képregény_adaptáció

I Kill Giants - Kis film óriási lélekkel

A nyuszifüles kislány és az óriások: szerény de tökéletes képregényadaptáció a szorongásról és arról, hogy mit lehet tenni ellene.

Farkas

Szép dolog, ha az ember próbálkozik, ha jó szándékkal és lelkesedéssel teszi, akkor meg főleg. És a Farkas stábjáról sok mindent el lehet mondani, de hogy ne próbálkoztak volna, és ne így, azt nem. Tanultak a katasztrofális X-Men Kezdetek: Farkas hibáiból, és egy sokkal személyesebb, drámaibb történetet kerekítettek a leghíresebb szuperhős mutánsnak, mellőzték a megalomániát, a frusztráló nagyságú és kidolgozatlanságú mellékszereplőgárdát, nagyobb hangsúlyt fektettek a bestialitására, a brutalitásra (néha már-már az R-es besorolást karcolja a film), és az egészhez Chris Claremont és Frank Miller klasszikus képregényét, a Japánban játszódó Adósság és becsületet vették alapul. És még ninják is vannak benne. Ebből egy tökéletes világban egy átkozottul jó film született volna. Namost, nem tudom, mennyire tűnt fel, de kurvára nem tökéletes világban élünk, ahogy azt a Farkas is túl jól demonstrálja. És ebben a tökéletlen világban a silány végterméket látva az összes jó szándék és lelkesedés csak annyit ér, amilyen tisztára ki tudják vele törölni a seggüket az alkotók.

Az X-Men 3. után Logan hegyi remeteként tengeti az életét, Jean Grey emlékétől, cél és értelem nélkül maradt életétől, halálvágytól kísértve. Amíg egy nap meg nem jelenik Yukio, egy fiatal, és igen harcias lány, aki Logan egy régi barátja, a haldokló Yashida kérésére viszi el Japánba. Yashida halandóságot ajánl a szenvedő főszereplőnek, nem annyira emberbaráti önzetlenségből, mint saját élete megőrzéséből: magáénak akarja a mutáns öngyógyító képességét. Amíg Logan vacillál, Yashida meghal, a yakuza pedig a temetésén megpróbálja elrabolni az unokáját, Marikót. Hősünk megmenti, viszont cserébe nyakig merül egy kardokkal, nyilakkal, mutánsokkal vívott ronda családi konfliktusba – ráadásul a rejtélyes Viperának hála az öngyógyító képessége sem úgy működik, ahogy kéne.

Hogy a cselekmény nem csak abból áll, hogy a szereplők rohannak egyik akciótól a másikig, és hogy az akció az idei nyári trendtől eltérően nem összeomló épületekről, a „minél nagyobb, annál jobb” elv 200 millió dolláros érvényesítéséről, hanem nyers, durva közelharcokról szól, dicséretes. Akárcsak az, hogy a főhős az ellen kaszabolása közben egy belső utat is bejár, amely során lelki szenvedése alábbhagy, és lassan értelmet, megváltást talál az életében. Sajnos az ígéretes kezdet után (ami nagyjából az első, a hajmeresztő gyorsvonatos összecsapással záruló akciójelenetig tart – élvezd ki, mert a többi fele olyan jó sem lesz) a hangulatokból, emléktöredékekből, karakterdrámából épített dramaturgiai tákolmány stabilitását veszti, remegni, inogni kezd, hogy az utolsó fél órában kegyelemdöfésként kirobbantsák alóla a talajt egy nukleáris töltettel.

A szerelmi szál, ami az eredetiben gyengédségével volt hivatott ellenpontozni a főhős bestiális természetét, itt a közös ellenség elől menekülő férfi és nő stresszoldó tucatkettyintésévé alacsonyodik, az őszinte érzelmi invesztáció legalább minimálisan meggyőző jele nélkül. Logan pedig csak sodródik az árral, megy, ahova mondják, teszi a kötelességét, mint hős, de az efféle motiváció egy kicsit soványka egy olyan filmhez, ami a karakter mélyére akar hatolni (pedig Jackman most is megteszi, amit tud, vele nincs gond). Az öngyógyító képesség megbuherálása nem több egy óra elteltével megkerült, javarészt kihasználatlan érdekességnél, a halhatatlanság iránti szomj és a halhatatlansággal járó teher szembeállítását letudják uszkve három mondatban. És James Mangold túlságosan egyszerű, közepes iparos ahhoz, hogy a játékidővel egyre inkább elsatnyuló forgatókönyvet rendezőként bármilyen emlékezetes stilisztikai fogással fel tudná dobni.

Aztán eljutunk a fináléhoz, és a robotszamuráj, az „ó, hát ezt meg ki gondolta volna” fordulat és a mutáns képesség eltört csontokon keresztül való elszívása (ez itt a WTF helye) a Cartoon Network szombat délelőtti rajzfilmmatinéjának szintjére száműzi a Farkast – mintha a realizmusban gyökerező első fél órát és a röhejesen elszálló finist két különböző filmhez írták volna. És akkor abba még bele sem kötöttem, hogy a memóriáját elveszített Logan hogy a búsba emlékszik a második világháború eseményeire – mivel gyerekkorom óta X-Men geeknek minősülök, valahogy kétlem, hogy a legutóbbi óta bemutattak volna egy másik, erre magyarázatot adó Rozsomák (!) filmet, ami elkerülte a figyelmemet.

A Farkas legjobb része a stáblista utáni (pontosabban: alatti) bónuszjelenet, ami már az X-Men: A jövendő múlt napjait vezeti fel. Egyébként a legtöbb, amivel mentegetni lehet a filmet, az az, hogy kevésbé rossz, mint az elődje, de ezzel már tényleg csak segget törölni lehet. 

Mítoszgyalázás? Az Acélember és a Sötét lovag-trilógia

Egy képregényrajongónak lehetetlen a kedvére tenni. Ha nem készül film a kedvenc karakteréről, az baj – milyen dolog már, hogy tele van minden Batmannel meg X-Mennel, és sehol egy Wonder Woman/Flash/Dr. Strange-mozi? Ha pedig mégis készül? Na, akkor aztán Isten meg az Ördög óvja az alkotókat. Miért nem ugyanolyan a jelmeze, mint a képregényben? Miért nem ugyanúgy kacsint? Miért más az övének a színárnyalata? Miért nem ugyanannyi szőrszál van a seggén? MI A FASZT KERES MŰMELLBIBMÓ A RUHÁJÁN? Szerencsétlen Supermant mindig azért savazták, mert micsoda idiótaság, hogy kívül hordja az alsógatyáját. Most, hogy a képregényben és a filmben is megfosztották ettől, megy a picsogás, hogy de hát hogy mernek belekontárkodni a karakter ikonikus kinézetébe! Talán a gamerek szubkultúrája lenne a másik, ami hasonlóan tudná verni az asztalt, csak szegényeket a rettenetes játékadaptációkkal már rég rákondicionálták arra, hogy az elvárásaikat csatornaszintig eresszék. (Acélember – és TDKR, Vasember 3. – spoilerek lesznek.)

A filmadaptációk törvényszerűen (szótárazd ki: „adaptáció”) mások, mint az eredeti művek, bármelyik médiumról beszéljünk is. Jelmez-, viselkedés-, háttértörténetbeli stb. eltérések mindig lesznek, ráadásul az „eltérés” meglehetősen szubjektív fogalom egy olyan karakter esetében, ami 50 vagy akár 75 éve létezik a képregények lapjain (plusz egyéb formákban), és ezer író/rajzoló ezerféleképpen értelmezte már. De tény, hogy mindegyikük esetében van egy esszencia, amiből az összes változat, jellemvonás és nüansz ered, és amit nem lehet megváltoztatni, mert különben a karaktert megfosztják önmagától. A szuperhősadaptációk hagyományosan késélen táncoltatták ezt az esszenciát.

A zsáner alfája, a ’78-as Superman még megúszta a debil idővisszaforgatós vadbaromságot, ami abból a szériából egyszer s mindenkorra kipurgált minden tétet és feszültséget, mert akkoriban az Acélember (nagyjából az ’50-es évek közepétől egészen 1985-ig) a képregényekben is utazott az időben, plusz puszta kézzel bolygókat tologatott, és a fénysebességnél gyorsabban repült (csak lazán, Szupi). A ’89-es Batman esete már húzósabb. Mindig is szerettem volna megverni az írókat, amiért a sötét lovag és nemezise önmagában egyébként jól hangzó „kölcsönös teremtés” koncepciójával a bűn elleni keresztes hadjáratot egy pitiáner személyes bosszúvá degradálták.

Vagy ott van a Thor, amiben a főhős eredettörténtét szimplán legyerekmesézik (és ez még csak enyhe fájdalmat okozhatott a képregényeseknek ahhoz képest, amit az irodalmárok élhettek át az egész norvég istenpanteon diznis szintre rántása miatt: mitológia = Hófehérke és a hét törpe). Raimi Pókemberei, amikben Peter Parker ős-clark kenti lúzerségig süllyed? Rozsomák, akiből teljesen kiölték mind a benne élő bestia elleni küzdelmét, mind becsületorientált szamurájtermészetét? (Talán az új film majd tesz valamit utóbbi érdekében.)

Ezek azok a változtatások, amik az adott karakterek elevenét érintik. A műmellbimbó meg a „falújjáépítő szuperlátás” (anyád) szimplán külsőségi röhej, és különben is, olyan átfogó, lehengerlő filmkatasztrófa csupán EGYETLEN része mindkettő, hogy annyi a hatásuk, mintha valaki elfingná magát egy nagy trágyadomb mellett. És vannak pozitív esetek is: Tony Stark karaktere pl. meglehetősen más a filmekben, mint a képregényekben, sokkal lazább, vagányabb, cinikusabb és viccelődőbb, és ez része a sikerének. A comicos inkarnáció szinte száraz hozzá képest, az írók és Robert Downey Jr. jól ráéreztek, hogy a film médiumában kell ennyi plusz löket a figurának. De már hallom is, ahogy mindenki sír, hogy „Mandariiiiin”. Várjatok, hozom a hegedűt.

Fanboytragédiák ide vagy oda, nekem az egyébként eléggé félresikerült film egyik fénypontja volt a Vasember nemezisével kapcsolatos fordulat, főleg Ben Kingsley játékával együtt. És nem érzem úgy, hogy bármit vesztett volna vele a Marvel Univerzum. Nem azért, mert a megalomán Fu Manchu-klón Mandarint már a képregényben is bajosan lehetett komolyan venni (azért néha sikerült: pl. Haunted), hanem azért, mert egy későbbi filmben még bármikor behozhatnak egy igazi Mandarint, mondván pl., hogy ezzel a mostanival egy róla elterjedt szóbeszédet használtak ki a rosszfiúk.

A lényeg (igen, ez eddig csak a bevezető volt): már Nolan Batmanjének finisével is rezgett a léc, de most, az Acélember után komolyan kezdek aggódni amiatt, hogy a Warnernél kevesebb tisztelettel nyúlnak az ikonikus karakterekhez, mint kellene. És előre bocsátom: nagyon szeretem A sötét lovag-trilógiát. Még a harmadik részt is, pedig ezer dramaturgiai, stilisztikai, kohéziós sebből vérzik – de Bruce Wayne háromfilmes útjának emocionális ereje sokmindenért képes kárpótolni. Kivéve a befejezést, amit már nem lehet lenyelni. Önfeláldozás Gotham megmentése érdekében. Oké, rendben van. Átverés, és visszatérés az élők sorába. Eeeeehh, faszom, jó, mindegy, legyen. VISSZAVONULÁS. Na, nem. Nem, bazmeg. Batman NEM VONUL VISSZA. Tökmindegy, hogy azt hiszik, halott, tökmindegy, hogy megvan az utódja, tökmindegy, milyen lelkifröccsöt kapott Aflredtól, tökmindegy, mennyit hajtogatják a „Batman nem egy személy, hanem egy eszme” mantrát, tökmindegy, hogy holtodiglan összejött egy dögös nővel hárompercnyi on-screen kapcsolatalapozás után, akkor sem.

Hogy miért nem? AZÉRT, BAZMEG, MERT Ő BATMAN! És azért ő Batman, mert nem tud nem Batman lenni. Erről szól az egész Batman-mitológia, és erről szólt az egész Begins, ától cettig. Hogy ez az élet nem választás kérdése, hanem kényszer. Hogy a fájdalom, a gyűlölet, a harag, a tenni akarás annyira beléégett, hogy vagy a bűn ostora lesz, vagy beledöglik, és nincs harmadik opció. Milyen gyönyörűen építették fel az egészet: Wayne odamegy a tárgyalásra, hogy megölje a szülei gyilkosát, hogy elégtételt vegyen, hogy csillapítsa a kínt, ami felzabálja az egész életét. De megelőzik. Először megfosztják a szüleitől, aztán megfosztják a revanstól is. Nincs többé egyetlen személy, akire a fájdalmát, a dühét irányíthatja: marad célpontnak maga a bűnözés, a deviancia, az „erősebb kutya baszik” elve, ami azt a személyt vezérelte. Ekkor születik Batman. A többi már „csak” a fizikai/szellemi belenövés a szerepbe, amit Batmannek el kell látnia a világban – és Bruce Wayne elméjében.

A sötét lovag húzott még egy lapot erre a koncepcióra. A főhős azzal hitegeti magát, hogy kiirtja a bűnözést a városból, és Rachellel új életet kezd, azzal, hogy Batmanre Gothamnek van szüksége, nem pedig NEKI. De Rachel átlát rajta, ismeri, érti a megszállottságát, és tudja, hogy soha nem lesz képes szabadulni tőle. És ezt közli is vele. És igaza van. Már azt sem nagyon veszem be, hogy Wayne A sötét lovag eseményei után remetét játszva rohad a kastélyában. Sérülés? Később két percbe kerül rendbe tenni (hagyjuk…). Közellenség-státusz? Ugyan már! Batmannek segítség, ha jó kapcsolatot ápol a rendőrséggel, de hogy „á, akkor a picsába vele” felkiáltással sarokba vágja a köpenyét, mikor üldözni kezdik? Hülyeség. Megint csak: neki küldetése van, ami belső kényszerből fakad, vagy a bűn ostora lesz, vagy beledöglik. Talán a gyásznak még betudható a viselkedése, de rezeg a léc (most komolyan: egy sérült lelkű, megszállottságtól fűtött, hajtott, űzött férfi hét éven át kushad a szobájában?). És a végén már nincs minimális apelláta sem. Wayne szimbolikus elhajózása a naplementébe egy súlyos karakterhazugság, és nem csak a képregényes kánon, hanem maga A sötét lovag-trilógia szempontjából is.

Az Acélembert az elmúlt héten már száz helyen csócsálták Superman viselkedése miatt, és nem alaptalanul. Mark Waid képregényíró, a karakter egyik nagy rajongója, és egyik eredettörténetének elmesélője (Birthright) is hosszan ostorozta a filmet: vannak megállapításai, amikkel egyetértek, vannak, amikkel nem (érdemes elolvasni egyébként, persze szintén spoileres írásról van szó). A baj az iskolabuszos hősködés utáni dialógus „talán”-jával kezdődik. Jonathan Kent már ott elpusztul, a karaktere összeaszódik, feleslegessé, tömény ostobasággá válik. Kábé mintha Ben bácsi azt mondaná, Peter Parkernek, hogy nagy erővel nagy előnyök járnak, a világ az ő játszótere, ne érdekelje senki és semmi más, ha valami kell neki, vegye el, mert megteheti.  Aztán jön a tornádójelenet. Nem veszem be, hogy Clark hagyja meghalni a nevelőapját. Értem a szituáció írói célját, de NINCS olyan körülmény, amiben ez a karakter hagyna meghalni egy emberi lényt, annak (apai) kívánsága és bizalmat kérése ide vagy oda. Ez Superman fundamentális jellemvonása. Az egész jelenet katasztrofális onnantól kezdve, hogy Kent papa megy be életet menteni a tornádó által ostromlott kocsisorba, odáig, hogy a vihar otrombán gagyi képi megoldással elragadja. Írjuk rá ezt az egészet annak a számlájára, hogy Superman itt még nem Superman, csak egy önmagával, sorsával, világban betöltött helyével kétségbeesetten tisztába kerülni igyekvő, tinédzser Clark Kent? (Annak ellenére, hogy mindennek ábrázolása, drámaisága durván elmaszatolt.) Oké, talán, TALÁN elfogadható érvelés. Nézzük el a „hadd vigye a tornádó az apámat a szemem láttára” szcénát, és lapozzunk.

A finálé pusztításpornója: minimum ezrek, de talán milliók hagyják ott a fogukat, amikor Zod beindítja a terraformáló berendezését Metropolisban. Meredek, hogy Superman mennyi (off-screen) halált hagy bekövetkezni (plusz, hogy mennyire nem törődik a bunyói közbeni járulékos anyagi- és személyi károkkal, már a smallville-i csatában sem), és értem, hogy a világ másik felére kell utaznia, hogy először az ott pusztító másik gépezetet semmisítse meg (ami közvetlenül nem veszélyeztet életeket), de MEG SEM PRÓBÁLJA előbb kiiktatni a metropolisi népirtó ketyerét. De oké, nagy harcok, komoly ellenségek, pusztítás itt is ott is, globális fenyegetés, túl nagy káosz, valahogy biztos ki lehet magyarázni Superman viselkedését. Mondjuk az ő első feladata nem a gazember leverése, hanem az ártatlan megóvása. De mindegy, lapozzunk.

