- We are talkin’ about declarin’ war on the Central Intelligence Agency.
- They started it.
Ritka a képregények világában az olyan sorozat, mint a The Losers: a színtiszta akciók ugyanis általában a mainstream szuperhőscomicokra maradnak, míg a felnőtteknek szóló műfaji alkotások többnyire igyekeznek az akció mellett valami mást, valami többet (drámát, szatírát stb) is nyújtani, és azt hangsúlyossá tenni. Jó példa erre Peter Milligan mentális- és identitásproblémákat középpontba állító Human Targetje, amit éppen mostanság butítottak le a tévének egy szimpla akciósorozattá. Idén Andy Diggle The Losersét is utolérte a megfilmesítési láz, de ezen a sorozaton nem volt mit butítani: ez ugyanis eleve egy őrült tempót diktáló, intenzív akcióthriller, és nem több. És ez pontosan így van jól.
A címbeli vesztesek egy speciális katonai alakulat tagjai, akiket egy bolíviai akció során elárul titokzatos, Keyser Söze-szerű CIA-s összekötőjük, Max. Minthogy a külvilág ezután halottnak hiszi őket, az ötfős csapat (illetve egyikük kezdeti árulása után már csak négyfős csapat) a rejtélyes, dögös és halálos Aisha segítségével lopásokból, betörésekből, titkos akciókból és szabotázsokból álló magánháborút indít ellenségük ellen. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy Max valami nagy dobásra készül, ami átrajzolja majd a világ politikai térképét, és rajtuk áll, hogy útját állják.
Diggle tudja, mi kell a népnek: tempó, látvány, humor és tökösség. Semmi más nem számít. A karakterek a gyönyörű, gyilkológép ügynöknőtől a szótlan mesterlövészen és a lelkiismeretes családapán át a dumagép computergeekig legjobb esetben is csak elnagyolt vázlatok, a sokáig némileg erőltetett misztikus ködben tartott antagonsita pedig gonosz és fanatikus, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, ráadásul a vele kapcsolatos fordulat is igen hamar kikövetkeztethető. Emellett a viszonylag intelligens és gondos cselekményszövés ellenére a sztori sem nő túl az egyszerű sablonbosszú határain, ám Diggle képes rá, hogy mindezt a pofátlan szimplicitást a javára fordítsa. Egyrészt, mert a csapatdinamika kiválóan működik, ugyanis az író képes rá, hogy két lábon járó kliséibe mindössze egy-két jól elhelyezett, rövid jelenet segítségével életet leheljen, és a tipikus, felszínes tökösdumáknál sokkal hatásosabban győzze meg az olvasót arról, hogy igen, néhányan ezek közül a srácok közül meghalnának egymásért. Másrészt pedig, mert ezek a karakterek egyáltalán nem tartoznak a feltétel nélkül szerethetők közé: ahogy pl. Diggle a levágott füleket gyűjtő Aishával játszik az amúgyis meglepően merész és durva fináléban, azt tanítani kellene – egyébként az övé az utóbbi tíz év egyik legcoolabb lelépése is („Ninety-nine…” hell, yeah!)
Az egyszerűség mögött ugyan megbújik némi kommentár a kormány erőforrásait saját céljaikra használó, államokkal és ártatlan életek millióival játszó háttéremberekről és mocskos, manipulatív politikai játékokról, de a lényeg természetesen nem ez. Hanem az akció. A The Losers egy filmszerű (ami azt illeti, valósággal vászonra született), iszonyatosan pörgős thriller, ami azzal a kompromisszumok, érzelgősség, patetikusság és mondanivalósulykolás nélküli nyers őserővel mesél, amit egyre ritkábban érhetünk tetten a hollywoodi produktumokban. A képregény szinte szétrobban az energiától és a lazaságtól, egymást érik a hajmeresztő üldözések, tűzharcok és igazi badass pillanatok, amik ugyan telis-tele vannak a zsánerre jellemző túlzásokkal, de a hitelesség csorbulása a kutyát sem érdekli, ha egyszer láthatóan az alkotók sem veszik vérkomolyan magukat, és egyetlen céljuk, hogy szórakoztassanak – azt pedig maradéktalanul el is érik.
Kevés képregény van, ami az akciófilmek túlpörgetett őrületét ilyen hatásosan képes visszaadni a paneleken. Diggle fantasztikus érzékkel tud akciót írni, Jock pedig tökéletes partnere a filmszerű élmény elérésében (volt egyébként pár vendégrajzolója is a sorozatnak), merthogy ennél intenzívebb képi világot nehéz volna teremteni. Vaskos kihúzásokkal erősített vonásai ugyan durvák, sőt, néha egyenesen vázlatosnak tűnnek, de amikor érzelmeket kell az arcokra festenie vagy akciójeleneteket kell rajzolnia, akkor a comic valósággal szárnyal, panelstruktúrája és dinamikája lehengerlő. Pokoli élvezetes olvasmány, ami szerencsére meg sem próbál többnek látszani annál, ami. Most pedig végre ott van, ahova már rég kerülnie kellett volna: a mozikban.
