Cronenberg lassan húsz éve nem rendezett horrort, rajongói mégsem pártolnak el mellőle, ami jórészt a kanadai auteur kiszámíthatatlanságának köszönhető. Nemcsak témaválasztásai bizonyulnak érdekesnek, de az is, ahogy ezeket a látszólag teljesen különböző történeteket feldolgozza. Vajon a Karambol fetisiszta szoftpornó volt vagy apokaliptikus vízió? Az eXistenZ szatíra vagy médiakritika? Számos könyv próbálja megmagyarázni a hírhedt „Cronenberg-project”-et, a rendező életművét, és egyiknek sem sikerül: a filmjei lényege kicsúszik a kritikusok ujjai közül.
A History of Violence helyszíne szintén egyedi, legalább is cronenbergi szempontból: egy álmos, unalmas amerikai kisvárosban találjuk magunkat, az Egyesült Államok „heartland”-jének közepén, ahol soha semmi nagyszabású nem történik, és a lakóinak éppen ez kell. Tom Stallnak (Viggo Mortensen) is megfelel a középosztálybeli tespedés: ő a helyi étterem tulajdonosa, mindenki kedves ismerőse, két gyerek apja, aki húsz éve él boldog, (mert?) eseménytelen házasságban.
Csakhogy egyetlen este, sőt, néhány perc alatt kifordul tengelyéből a teljes léte: két mindenre elszánt bűnöző ki akarja rabolni az éttermet, és a jelek szerint az ott tartózkodókat is rövid úton eltennék láb alól. Tom reflexszerűen cselekszik, támad, és szó szerint kivégzi a rablógyilkosokat. Az országos média hírszárnyaira veszi a kisváros hősét, pedig Tom ezt szerette volna a legkevésbé.
Néhány nappal az éttermi mészárlás után egy feketébe öltözött, hátborzongató alak, Carl Fogarty (Ed Harris) sétál be Tom életébe. A félszemű férfi azt állítja, hogy Tom a kisváros lakói előtt elhallgatta személyazonosságát, és valójában egy volt gengszter, Joey Cusack, aki nem mellékesen Fogarty szemét is kikaparta egykor. Fogarty megpróbálja rávenni Tomot valódi személyisége újbóli elfoglalására, és a visszatérésre a nagyvárosba, bátyjához, Philadelphia gengszterfőnökéhez.
Bármelyik rendező egyszerű akciófilmet fabrikált volna a történetből, de Cronenberget a problémafelvetés érdekli. Mit akarunk az élettől, kik akarunk lenni, és a kettő egyesülése: kivé kell válnunk ahhoz, hogy elérjük, amit szeretnénk? Tom fia (Ashton Holmes), bár megpróbálja, képtelen beilleszkedni a kisvárosi miliőbe, annak ellenére, hogy a társadalmi elvárásokat és apja tanácsait ezek követésére egyaránt betartja. Csakhogy amikor kénytelen konfrontálódni a ténnyel, hogy apja az erőszak által válik hőssé, ráébred, hogy egyrészt Tom középosztálybeli kivetülése csak álca, valamint hogy az általános társadalmi morál szolgai követése valószinűlg mégsem a járandó út céljaink elérése érdekében (hogy Cronenberg szintén osztja ezt a vélekedést, azt maga sem rejtette soha véka alá.)
Az identitásválság kezelésében Cronenberg szintén mester, és a témát pl. Lynchnél (Lost Highway) sokkal okosabban viszi filmre. Fogarty nem tágít, állandóan Tom nyakára jár, mint egy kígyóbűvölő, úgy próbálja (fenyegetés, zsarolás segítségével) előhívni a férfi valódi énjét, amely a hurok szorulása okán lassan valóban megmutatkozik. Vajon tényleg csak pusztán reakció ez a krízisre, vagy az emberkígyó nagyon is boldog, hogy levetheti hamis bőrét? Cronenberg a társadalom által reánk kényszerített szerepek képmutató természetét kritizálja – a különböző álcák személyiségfacsaró hatását, amely alatt az igazi, a civilizáció által megvetett brutális én csak a lehetőségre vár. És amikor Tom (pontosabban akkor már Joey) visszatér az anyaméhbe (bátyja, akit William Hurt alakít, házának belseje vérvörös és kényelmes és hívogató és puha), akkor lesz csak igazán nyilvánvaló, miért illik bele a History of Violence a Cronenberg-projectbe…
Az erőszak kérdése, pontosabban az erőszak alkalmazásának kérdése a rendező filmjeiben még sosem került ennyire előtérbe. Tom csapdába kerül: ha nem folyamodik erőszakhoz, a szerettei bánják, ha viszont bepiszkolja a kezét, felfedi saját magát (több szempontból is.) Tudatosul benne, hogy mind fenevadak vagyunk, csakhogy a végső túlélés nem ezen múlik: a legfontosabb, hogy a kevés valóban fontos civilizációs értéket, szeretteink iránti törődésünket az ID-vel valamilyen egyensúlyba hozzuk. Az erőszak néha elkerülhetetlen, de nem mindig rossz. Használhatjuk elnyomásra vagy védelemre – és ez a legelemibb, ez dönt ember-voltunkról. A lényegünk, mélyen.
