Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a nosztalgia súlyos betegség. Főleg akkor, ha elhisszük azt, amit a hozzáértők mondanak, miszerint jönnek vissza a nyolcvanas évek. Újra lehet büntetlenül Duran Durant, Stranglerst, Billy Idolt meg Michael Sembellót hallgatni - emlékeznek még? "Maniac" - újra feltűrhetjük a zakó ujját és bevallhatjuk, hogy mindig is vonzódtunk a szögletes fehér Lamborghini Countach-hoz. Aztán ezek után elmentünk megnézni mondjuk a Miami Vicet, vagy egy kicsit korábbra visszanyúlva a Charlie angyalait - és nem értettük, mi folyik itt. Az egy szem Starsky és Hutch kivételével ugyanis mára már ökölszabállyá vált, hogy ha egy régi sikeres tévésorozatot Hollywood felkarol, hogy film legyen belőle, megkíván egy kis fazonigazítást. Mondjuk úgy, hogy az anyja se ismerjen rá a késztermékre.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a Miami Vice azért kivétel, mert maga a sorozat kreátora, Michael Mann gondolta át 2006 igényeinek megfelelően, de ettől még nem érte el azt a hatást, mint az eredeti, aminek a részeit annak idején - és most is - újra meg újra elővettem. Nyugodtan keressenek rá bármelyik videómegosztón a sorozat első részének autózós jelenetére. Arra, amelyikben Phil Collins In the Air Tonight-ja szól. Egyszerűen zseniális. Minden egyes kép beírta magát a filmtörténetbe. Ebben a valamivel több mint három percben benne van mindaz, ami miatt Don Johnson - bárhogyan próbálja lerombolni saját mítoszát azóta is fáradozás nélkül - halhatatlan lett, akárcsak Philip Michael Thomas - tényleg, ő most mit csinál? - vagy a fekete nyitott Ferrari Daytona.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; az elmúlt tíz év tévésorozat-adaptációi után ne csodálkozzon senki, ha régi kedvencei alig vagy egyáltalán nem hasonlítanak egykori önmagukra. Végtére is Todd Phillips bebizonyította, hogy hiába próbálod újrateremteni az egykori milliőt, attól még nem lesz jó a film. Ezzel a hosszúra nyúlt bevezetővel csak annyit akarok elérni, hogy a Kedves Olvasók is megértsék: ha szerették a régi Szupercsapatot, (és belőlük nyilván kevesebb van) akkor ne habozzanak megszabadulni minden emléküktől: semmi köze a filmnek a sorozathoz. Véletlenül ugyanúgy hívják a karaktereket - megesik.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; hogy lehet szeretni egy olyan sorozatot, amiben minden részben ellőttek tízezer töltényt, felrobbantottak legalább egy tucat Dodge Coronet-et vagy Jeep-et és senki soha nem halt meg (Kivéve a negyedik évad utolsó részében Fullbright tábornok másfél perces haldoklását)? A játszótéri homokozós Tom és Jerry stílusú játékos, prepubertás fiús attitűdnek köszönhetően lett népszerű a Stephen J. Cannell által teremtett sorozat, ami - az utolsó borzalmas, ugyanakkor szerencsére rövid évad kivételével - soha nem vette komolyan saját magát. Volt például egy jelenet, amiben egy helikopter nekiütközött a sziklafalnak, felrobbant, majd később a lángoló roncsok közül sértetlenül támolyogtak ki a pilóták. Hogy lehet egy ilyen ártatlanul őszinte, férficentrikus sorozatot nem szeretni itt, Carrie Bradshaw rémuralma idején?
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a huszonegyedik század második évtizedében, gazdasági válság és világméretű terrorizmus közepén megengedhetetlen olyan akciófilmet csinálni, amelyben erőszakos dinnyefarmerekkel vagy közönséges védelmi pénzt szedő bűnözőkkel csapjon össze egy csapat elítélt katona: kurrens téma kell ide, gonosz CIA ügynökök, iraki háború, jónő - a robbanások, autós meg repülős kaszkadőrjelenetek maradhatnak. Egyetlen dolog maradt meg a nyolcvanas évekből, Alan Silvestri, aki egészen jó zenét tett a film alá. Ha levonjuk magát a Szupercsapatot a filmből, - amit szívből ajánlok mindenkinek - akkor kapunk egy meglehetősen kellemes, félig sánta nyári akciófilmet, amiből már a moziból kilépve sem emlékszünk semmire - maximum arra, milyen jó beszólásai voltak annak az öltönyös CIA ügynöknek, akit a végén lecsuktak.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; hiszen benne van Liam Neeson is - akitől sokat vártam az Elrabolva után, most azonban annak ellenére, hogy elméletileg ő a főszereplő, alig van mozgástere. Ugyanis a filmet simán ellopja Patrick Wilson (Lynch), - mert ha valaki, akkor ő megérdemelne egy külön filmet: laza, metroszexuális de mégis van benne valami olyasmi, amit a szimpla vakmerősségnél több. Talán a "tökös" lenne a legjobb szó, de valahol a film háromnegyedénél erről mindenki megfeledkezett, így aztán hamar el is buktatták az írók - és Sharlto Copley, aki Bolond Murdockot játsza: kettejüknek remek jeleneteket írtak - a többiek igazából csak lézengenek a vásznon. Jessica Biel sem tudom, hogy mit keres itt azon kívül, hogy javítsa az ivararányt; akár Jennifer Lopez is lehetne, senkinek nem tűnne fel.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; nem szabad túlzott elvárásokkal beülni A szupercsapatra. Hiszen vannak benne helikopteres akciók, robbantások meg rengeteg lövöldözés - az első húsz perc úgy zseniális, ahogy van. Ami utána jön, az nehézkes, vontatott és túlságosan bonyolult ahhoz, hogy igazán gördülékeny akciófilm legyen belőle. A cselekmény és az egymással szemben álló karakterek viszonya annyira bonyolult, hogy akármennyire is szeretnénk, hogy vigyenek magukkal az akciók, mindig azon fogunk gondolkodni, hogy éppen most kinek is kéne drukkolni. A Szupercsapat kemény, mint a szikla - ugyanakkor vannak itt százdolláros nyomólemezek, zsoldosok, renegát CIA ügynökök, katonai rendészek és elhárítók, akik között könnyű összekeveredni, mert mindegyik ugyanúgy néz ki. És - mint a filmből kiderül - ugyanannyira béna, ha hangtompítót kell egy pisztolyra csavarni.