Zod megölése: mielőtt ebbe belemegyünk, igen, ott van az a John Byrne-sztori 1986-ból, amiben Superman legyőzi és elfogja egy párhuzamos univerzum Zodját és csatlósait, miután azok az ottani Föld teljes népességét kiirtották – aztán büntetésből HIDEGVÉRREL KIVÉGZI őket egy kryptonittal. Ez volt az egyetlen kontinuitásbeli történet (a Whatever Happened to the Man of Tomorrow ugyebár nem számított annak), amiben Superman szánt szándékkal ölt (most már ez sem, mert a New 52 valószínűleg eltörölte). És hatalmas port vert fel, máig az egyik legvitatottabb Acélember-képregénynek számít. Plusz ott van a második Superman-mozifilm, amiben a főhős MOSOLYOGVA hajítja a halálába a kryptoni erejétől addigra megfosztott, tehetetlen Zodot – bár hozzá kell tenni, hogy eredetileg Zodnak a haja szála is alig görbült, utolsó jelenetében látni lehetett volna, hogy elvezetik a rendőrök, csak ez áldozatul esett a vágóollónak (Richard Donner későbbi rendezői változata viszont amúgyis semmissé tette az egész sztorit).

De ezekkel igazolni azt, hogy az Acélemberben Superman elroppantja Zod nyakát, minimum súlyos demagógia. Ha holnap délben odaszarok a Hősök terére, azzal még nem legitimálom azok cselekedetét, akik úgy döntenek, követik a példámat. Superman nemhogy NEM ÖL, azt sem hagyja, hogy bárki, bármilyen körülmények közt meghaljon. Mindegy, milyen gonosz az illető. Karakterhatározó, első oldal. De legyen, hajlandó vagyok elfogadni, hogy talán, esetleg, elképzelhető, hogy tegyük fel, hogy mondjuk előfordulhat olyan szituáció, amiben Supermannek nincs más választása, mint elvenni valakinek az életét. Annak ellenére, hogy Superman pont arról szól, hogy MINDIG talál módot arra, hogy helyesen cselekedjen. MINDIG. Hogy Superman pont NEM arról szól, hogy kompromisszumokat köt. De oké, lapozzunk. Megint.

Tehát muszáj megtennie. De akkor kurvára ajánlom az íróknak, hogy olyan szituációt teremtsenek, amiről kétségkívül, abszolút, vitán felül üvölt, hogy csak egy kiút van belőle. És ez itt nem olyan. Hadd ne kezdjem fejtegetni: ha Supermannek van arra ereje, hogy eltörje Zod nyakát, akkor lenne arra is, hogy elfordítsa a fejét a veszélyben lévő emberektől (akik esetleg megpróbálhatnának elfutni… ja, bocs, a forgatókönyv nem engedi nekik). Vagy arra, hogy kiüsse, hogy megbénítsa. Vagy arra, hogy elrepüljön vele, távolra a járókelőktől. Mert ez ő: Superman finds a way. Az összes ilyen fordulaton, a tornádójelenettől Zod kinyírásáig az látszik, hogy David S. Goyer író egymás után izzadta össze az ostoba ürügyeket, amik segítettek elvonszolni a tehetségtelen seggét a következő coolnak vélt plot pointig (Mert az mekkora COOLság már, hogy Superman ÖL. Hú, de zseniális! Hahh!). De oké: a SZÁNDÉK megvolt, hogy olyan döntés elé állítsák a főhőst, amiben muszáj ölnie, próbáljuk ezt is elfogadni (csikorognak a fogaim), lapozzunk.

Az új oldalon az áll: Superman, a tömeggyilkos. És innen már nincs hova lapozni. Superman saját kezűleg ELPUSZTÍTJA azt az eszközt, amivel a kryptoni faj feléleszthető lenne (ezért olyan mérhetetlenül zabos rá Zod a fináléban, ugye), és igen, pontosan tisztában van a tette jelentőségével. Gondolom, el lehet mismásolni a dolgot, hogy de hát ez nem igazi gyilkosság, hiszen ezek a kryptoniak még csak elméletben léteztek, de a lényeg akkor is az, hogy a megingathatatlan moralitású főhős gondoskodik róla, hogy egy kihalás szélére sodródott faj (mellesleg a sajátja) tényleg majdnem teljesen kihaljon. Tömeggyilkos? Ne aprózzuk el. Fajirtó! És miért? Mert a forgatókönyv szerint döntenie kell a Krypton és a Föld között. Ezzel nincs is semmi baj, természetes, logikus konfliktushelyzet a karakter számára. De Goyer úgy vélte, a döntés demonstrálásához nem elég a dialógus, nem elég a szembeszállás Zoddal és csatlósaival, nem elég az eposzi akciózúzda, nem. Supermannek ki kell irtania a saját népét, hogy a hülye is felfogja, hogy DÖNTÖTT. És lássuk csak: Zod a gonosztevő, mert el akarja pusztítani az emberiséget, hogy a kryptoniak élhessenek. Superman pedig a hős, mert elpusztítja a kryptoniakat, hogy az emberiség élhessen. Lehet egy író ennél ostobább? (És akkor még jófej vagyok, hogy a Föld teljesen feleslegesnek tűnő terraformálásába, Zod hányaveti motivációiba bele se megyek.)

A film pedig közben hasít a pénztáraknál. Az átlagnézőt (és senkinek ne legyenek kétségei, a film nekik készült) nem érdekli, hogy a karakter mennyire felel meg önmagának, amíg percenként összeomlik legalább három felhőkarcoló, a rajongók hápogásai meg a belterjes képregényes, filmes fórumokat leszámítva senkit nem hatnak meg – de még ők is csak Zod kinyírását emlegetik fel, a népirtó Superman mellett mintha mindenki elment volna. Pedig ha valami, hát ez a karakter esszenciájának lábbal tiprása. És én még csak nem is vagyok Superman-rajongó.

A hívó - magyar sci-fi rövidfilm trailer

The Punisher

A 80-as éveket nyugodtan nevezhetjük az amerikai akciófilm nagy korszakának. Az évtized, amely még/már hírből sem ismerte a politikai korrektséget, amikor minden olasz maffiózó volt és minden ázsiairól nyugodtan el lehetett sütni valami gagyi, rasszista viccet, maga volt a valóságos "guilty pleasure". Ha fogod mindezt az esszenciát, és beleraksz pár ninja kinézetű japánt és egy Dolph Lundgrent, már kész is a Punisher film.

Mark Goldblatt 1989-es alkotása sosem kapott igazi amerikai premiert. Miután a New World Pictures lehúzta a rolót, a közel 10 milliós költségvetéssel rendelkező film csak nemzetközi terjesztést kapott, hogy aztán pár évvel később az amerikai videotékák polcain kössön ki. Pedig mindenfajta hibája ellenére tökéletesen reprezentálja a 80-as évek második felében önálló képregénysorozatot kapó karakter árasztotta hangulatot. Van benne morbid humor, erőszak és fegyver. Rohadt sok fegyver, amelyek közül Castle egy adott típust csak egyszer hajlandó használni.

A film 5 évvel azután játszódik, hogy Castle családját az olasz maffia kiirtotta. A szívét tápláló harag és igazságtalanság arra ösztökélte, hogy saját maga tegyen rendet. Csatornában élő elzárkózott bosszúállóként, miközben szisztematikusan és brutálisan, mint gazt gyomlálja ki a szervezett bűnözést a köznapi szóbeszédéből, egy szál seggben, seizában ülve (tradicionális japán térdelő ülés) beszélget istennel. Munkáját rendkívül sikeresen végzi, hiszen kis hadjáratának köszönhetően olyannyira meggyengíti a szembenálló családokat, hogy azok kénytelenek szövetséget kötni egymással. Ez felkelti a yakuza érdeklődését is, akik új meghódítandó területeket vélnek felfedezni a megtépázott „cosa nostra” birodalmában. A Lady Tanaka vezette yakuza a helyi maffiát a legérzékenyebb pontján támadja meg. Elrabolja a vezetők gyerekeit. Más egyéb alternatívát nem találva, a maffia kénytelen egyfajta laza szövetséget kötni a Castle-vel, hogy segítsen kiszabadítani elrabolt gyermekeiket.

Mark Goldblatt mondhatni tökéletesen kitanulta a szakmát James Cameron mellett. Tudja hogyan kell egy filmet működőképes akciójelenetekkel megtűzdelni, tudja, hogy fontos a sebesség, és azt is, hogy a jó film egy percre sem veszíti el a kapcsolatát a nézőjével. Ezen elveket azonban sajnos csak részben sikerült adaptálnia. A film logikai bakijaiba most nem akarok belemenni, mert ilyeneket csak az nem talál, aki nem akar. Hogy az adaptációs képességeire mennyire volt hatással a vágóolló és a produceri nyomás, azt nem tudni, de az tény, hogy Boaz Yakin eredeti forgatókönyve jóval összetettebb és drámaibb módon mutatta be Castle karakterét.

A végleges verziójú filmben ugyanis az átlagnéző nem igazán tudja átélni, és teljes mértékben talán megérteni sem azt a lelki metamorfózist, amin Castle karaktere keresztülment, és ami arra késztette, hogy egymaga szálljon szembe az alvilággal. A családját ért tragédia bemutatása ugyanis lekorlátozódik pár flashback jelenetre, amely a főszerepelő motivációnak csupán a felszínét karcolgatja. Ráadásul a dolog miértjére se kapunk választ. De a legnagyobb gond mégsem ez, hanem sokkal inkább az, hogy hiányzik az a rohadt koponyás póló. Castle koponya nélkül pedig olyan, mint Superman S betű nélkül. Fasza, meg minden, de valahogy mégsem az igazi. Lundgren ennek ellenére nagyjából jól hozza a főszereplő karakterét, ahogyan Louis Gossett Jr. alakítására sem lehet különösebb panaszunk. De hát, lássuk be, hogy egy ilyen film nem támaszt túlzottan nagy elvárásokat a színészekkel szemben.

Összességében tehát nem olyan rossz film a '89-es The Punisher. Ha félre tudja tenni az ember a logikai hibáit és a film hiányosságait, na és a megannyi negatív kritikát, akkor igenis lehet rajta jól szórakozni. Persze, kell hozzá egyfajta alázat és rajongás a karakter irányába (ha nem is akkora, mint az én esetemben), de ha ez megvan, és a néző még a '80-as, '90-es évek Megtorló/Büntető képregényi iránt is táplál némi érdeklődést, akkor nem fog rossz szájízzel felállni a film végén. Persze, lehet, hogy elfogult vagyok. De hát, ha a robbanásokat nem számítjuk, 91 ember patkol el a filmben. Ha valami, akkor ez csak képes odaszögezni egy igazi geek-et a képernyő elé. Nem?

Dredd (2012)

Szar úgy kritikát írni az általam évek óta legjobban várt filmről, hogy előre tudom, a kritikai, nézői és rajongói sikerek ellenére is csúfos anyagi bukás lett a vége, ezért annak folytatására kisebb az esély, mint hogy Dredd bíró smici sapkára cserélje a bepállott sisakját. De hát sajnos a pénz és az amerikai piac beszél, a producerek meg ugathatnak a pénzük után, de ugye a reményhal úszkál a legtovább, szóval bízzunk benne, hogy januárban a magyar moziba járók majd kitermelik azt a hiányzó 20-30 milla dollárt a Dredd 3D 2-höz.

Pedig a Dredd jó film, sőt nagyon jó film, és sokkal többet érdemelne, mint hogy csak a 2012-es év filmes krónikájának egyik lábjegyzete legyen. Igazi gyors tempójú, feszültséggel teli látványos és stílusos adrenalinlöket, egy olyan sci-fi beütésű akciófilm, ami valóban a zsáner 80-as évekbeli aranykorát idézi, szemben Stallone (a gagyiság oltárán) feláldozható műanyag katonáival. Pedig Pete Travis és Alex Garland szerelemgyerekében is folyamatosan hull a golyózápor, ugyancsak rengeteg a digitális vér és a húscafat, akad benne némi morbid-humor és egymondatos laza beszólások is, és persze ennek sem éppen a ravasz csavarokkal teli szofisztikált történetben, vagy a bonyolult társadalmi és filozófiai kérdések feszegetésében áll az ereje, de a végeredmény mégsem válik egy percre sem kínossá, izzadtságszagúvá, ócska poénok és feszülős macsópózok áldozatává, hanem az akciófilmek legjobb hagyományaihoz hűen, egyszerűen csak pörög, darál, látványosan szórakoztat, és nem ad se többet, se kevesebbet, mint amit előre megígért. Tulajdonképpen színtiszta bűnös szórakozás, a lehető legjobb fajtából. 

A film sztorija szerint Dredd bírót megbízzák, hogy vigye próbabevetésre a telepatikus képességekkel rendelkező fiatal újoncot, Andersont, hogy kiderüljön, a lány alkalmas-e bírónak. Kirendelik őket a Peach Trees nevű blokkba vizsgálódni, ahol korábban néhány megnyúzott drogos hullott alá a legfelső szintről. A blokk a slo-mo nevű új drog előállításáért és terjesztéséért felelős Ma-Ma nevű drogbárónő irányítása alatt van, aki - miután Dreddék elfogták az egyik emberét -, hermetikusan lezárja az egész épületet, majd kilövési parancsot ad a bent rekedt két bíróra.

A Dredd "szépsége" és működőképességének a kulcsa az egyszerűségében, sallangmentességében rejlik. És bár valóban összefoglalható az egész annyival, hogy bemennek, lőnek, azok meghalnak, majd a végén piszkosan kijönnek, azért közel sem csak egyhangú, buta akcióorgiáról beszélünk. Garland forgatókönyve talán egyszerű és nyílegyenes vonalon halad, de végig feszesen, izgalmasan vezeti a cselekményt, kihasználja a hatalmas lezárt épület klausztrofób közegét feszültségteremtésre, közben építgeti a mester és a tanítvány kapcsolatát, és amikor nincs akció, akkor sem ül le a film, nem jönnek feleslegesen elnyújtott párbeszédek, karaktermélyítő lelki vívódások, hanem ilyenkor is minden a sztori épülését szolgálja, a feszesség pedig egy percre sem lazul meg. Emellett a dögös stílus (a bullet-time-nak itt funkciója van, és nem is használják indokolatlanul sokat), a minimalista, de hatásos industrial zenei aláfestés, a nem hivalkodó, de korrekt trükkök, valamint a Dredd/Anderson, illetve az Urban/Thirlby karakterként és színészként is jól működő kettőse ugyancsak megadják azt a pluszt, amitől túlláthatunk a növekvő töltényhüvely- és hullahegyeken. 

Dredd végre hiteles képregényfigura, Urban (álla) pedig meglepően jól hozza a kemény, érzelemszegény, de racionális robotzsarut, ahogy Anderson is szimpatikus és hiteles újonc, nem csak egyszerű sidekick, de egyenlő rangú és fejlődő társ is. A gyenge keresztmetszetet viszont pont a főellenfél, Ma-Ma jelenti, akiben azért szerintem több potenciál volt, mint amit Lena Headey unott prostiként hozott ki belőle, és talán a Dreddel való végső szembenézést is lehetett volna kicsit emlékezetesebbre szabni, de az összképre vetítve még ezek is tolerálható szépséghibák. A két erős női karakter mellesleg szépen elejét veszi a zsánerre jellemző maszkulin tesztoszterongyár jellegnek, amiért feminista érzelmű bloggerek virtuálisan meg is simogatták a készítők buksiját.

Az új Dredd nem egy hollywoodi szuperprodukció, és ez a legnagyobb erénye, bizonyos szempontból pedig sajnos a veszte is. Britannia legnépszerűbb képregényhősének újabb filmes adaptációja főleg szerelemből született, független produkcióként, korlátozott lehetőségekkel, de a relatíve kis büdzséből Pete Travis és stábja a maximumot hozta ki, egy egyszerű, tökös-mákos-véres, de mégsem agyatlan sci-fi/akciófilmet, amivel a képregényért rajongó tábor ugyanannyira elégedett lehet, mint a csak egy alkalmi kikapcsolódást jelentő akciófilmre vágyó laikusok. Hibátlan? Közel sem! Zavar ez valakit? Kicsit sem! 

A film sajnos még mindig messze van a megtérüléstől, és így a folytatások esélye is csak halványan pislákol a távolban, ami bosszantó, mert a készítők tervei szerint a java még csak ezután jönne. De legalább a saját szempontunkból mindenképpen értékeljük pozitívan, hogy végül mégiscsak eljut a magyar mozikba is a film, és az is valami. 

Képregény Vs film

Az író, Alex Garland saját elmondása szerint nem akart abba a hibába esni, mint amivel a Stallone főszereplésével készült első adaptáció kudarcát okozták, vagyis hogy miközben rengeteg dolgot igyekeztek a képregényből beletuszkolni a filmbe, addig valójában egyre távolabb kerültek magától az alapanyagtól, és aminek legfájóbb következménye Dredd karakterének totális kiherélése (ezért elsősorban az olasz csődört kellett volna kiherélni) és teljes félreértelmezése volt. Vajnáék filmje bizonyos szempontból hasonlított a(z akkori) Judge Dredd képregényekre, egyes részei kimondottan jól sikerültek (különösen a látvány), és még szórakoztató is volt a maga hülye módján, de a képregényfolyam társadalomkritikai éléből és a szarkasztikus alaphangulatából szinte semmi nem maradt, ahogy Dredd karakteréből sem, aki már azzal megbocsájthatatlan blaszfémiát követett el, hogy az arc nélküli hatalmat jelképező sisakot már a film első harmadában levette. A többi törvénysértést nem is sorolom.

Az új Dredd egyáltalán nem remake, de valójában nem is igazi képregény adaptáció, a képregényből ugyanis kevés dolgot vettek át, mondhatni csak a legalapvetőbbeket, bár ez valahol érthető, tekintve, hogy a film nagyobb részt egy épületben játszódik. Dredd és Anderson kivételével nincs is más (legalábbis néven nevezett) szereplő a képregényfolyamból (bár egy Alvarez nevű korrupt bíró szerepelt már korábban a remek The Pit eposzban, és itt is van egy ilyen nevű nem tisztességes bíró). Viszont Urban Dreddje minden aspektusában megfelel a képregényesnek, vagyis itt is ugyanazt a kompromisszumokra nem hajlandó, edzett és tapasztalt, félelmet nem ismerő, kicsit gépies, de a megfelelő pillanatban mindig józanul gondolkodó és mérlegelő extra-hatékony hatósági erőt látjuk viszont. Anderson is nagyjából megfelel a rajzolt eredetijének, bár a képregényekben általában már az idősebb, tapasztaltabb verziójával találkozunk. Említést érdemelnek még az apróságok is, ugyanis a képregény és a 2000AD magazin íróinak, rajzolóinak és karaktereinek nevei itt-ott visszaköszönnek a házfalakról, vagy éppen a hatalmas épületblokkok homlokzatán.

