Az emberi test lassú megsemmisülése: 66 napnyi haldoklás és horror a földi pokol egyik bugyrában, avagy mi mindent képes tenni az ember másokkal – és saját magával.
1981-ben, a hírhedt belfasti Maze börtönben, az IRA-tag Bobby Sands éhségsztrájkba kezdett, tiltakozásul, amiért a brit kormány köztörvényes bűnözőkként kezelte őt és társait, nem pedig politikai foglyokként. 66 nap alatt a teste lassan elsorvadt, a szervezete összeomlott, és miután már egy puha kórházi takaró érintése is elviselhetetlen fájdalmat okozott volna neki, meghalt. Történetét nem először filmesítik meg: Terry George és Jim Sheridan 1996-os, Őt is anya szülte című drámájában John Lynch alakította Sandset, ám ott inkább két anya (Helen Mirren és Fionnula Flanagan) fiaikért vívott küzdelme állt a középpontban, kiegészítve a téma politikai aspektusaival. Steve McQueent, az Éhség rendezőjét nem érdekelték semmiféle sallangok, politikai, és személyes körülmények, ő a börtönbéli életet, és a sztrájk hatásait akarta bemutatni, olyan nyomasztó, kompromisszumokat nem ismerő realizmussal, amilyennel csak lehetséges volt. Sikerrel járt. Az Éhség jó film, de átkozottul szar érzés nézni.
A fő kérdés, ami a történettel kapcsolatban felmerülhet a jámbor átlagemberben, akinek estére már háborog a gyomra, ha kihagyta az ebédet, hogy miféle emberfeletti elszántság, miféle fanatizmus és hit kell ahhoz, hogy valaki 66 napon keresztül, és még a halál küszöbén se vegyen magához élelmet. Ez az, amire nem kapunk választ: ahogy Mel Gibson Passiója, úgy McQeen Éhsége sem foglalkozik motivációkkal, miértekkel és hogyanokkal, ám míg előbbi ezek hiányában egy hússzaggató erőszakpornóvá degradálódott, utóbbi, annak ellenére, hogy így talán szintén kevesebb lesz, mint témája engedné, művészetté nemesül, mert eszközei messze nem csak a test felkavaró megsemmisülésének minél közelebbről és minél hatásosabban való bemutatását szolgálják.
McQueen lassan, óvatosan vezet be minket a börtön világába, mintha csak féltene a látványtól, ami odabent vár ránk. A nyitójelenetben egy férfi felébred, felöltözik, reggelizik (itt még nem tudjuk, miért van jelentősége az étkezés közben ölébe potyogó kenyérmorzsáknak), majd munkába indul – mielőtt beszállna az autójába, ellenőrzi, nincs-e bomba az alvázon. Ugyanis, mint kiderül, börtönőr az IRA-tagoknak „otthont” adó Maze-ben, vetkőzteti, motozza, ha kell, fürdeti és veri a rabokat – de nem gonosz, csak egy átlagember, aki végzi a mocskos, és saját egészségére is káros feladatát. Ebben a filmben különben sincsenek kategóriák, jók, rosszak, győztesek vagy vesztesek. Miután az őrrel töltünk egy kis időt, McQueen beljebb invitál, de még mindig nem Sands önkéntes tortúrája következik, hanem egy frissen bekasztnizott rab, aki részt vesz a foglyok hosszú ideje tartó tiltakozásában, azaz nem hajlandó börtönruhát venni, ürülékét cellája falán keni szét, a vizeletet pedig az ajtó alatt önti ki a folyosóra. Rémisztő, hogy méltóságon és emberségen aluli, undorító körülmények milyen egyszerűen képesek mindennapi rutinná válni. Az őrök erre adatott válaszai brutális megregulázásokban jelentkeznek, és egyértelmű, hogy ezek az állapotok kegyetlenül felőrlik a rabokat és a fogvatartóikat egyaránt.
És amikor az őrt, akivel történetünket kezdtük, agyonlövik az öregek otthonában, miközben vegetatív anyját látogatja, végleg megszakad kapcsolatunk a külvilággal. Menthetetlenül ott ragadunk a börtönben, immár Sands társaságában, aki a játékidő második harmadában egy félelmetesen jól megírt, többségében egy szál snittben felvett dialógusban értekezik tervezett éhségsztrájkjáról egy pappal (a szerep kedvéért riasztóan lesoványodott Michael Fassbender és Liam Cunningham mesteri alakítást nyújtanak) – ez a film egyetlen része, amiben a szavak beszélnek a képek helyett. A szinte andalítóan kellemes, viccelődő hangnemben induló eszmecserében felmerülnek az Ügy, a Cél, a politika, a mártíromság és persze az élet értékének, illetve a sztrájk értelmének a kérdései, elhangzanak az érvek és az ellenérvek, de nincs konszenzus, McQueen nem olyan hülye, hogy állásfoglalással és látszatmegoldásokkal traktálja a nézőt. Ez a csaknem fél órás diskurzus a film magja, sőt, szíve és lelke, köré pedig a csend néhány mondattal csak néha-néha megtört, borzasztó kínszimfóniája épül: a lassú, keserves bevezetés ebbe a pokoli világba, majd a még lassúbb, még keservesebb elsorvadás, szinte néma, szuggesztív erejű képekkel kísérve. Hatásvadászat? Lehet. De ennek tudata még nem tünteti el a görcsöt a gyomrodból.
