Számítógépes játékokból hagyományosan pocsék filmek készülnek, és a Perzsia hercege roppant hagyománytisztelő mozi: pont olyan pocsék, mint elődei. Nem olyan meglepő ez. Sokaknak már Jake Gyllenhaal leszerződtetése is intő jel volt (valljuk be, színészi képességeitől függetlenül, igen nagy jóindulattal megy csak el perzsának, meg úgy általában, akcióhősnek is), amit a lelketlen, lapos előzetes csak megerősített. De arra a zagyva, ostoba, dögunalmas, sebtében vászonra kent pixelganéra, ami két órán keresztül, gépies könyörtelenséggel csak ömlik, és ömlik a szenvedő néző arcába, még így se nagyon számíthatott senki.
Dastant (Gyllenhaal) gyerekkorában vette magához a perzsa király, amiért egyszerű utcagyerekként meglepően nagy bátorságról tett tanúbizonyságot. Felnőve testvérei oldalán harcol egy szent város ostromában, ám a nyertes csatának keserű következményei lesznek. A királyt meggyilkolják, a gyanúsított pedig Dastan, akinek a bevett város hercegnőjével, Taminával (Gemma Arterton) kell elmenekülnie, és végül megakadályoznia, hogy áruló nagybátyja (Ben Kingsley még sosem volt ilyen rossz ripacs) megkaparintsa az Idő Tőrét. Ha ugyanis ezt a tőrt, amivel vissza lehet utazni az időben, beledöfik valami akármibe, elszabadul valami izé, és elpusztul a világ, és ezt csak Tamina akadályozhatja meg, mert ő a mittudoménkicsoda. Vagy valami ilyesmi… Őszintén szólva, a filmnek még az a röhejesen vékonyka sztorija is annyira zagyva és érdektelen, hogy a kutyát nem érdeklik a két vagdalkozás közt, félmondatokban elhadart részletek.
A Perzsia hercege csak egy újabb nagy, jéghideg, szenvtelen hollywoodi erődemonstráció, ami két dologtól szaglik már messziről: a pénztől meg az inkompetenciától, ami a „szorgalom és hülyeség” párosának álomgyári megfelelője. Szíve persze nincs, márpedig az elengedhetetlen volna egy olyan kalandfilm esetében, amit többek közt egy elvileg sármos főhős és egy elvileg hihetetlenül gyönyörű főhősnő (elvileg, mert amúgy mindketten unalmasak és szárazak) ellenségeskedéssel induló, csipkelődős nemek harcával folytatódó, és tüzes szerelemben végződő kapcsolata, és egy nagy családi konfliktus határoz meg. Mivel az egész kontár iparosok rutinmunkája, kínosan kiszámítható menetrend szerint követik egymást a fordulatok, és a botrányosan klisés mellékkarakterek (nemes apa, forrófejű fiú, éles nyelvű hercegnő, nagydarab, hűséges néger harcos, pénzéhes, de aranyszívű bandavezér stb) elhalálozásai, miközben a cselekmény mindenféle dramaturgiai és dinamikai megfontolás, mindenféle humor, báj és stílus nélkül, mechanikusan csörtet egyik ostoba és ötlettelen akciójelenettől a másikig. És mivel a sok rohangálás, ugrabugrálás és kaszabolás középpontjában egy olyan tőr áll, ami képes visszafordítani az időt, már egészen korán nyilvánvaló, hogy az írók milyen irányba viszik majd a finálét – más kérdés, hogy addigra a néző már annak sem tud örülni, hogy jól tippelte meg a befejezést.
És ha már finálé: kusza, élvezhetetlen, sőt, egyenesen irritáló pixelhalmaz. Az írók olyannyira képtelenek bevonni a nézőket az eseményekbe, olyannyira képtelenek definiálni, hogy mit látunk a vásznon, hogy amikor a főhős és a főgonosz valami örvénylő homokban repked és pörög, elveszítjük az igen kevés maradék kapcsolódási pontunkat is az egészhez. „Legyen benne homok, legyen nagy, és kerüljön sokba”, nagyjából ennyi lehetett az effekteseknek adott instrukció. Játékadaptációk esetében (sajnos) klasszikus, vagy ha úgy tetszik, sablonos észrevétel, de hiába, most is meg kell jegyezni: többet kellett volna foglalkozni a sztorival, a dialógusokkal és a karakterekkel, és kevesebbet azzal, hogy a kamera úgy közelítsen rá egy lerombolandó objektumra, a karakter pedig úgy ugráljon és fusson a falon, ahogy a játékban volt látható.