A történet sem egy bizonyos képregénysztori adaptálása, de még csak nem is merít ismert történetekből, vagy azok elemeiből. Garland elmondása szerint próbálkozott több klasszikus sztorival és karakterrel is, de végül rájött, hogy mivel a szűkös büdzsé miatt nagy méretekben nem gondolkodhat, ezért inkább elsőre Dreddre koncentrál, és egy eseménydús napját mutatja meg, ezzel nem csak őt, de a szintén népszerű Cassandra Andersont is kellően felvezeti, közben a várost, a bírói rendszer működését, és persze ezt a disztópikus cyberpunk miliőt is bemutatja. Egy esetleges (és remélhetőleg nagyobb költségvetéssel megszavazott) folytatásban már ezekkel nem kell foglalkoznia, jöhetnek az Átkozott Föld meg a Halálbírák. 

Az új film kapcsán képregényhűbb és mégis realistább megközelítést ígértek, és bár ez a kettő tulajdonképpen üti egymást, mégis sikerült teljesíteni ezeket a vállalásokat. A realizmust egyrészt a költségvetés által szabott kényszerűség indokolta (pl. ezért láthatunk lebegő kocsik helyett a mai korba illő hagyományos robbanómotoros járműveket, illetve aktuális fegyvereket), másrészt a film szélesebb körben való eladhatósága miatt is szükséges volt a mi jelenünkhöz időben és technikailag is közelebb hozni a dolgot, és többek között emiatt nem a képregényben látható, karikatúraszerűen eltúlzott óriás vállvédős ruhát viselik a bírók, hanem egy mai motorosrendőr viseletére emlékeztető golyóálló bőrcuccot. Továbbá MegaCity One látképe is egy valószerűbb, rendezettebb infrastruktúrát mutat, ráadásul az óriási, 70-80 ezer embernek otthont adó blokkok a régi épületekkel keverednek, és az, hogy a film elején a város kiterjedését Bostontól Washington D.C.-ig határozza meg Dredd hangja, mind azt sugallják, hogy Egyes Megaváros még csak most kezd kiépülni, vagyis egy korai szakaszban járunk. (A képregényben azóta már egész Floridát is magába foglalta a hatalmas megapolisz.)

Az új Dredd film tehát még csak véletlenül sem holmi ortodox adaptáció, hanem a képregény szellemiségében fogant, annak fundamentumait tiszteletben tartó, a rajongókhoz is lojális, de a laikus nagyközönséghez igazított verzió.

A Fenegyerek-film, ami sosem lesz

Ez lehetett volna a világ legtökösebb és legstílusosabb szuperhősfilmje. Joe Carnahan Fenegyereke Frank Miller klasszikus Born Again című sztoriján alapult volna, és ezt a videót állította össze, hogy meggyőzze elképzeléseiről a Fox stúdiót. Csakhogy a Fox bedobta a törölközőt, egyrészt mert nem tudná októberig elkezdeni a film munkálatait, ami esetben a jogok visszaszállnak a Marvelre, másrészt mert a nála lévő szuperhősök közül (X-Men, Rozsomák, Deadpool, Fantasztikus Négyes) egyébként is ez érdekli a legkevésbé. Nagy kár érte, a videó alapján egy brutális, durva, exploitation-hangulatú Fenegyerek-filmről csúsztunk le. (Hogy a Marvelnél mi lesz a karakterrel, az még a jövő zenéje, valószínűleg valahogy integrálják a Bosszúállók univerzumba - vagyis a Carnahanéhoz hasonló merész víziókat elfelejthetjük.)

<

Superman

Már attól elámul az ember kicsit, ahogy a filmet egy elegánsan félregördülő függöny nyitja, feltárva a vásznat, és utat engedve a fantasztikumnak, a „valóságnál nagyobb”-nak, valami olyannak, amihez foghatót a néző aligha látott korábban. Mert az Acélember első nagyszabású mozis kalandja korának egyik leggrandiózusabb filmes vállalkozása volt. Csak a főcím és a stáblista drágább volt, mint az akkori produkciók többsége, és akkor még meg sem említettük az alig 10 percet a színen töltő Marlon Brandót és legendás, 4 millió dolláros gázsiját. A méregdrága speciális effektusok? Az már egy egészen más dimenzióba helyezte a filmet. És nem árt erre emlékeztetni a mai nézőket, akik a modern képregényfilmeket a 2001-es X-Mentől és a 2002-es Pókembertől datálják. Persze, azok indították el az áradást – de a Superman nélkül talán nem is lett volna minek áradnia, és egyébként is, máig vissza- visszanyúlnak annak struktúrájához. Kérdezzétek csak meg Christopher Nolant.

A Warner tényleg mindent megtett, hogy a világ egyik legnépszerűbb képregényhősének szélesvásznú bemutatkozása a legek filmje legyen, bár a projekt beindítása nem ment problémák nélkül. A producerek első választása a rendezői posztra Steven Spielberg lett volna, de ő a Cápa sikere után rögtön fejest ugrott a Harmadik típusú találkozásokba. Ezután a Bond-kalandokat, köztük az egyik leghíresebbet, a Goldfingert vezénylő Guy Hamiltont környékezték meg, de amikor a produkció Olaszországból Angliába vándorolt (mert Brandót az olaszok körözték obszcenitás vádjával Az utolsó tangó Párizsban után), ő az ottani adószökevény státusza miatt azt mondta, hogy kösz, de inkább nem. (Ez volt Brando ’78-ban: elvertek rá 4 milliót, költöztették miatta az egész forgatást, és leszarták, hogy a rendező nem tudja követni.) Aztán az Ómen után végre leszerződtették Richard Donnert, aki öt perc alatt kikukázta Mario Puzo terjedelmes, röhejesnek bélyegzett forgatókönyvét, és az egészet újraíratta Tom Mankiewicz-csel. És még ez volt a könnyű menet.

Donnerék vért pisáltak, mire megtalálták Supermant, azaz Christopher Reeve-et. Szinte nem volt olyan színész Hollywoodban, akit ne kerestek volna meg, vagy aki ne lobbizott volna a szerepért. Schwarzenegger, Stallone, Charles Bronson, Christopher Walken, Nick Nolte, Robert Redford, Burt Reynolds, James Caan (a sor megy a végtelenségig) mind szóba kerültek, és több száz ismeretlen színészt is meghallgattak. De kifizetődött: Reeve eggyé vált a karakterrel, hibátlanul megtestesítette annak emberfelettiségét, emberségét, megjelenési és morális tökéletességét. Lehet, hogy sok mást nem ért el a karrierje során (mondj egy filmet guglizás nélkül, aminek ő a főszereplője, de nem repül benne), de nem sokan ejthetnek ki a szájukon olyasmit, hogy „I AM Superman” úgy, hogy annak súlya is legyen. (Brandon kicsoda? Ne röhögtess.)

És a léc magasan volt: a sebezhetetlen kryptoni jövevény halhatatlan mítosza akkor már évtizedek óta szerves része volt az amerikai popkultúrának, és szép számmal megélt televíziós feldolgozásokat – de Donner filmje ragadta ki igazán a képregényes környezetből. Ráadásul úgy, hogy az alapvetően elszállt történetet, amennyire lehetséges volt, megtartotta a valóság talaján. Urambocsá: a film csaknem egy órája, amiben a főhős még nem Superman, sokkal jobb, mint a második (erre még visszatérünk) – drámai, emberi, erőteljes, átélhető. Pedig nem egészen úgy indul: egy távoli, Krypton nevű bolygón nyitunk, ahol Jor-El (Marlon Brando) hiába figyelmezteti társait, hogy otthonukra pusztulás vár. A próféta, akire senki sem hallgat, egy űrhajóba helyezi fiát, Kal-Elt, és a Föld felé küldi, ahol a Nap erejének köszönhetően csodálatos képességek birtokába kerül, és halhatatlanná válik. Fajtája talán utolsó képviselőjét a Kent család neveli, majd felcseperedve Metropolisba repül, hogy harcoljon az igazságért – és ott szembekerül a bűnözőzsenivel, Lex Luthorral, aki több millió ártatlan élet kioltására készül.

A szenzációs atmoszférájú, terjengős kryptoni bevezetés ugyan eltávolítja a nézőt a realitás talajáról, de csak azért, hogy megágyazzon a sztorinak, és előrevetítse a későbbi fantasztikumot. Utána viszont Donner megáll, hogy megvizsgálja, ki ez a jövevény, milyen hatások érik, mik formálják, hogyan válik azzá, akivé mindenki tudja, hogy válni fog. A felnövést és az azutáni önkeresést a forgatás után nem sokkal elhunyt Geoffrey Unsworth operatőr (2001: Úrodüsszeia) gyönyörű képekben örökítette meg. A Kent család farmja buja, zöld, jellegzetesen amerikai vadságot és szabadságot árasztó vidéken terül el – a John Ford szélesvásznú vizuális csodáit idéző képekből, amik mellesleg hatásos kontrasztot képeznek a kies, pusztuló Krypton korábbi tájaival, csak úgy árad a comicok jelmondata: „Truth, justice and the american way.” De nem irritáló, zászlólengető, elvakult vadpatrióta módon, nem úgy, ahogy manapság szokás. A néző szájbarágás és példabeszéd nélkül is érzi, hogy mi inspirálja a főszereplőt.

Nevelőapja halála után eljut a Magány Erődjébe, ahol Jor-El végül felfedi előtte múltját, és instrukciókkal látja el a jövőjére nézve. Itt már kapunk példabeszédet, de olyan szépen illeszkedik a történet szövetébe, a jelenet hangulatába, hogy nem zavaró: sőt, gyönyörűen ragadja meg a karakter lényegét, hogy nem „csak” egy hős, hanem annál sokkal több. Követendő példa, inspiráció, mindannak a jónak a megtestesülése, ami megvan az emberiségben, és mindannak is, ami még nincs meg, de meglehet. Erről szól ez a karakter, és igen, ezért kényszerül mindenki szinte járhatatlanul vékony jégre, aki róla mesél: a témából vastagon szivárog a giccs. De Donnerék tudták, mit csinálnak, tudják, hol a határ. A komponista, John Williams egy kicsit már kevésbé tudta, híres fanfárjai kicsit túl magasztosak, túl dicsőségesek, bár azzal nem vádolhatók, hogy nem illenek az Acélemberhez. (Eredetileg egyébként Jerry Goldsmith lett volna a zeneszerző, de végül nem ért rá. 1984-ben vigasztalódhatott a Supergirllel – elnézést kérek ennek a filmnek a megemlítéséért.)

Amikor elhagyja a Magány Erődjét, Clark Kent már Superman, és nevéhez méltón egyetlen nap alatt megmenti későbbi szerelmét, Loist, az USA elnökét, és még mindig bőven jut ideje arra, hogy rács mögé juttasson néhány bűnözőt, akik gaztetteik kitervelésekor nem számoltak egy repülő és golyóálló hőssel. Donner szépen csöpögteti a humort és iróniát a történetbe, nem feledkezik meg a romantikáról sem: szépelgő giccs helyett Lois és a főszereplő kapcsolatát finom poénokkal, kétértelmű utalásokkal tölti meg, így a szerelmi szálat végig egyfajta kellemes báj lengi körül. De nem hiába mondják, hogy egy film csak annyira jó, amennyire a gonosztevője.

A Superman tökéletessége Gene Hackman Lex Luthorán bukik, méghozzá elég nagyot. Az Acélember méltó képregényes nemezisét két idiótával körülvett bohócként ábrázolják, aki mintha egy James Bond paródiából lépett volna elő. A debil rakétahajkurászós jelenet sem segít. Hackman láthatóan élvezi ugyan a szerepet, és még néhány vele kapcsolatos poén is ül, de a feszültség gyorsabban tűnik el a filmből, mint ahogy Superman körberepüli a Földet. Apropó… a világ egyik legszarabb befejezése. Superman anélkül is elég, sőt, túlságosan tökéletes és legyőzhetetlen, hogy vissza tudja fordítani az időt – azzal, hogy erre is képessé teszik, minden döntés, minden küzdelem tétjét megölik. Akik olvasták, Mario Puzo kiselejtezett forgatókönyvét, a „campy” szóval írták le – lehet, hogy mégis maradt belőle valami a kész filmre? Mert ha ez nem campy, akkor nem tudom, mi az. És lehet így is filmet csinálni – de nem egy olyan csodálatos első óra után, mint a Supermané. Ami ettől persze még nem lesz rossz. Csak basztatja az embert, hogy mennyivel jobb lehetett volna.

A sötét lovag: Felemelkedés

Van abban valami különösen megnyugtató és otthonos, ha az ember nem jár sajtóvetítésekre. Minden tiszteletem az összes kollégámé, de valahogy teljesen más érzés úgy beülni a moziba, hogy nem pár tucat véresre töltött tollal ülő héja várja áldozatát, hanem ezerötszáz olyan ember veszi körül, aki nagyon várja azt, amit látni fog. Nem véletlenül ment az összes előadás telt házzal - ha valaki leghamarabb látni akarja a BFI IMAX mozijában Londonban, akkor már csak hétfő hajnalra van jegy. (Tudom mire gondolnak és igazuk van: dögöljek meg)

Szóval teljesen más érzés, az embert izgatott várakozás veszi körül, némelyek denevéremberes maszkban (csak kevesen, az igazi rajongók a reggeli első előadásra jöttek) mások csak úgy, ahogy a munkahelyük kidobta őket. Egy dolog köti őket össze: nagy részük elégedetten fog távozni a moziból. A sötét lovag: Felemelkedés ugyanis pontosan azt nyújtja számukra, amit várnak: grandiózus élményt. És ott ültem velük, végignéztem mind a két és fél órát. Amikor vége lett, együtt tapsoltunk. És nem értettem, mi a bajom.

Mert kétség sem férhet hozzá hogy ez pedig egy igen sikeresen és ügyesen összerakott nagybetűs FILM a szó hollywoodi értelmében - és nem csak a felbontás miatt. Nolan-t ha másért nem egyvalamiért borzasztóan tisztelem: ha nem muszáj nem használ digitális trükköket. Ezt akkor fogjuk igazán megérteni ha megnézzük az akciójeleneteket, amelyek jó részét TÉNYLEG felvették és tucatnyi ember izzadt bele nem pedig három hektárnyi szerverpark. Persze volt utómunka, nem is kevés, de ez semmit nem von le Wally Pfister érdemeiből, mert még mindig zseniális operatőr.

Hans Zimmer is felébredt a Sherlock Holmes óta tartó katatóniából és tisztességeset komponált. Christian Bale még mindig Batman, de legalább nem ordít annyit torokhangon, mint eddig. Legalább érteni, hogy mit mond. Gary Oldman még mindig egyenes gerincű hős, de állítólag béke van. Morgan Freeman még mindig maga Isten, ennél többet tényleg nem lehet kívánni. Az új szereplők közül talán csak Anne Hathaway jelenléte kérdéses a számomra (vajon van-e bárki a Földön, aki elhiszi róla, hogy ő a Macskanő?), de mindegy is, nem zavar. A forgatókönyv óramű-pontossággal adagolja a csavarokat, már-már iskolásan precízen pakolják a szálakat, eseményeket, de...

Hosszú. Nem egy Titanic, de azért hosszú. És az első felvonás ugyanolyan hosszú mint a harmadik - noha a harmadik öt hónapot kell hogy felöleljen, az első meg csak két napot. Vannak jelenetek, amelyek abszolút feleslegesek - de csak pont annyira, hogy feltűnjön, egyébként szintén nem zökkent ki. De ami a legjobban zavar az az, hogy tömeg van. Nem csak a tömegjelenetekben, hanem egyébként. Annyi mindenkit kell követni, hogy a végén igazán senki sem főhős, senkinek sem szurkolsz - mert mire szurkolnál, már máshol járunk. Az milyen, hogy egy film közepén húsz percre eltűnik a főhős?

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: érthetetlen mi nem tetszik. Nem is azzal van a baj, tetszeni tetszik, A sötét lovag: Felemelkedés kellemes film. Biztos vagyok benne, hogy a Mélyen Tisztelt Olvasók kilencven százaléka meg fogja nézni és tetszeni fog neki. Jó részük érthetetlennek fogja tartani a sirámaimat. Egész úton hazafelé azon beszélgettem lakótársammal, hogy ugyan jól éreztük magunkat, de mennyivel jobb lehetett volna, mennyivel több lehetett volna, ha... De mindegy is, nem számít. Jó lesz, mint A sötét lovag volt, de a Batman: Kezdődik még mindig jobb. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi filmben Gotham még inkább kinézett Gotham-nek mint most. Itt úgy néz ki mintha New York lenne. Hol a magasvasút?

Pedig jó film, pedig jó film - mondogatom magamnak - nézd meg, ez a szekvencia pont olyan, mintha a Téli palota ostromát forgatták volna újra, és működik - nem kell ahhoz történelem-szociológia szakos bölcsésznek lennie az embernek hogy megértse a mélyebb társadalmi üzenetet. Tom Hardy pedig ki van gyúrva, vicces Dart Vader maszkkal az arcán és mégsem röhögsz ha ránézel, hanem félsz. Elárulok egy titkot: nem fájt volna semmi, de semmi egészen az utolsó negyed óráig. Az utolsó negyed óra fékevesztett szálelvarrás, heroizmus és teljesen felesleges "ez történt egy héttel később" jellegű utószó. Ha öt perccel hamarabb véget ér, nincs az az érzésem, hogy a film megágyazott Batman (újra) rebootolásának.

