és akciórendezők húszperces tobzódása. A finálé jelenet a különböző okkult események és Lord Blackwood praktikáinak tudományos megfejtésével, amelyet egy kétperces, bármelyik Poirot magánszámot felülmúló monológba sűrítettek bele az épülő Tower híd tetején pedig egyértelműen a film leggyengébb pontja.

Nagy kár ezért a fél óráért: hangulatos film, nagyrészt jól eltalált szereposztással - mondom, szeretem én Rachel McAdamst, de nem ő kellett volna erre a szerepre. A párbeszédek itt-ott különösen emlékezetesek lesznek ("Nyugalom, orvos vagyok" mondja Watson, amint éppen egy nagydarab franciát(!) fojtogat), a speciális effektek még az Avatar fényében sem rosszak, és van valami izgalmas és érdekes abban, ahogyan újrateremtették a Sherlock Holmes mítoszt. Annál is inkább kár, mert a vég kétséget sem hagy afelől, hogy hamarosan érkezik a második rész, amiben megláthatjuk, ki játssza Moriarty-t, Sherlock Holmes ősi ellenségét, aki két jelenet erejéig bukkan fel a filmben. Remélem rendes szerepet is fognak írni neki.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!