Viharsziget

Kevés ijesztőbb dolog létezhet, mint az érzés, hogy az ember nem bízhat a saját érzékeiben, sőt emlékeiben sem - de ha ráadásul az egész világ teljes egyetértésben próbálja cáfolni az általunk észlelt valóságot, hogy egy másikat, sokkal szörnyűbbet állítson a helyére, mintha mindenki összebeszélt volna ellenünk, az biztosan ezek közé tartozik. Az elmegyógyintézetek azonban éppen az ehhez hasonló félelmek markában vergődő emberekkel vannak teli, ahol a többiekkel szembeni bizalmatlanság a legnagyobb közösségi szervező erő - nem éppen ideális terep egy nyomozáshoz.

Márpedig a Leonardo DiCaprio által alakított szövetségi ügynöknek pontosan az Egyesült Államok legjobban őrzött elmegyógyintézetébe kell utaznia, hogy a külvilágtól elzárt, meredek sziklafalakkal övezett zord szigeten megtaláljon egy beteget, aki egy zárt és éjjel-nappal őrzött cellából tűnt el. A szökés lehetetlensége csak az első nehézség, amivel a főszereplőnek meg kell küzdenie, és nem is a legnyugtalanítóbb: valamiért a börtönsziget összes alkalmazottja ellenségesen viselkedik vele, még az intézet vezetői is titkolóznak, ráadásul a saját múltjának árnyaival is meg kell küzdenie a férfinak (sajnálom, egy ekkora ordas nagy filmes klisé megérdemli ezt a csontig koptatott frázist).

Nehéz olyan filmről spoiler-mentes írni, aminek már az előzeteséből sejthető minden nagyobb fordulat (lásd még: a három percben mindent összefoglaló Avatar-trailer), ami viszont nem, azok a történet-elemek és meglepetése a film legnagyobb erényeit jelentik. Még ennél is hálátlanabb azonban sok évvel ezelőtt ragyogó legendás kultrendezők - Lynch, Cronenberg, Tsukamoto és sokan mások - újabb filmjeiről objektív véleményt alkotni.

Egyfelől nyilvánvaló gátlástalanság ugyan számon kérni rajtuk, hogy minden filmjükkel túlszárnyalják vagy legalábbis elérjék életművük legértékesebb darabjainak zsenialitását, másrészt viszont aligha akad olyan filmőrült, aki ne szomorodna el a szíve mélyén, amikor Scorsese - akinek olyan korszakalkotó filmeket köszönhetünk, mint az Aljas utcák vagy a Taxisofőr vagy a Dühöngő bika - koncertfilmek vagy feldolgozások készítésével múlassa idős korának értékes napjait.

A Viharsziget legalább nem remake, csupán könyvadaptáció, egy igazi hatásvadász pszicho-thriller, mely egyaránt kölcsönöz az 50-es évek krimijeitől, a cyberpunk paranoia-szimfóniáitól, sőt a túlcsorduló melodrámától sem visszariadó ázsiai mozitól is, eredetiség azonban kevés van benne. Az utóbbi idők terméséből főként az 1408 című felejthető horrort juttatja a néző eszébe, ami szintén tobzódott a váratlan jelenetekben és a valóságot kifacsaró vizuális testcselekben, és ugyanúgy monotonná is vált, mint emez - csak az a film legalább jóval rövidebb volt.

Persze, Scorsese-t viszi a rutin, gyönyörűek a képek és minden színész a helyén van (DiCaprio különösen tündököl, mindig is utáltam az arcát, de ezúttal tényleg kiválóan játszik), nem is lenne semmi gond, de aztán a játékidő felénél eljön a pont, ahol a lappangó titok feszültségén lovagló krimiszálba belekeveredik egy másik téma.

És ez a téma (nem lövöm le!) olyan, ami önmagában is bőven elég volna egy filmnek, a magvát a nácik erőszakolták bele a világ agyába, aztán a feszült 50-es években beköltözött az emberiség tudatalattijába, a főhős pedig a második világháborús emlék-sebei miatt rezonál rájuk (részt vett a dachau-i haláltábor feltárásán... talán a film legerősebb képsorai ezek, Band of Brothers-hangulat a vásznon, néma csend a nézőtéren).

Na ez az a pont, ahol igazi fordulatot vehetne a történet (a könyvet nem olvastam, nem tudom, az merre megy tovább), ahol bátor lehetne, eredeti, alattomosan lecsapva a nézőkre és beleégve az agyukba - és ez az a pont, ahol a film meghátrál és a hátralévő több mint egy órában ugyanazt az egy poént ismételgeti a normalitás szubjektivitásáról, amit amúgy Poe már remekül elmondott egy novellában, Brad Pitt a 12 majomban és még ki tudja, hol és hányan. Azt pedig végképp nem lehet hová tenni, hogy a többször hivatkozott tézist Scorsese miért vélte szükségesnek egy külön monológ során szájba rágni.

Feszültséggel teli, de hatásvadász (ha nem is bántóan) és elkoptatott eszközökkel operáló film ez - az imdb-s top 250-es listába kerülése bohó tévedés, csak annyira komolyan vehető, mint legutóbb Scorsese "életmű-Oscarja" egy remek hongkongi krimi lemásolásáért.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!