Még egyszer így a végén is, hogy érthető legyen: nem rossz film A sötét lovag: Felemelkedés. Méltó harmadik (befejező) része ennek a Batman-nek itt és most. Grandiózus A sötét lovaghoz képest is. De mint az utóbbi három Nolan-film ez is olyan, mint a sajtreszelő: egyszerű és zseniális tárgy. Mégsem emlegeti fel az ember társaságban, hogy mennyire nagyszerűen működik. Egy sajtreszelőhöz - elnézést attól, aki esetleg nem így gondolja - nem lehet érzelmileg viszonyulni. Amikor kijöttem a moziból, nem jött velem haza a film - és ezért kár.

Bosszúállók

(Spoilermentes) Amikor úgymond hivatalos (kac-kac) véleményt fogalmazok meg, akkor azért általában igyekszem kicsit visszafogni a bennem lakó geeket, de ez jelen esetben egyrészt akkor sem sikerülne, ha akarnám, másrészt meg fuck it! Nem is akarom. Mert a Bosszúállók pont ennek a kisfickónak szól, aki még mindig nem nőtt fel teljesen, aki a mai napig olvas szuperhősképregényeket, aki imádta az első itthon megjelent Batman-sztorit, bár semmit nem értett belőle, aki legszívesebben savba fojtaná Lucast a Baljós árnyak miatt, aki tudja, mi a különbség az Enterprise pajzsa és deflektormezője között, és aki szerint a Mad Max 2 máig a világ egyik legcoolabb filmje. Ez a kisfickó úgy vigyorogta végig a Bosszúállókat, mint egy gyerek, akit először vittek cirkuszba. És még mindig vigyorog. És még holnap is fog. Joss Whedon filmje egy csodálatosan gyönyörű, nedves geekálom. 

A mozis Marvel-univerzum első etapja (a másodiknak már a stáblisták alatt feldobják a labdát, és indul jövőre a Shane Black-féle Vasember 3-mal) négy év és öt film után kulminálódik a Bosszúállókban, ami látványosan hasznot húz az előzményekből, és rögtön a lovak közé csap. Feltételezi – helyesen – hogy aki erre beül, az úgyis látta a korábbi filmeket, de legalábbis a többségüket, és nem vesződik a karakterek bemutatásával. A pokol az első percekben elszabadul, jön Loki, lesz baj, meg bumm meg tyű, nyakunkon a világvége, üssön-vágjon, ki merre lát.

A jó 140 perces film olyan, mint egy páncélozott, bombákkal megrakott gyorsvonat, amire direkt nem szereltek féket, mondván, úgy lesz csak igazán hatásos a célba érése. Whedon iszonyatos tempót diktál, egyik akció éri a másikat, és már a kisebb csörték is túlszárnyalják egy átlag akciófilm fináléját (mindez elvileg 220 millióba került, de kb. a duplájának néz ki), a hatalmas, végső csatára pedig szavak sincsenek. A zúzások szüneteiben az életnagyságnál nagyobbá varázsolt, kultikus karakterek – akiknek már pusztán együttes látványa is erős izgalmi állapotot okoz… khm, legalábbis… néhányaknál, khm… úgy tudom… – frappáns, szórakoztató dialógusokkal szívatják egymást, és mindannyiuknak jutnak nagy pillanatok, verbálisan éppúgy, mint fizikálisan. A méregdrága CGI-orgia mögött ugyanis ezúttal olyasvalaki áll, aki tud cselekményt és párbeszédeket írni, aki nem nézi hülyének a nézőt, még azt sem, aki csakis és kizárólag egy kis agykikapcsolós csinnadrattára vágyik – és aki maga is geek.

Ilyen lehetett volna a Transformers gusztustalan poénkodás, tinifilmbeütés, pátosz, giccs, naplementék, félórás üresjáratok és infantilizmus nélkül, egy olyan rendezővel, aki tud színészeket vezetni, és akinek ötletei kicsit túlmutatnak a „most ezt az épületet robbantsuk fel” szintjén. Nem mintha a Bosszúállókban lenne dráma, karakterfejlődés vagy mélység – de nem is igényli. Egy más hasonlattal élve: ez a film az a szuperhősmoziknak, ami a Sólyom végveszélyben volt a háborús filmeknek. Meg van fosztva minden sallangjától, és lám, nem is hiányzik neki egyik sem. Vagyis a Bosszúállókat mindenki élvezni fogja, nem csak a geekek: cirkusz rég volt ennyire látványos, elsöprő és magával ragadó. Még ha vannak is bökkenői (és vannak, pl. Stan Lee cameója erőltetett, Bruce Banner csak úgy odamotorozik a többiekhez a semmiből, a káosz kellős közepén), úgy állsz fel utána, hogy teljesen ki vagy merülve, és mégis tele vagy energiával. Joss Whedon megcsinálta a tökéletes popcornmozit. A második részt akarom. Most.

Villámkritika: Beszélnünk kell Kevinről, A bűn hálójában, A leleményes Hugo, Szellemlovas 2, Warrior

A leleményes Hugo

Fel nem foghatom, mi vitte rá a Paramountot, hogy cirka 170 milliót tapsoljon el egy Martin Scorsese rendezte, a ’30-as évek Párizsában játszódó gyerekfilmre, ami valójában nem gyerekfilm. És hiába próbálta a reklámkampány színes-szagos-izgalmas-látványos ifjúsági kalandnak beállítani a Brian Selznick illusztrált regény – képregény hibridjéből adaptált Hugót, nem az. Az összes, a kellemesen, klasszikusan, stílusosan ráérős expozícióban belebegtetett fantasztikum valójában a múlt és a filmkészítés varázslatos világába vezet, a mozi hőskorába, pionírjainak idejébe, amiről Scorsese – hasonlóan A némafilmes alkotóihoz – kicsit szentimentálisan, kedvesen és szinte gyermeki lelkesedéssel beszél. De a kicsiknél ezt valószínűleg jobban értékelik a nagyok (én mosolyogva néztem), ami a mozipénztáraknál meg is látszott. És bár A némafilmes tartalmi-formai egységének bravúrjával a Hugo nem tud versenyezni, az mindenképp a javára írható, hogy roppant ügyesen állítja a modern technikát a múlt megidézésének szolgálatába – konkrétan a 3D-re gondolok, ugyanis Scorsese filmje az egyetlen az utóbbi időben, aminek plusz dimenziója tényleg megéri a magasabb jegyárat.

Beszélnünk kell Kevinről

Miután húga egy „balesetben” elveszti egyik szemét, velejéig gonosz bátyja, Kevin (akinek szerepe volt a dologban), a következő családi ebéd alkalmával kéjes élvezettel majszol egy licsit. Érted: szimbolikusan eszi a húga szemét. Olyan szégyentelen erőszakossággal a néző pofájába mászó szimbólumhasználatot, mint Lynne Ramsey regényadaptációjában, már nagyon rég láttam – és amit említettem, csak egy példa volt. Felhozhattam még azt is, ahogy a gyilkos fiú anyja tucatnyi jelenetben sikálja háza faláról a vérvörös festéket. A Beszélnünk kell Kevinről (amiben nem beszélnek Kevinről, legalábbis az „ezzel a gyerekkel valami gond van – dehogy, ezzel a gyerekkel nincs semmi gond” pingpongon kívül) drámának ostoba és felszínes, horrornak meg érdektelen és unalmas. Mindezek ellenére nem teljes kudarc a film, de ez csak a zseniális Tilda Swintonnak köszönhető.

A bűn hálójában

Steven Soderbergh mindig is szeretett játszadozni a műfajokkal. Csinált eszméletlenül stílusos, kedvesen ironikus krimikomédiát (Mint a kámfor), szuggesztív, melankolikus bosszúmozit (Amerikai vérbosszú – nem, nem az, hanem a másik), tavaly pedig darabjaira szedte a katasztrófathrillert, és újra összerakta (Fertőzés) – más kérdés, hogy milyen eredménnyel. A Haywire-ben (a magyar cím ostoba) úgy közelíti meg a modern akcióthriller zsánerét, hogy csípőből lehámoz róla minden sallangot, és csak az abszolút szükséges elemeket hagyja meg: az akciókat, és azok mozgatórúgóit. Tehát egy elárult ügynök (Gina Carano badass csaj, akinek tényleg elhiszem, hogy tucatjával rúgja a férfiseggeket) nekiáll levadászni ellenségeit. Ennyi. Nyers, stílusos mozi, hosszú snittekben felvett, jól látható és élvezhető fasza akciókkal, világmentős, drámázós, szerelmes, morális és mindenféle egyéb mellékvágányok nélkül, baromi illusztris szereplőgárdával (Douglas, Fassbender, McGregor, Banderas, Kassovitz, Tatum, Paxton).

A szellemlovas: A bosszú ereje

A Neveldine-Taylor duónak nemcsak a Crankjét, de a Crank 2-jét, sőt (írd és mondd), még a Gamerét is tudtam élvezni, úgyhogy reméltem, hogy a tengernyi negatív kritika és az általában gyalázatos nézői vélemények ellenére ez is jó lesz nekem, mint bűnös élvezet. De míg az említett filmek afféle szórakoztató, vicces, önreflektív szarfilmek voltak, A szellemlovas 2 már egyszerűen csak egy szar film, minden egyéb jelző nélkül – és talán még katasztrofális elődjét is alulmúlja. Az 57 milliós költségvetés ellenére borzalmas amatőrszaga van, mert bár helyenként egész meggyőzőek a trükkök, máshol a puszta beállítások, megvilágítások egy fillérekből, minden említésre méltó szakmai és technikai háttér nélkül összegányolt trashfilm benyomását keltik, ami nem lógna ki az Asylum felhozatalából sem. Az összesen kb. tízpercnyi akció közti töltelékek meg egy magához képest is rettenetesen ripacskodó Cage-dzsel és elviselhetetlen dögunalommal kalapálják a szögeket a film koporsójába.

Warrior – A végső menet

Gavin O’Connor kőkemény bunyójelenetekkel teli sportfilm-drámája sok hasonlóságot mutat David O. Russell tavalyi A harcosával – szintén régi, ezerszer használt panelekből építkezik, csupa ismerős szituációt pakol egymás után, és mégis képes tökön ragadni a nézőt, és némileg új megvilágításban felsorakoztatni az ismert sablonokat. Ráadásul ezúttal is a családi viszálykodás épül a sportfilmre, mint vázra, az emeli jóval magasabbra hasonló társainál. És még azt is megbocsátjuk neki, hogy a végére szentimentálissá válik – mert úgy izzik benne a nyers, brutális, ellenállhatatlan erő, mint főszereplőjében (Tom Hardy valami félelmetesen jó), aki minden gyűlöletét, csalódottságát és keserűségét, amit az élettől kapott, egy megállíthatatlan úthenger pusztításorgiájává formálja. Nick Nolte Oscar-jelölése az iszákos edzőapa szerepéért nem véletlen volt, csak azt sajnálom, hogy az elhidegült testvért alakító Joel Edgertonnak a megérdemeltnél kevesebb reflektorfény jutott a többiek árnyékában.

The Amazing Spider-Man trailer

Kék meg piros és ugrál. Szerencsére földhözragadtabbnak, érettebbnek tűnik, mint Raimi agyrémei, de még mindig nem vagyok meggyőzve. Szóval van ez a srác, akit megcsíp egy különleges pók és hamarosaaaaááááásíííít... zzzzzzz.

Dark Knight Rises forgatási videó

Egy rajongó rögzítette a new yorki forgatás alatt - meglepően jó minőség, elsősorban az 1080p kamerának köszönhetően. Tele van járművekkel és Macskanővel.

Szellemlovas visszatér, és tüzet pisál

Miután az első rész annyira pocsék volt, hogy trágyázni sem lehetne vele, felmerül a kérdés, hogy ez miért érdekes egyáltalán. Azért, mert a kontár Mark Steven izéakárki helyett Mark Neveldine és Brian Taylor ültek a rendezői székbe, és ha a Crank 1-2 meg a Gamer direktorai nem tudnak egy tökös guilty pleasure-t kihozni ebből a filmből, akkor senki. A trailer alapján ez máris százszor coolabbnak néz ki, mint az elődje.

Zöld Lámpás

Zöld és gagyi, mi az? Ó, csak Martin Campbell újabb hamvába holt próbálkozása arra, hogy bebizonyítsa, nem csak James Bondot tud jól rendezni. Hollywood legfrissebb gigantikus pénznyelője a sebtében, több író több különböző szempontja alapján összegányolt, szív és lélek nélküli futószalagtermék tipikus példája, aminek esetében a rossz híre ismeretében feltett „annyira mégsem lehet rossz, ugye?” kérdés már fél óra után elpárolog a horkolások között. Hal Jordan, a tökös, de felelőtlen vadászpilóta egy nap egy haldokló lila földönkívülire bukkan, akitől megörököl egy nagyhatalmú zöld gyűrűt. Ezzel a gyűrűvel a viselője, ha elég nagy az akaratereje, bármire képes. Jordan így lesz tagja a Zöld Lámpások alakulatának, ami hosszú évezredek óta vigyázza a rendet a galaxisban – és hamarosan tesztelheti a gyűrűje képességeit és saját akaraterejét, ugyanis egy sárga, világokat pusztító, félelemmel táplálkozó rém, Parallax tart a Föld felé. A nagy kérdés, hogy ébren vagy-e még, amikor odaér.

A Zöld Lámpás a DC egyik legrégibb hőse, még 1940-ben látott napvilágot, alig egy, illetve két évvel Batman és Superman után – bár akkor még egy másik karakter, Alan Scott viselte a gyűrűt, első és legismertebb utóda, az aktuális mozifilm főszereplője, csak jóval később, 1959-ben lépett színre. És sajnos van vele egy komoly probléma: roppant unalmas és fantáziátlan figura. Az összes nagy szuperhősnek megvan a maga markáns sajátossága. Pókembernek ott a „nagy hatalom és nagy felelősség”, nameg a mindennapok problémáival civilként való szembenézés, Batmannek ott van a szülei halála és a megszállottsága, és még a sótlan Superman is felmutathatja abszolút jóságát, nemességét és emberfelettiségét. Hal Jordant a legkreatívabban is maximum annyival lehet jellemezni, hogy „egy fickó, aki jót akar tenni”. A képregényben ezt a hiányosságot mozgalmas, szövevényes, látványos és grandiózus  történetekkel kompenzálták (már amikor sikerült nekik), és ezt kellett volna tenniük a film íróinak is. Ehelyett a szokásos langyos eredetsztorit erőltetik, és felelőtlen vagányt csinálnak a főhősből, hogy a CGI-t és a 3D-t bámuló lurkók torkán a popcorn és a kóla mellett csússzon valami mondanivaló is.

A forgatókönyvet négy író tákolta össze, és a végeredmény olyan inkonzisztens, hogy csak a vetítőgép tartja egyben. A sci-fi alapot horrorisztikus, thriller és vígjátéki elemek tarkítják, nem beszélve a kínos romantikus drámázásról, de semmi nincs a helyén, sem hangulatilag, sem tematikailag. Jordan poénkodásai a Vasember egysorosainak ötlettelen másolatai (a kegyelemdöfést a bíróság elé citálandó magyar fordító adja meg), a legfőbb sci-fis látványosság, Oa úgy néz ki, mintha a Thorbeli Asgard és valamelyik Star Wars bolygó keresztezése lenne, a félelmetesnek szánt főgonosz a maga gomolygó sárga felhőben ripacskodó koponyájával azonnal nevetségessé válik, amint megszólal (az „addig tűrhető, amíg ki nem nyitja a száját” elv egyébként az összes karakterre áll), az idegen lények és a gyűrűvel végrehajtott trükkök pedig többször nem csupán táncolnak, hanem pofával előre átzuhannak a nevetségesség határán. Avagy kemény 200 millió dollárral ismét demonstrálta Hollywood, hogy attól, hogy valami működik egy adott médiumban (esetünkben képregényben), még korántsem biztos, hogy ugyanabban a formájában működni fog egy másikban is (esetünkben filmen).

A cselekmény olyan ad hoc módon botladozik előre, hogy arra az egyetlen értelmes magyarázat az lehet, hogy túl sokszor írták át a forgatókönyvet, mindenki mást adott hozzá, és húzott ki belőle, és senki nem törődött vele, hogy a végső változatnak van-e még bármi értelme. Komplett jelenetek feleslegesek (Jordan a családjával, útja Oa-ra a finálé előtt), mások hiányoznak (a kettes számú gonosztevő, Hector Hammond elszabadulásakor a semmiből bukkan fel a főhős, hogy honnan jött, miért és hogyan, és honnan tudta, hogy jönnie kell, az rejtély), megint mások egyszerűen félkészek és összecsapottak (Sinestro és a „legerősebb” Lámpások támadása Parallax ellen), Jordan barátja pedig úgy tűnik el a filmből félúton, mintha soha ott sem lett volna (bár bizonyos szempontból nem is volt, hisz nem csinált semmi érdemlegeset).

Látványos, emlékezetes akciók sincsenek, a csaták vagy teljesen ötlettelenek (ami a főhős gyűrűjének tulajdonságait tekintve a szokottnál is nagyobb bűn), vagy izzadságszagúak és röhejesek (zuhanó helikopter megmentése a semmiből kreált autóversenypályával – nem, nem fejtem ki), a világokat pusztító gonosz és a naprendszereken átívelő cselekmény ellenére pedig soha nem jön át az események grandiózus mivolta. A színészek többségükben laposak, akárcsak a karaktereik. Ryan Reynolds semmilyen, Blake Livelynak nagyobb a dekoltázsa, mint a tehetsége, Peter Sarsgaard úgy ripacskodik, mint még soha, Tim Robbinsnak valószínűleg új bútorok kellettek a nappalijába, azért írt alá, egyedül Mark Strong (Sinestro) képes némi tényleges színészi játékot és karizmát felmutatni. Aki jó mozgóképes Zöld Lámpást akar, az inkább nézze meg a szintén idei animációs filmet, a Smaragd Lovagokat. Minden téren köröket ver erre a gagyi zöldségre.

X-Men: Az ellenállás vége

Emlékszünk még Magneto szökésjelenetére az X2-ben? Hasonlítsuk össze egy kicsit az X-Men 3 Golden Gate relokációs szekvenciájával (vagy akár a mobil börtönkonvoj elleni támadással). Megvan Ian McKellen hűvös, elegáns mosolya az előbbiben, miközben az őröket öli? És megvan a „szarni próbálok a wc-n, de belémszorult…” arckifejezése az utóbbiban? A különbséget a színészi instrukciók jelentik, amik előbbinél Bryan Singertől, utóbbinál Brett Ratnertől származtak. A Csúcsformában filmek rendezője olyan nevetséges mimikákra és cirkuszi porondra illő kalimpálásokra kényszerítette McKellent, hogy rossz volt nézni, ahogy a veterán színész hülyét csinál magából. Ez csak egy példa azon primitív rendezői eszközök közül, amikkel Ratner lejtőre rugdosta a mindaddig magas színvonalat képviselt X-Men franchise-t.

 
A trilógia záródarabja félig már ott elbukik, hogy két nagy, fontos témát akar belepasszírozni az alig 100 perces játékidőbe. Az írók egyrészt a Chris Claremont-John Byrne duó klasszikus Dark Phoenix Saga-ját vették alapul (az egyik legjobb X-Men képregény, annak idején itthon is megjelent), másrészt pedig a Joss Whedon-John Cassaday duó Cured című sztoriját. Előbbi egyenesen következik a második filmből: Jean Grey halála után a Főnix feltámadása, és világra szabadulása volt a következő lépés, és ebben a történetben rengeteg potenciál van, ami kiaknázva gyönyörű, intenzív, komplex és tragikus befejezést szolgáltathatott volna a sorozatnak. A Cured a mutánsok „meggyógyításának” témáját vetette fel, ez pedig szintén alkalmas lett volna a franchise ívének folytatására és lezárására, mind tematikai, mind karakterszempontból.

A kettő együtt azonban nem megy: túl sok ez egy viszonylag rövid filmhez, ami ennyi karaktert mozgat. És hiába iktatja ki Ratner már az elején Küklopszot, akit az első két rész is holtsúlyként cipelt magával, ha közben tucatnyi más karaktert hoz be a képbe, anélkül, hogy bármit is kezdene velük. Legtöbbjüknek egy-két mondat, egy-két rövid akció jut csak, valamirevaló dramaturgiai szerep nélkül – ha a felüket kihajítanánk, a történet nem csorbulna semmit. A második filmben megvillantott Kolosszus pl. végig a főszereplők mellett áll, és harcol, miközben jó, ha háromszor megszólal, és nem tudunk meg róla semmit, Pyro, akit olyan ügyesen vezettek fel, tucatgonosszá válik, Ellen Page Kittyje csak arra kellett, hogy a szinte teljesen mellőzött Vadóc és Jégember közti problémát (előbbi képességei miatt nem érhetnek egymáshoz) egy unalmas szerelmi háromszög(szerűség)re butítsák le, Vinnie Jones pedig, vélhetően megintcsak Ratner színészvezetésének köszönhetően, rettenetesen ripacsul alakítja Bulldózert („I’m the Juggernaut, bitch!”).

Pedig a második főcím előtti jelenet még a singeri hagyományok megtartását ígéri: a kisfiú Warren Worthington, a későbbi Angyal, fürdőszobájában sírva, remegve csonkítja meg szárnyait, miközben apja dörömböl az ajtón – ebben a jelenetben benne van mindaz a kirekesztettség, kétségbeesés és félelem, amiről az előző filmek szóltak. Csakhogy az írók vele sem tudnak mit kezdeni a későbbiekben. Kapcsolata az apjával kibontatlan (holott tőle származik a „gyógyszer”, ergo motivációja és a fiához való viszonya rendkívül fontos), döntései nem karakterfejlődésből, hanem a cselekmény minél gyorsabb előrerugdosásából származnak, a végső csatabéli felbukkanása pedig egyenesen kínos. Rozsomák közben annyira előtérbe került, hogy (ezért is) felesleges volt külön filmet csinálni neki, már ennek is lehetett volna Wolverine a címe – a többi karakter csak egy fokkal csinál többet, mint az Origins filmben a neki asszisztáló mellékszereplő-sereg. Még indokolatlanul hosszú, felesleges vagdalkozós töltelékjelenete is van (beszivárgás Magneto táborába).

Ratner egyik akciótól rohan a másikig, és bár ezek többnyire igencsak pofásan néznek ki (a legjobb a Grey-ház amortizálása, gyönyörűen felvett, és vágott, érzelmi csúcsponttal is szolgáló geekálom), nincs súlyuk és jelentőségük, mivel a Singer által olyan ügyesen felépített karakterek hirtelen teljesen kiüresednek, és felhígulnak az újonnan érkezettek között. Elveszett az X-Men szíve, lelke és agya, és hiába volt a költségvetés csaknem triplája az első résznek, a CGI-orgia nem kárpótol a történet emberi oldalának semmivé foszlásáért. Ráadásul az utolsó két jelenetben (az egyik már a stáblista utáni) Ratner még saját, merészebb húzásait is semmissé teszi. Szerencsére, a finálé minden pofátlan hatásvadászata (hídlebegtetés), ostobasága (Magneto egyedül ki tudná nyírni a célpontját, minden segítség nélkül) és ötlettelensége (Magneto seregének nagy részét úgy aprítják az X-ek, mintha csak normál emberek lennének) után Ratner és írói azért csak képesek összehozni egy Főnix-Rozsomák jelenetet, ami nem csak, hogy látványos, és visszaad valamit a képregénybeli Dark Phoenix Saga erejéből és nagyságából, de emocionálisan is roppant hatásos pontot tesz a sztori végére. Nem teljes kudarc – de főleg azért nem, mert ezelőtt már volt két film, aminek érzelmi-tematikai alapjaira Ratner építhetett.

X-Men 2

Rozsomák állati dühvel aprítja a Xavier iskoláját megszálló katonákat, Magneto az egész emberiséget kiirtaná, Pyro pedig egy idillikus kertvárosi környéket változtatat tüzes pokollá.  Az első X-Men rejtőzködésről és félelemről szólt, a második már visszavágásról és az indulatok elszabadulásáról. A társadalom kivetettjei nem bujkálnak többé, hanem minden erejükkel és elszántságukkal kiállnak az ügyük mellett – kerül, amibe kerül. Már a nyitójelenetben emelkedik a tét: egy Árnyék nevű mutáns elszabadul a Fehér Házban, átverekszi magát a testőrök gyűrűjén, és kevés híján megöli az elnököt. A megtorlás nem marad el: a mutánsgyűlölő William Stryker katonai akciójának célja az egész faj elpusztítása. 

A meglepően sikeres első rész után Singer nagyobb költségvetésből gazdálkodhatott, és több képregény elolvasása után úgy döntött, Chris Claremont 1982-es graphic noveljét, a God Loves, Man Kills-t (minden idők egyik leghíresebb X-Men comicja) veszi alapul. Abban a történetben Stryker egy tiszteletes volt, aki mutánsellenes indulatokat szított, elrabolta Xaviert, Küklopszot és Vihart, és megpróbálta előbbi és a Cerebro segítségével eltörölni a mutánsokat a Föld színéről. Singer a graphic novel sok elemét meghagyta a filmhez (az X-ek és Magneto szövetségét is), de a tiszteletesből katona lett, aki ráadásul a Rozsomákon végzett kísérletekért is felelős.

A nagyobb büdzsé merészebb, grandiózusabb akciójelenetekkel járt (az új komponista, John Ottman zenéje is jóval agresszívabb, mint elődjéé volt), sőt, az X2 az első szuperhősadaptáció, ami maximálisan képes volt vizuálisan kihasználni a szuperképességekkel rendelkező karakterekben rejlő lehetőségeket. Mert bár az első részben is nagyszerűek voltak az akciók, de addig a pontig nem készült semmi, ami ilyen hatásosan, kreatívan mutatta volna be egy-egy hős elképesztő erejét. Árnyék tombolása a Fehér Házban az egész széria máig egyik legerősebb akciója, és ha már akrobatika, az összes eddigi Pókember-szekvencia elbújhat mellette. Rozsomák úgy kaszálja a gyerekrabló katonákat, mintha csak szélben lengedező búzaszálak lennének (az iskola megtámadásának jelenete miatt első körben R-es besorolás járt – Singernek vágnia kellett), Vihar tucatnyi tornádóval rázza le az őket üldöző vadászgépeket, Magneto szenzációs szökésjelenete a műanyag börtönből a film egyik csúcspontja (amit ott csinál, az jóval több, mint holmi rendőrautóemelgetés). Xavierről pedig megtudjuk, hogy akár több milliárd embert is képes volna megölni néhány pillanat alatt.

Egy lehetőség mellett sajnos elmegy a film, az pedig az emberek minderre adott reakciójának ábrázolása. Merész húzás lett volna Singer részéről, hogy az előítéletek és gyűlölködés ellen felszólaló filmbe tegyen egy „de”-t, és utaljon rá, hogy épeszű ember aligha érezheti magát biztonságban egy olyan világban, amiben egy mutáns őt és az egész várost/országot, ahol él, egy gondolattal kinyírhatja a földgolyó másik feléről, ha épp úgy ébred fel reggel, hogy ehhez szottyan kedve. Főleg, hogy a sztorit Singer kiegészíti Jean Grey Főnix-erejének manifesztálódásával, ami máig az egyik legjobb képregénybeli megjelenése a „túl nagy hatalom” motívumának. Mivel azonban a fenyegetésre reagáló ellenség egy személyes motivációk által vezérelt szélsőséges bigott (egysíkú szerepében Brian Cox olyannyira brillírozik, hogy könnyűszerrel felér Patrick Stewarthoz és Ian McKellenhez), a témának ez az aspektusa elsikkad.

Viszont a kitaszítottság érzetét a Jégember otthonában játszódó jelenetben a rendező még jobban adja vissza, mint az első részben. Saját testvérének árulása is fájdalmas, de ez a direkt elutasítás semmi ahhoz képest, amiben anyja részesíti a fiatal mutánst. A kertvárosi látszatboldogság összes manírjával mosolyodik el (akár egy Született feleség), és kérdezi meg túlzóan ártatlan hanglejtéssel: „Have you ever tried… not being a mutant?” Amikor Pyro néhány perccel később rászabadítja a lángokat az érkező rendőrautókra, az ezután majdnem indokoltnak és kielégítőnek hat. A mutánsok helyzetét néhány rövid, de ügyesen elhelyezett, jól megírt dialógus árnyalja tovább, legyen szó akár Vihar és Árnyék, akár Árnyék és Mystique szóváltásáról – az elfogadás igénye, a békés beletörődés, a dacos „akkor szarok rá” attitűd és az elfojtott vagy éppen szabadjára engedett düh, mint válasz a külvilág hozzáállására, mind megjelenik a filmben.

A karakterfelállás a néhány új szereplő ellenére nem sokat változott az első részhez képest. A hangsúly még mindig Rozsomákon van, Vihar és (főleg) Küklopsz szerepe megint elsikkad, a Főnix-szál miatt csak Jean kap nagyobb teret, mint korábban. Mystique még inkább badass, mint az elsőben, Magneto szintúgy – hideg mosolya, ahogy az őröket leölve megszökik a börtönből, hátborzongató, ellenben Xaviert hamar kispadra ültetik. Az újak közül, a már említett Coxot leszámítva, Alan Cumming viszi a prímet, aki mázsányi maszk és smink alatt is képes meglepő érzékenységgel életre kelteni a mélyen vallásos Árnyékot, illetve a Pyrót alakító Aaron Stanfordnak akadnak még remek pillanatai. A többiek csak asszisztálnak, pl. Kelly Hu, mint Halálcsapás, noha kétségkívül dögös és cool, csak azért van a filmben, hogy Rozsomáknak most is legyen kivel vívnia egy kegyetlen közelharcot, Kolosszus pedig csak egy pillanatra villant – igaz, az egy hamisítatlan geek momentum.

A cselekmény egy masszív, közel egyórás fináléban kulminálódik – ingoványos talaj az ilyen, de Singer képes egyben tartani, és hatásos, látványos, grandiózus füzérré fűzni a sok egymást követő akciójelentet. És a végükön egy emocionális csúcspont várja a nézőt, hősi önfeláldozással, valódi, átélhető gyásszal, és az egyik legjobb, legkövetkezetesebb folytatás-sejtetetéssel, amit valaha láthattunk. Hogy azt a folytatást végül sikerült elrontani, az kár, de más tészta – az X-Men 2, ha nem is feltétlenül jobb, mint az első, mindenképpen méltó folytatás, stílusos, emberi, és nem csak akciók vannak benne, hanem gondolatok is. Singer pedig, remélem, sokat ostorozta magát, amiért a ráadásul balul elsült Supermant választotta a harmadik X helyett.

X-Men: A kívülállók

Malcolm X és Martin Luther King szuperképességekkel: az X-Men koncepciójában már Stan Lee idejében is benne volt a civiljogi mozgalmakkal való párhuzam, de azt Chris Claremont erősítette meg igazán a ’70-es években. Mire az első X-Men adaptáció sokkal később a mozikba került, a mutáns allegória már legalább annyira rímelt a homoszexualitásra, mint a faji kisebbségekre. Vagyis nyilván nem tett rosszat a filmnek, hogy egy meleg rendező, Bryan Singer dirigálta, aki így nem hagyta, hogy a mondanivaló elsikkadjon az akciók javára. A 2000-es X-Men a maga sikerével (egy évvel a Pókember előtt) nem csak elindította a szuperhősfilmek máig tartó hullámát, de egyben az első volt, ami a látvány és a lendület mellett tudott szívvel, lélekkel és aggyal is szolgálni, vagyis tökéletes kombinációját nyújtani a szórakoztató nyári mozinak és a komoly filmkészítésnek.

Persze a szuperhősfilmek alfája mindörökre Richard Donner 1978-as Supermanje marad (Christopher Nolan is bevallottan arról mintázta a Batman Beginst), de annak a filmnek máig nehezen megbocsátható hibája a főgonosz elbagatellizálása és az idővisszaforgatós ostobaság (a „suspension of disbelief” egy dolog, de a „killing of disbelief”…). Tim Burton Batmanje pedig inkább volt egy szürreális Jack Nicholson show, mint stabil lábakon álló szuperhősfilm, főleg, hogy sikerült benne a főhős alapvető motivációit a Jokerrel való konfrontációra degradálni. Az eredeti képregénysorozathoz hűen, Singer és írói az X-Menben egy adott problémára két masszív ideológiai szempontot húznak rá, hogy aztán az így szépen motivált karaktereket ezek mentén ütköztessék. És ez az ideológiai háttér messze nem csak egy kutya szájából kirángatott ürügy az akciójelenetekre, ez az egész film betonbiztos alapja.

A mássággal, a kisebbséggel szemben fellépő agresszió már a nyitójelenetben jelen van, ahogy egy zsidó kisfiút elszakítanak szüleitől egy náci haláltáborban, a második világháború idején. A történelem megtanítja a fiút arra, hogy aki nem olvad be, azt elpusztítják – belőle lesz Magneto, az emberek által félt és gyűlölt új faj, a mutánsok Malcolm X-e, aki szélsőséges eszközökkel küzd fajtájának fennmaradásáért. Egykori barátja, Xavier professzor, a mutánsok Martin Luther Kingje, a békés együttélés megteremtéséért harcol – ideológiai nézeteltéréseik már a film elején túllépnek a verbális vitákon.

Az X-Men kívülről és belülről is ügyesen vizsgálja a mutánsoknak a világban betöltött szerepét. A külső szemlélő Robert Kelly szenátor, az egyetlen fontos nem mutáns karakter: a kongresszusi jelenetben, ahol a mutánsok regisztrálását szorgalmazza, a hallgatóság egyetértően tapsolja meg előadását, egyértelművé téve, hogy álláspontja nem csak az övé, hanem az egész emberiségé. A holokausztot megidéző nyitánnyal együtt ezek a pillanatok már azelőtt egy ellenséges, félelemmel és gyűlölettel teli környezetbe helyezik a szereplőket, hogy egyáltalán megismernénk őket. A film szürkés-kékes, hideg képi világából végig csak úgy üvölt az elidegenedettség és a kirekesztettség – hiába álmodik Xavier a békés együttélésről, a mutánsokat nevelő iskoláját maga is titokban tartja a világ elől, ahogy saját képességeit is.

A belső szempontok még izgalmasabbak: Xavier és Magneto, akik már-már abszolútumok a maguk sziklaszilárd elveivel, az ideológiai hátteret szolgáltatják, míg a tinédzser Vadóc, akinek most manifesztálódnak képességei, a téma személyes, tragikus aspektusait képviseli. Első jelenete, amiben életében először csókol meg egy fiút, csaknem végzetes következményekkel, a pubertáskor és a mutánslét már a képregényekben is rég lefektetett analógiájának riasztó és fájdalmasan életszerű demonstrációja. Singerék cool antihősükkel, Rozsomákkal párosítják össze, furcsa apa-lánya-haver kapcsolatuk képezi az emberi melegség szigetét a film egyébként nyers, kevéssé szívderítő atmoszférájában („balesetük” ráadásul az egész széria legsokkolóbb jelenete). Ezért cserébe persze az egyéb mellékszereplők, élükön a jellegtelen Küklopsszal, és a felesleges Viharral (Halle Berry az egész trilógia során elégedetlen volt a szerepével), elsikkadnak a ma már rendkívül szűknek számító másfél órás játékidő során. Az ellenben, ahogy Magneto egyik csatlósát, Mystique-et, egyetlen jól elhelyezett mondattal árnyalják, kisebbfajta forgatókönyvírói bravúr – a film okosabb annál, semhogy egyértelmű vonalat húzzon a Jó és a Rossz közé.

Mindez a koncepció csak jó színészekkel működhetett: ugyan Ian McKellen már akkor is kicsit öreg volt az akciózáshoz (pedig itt még kevesebbet követeltek tőle e téren, mint a folytatásokban), de alakítása roppant energikus és szenvedélyes, tökéletes ellenpontja Patrick Stewart nyugodt, bölcs, hasonlóan erőteljes Xavierének. Anna Paquin (Vadóc) nem először, és nem is utoljára bizonyított, Hugh Jackman esetében pedig önmagáért beszél, hogy annyira eggyé vált a popkultúrába pedig már évtizedekkel azelőtt bebetonozott karakterrel, ahogy az hasonló figurák esetében senkinek nem sikerült még Christopher Reeve-en kívül.

A film tempós, Singer nem húzza az időt eredetsztorikkal, az X-Men jóval a film kezdete előtt is létezik már, a nézőt elkapja az a ritka érzés, hogy a karaktereknek hosszú és gazdag történetük van. Az akciójelenetek többnyire rövidek, de kemények, dinamikusak és intenzívek – a rendezés elsőosztályú, a vágás pontos és hibátlan, Michael Kamen zenéje sokkal inkább hűvös, mint hősies, és ha kell, meglepő érzelmi többletet ad a képekhez. A finálé ugyan kevésbé grandiózus, mint bármelyik folytatásé, viszont legalább olyan hatásos. A Szabadság-szobor teteje, mint csatatér (túl azon, hogy a mutánsok ügye természetesen szépen rezonál mindazzal, amit a fáklyát tartó hölgy képvisel), tűzijátékkal a háttérben, Singer dirigálásában, egy szimpla test-test elleni küzdelemnek is olyan epikus erőt kölcsönöz, amihez más filmekben egész háztömböknek kell megsemmisülniük. Rozsomák és Kardfogú vadállati összecsapásában annyi nyers, kegyetlen brutalitás van, amennyit ritkán látunk PG-13-as moziban.

Az X-Men máig a legjobb képregényadaptációk közt van, pedig nem volt könnyű szülés. Először James Cameron kacérkodott vele a ’90-es évek elején, mielőtt inkább továbbállt a Pókemerhez (az is ugyanígy összejött neki…), majd a következő években több stúdión és tucatnyi újraíráson ment át. Singer maga is többször visszautasította a felkérést, mondván, hogy ez „csak egy képregény”. Nem szép előítélet pont tőle, de aztán vette a fáradságot, hogy beleolvasson a sorozatba. Mind örülhetünk neki, hogy így tett.

X-Men: Az elsők

Üzenem mindenkinek, aki azzal mentegeti a csapnivaló Transformerseket, Álomháborúkat és társaikat, hogy „de hát ez csak egy látványfilm, nem kell tőle fasza akcióknál többet várni”: az X-Men prequel cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy egy hollywoodi nyári szuperprodukció nem csak szemkápráztató és akciódús lehet, de intelligens, drámai, sőt, karakterközpontú is. És mindettől még mindig egy hollywoodi nyári szuperprodukció marad, nem pedig egy bergmani babérokra törő rétegfilm. Ellenben a harmadik résszel és a rozsomákos előzménnyel devolválódott franchise ennek hála visszamutálódott évekkel ezelőtti állapotába, és ismét régi fényében ragyog. Thor ide, Kick-Ass oda, A sötét lovag óta nem láttunk ilyen jó képregényadaptációt.

Noha Vaughn eleve az utóbbi évek egyik legígéretesebb hollywoodi rendezője, eddigi filmjei mindegyikében csavart egy nagyot az adott zsáneren – az X-Men az első munkája, amiben mindent komolyan vesz. Bryan Singer, az X1-2 direktorának felügyelete alatt elviszi a félelmekről, gyűlöletről és paranoiáról szóló franchise-t az 1962-es Amerikába – azaz a paranoia melegágyába. A korszakhangulat és az X-Men ideológiai bázisának összepárosítása telitalálat. Ahogy a Kuba partjaitól nem messze, pattanásig feszült helyzetben farkasszemet néző szovjet és amerikai flotta minden egyes tisztje és matróza elhűlve nézi a köztük, égen-földön-vízen csatázó „istenembereket”, a mutáns és az emberi faj békés együttélését propagáló Xavier reményei pillanatok alatt oldódnak fel az ismeretlentől való zsigeri félelemben és a több száz torkolattűzben.

A film hosszú és izgalmas utat jár be, mire eljut erre az akcióorgiával erősített drámai és emocionális csúcspontra. Ahogy a legelső X-Men, ez is a náci lágerben kezdődik (ami azt illeti, az akkori nyitójelenet teljes újrahasznosításával), ahol Kevin Bacon a Mengele képére gyúrt Sebastian Shaw szerepében borzongatja az ember hátát, és olyan leckét ad a fiatal Eric Lensherrnek, ami egész hátralévő életében haraggal és gyűlölettel fogja hajtani. Felnővén, Eric összeakad a jól szituált környezetben nevelkedett, reménnyel és idealizmussal teli Charles Xavierrel, akivel szinte semmi közös nincs benne – kivéve, hogy mindketten mutánsok, és akárcsak a CIA, mindketten a hidegháborút a saját céljai elérése érdekében forrósító másik mutáns, Shaw nyomában járnak. Hogy megállítsák, elkezdik összegyűjteni a világ „tehetséges fiataljait” (a csapatösszeszedős jelenet jó eséllyel fan favorite lesz).

A forgatókönyv kezdettől fogva éles kontrasztba állítja a két főhőst. Míg gyerekkorukban Charles nyitott szívvel fogadja be az életébe a háza konyháját kiraboló másik mutánst, addig Eric a táborban szenved, és nézi végig anyja halálát. Míg előbbi évekkel később az egyetemen tanulja a genetikát, és igyekszik felkészíteni az emberiséget a mutánsok elterjedésére, és elfogadásukra, addig utóbbi rettenthetetlenül, jéghidegen folytatja a világban bujkáló nácik utáni bosszúhadjáratát. Találkozásuk és barátságuk éppoly sorszerű, mint kapcsolatuk későbbi megromlása. Kettejük nézetei közt két másik mutáns, Charles gyerekkori barátja, az alakváltó Raven, és a CIA fiatal technikai zsenije, Hank ingadozik. Abból, ahogy az írók ennek a négy karakternek a világhoz, az egymáshoz, és az önmagukhoz való viszonyát formálják, és azt mindegyikük esetében logikusan, érzelmekben gazdagon, hibátlanul viszik végig, sok pályatársuk tanulhatna.

Néhány egyéb mellékkarakter (mindkét oldalon) persze menthetetlenül elsikkad, de nem annyira, hogy zavaró legyen, a James Bond-filmekből kölcsönzött főgonosz figurájába pedig, noha meglehetősen egyoldalú a többiekhez képest, Kevin Bacon lehel látható örömmel életet. Persze a show-t így is a két főhőst alakító James McAvoy és Michael Fassbender lopja el – főleg utóbbi, mert neki jutott a hálásabb feladat. Az írók könyörtelenül rángatják a fiatal Magneto figuráját az érzelmi skála szélsőséges pontjain át, és Fassbender mindegyik esetben szinte hipnotikus erővel és energiával remekel. A mellékszereplők közül Jennifer Lawrence emelkedik ki Ravenként, különösen egy Hankkel közös jelenetben, ahol egyetlen pillantása több fájdalomról és csalódásról árulkodik, mint egy egész oldalnyi monológ tenné. És Vaughnnak van is annyi esze, hogy bízik a színészeiben és a képek erejében, és nem érzi szükségesnek, hogy mindent szájba rágjon.

A több mint két órás játékidő, és a mindössze két nagy akciójelenet ellenére (de nyugi: azok olyanok is, nem csak látvány-, de ötletszempontból is) az X-Men lehengerlő tempót diktál. Vaughan nem hagyja lankadni a figyelmet, gyorsan váltogatja a helyszíneket (sokszor a nagyszerűen használt zene változatlansága köti össze őket), határozottan viszi előre a cselekményt, még némi humorra és egy jópofa cameo-ra is jut ideje – ezt a történetet, mindezzel az információmennyiséggel nem sokan tudták volna ennyi idő alatt, ilyen színvonalon hozni. Mire eljutunk a már említett kubai fináléhoz (megjegyzem, a 125 miliós költségvetés minden egyes centje kőkeményen ott van a vásznon, és innen is csókoltatom a Karib 4 névre hallgató sötét és dögunalmas pénznyelőt), minden karakter tökéletesen be van lőve – azaz ténylegesen érdekel minket, mi történik velük, nem csak a tűzijátéknak örülünk. És még csak azzal sem fogom degradálni a maximális értékelést, hogy bocsánatkérően hozzáteszem: „…ebben a pocsék nyári szezonban…” Nem csak azért, mert egy pofás Thor és egy még pofásabb Fast 5 után egyelőre nem is néz ki olyan rosszul ez a szezon, hanem azért is, mert az X-Men bármelyik másikban is kiérdemelte volna az öt csillagot.

Dj Caruso rendezi a Preachert

Nincs ezen mit csodálkozni, ennek a pillanatnak is el kellett jönnie, ahogy mondani szokták: a levegőben volt. A Disturbia, az Eagle Eye és a mostanság mozikba kerülő I Am Number Four rendezője, Dj Caruso ma reggel írta meg twitterén, most már hivatalos, ő fogja megrendezni a Preacher filmváltozatát. Az első podcast során már lelkendeztek egy sort a képregény magas élvezeti faktoráról és tanakodtak a megfilmesítés nehézségeiről is a kollégák, de akkor még nem sejthették mennyire közel is van ez a pillanat. A texasi prédikátor, Jesse Custer történetét elmesélő képregényfolyamat Garth Ennis jegyzi, aki sosem arról volt híres, hogy politikailag korrekt volna, vagy megvetné az erőszakot alkotásaiban. Drogos kurvák, meghurcolt és megerőszakolt nők tucatjai, végletekig véres és durva halálnemek - és ez csak egy pár fegyvernem a gore-ban lubickoló képregény széles armadájából. Attól nem kell félni, hogy a film PG-13-as besorolást kap, az R-kategória borítékolva van, ahogyan arról is terjednek a pletykák, hogy egy felvonásban érkezne a teljes sztori, kigyomlálva belőle a mellékvágányokat. Mindenesetre a mű hiteles átültetése istentelenül nehéz feladat lesz - a rendezőtől eltekintve -, és ha nincs elég vér a pucájában vagy nem kapja meg a kellő hátteret, bizony egy újabb kiherélt adaptáció köszönt majd ránk.  

Tomie Unlimited - előzetes

Chavez kolléga épp a napokban öntötte ki szívét arra vonatkozólag, hogyaszongya Noburo Iguchi csak komolytalan marhaságokat képes rendezni (ennek ellenére a Karate Robo Zaborgar-t csillapíthatatlan lelkesedéssel várom) - erre megérkezik Junji Ito klasszikus horrormangájának, a Tomie legújabb adaptációjának ez az előzetese, és lássatok csodát, nem is néz ki rosszul!

Geekek a Hungarocomixon

Holnap, 18-án szombaton a Hungarocomix magyar képregénykiállítás és vásár keretében 12 óra 30-tól az Index munkatársa, Szűcs Gyula (ex-Geek) beszélget Rusznyák kollégával és velem a múlt, a jelen és a jövő képregényfilmjeiről a Jövő Házában, az emeleti "Mondo" teremben. Ha olyasmi kifejezések hagynák el a szánkat, mint pl. "dekonstrukció", nyugodtan gyertek ki a kerekasztalhoz és adjatok egy pofont.

Thor - trailer

Ahhoz képest hogy a Marvel képregényhősei közül Thor a legkevésvé emberközeli (azonosulni vele lehetetlen), és a filmesek a politikai korrektség nevében valahogy belekevertek egy ázsiai színészt is a Valhallába, és kedveljem bármennyire is, Anthony Hopkins szemkötőjének láttán röhögőgörcsöt kapok, szóval mindezek ellenére a film nem néz ki rosszul...

Az első kép az új Dredd bíróról

A mai nap került nyilvánosságra ez a fotó a két év múlva bemutatásra kerülő Judge Dredd rebootból, melyen Karl Urbant láthatjuk végre Dredd szerkóban. A kép alapján megállapítható, hogy a klasszikus képregényes dizájntól némileg eltértek, az S/M fétis felhangoktól sem mentes ruhát és a Lawgiver-t modernebbre cserélték, a sisak viszont szerencsére maradt a megszokott. A forgatás pár napja kezdődött, a bemutató pedig majd csak 2012-ben lesz. A képért haladjon tovább, polgár.

A böszmébb változatért klikk a képre! 

Green Lantern - előzetes

A jövő nyár temérdek blockbusternek ad majd lehetőséget a kiugrásra. A lista végtelenül hosszú, ami csak azt a tényt erősíti meg, hogy itt bizony nem egy pár alkotás nagyon el fog hasalni. Az alábbi Zöld Lámpás előzetes nekem olyan félig késznek tűnik és ez alapján nem mondanám, hogy a populáris képregénykarakter mozivászonra költöztetése hatalmas siker lesz. A jövő nyár azonban még messze van, lesz idő a csiszolgatásra és merem remélni, hogy kezdenek majd valamit a gagyi CGI-vel. Egy teaser trailer már bejárta korábban az internetet, az ugrás után a teljes előzetes tekinthető meg.

Captain America: The First Avenger - képek a filmből

A 2011-ben bemutatásra kerülő Amerika kapitány film nem kevés sajtóanyagot tudhat már maga mögött. A média legkülönbözőbb forrásaiból ömlik ránk a rengeteg háttércucc. Most az Entertainment Weekly jóvoltából kerültek ki képek a készülő filmből eszméletlen felbontásban. A Marvel és a Paramount koprodukciójában készülő film főszerepére Chris Evans-t válogatták be, míg ősellenségét Red Skull-t, Hugo Weaving fogja majd játszani. A tovább után megtekinthető az internetre kikerült nyolc kép, és az alábbi linkre kattintva elérhetőek nagy felbontásban is.

LEGO Batman vs. Joker: A gyilkos tréfa

A képregény történelemének egyik meghatározó szegmense, Alan Moore és Brian Bolland 1988-as Batman: A gyilkos tréfa című alkotása. Ennél hátborzongatóbb művel talán még nem is nagyon találkoztam képregény élményeim során. Node ki gondolta volna, hogy a kiadvány legmegdöbbentőbb jelenetét vissza lehet adni egy LEGO figurákkal eljátszott videóban. Ha az előző, Star Wars-os videó esetében azt mondtam, hogy maradéktalanul megéri a ráfordított időt, itt sem nyilatkozhatok másképp. A három perces jelenet az ugrás után figyel.

Gantz - előzetes

A kultikus manga és anime sorozatból idén elkészült az élőszereplős filmváltozat is, az igéretes teaserek után pedig itt a rendes előzetes is. Az igencsak bizarr sztoriban néhány ember egyszercsak egy szobában találja magát, ahol mindössze egy nagy fekete gömb van még rajtuk kívül. Kiderül, hogy ezek az emberek mind a haláluk után kerültek oda, de ha ez még nem lenne elég a megrázkodtatáshoz, hamarosan szembesülnek azzal, hogy a gömb feladatokat szán nekik, földönkívüliekre kell vadászniuk, méghozzá időre. A gömb fegyvert és speciális öltözetet is biztosít számukra. Aki a megfelelő pontszámot összegyűjti, az megválthatja az életét, viszont aki a vadászat közben meghal, annak már nincs újabb esélye.

HALKa - a bangladeshi Hulk

 Az elmúlt évek során Hollywoodban többször is megpróbálták a filmvásznon is feléleszteni a dühös zöld "óriás" legendáját, ám ezek a kísérletek többé-kevésbé kudarcba fulladtak. Ami eddig nem sikerült az amerikaiaknak, azt most megvalósították a bangladeshi kihívók. A film legalább olyan tökös lesz, mint a képregény, és még ebben az évben érkezik.

The Avengers - retro előzetes

 A Joss Whedon által rendezésre kerülő The Avengers, avagy a Bosszú Angyalai képregény feldolgozásának munkálatai, még nem kezdődtek meg, de egy kreatív matéria már felütötte az interneten a fejét. Ez nem más, mint a film előzetesének egy 50'-es évekbeli hangulatba ágyazott, különböző filmekből összevágott, remekül feliratozott szösszenet, mely egyfajta fricskaként is felfogható a Comic-Con-on bemutatottal szemben. Ugyebár a forgatás még meg sem kezdődött, az elvakult rajongókat azért ki kellett engesztelni valamivel, ami végül egy remekül narrált, de egy képkockát sem mutató előzetes lett. A trailer-re akár egy játék is felépíthető lenne, ki hány filmet ismer fel az összevágásból, a klasszikusok kedvelői persze előnyben.

Az Avengers rajzfilmsorozat előzetese

A 2012-es nagyfilm előfutáraképpen, annak mintegy megágyazni érkezik 2010 őszén az Avengers animációs sorozat, benne több olyan hőssel, akik hiányozni fognak a filmből (Wasp, Giant Man, stb.) Az animáció stílusa a modern amerikai képregényadaptációs rajzfilmektől megszokott, ám ezt egyáltalán nem negatívumként említem, és úgy néz ki, akció lesz benne rendesen.

Red-előzetes

Nem tudom utoljára mikor vigyorogtam ennyire egy előzetes alatt: Warren Ellis (zseni) nyúlfarknyi képregényének adaptációja az utóbbi évek legfantasztikusabb szereposztását mondhatja magáénak. Bruce Willis, Morgan Freeman, Mary-Louise Parker, John C Reilly, Helen Mirren, Julian McMahon, Brian Cox, Ernest Borgnine, Richard Dreyfus... Jesszus. És maga a film is viccesnek tűnik. Bár én már csak azért megveszem majd a mozijegyet, hogy Helen Mirrent géppuskával a kezében lássam.

Batman fan film: City of Scars

Aaron Schoenke írta és rendezte, valamint állta a 27.000 dollárra rúgó költségeket, mégis elenyészőnek tűnik ez a pénzmennyiség az alábbi, valamivel több, mint 30 percet látván, hiszen egy lenyűgöző korban élünk, ahol ilyenre és ehhez hasonlókra képesek a sima HD-kamerák. A film hivatalosan július 18-ig tekinthető meg streamelve, utána gondolom, csak fizetős csatornákon lesz elérhető. A tovább után a teljes szinopszis olvasható, alatta pedig megtekinthető a film.

"When the Joker escapes from Arkham and murders the parents of a young boy, Batman recalls the pain of losing his own parents as a child. He is pushed past his limits to the point where his focus becomes revenge on all who stand in his way, including many of Gotham’s underworld. Finally, Batman is forced to look at the psychological profile of his own mind and accept the consequences of his life to find resolve."

- Jason Moore

City of Scars:

HA/VER

Szuperhős-mozi. Azon gondolkodom, vajon hogyan lehetne elmagyarázni ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren bárkinek is, mi az a szuperhős; akinek nincs pártállása, pártállami múltja, nem hord kipát vagy főpincérruhát. Csak egyszerűen megvéd minket a gonoszoktól. Lehet, hogy ennek mély történelmi-társadalmi okai vannak, lehet, hogy túl cinikusak és fáradtak vagyunk - de ezzel ugyanígy vannak a tőlünk nyugatabbra élők is. Lehet, hogy túl rosszul élünk, túl sok gondunk van ahhoz, hogy álmodozzunk - de a leghíresebb szuperhősök mind gazdasági világválságok és háborúk árnyékában születtek. Nincs válaszom sajnos, de azért megpróbálom elmagyarázni, miért is érdemes szuperhős-mozit nézni, legfőképpen - a forgalmazó sajátos humorérzékének köszönhetően HA/VERre keresztelt Kick/Asst.

Tanultabb, képregényekben jártasabb kollégáim jobban tudják, de remélem a kedves Olvasók nekem is ehiszik, hogy Mark Millar 2008-ban megjelent első Kick-Ass füzete - ha mást nem - friss levegőt engedett a mutánsok, szuperemberek és sötét lovagok által uralt szuperhős közegbe. A film is nagyrészt követi az eredeti történetet: a címszereplő, Dave Lizewski (Aaron Johnson) átlagos gimnazista New Yorkban, szokásos problémákkal, plátói szerelemmel, de főleg képregényekkel. Ez utóbbiak inspirálják arra, hogy maga is kosztümöt öltsön, és önjelölt igazságosztóként járja a várost. Persze nem a huszonegyedik század elején lennénk, ha a hős nem dokumentálná tetteit és nem szerezne magának párezer követőt a Másik Amerikában Népszerű Közösségi Oldalon (a továbbiakban MANKO). Egy alkalommal azonban kis híján túl korai véget ér szuperhős-pályafutása, amikor néhány erősebben felfegyverzett drogdílerrel találja szemben magát. Szerencséjére feltűnik két sokkal kvalifikáltabb hős, Hit-Girl (Chloe Moretz) és Batmanra nagyon hasonlító kosztümben Big Daddy (Micsoda véletlen! Nick Cage!). Innentől kezdve a dolgok tényleg komolyra fordulnak, és a hármas megkezdi a leszámolást Frank D'Amico-val (Mark Strong), a város nagyhatalmú drogkereskedőjével.

Figyelmes olvasók - vagy akik már látták a filmet - észrevehették, hogy szándékosan sarkítottam a sztorin, ennél szerencsére jóval többről szól a Kick/Ass. (Nem fogom használni a magyar címet, egyszerűen nem visz rá a lélek.) Az egyszerű mozibajárónak azt tudom mondani, hogy tele van jóféle seggberúgásokkal, (Értik, ugye?) akciójelenetekkel, tinédzserkori vágybeteljesítő dugással, mondjuk-úgy romantikus szállal és Mark Stronggal, aki ismét bebizonyítja, miért érdemes brit színészre bízni a gonoszember szerepét. A többieket már nehezebb meggyőznöm: a rendező az a Matthew Vaugh, akinek a Csillagport köszönhetjük, társírója pedig az a Jane Goldman, aki szintén az előbb emlegetett filmen dolgozott. Ennek ellenére - vagy talán azért, mert csak elkészülte után fogadta be a Universal Studio - pazar darab a Kick/Ass: kicsit érződik azért rajta a Csillagpor-betegség (elég sok sztorit és karaktert mozgat a film és ezért nem kap mindenki elég időt), de alapvetően rendben van. Még Nicolas Cage is, pedig hajlamos szokott lenni a teátralitásra; most azonban jó helye van a filmben enyhén kattant, bosszúszomjas, exrendőrből lett köpönyeges igazságosztóként.

Mark Strong mellett az igazi erősség a mindössze tizenhárom éves Chloe Moretz alakítása. (személyes megjegyzés: remélem elkerüli őt a gyerekszínészek szokásos további életútja) Ha a tehetségének felét szét lehetne osztani a magyar filmes színészek között, egy éven belül tízszeresére növekedne a magyar filmek nézettsége (Tisztelet a kivételnek persze). Visszatérve a filmre: a karaktereknek van némi mélysége, van épkézláb története és remek hangulata - amit nem lehet elmonani az elmúlt idők látványos filmjeiről - és nem kellett ehhez rohamtempóban 3D-síteni sem.

The Losers

Számomra egy percig sem volt kétséges, hogy Andy Diggle Eisner díjra is jelölt kiváló képregénysorozatából film fog készülni valamikor. Már annak idején az első szám elolvasása után kapásból az volt az első gondolatom, hogy ez bizony filmfeldolgozásért kiállt, sőt, akár egy Tv-sorozatot is el tudtam volna képzelni belőle, így aztán nem ért nagy meglepetésként, amikor meghallottam, hogy a tengerentúlon már licenszelik is a cuccost.

A film a képregényhez hasonlóan irtózatos iramot diktál. Csak semmi tökölés, azonnal durr bele a dzsungel közepébe, és az első akciódús 15 percben gyorsan le is tudjuk a Vesztesek eredettörténetét, majd némi újraszerveződés után máris  Amerikában folytatódik a laza beszólásokkal és vagány rockzenével kísért non-stop akciófolyam, ahol is hőseink, illetve hát Veszteseink nem sok időt hagynak maguknak két bevetés között. Látványos robbanások, állandó golyózápor és kisebb-nagyobb belső konfliktusok kísérik működésüket. Akció terén nem is vall különösebben szégyent a film, bár manapság már nem nagy kunszt az ilyen jeleneteket meggyőzőre megcsinálni, persze a vértől és a leszakadó testrészektől most is megkíméltek minket, de ennek okait nyilván ismerjük.

Sylvain White nem éppen egy rutinos rendező, szerencsére mégis egészen jól ráérzett a stílusra. Az eredeti képregény „badass”-ségét, laza humorát, és hangulatát is sikerült egészen jól megidéznie, és megpróbálta mindezt még tetézni a jól megválasztott zenével is, ami egyébként fontos része lett a filmnek. A soundtrack meglehetősen eklektikus, de mégis teljesen patentos. A Journey nyálas 80’s rockja, az alternatív csapatok lassulós témái, a Tom Morello által kísért rap, vagy a legendás Black Betty remekül megférnek egymás- és John Ottman eredeti zenéje mellett, és azt hiszem ez az, amiben mindenképpen a film élvez előnyt a képregénnyel szemben.

Az első képek a The Walking Deadből és a Captain Amerikából

Két képregényadaptáció, és furcsamód a másodikból közölt kép ad okot nagyobb izgalomra.
Nem mintha épeszű ember valamirevaló geek jobban várná a csillagos-sávos pizsamás szuperamerikai szuperkatona szuperhős kalandjait, mint Robert Kirkman zseniális posztapokaliptikus zombihorrorjának drámai túlélőodüsszeiáját, de ez az első kép csak arra jó, hogy kijelentsük, ok, nem baszták el az élőholtakat. Nem hiszem, hogy sokan emiatt forgolódtunk volna álmunkban… (Darabonték amúgy ma kezdték a sorozat forgatását.)

Viszont az alábbi koncepciós rajzból már látjuk, milyen jelmezbe bújik Chris Evans Kapiként, és ha tényleg így fest majd a vásznon is, az bizony baromi kellemes meglepetés. A mellkas-csillag kicsinyítésével és a piros szín szinte teljes száműzésével ugyanis sikerült jelentősen csökkenteni a maskara giccs- és röhejfaktorát (láthatóan az Ultimate-verzióból indultak ki amúgy). Egész elfogadhatóan néz ki, még az se érdekel, hogy túlságosan modern benyomást kelt ahhoz képest, hogy a pajzs elsősorban második világháborús nácik fogait fogja majd lazítani. Csak ezt az Evans gyereket kéne kurvagyorsan kirúgni… Meg a rendezőt… na mindegy.

 További képek itte.

Vasember 2.

Szépen épülget a szélesvásznú Marvel Univerzum: a Vasember 2-ben a Fekete Özvegy és az immár evidens Nick Fury mellett feltűnik Amerika Kapitány pajzsa és Thor pörölye is, ráadásul hősünket besorozzák az Avengersbe (azt hiszem, a magyar fordításnak hála, hozzá kell szoknunk a ’Bosszúállók’ névhez). A lényeg mégis az, hogy elődjéhez hasonlóan, a második rész egy közel tökéletes, könnyed (kora)nyári akciófilm, azon kevés szuperhősmozik egyike, amikbe a pixeláradat mellé fért szív, lélek, agy és humor is. Egyébként is, arra a filmre, amiben Robert Downey Jr. egy sármos, géppuskaszájú, nőcsábász feltaláló-milliomost játszik, nem lehet haragudni.

A Vasember 2 nagyjából ott folytatódik, ahol az első rész véget ért – épp csak Tony Stark időközben kiharcolta a világbékét (aranyos egyébként, ahogy egy ilyen teljességgel képtelen fordulatot elintéznek annyival, hogy „már megtörtént” – fogadjunk, hogy sosem mernek majd csinálni egy Vasember 1.5-öt!). Ez viszont még nem jelenti azt, hogy ne küszködne komoly problémákkal. 20 éve halott apja múltjából felbukkan egy rosszkedvű orosz zseni, Ivan Vanko (Mickey Rourke), aki szövetkezik hősünk vállalati riválisával, a fegyvergyáros Justin Hammerrel (Sam Rockwell tökéletesen visszataszító féreg), hogy beteljesítse bosszúját Tonyn, akit szorongat a nemzetbiztonság is, mert a csillagok és sávok fejesei nem nézik jó szemmel, hogy két whiskey közt csak úgy hősködik, lődöz és robbantgat a világban, ahogy épp jólesik neki. Ráadásul a Vasember technológia, ami életben tartja, közben lassanként meg is öli.

A Tony felett gyülekező viharfelhők ellenére a folytatás szerencsére megőrizte az első rész könnyed, „pusztítsuk a rosszfiúkat, de a fő, hogy közben baromi jól szórakozzunk” attitűdjét. A cselekmény, a manapság tipikus hollywoodi pixelszörnyetegekkel ellentétben, nem rohan fejvesztve egyik akciótól a másikig, az alkotók tisztában vannak vele, hogy a nézők nem attól éreznek és izgulnak együtt a karakterekkel, hogy egymás után tíz robbanás előterében látják őket. Így aztán bőven hagynak időt arra, hogy Tony és társai elmerüljenek az iróniát csöppet sem nélkülöző, kellemes hangulatú, szópárbajokkal teli jelenetekben, amiknek hála többek lesznek a látványt kiszolgáló báboknál: hús-vér emberek, akiknek még a csaknem idétlenségig fajuló pillanatokat (DJ-ző Vasember, páncélos házi csetepaté Tony és Rhodey közt) is mosolyogva nézzük el.

Ez annak ellenére vonatkozik mindenkire, hogy a ráöntött szerepben (megint) lubickoló Robert Downey Jr. lemossa a vászonról az amúgy igen tekintélyes méretű és kaliberű mellékszereplő gárdát, és one-man-show-t csinál a filmből. Ezt a legjobban a Rhodey szerepét Terrence Howardtól átvett Don Cheadle sínyli meg, akinek bizony nem sok lapot osztottak, nameg Mickey Rourke, aki derekasan, és majdnem feleslegesen küzd a félelmetesen alulmotivált (utoljára a Star Trek Nero-jának volt ilyen érdektelen és összecsapott háttere) és sztereotipizált orosz gazember bőrében (szerencsére Rockwell kompenzál). Scarlett Johansson és Samuel L. Jackson jól elvannak, de furcsamód a legjobban a valósággal ragyogó Gwyneth Paltrow, és a Tony testőreként domborító rendező, Jon Favreau járt.

Amikor pedig akcióra kerül a sor, akkor meghallgatásra találnak a geekek imái. A kétórás filmben ugyan csak két nagy haddelhadd van, de azok piszkosul látványosak, dinamikusak és ötletesek (és nem utolsósorban láthatók, azaz nincsenek szarrá vágva), bármelyik játszva zsebre vágja az első rész elsietve odakent fináléját. Ja, és ha jót akarsz magadnak, kivárod a stáblista végét. Iron Man rocks.

Scott Pilgrim VS The World-teaser

Az eredeti képregény jóféle sztori, én ugyan nem olvastam, de hiszek a főszerk.-nek. Edgar Wright neve is jól hangzik, Michael Cera-é már kevésbé, ennek ellenére muszáj lesz megnézni a filmet.

Vasember 2 - új előzetes

Fuckin' A. :D

Az utolsó léghajlító - előzetes

Shyamalan végre témát és stílust vált. Idézem a sajtóanyagot: A természetfeletti thrillerekkel befutott rendezőnek ez az első szuperhősös filmje (és a Sebezhetetlen?! - B.), amelyre lánya, Saleka hívta fel a figyelmet. Az utolsó léghajlító eredetileg rajzfilmsorozat volt, amit a rendező nem nézett, amíg az akkor 12 éves kamaszlány le nem ültette a tévé elé. – Saleka azt mondta, ebből aztán elképesztő mozit lehet rendezni, és igaza volt – mondja Shyamalan. – Az, hogy egy szuperhősös akciófilm a buddhista filozófián alapuljon, egészen egyedi a műfajban, és mindent meg is tettünk azért, hogy a spirituális szálat hangsúlyozzuk.

Losers - előzetes

Andy Diggle szenzációs képregénye sem kerülheti el a megfilmesítést, a jelek szerint. Az előzetes alapján a film játékosabb és a képregény-eredetinél viccesebb lesz. Nem vagyok biztos benne, hogy ez pozitívum. Az előzetes tempója ráadásul kiegyensúlyozatlan. A képi világ tetszetős, de nem valószinű, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy a Losers megverje az A-Teamet.

Kick-Ass - a második előzetes

Mark Millar megírta (a képregényt), Matthew Vaughn (Torta, Csillagpor) adaptálta, a saját maga által összeszedett büdzséből. Nem az a tipikus Lionsgate-produkció. Amerikai bemutató: április 10.

Tank Girl

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 4.

Tank Girl ugyanolyan ikonikus jelkép a britek számára, mint az amerikaiaknak a Szabadság-szobor vagy a franciáknak a gall kakas, feltéve ha az kopaszra van borotválva, ájulásig vedeli a lágert, olyan mocskos a szája, mint egy munkásosztálybeli chav-nek, parázna viszonyt folytat egy Booga nevű mutáns kenguruval és a nevét adó tankkal hajt keresztül mindazokon, akik meg akarják mondani neki mit szabad tennie és mit nem. A szabadsághoz csak akkor jutsz hozzá, ha fellázadsz a rendszer ellen, ami lerombolja az egyéniségedet, korlátozásokkal és büntetésekkel akar engedelmes szabványpolgárrá formálni - legalábbis a Tank Girl legnépszerűbb értelmezése szerint, hiszen a meteorbecsapódás okozta világkatasztrófa utáni poszt-apokaliptikus, elsivatagosodott (hát lehet még ennél jobban is?) Ausztrália impulzív, ultra-erőszakos, öntörvényű hősnője a Thatcher-éra homoszexualitást illegalitásba űzni kívánó 28-as törvényrendelet elleni harc szimbóluma lett: akkortájt Londonban heti rendszerességgel tartottak Tank Girl Night néven leszbikus összejöveteleket.

Az alkotói, Alan Martin és Jamie Hewlett által csak Vivienne Westwood-tervezte Mad Max-ként aposztrofált sorozat főszereplője először csupán egy Atomtan nevű fanzin oldalain bukkant fel, majd az underground művészeket összegyűjtő experimentális brit képregénymagazin, a Deadline 1988-as, első számában nyerte el végleges formáját. A pszichedelikus, kaotikus, egymással csak laza kapcsolatban álló történeteket (az egyikben a pokolból céges lifttel érkező Sátánnal üzleteli el Isten hálóköntösét három kívánságért cserébe), szürrealista technikákat, kollázst, prózaverseket alkalmazó Hewlett szellemi ámokfutását némileg magyarázza, hogy gyermekkorában a Mad humormagazinon és a később Heavy Metal néven újrapublikált, főként a sci-fi, a horror és az erotika zsánerében utazó francia képregényantológián, a Métal Hurlant-on szocializálódott. A növekvő népszerűségnek köszönhetően a rövid történeteket az egyik legnagyobb brit kiadó, a Penguin adta ki gyűjteményes kötetben, majd hamarosan meghódította Európát, Dél-Amerikát és Japánt, az USA-ban pedig mind a Vertigo, mind a Dark Horse lecsapott rá.

A kortárs brit popkultúrában szégyentelenül tobzódó és bevett képregényes fogásokra fittyet (és egyéb kevésbé szalonképes dolgokat) hányó Tank Girl a képregény oldalain rendszeresen összefutott létező hírességekkel, B-listás színészekkel, britpop bandákkal és gyerekműsorok szereplőivel, csak hogy annak rendje és módja szerint a lehető legprovokatívabb módon bánjon el velük (egy alkalommal például lefejeli Diana hercegnőt, hogy ellophassa a tiaráját). A két első Batman mozi sikerét meglovagolni kívánó 1995-ös amerikai filmadaptáció ezt próbálta átemelni saját miliőjébe az MTV-generáció számára, nem túl nagy sikerrel, hiszen a produkció hatalmasat hasalt a pénztáraknál (a 25 milliós költségvetésből mindössze ötöt hozva vissza). Bár Hewlett jelen volt a forgatáson, vajmi kevés beleszólása volt az egyébként is hányattatott sorsú forgatásba: a főszerepre szánt Emily Lloyd az utolsó pillanatban lépett vissza (ezzel lehetőséget adva az egyébként sokkal alkalmasabb Lori Petty-nek), a Sub Girl-ként castingolt Björk is csak a hangját adta a produkcióhoz, Rachel Talalay pedig meglehetősen morózus hangulatban dirigálta végig a filmet, miután felfedezte, hogy teherbe esett.

A 2033-ban játszódó cselekmény szerint a végzetes meteor becsapódása óta 11 éve nem esett eső a homok- és kősivataggá változott Földön, a megmaradt és így felbecsülhetetlen értékű vízkészleteket pedig a militarista és diktatórikus eszközökkel élő Water and Power társaság birtokolja, módszeresen levadászva a szétszóródott túlélőket, ha vízcsempészeten érik őket. Egyedül a T-Saint (Ice-T) vezette titokzatos Trancsírozók szállnak szembe a Malcolm McDowell alakította hatalommániás Kesslee-vel (ami a leaks anagrammája), akikről kiderül, hogy kengurugénekkel kezelt szuperkatonák és a klimaktikus végfináléban Tank Girl oldalán ostromolják meg a társaság erődítményét. Habár a film pont az eredeti képregény szellemiségével szemben éppenhogy a mainstream popkultúra mellett teszi le a voksát (a film soundtrackjéről Courtney Love, az animációs betétekről Mike "Született Gyilkosok" Smith gondoskodott) és mind a szabadszájúság és a meztelen jelenetek terén meglehetősen prűdnek bizonyul (TG és Booga ágyjelenetét gondosan kivágták a végső produktumból), valamint a cselekmény is hagy némi kívánnivalót maga után, a végeredmény meglehetősen szórakoztatóra sikerült. Abszurd ötletekből nincs hiány: a társaság nem tűri a hibákat, a büntetés vízkinyerő általi halál, a Trancsírozók által megcsonkított főgonosz fejét a helyi kibernetikus orvosdoktor hologrammal helyettesíti, a menekülő TG az őt feladni próbáló madámot a Let's Do It, Let's Fall in Love Cole Porter-szám eléneklésére kényszeríti, míg csak a teljes bordély dalra nem fakad, hogy az egész egy spontán musical-jelenetben teljesedjen ki (lásd még Clerks 2 vagy Zatoichi), vagy amint az ellenállók divatfotósként szivárognak be a bázisra és a végső összecsapásban Kesslee-t a tank ágyújából kilőtt sörösdobozokkal késztetik megadásra, mind-mind kárpótolnak az egyéb hiányosságokért (és akkor még a rendkívül bájos Naomi Watts-ot nem is említettem).

Ironikus módon a Hewlett által élete legmegalázóbb kudarcaként megélt film csak még több olvasót vonzott a képregény rajongótáborába és a Peter Milligannel (Judge Dredd, X-Statix, Human Target) közösen a Vertigo-nak írt Tank Girl - The Odyssey című Odüsszeia parafrázisban alaposan kifigurázzák a hollywoodi filmverziót. 1998-ban a Blur énekesével összehozza az elképesztő sikereket elérő Gorillaz nevű virtuális bandát, majd a Nyugati utazásból készít operát Monkey: Journey to the West címmel, a Tank Girl fáklyáját pedig Alan Martin viszi tovább olyan nagyszerű grafikusokkal, mint Rufus Dayglo és Ashley Wood.

A képregény:

A film:

Sherlock Holmes

Sherlock Holmes a világon a legtöbbször adaptált irodalmi figura - és itt most gyorsan felejtsük el az 1988-as filmfeldolgozást, amelyben hiába játszott Michael Caine és Ben Kingsley, egyszerűen botrányos volt. Azon kevés kitalált alak közé tartozik, akinek sikerült az, amire mindenki vágyik: popkulturális ikonból örök érvényű hivatkozási alap lett, akihez képest helyezkedik el bármelyik másik képzeletbeli - és valóságos - nyomozó. A britek számára ugyanolyan nemzeti ereklye, mint Dover fehér sziklái, a nemzeti lobogó, a Királynő a Big Ben vagy a Kisvárosi gyilkosságok (Midsomer Murders) vasárnap este. Külsejét William Gillette színésznek köszönhetjük - színpadon ő viselt először vadászkalapot és kockás pelerint is, amely nélkül nem ismernénk meg a figurát - eddig.

Az első információk a készülő filmről lázba hozták a világot: Sherlock Holmes! Újraírva! Roberd Downey Jr.! Amint heroint tol! Guy Ritchie rendezi! - ezen utóbbitól persze tartottam, nem szerettem volna, ha pusztán az East Endi vagányok tizenkilencedik századi másolataival találkoznék, Ford Transitok helyett lovaskocsikban és még ritkább fogazattal. Minden rendben is ment, a forgatás hozta a mára már kötelező sztárbaleseti rátát, ellátta a bulvársajtót megfelelő mennyiségű pletykával (Holmes és Watson meleg lesz, valamint Guy Ritchie mayfairi kocsmájából azóta sem lehet kirobbantani Robert Downey Jr.-t, a vadabbakról ne is beszéljünk.) A várakozásnak vége, mi is megkapjuk két hetes késéssel a nemzetközi bemutatóhoz képest.

A főcímet követően Sherlock Downey Jr. azonnal akcióba lép, és gyorsan leérveli, hogyan fogja az első gazfickót ártalmatlanná tenni - ami egy poénnak vicces, később erőltetetté válik. Mint rövidesen kiderül, Lord Blackwood (Mark Strong) okkult szertartását akadályozták meg, aki úgy tűnik, eddig tisztes pszihopata módjára öldöste a város fiatal és előkelő ifjú lányait. A Lordot halálra ítélik, de kivégzése előtti utolsó kívánsága, hogy Robert Holmes Jr.-al beszélhessen, akinek egyéb gondja is akad: kollégája és harcos(élet)társa nősül, és elhagyni készül a Baker Street 221B alatti kuplerájt. Azonban az élet nem ilyen egyszerű: miután annak rendje és módja szerint felakasztják majd eltemetik, Lord Blackwood feltámad... és a dolgokat súlyosbítandó, felbukkan Rachel McAdams is, akinek egyetlen előnye ebben a filmben, hogy szép.

Ami a Guy Ritchie Faktort illeti, megnyugodhatnak a kedélyek: nem beszélnek benne sokat kelet-londoni dialektusban, nincsenek vicces, önmagukért való monológok, egyetlen bukméker sem olvas Spinozát, van viszont szépen animált főcímünk (á la Spíler), és Mark Strong. Sajnos tőle itt a továbbiakban búcsút veszek: nincs más dolga, mint gonoszan nézni, és jelentőségteljes hülyeségeket mondogatnia, ennél azért többet érdemelt volna. Nem véletlenül keverem össze Sherlock Robert Holmes Downey Jr. neveit: ugyanúgy játssza az élvhajhász - egyben zseniális - playboyt, mint a Vasemberben (illetve annak folytatásában), az akcentusa abszolút meggyőző - élmény minden gesztusa. Jude Law kiválóan egészíti ki nem csak Howneyt hanem Watson figuráját is hús-vér emberré: azt teszi hozzá, ami a legtöbb eddigi feldolgozásból kimaradt - hiszen az eredeti regények Watson szemén keresztül mutatták be az eseményeket, ezért róla tudunk a legkevesebbet. Hogy mennyire homoszexuális a két főhős kapcsolata? Legyen ez a szociológushallgatók esti kocsmai vitáinak tárgya, esetünkben nagyszerű haver-film hangulatot ad - már ameddig együtt vannak, az első óra után a sors - illetve a dramaturgiai szeszély - jó időre elszakítja őket egymástól, és ez az az időszak, ahol leül a film, és legalább fél órát kell várni a visszatérésre.

A történet tele van okkult szertartásokkal, szabadkőművesekkel, sötét összeesküvésekkel szóval minden földi jóval, de amikor a történet egyik csúcspontján egy lassított robbanássorozatban látjuk végigbotorkálni Holmest, már sejthetjük, hogy eddig tartott a film érdekes része. Onnantól sajnos eszembe jutott A szövetség - amelyet szeretnék elfelejteni pedig - mert az ötlettelenség viharos tengerére futunk ki, az addig egészen jól felépített cselekmény apró darabokra hullik, és nem marad más, csak a kaszakdőrök és akciórendezők húszperces tobzódása. A finálé jelenet a különböző okkult események és Lord Blackwood praktikáinak tudományos megfejtésével, amelyet egy kétperces, bármelyik Poirot magánszámot felülmúló monológba sűrítettek bele az épülő Tower híd tetején pedig egyértelműen a film leggyengébb pontja.

Nagy kár ezért a fél óráért: hangulatos film, nagyrészt jól eltalált szereposztással - mondom, szeretem én Rachel McAdamst, de nem ő kellett volna erre a szerepre. A párbeszédek itt-ott különösen emlékezetesek lesznek ("Nyugalom, orvos vagyok" mondja Watson, amint éppen egy nagydarab franciát(!) fojtogat), a speciális effektek még az Avatar fényében sem rosszak, és van valami izgalmas és érdekes abban, ahogyan újrateremtették a Sherlock Holmes mítoszt. Annál is inkább kár, mert a vég kétséget sem hagy afelől, hogy hamarosan érkezik a második rész, amiben megláthatjuk, ki játssza Moriarty-t, Sherlock Holmes ősi ellenségét, aki két jelenet erejéig bukkan fel a filmben. Remélem rendes szerepet is fognak írni neki.

Vasember 2. - előzetes

Valaki mesélje el, hogy jó-e, mert én nem merek belenézni (az első rész (amúgy kiváló) trailere is ügyesen lelőtte a jobb poénokat).

Kick Ass - előzetes

Mark Millar az angolszász képregényipar egyik legvitatottabb figurája, egyben az egyik legsikeresebb is. A történeteit általában az akció epikussága és a tartalmi, műfaji dekonstrukció tartja egyben, bár utóbbi miatt utálják is őt szép számmal. Őszintén szólva én magam sem vagyok oda az általa propagált cinikus világnézetért (Grant Morrison nyilakozta nemrégiben, hogy a posztmodernnek leáldozott, és ideje lenne a konstrukcióval, és nem a dekonstrukcióval foglalkoznunk...) A Wanted után újabb agyszüleményét, ezúttal a Kick Ass-t filmesítették meg, a rendező szerencsére a nagyon tehetséges Matthew Vaughn (Csillagpor), úgyhogy a dolog akár még jól is elsülhet... Előzetes a "tovább" után.

Lucky Luke - teaserek

Október 21-én mutatják be a franciáknál Goscinny és Morris klasszikus képregénysorozatának, egyben sokunk gyermekkora kedvencének nagyköltségvetésű adaptációját - a filmet, amely reményeim szerint még az emlékét is elűzi a rettenetes, Terrence Hill-féle feldolgozásoknak. A komikus szupersztár Jean Dujardin külsőleg tökéletes Lucky Luke, és az alábbi előzetesek is csak jót ígérnek: magas költségvetést, tetszetős látványt.

Iron Man 2 - teaser

Comic Con-ról kiszivárgott előzetes.

G.I. Joe: A Kobra árnyéka

A G.I. Joe kifejezés a második világháborúban született: ez volt az "ágyútöltelék" eggyel finomabb megnevezése (a G.I. a Government Issue - Állami Tulajdon - rövidítése). Ennek ellenére a hatvanas években, miközben dühöngött a vietnámi háborúnak nevezett katonai és politikai katasztrófa, a Hasbro elhatározta, hogy ezen a néven dob piacra akciófigurákat. Az volt a cél, hogy a Barbie-babák által nem lefedett piaci szegmenst - értsd: a fiúkat - is meghódítsák. Annyira bejött a cégnek a dolog, hogy rövid úton képregények, majd rajzfilmek következtek - míg végül eljutottunk idáig: Lorenzo di Bonaventura, aki vastagon beírta magát a képregényfilmek történetébe, ezt is eladta, ezúttal a Paramountnak. Azonban ami - módjával - működött a Transformers esetében, az itt nem: nem átallom kijelenteni, hogy az év legostobább, legélvezhetetlenebb és mindenekelőtt legrosszabb filmje a G.I. Joe.

Szaladjunk végig a történeten, amelyet a forgatókönyvírók (a 300-zal debütált Michael Gordon, a Négy tesót jegyző Paul Lovett és a karrierjét a Joey-val kezdő Stuart Beattie) elfelejtettek megírni: McCullen (az első újkori Doktor, Christopher Eccleston), a nagyon nagyhatalmú skót fegyvergyáros piacra dobja a nanorobotos robbanófejet, amelyik bármit megeszik. Ezt szállítják a - ki tudja miért odahelyezett - Kirgizisztáni fegyvergyárból az amerikai hadsereg nagyon jófej és kőkemény katonái, Duke (a VilosCohaagen kolléga által nemrég megkritizált Bunyó főszereplője Channing Tatum - csak én érzem úgy, hogy nagyon hülye neve van?) és Kioldó (Marlon Wayans), aki szintén jó fej, de legalább nem annyira idegesítő, mint akik majd ezután jönnek. A kis konvojra azonban lecsap egy titokzatos, a létező legmodernebb technikát használó csapat, akik aztán - vajon miért - csak hőseinket hagyják életben.

A semmiből a segítségükre siető nagyon titkos, nagyon komoly alakulat, amelyben ott van az összes hülye nevű egyén: Kőkemény (Adewale Akinnuoye-Agbaje), a néma nindzsa Kígyószem (Ray Park) és a nagyon okos wookie íjász Shana "Scarlett" O'Hara (az egyébként nagyon csinos Rachel Nichols). Mint látható, simán röhögőgörcsöt kapna a Hezbollah legradikálisabb harcosa is a csipet-csapattól. Azonnal kiderül persze, hogy valakik nagyon nagy dologra készülnek, és a címbéli nagyon titkos és nagyon profi szervezet fogja ezt megakadályozni. Ha ez még nem lenne elég, akkor a bérgyilkosok vezetője nem más, mint Duke excsaja, a Bárónő.

Hogy átérezze a kedves olvasó, miért is ez a legszörnyűbb film az idén, lássuk sorban: a történet végletekig egyszerű, és az is sokat ront rajta, hogy megírása közben nyilván az eredeti Csillagok Háborúja trilógiát nézték az írók: a fináléban lezavart félórás ütközet koreográfiája például egy az egyben a Jedi visszatérből van - de a hologrammos kommunikátort vagy Darth Vadert - pardon, Rexet, a gonosz Doktort is említhetném. Azonban Lucas filmjeihez képest sokkal ostobább és értetlenebb az egész, tele olyan logikai vagy pusztán karaterbeli mellényúlásokkal, amelyeket két árva, viccesnek szánt félmondat próbál enyhíteni. Nem tudom, vajon szándékosan ilyen a film, vagy valami végleg elromlott Stephen Sommers agyában a Múmia sokadik része óta.

Ha a forgatókönyv és a figurák tragikusak, akkor legalább a színészek lehetnének jók. De nem azok - nem meglepő módon egyedül két angol vendégjátékos, Christopher Eccleston és Jonathan Price kísérli meg egyáltalán a színészi játékot. Számomra a film meglepetése Arnold Vosloo visszatérése, aki helyére teszi a filmet: ez itt kérem igazi rossz értelemben vett szenny - szegény Vosloo nem erre a munkájára lesz a legbüszkébb. Adewale Akinnuoye-Agbajéra is  szívesebben emlékszem Mr. Ekoként, ahol legalábbb játszott, nem úgy, mint itt. Dennis Quaid pedig inkább emlékeztetett a súlyosan alkoholista, de amfetamin-tablettákkal mozgóképessé varázsolt Boris Jelcinre mint a világ legtökösebb katonai alakulatának parancsnokára. A két jelenetben feltűnő Brendan Fraser jelenléte pedig teljesen érthetetlen - jó, jó, láttam a Múmiát, de ennyire nem kell jófejnek lenni. Sienna Miller viszont gyönyörű, és elképesztően jól néz ki - maradjunk ennyiben.

Szóval a forgatókönyv értékelhetetlen, a színészek rosszak vagy rosszul játszanak, marad tehát a Michael Bay-féle menedék: a látvány. Nos, látvány az van. A tervezők elővettek néhány, két évvel ezelőtti Doctor Who díszlettervet, a Kobra bázisát benépesítették Anubis kull harcosaival és a Star Trek: Deep Space Nine beáldozható egyenruhásaival, a többit pedig a pirotechnikusokra és a kaszkadőrökre bízták. A speciális effektekről ugyanaz jutott eszembe, mint amikor a 2012 előzetesét láttam: röhejesen sok. Az akciójelenetek önmaguk paródiáivá válnak, ezen az érzésen mélyít, amikor Marlon Wayans bohóckodik egy sort - azt is olyan színvonalon, mint Sas József a pusztaszabolcsi hakni második órájában Lorán Lenkével. Ennél azonban jóval kínosabb, hogy beállításról beállításra megismételték a Halálcsillag mindkét elpusztítását - az Isten szerelmére, még Halálsugár is van! - csak éppen az űr helyett a jégsapka alatt.

Két okból adok egy csillagot: egyrészt kevesebbet nem lehet, másrészt Sienna Miller - mint korábban is megállapítottam, gyönyörű. (Apropó, ha keresne, név és cím a szerkesztőségben.) Rövid úton belátható, hogy a G.I. Joe egyenértékű a Street Fighterrel - bár az utóbbin valahogy mégis jobban szórakoztam. Ellentétben Steven E. de Souza borzalmával, sajnos ennek lesz folytatása. Egyetlen kérdésem maradt csupán: ezt mégis hogy gondolták?

Watchmen - kivágott jelenet

A Watchmen közelgő DVD és Blu-ray megjelenése apropójából felkerült a netre az egyik legfontosabb kivágott jelenet, amelyben Hollis Masonnal, az egykori Nite Owl-lal végez pár suhanc.