„Nem tudom, mik ezek. Nem tudom honnan jöttek. De megöljük mindet.” Hosszú évek óta nem hallottam filmben ehhez hasonló szöveget anélkül, hogy röhögnöm kellett volna rajta. De Antal Nimród és Robert Rodriguez megcsinálták. Végre adtak nekünk egy tinik igényeinek nem behódoló, trendi bullshit nélküli, igazán tökös és kemény férfifilmet, fasza csávókkal, nagy puskákkal, mindent belengő vadsággal és kegyetlenséggel, és persze tisztességes mennyiségű vérrel – ahogy azt kell. És bár a végeredmény így is messze van a tökéletességtől, azért bizony pokolian szórakoztató.
A legfontosabb szó a filmmel kapcsolatban: oldschool. Manapság, amikor két lábbal tiporják sárba a legendákat (elég, ha csak a Predator és az Alien példájánál maradunk), szinte csak neveket és címeket véve át belőlük a lélektelen pénzmágnesként összekalapált folytatásokhoz/remake-ekhez, öröm látni, hogy vannak még Hollywoodban, akiknek fontosak a gyökerek. A Ragadozók nem sokban különbözik 1987-es elődjétől, sem hangulatában, sem stílusában – de még cselekményszövésében, sőt zenéjében sem. A lényegi eltérések kimerülnek annyiban, hogy a csoportnyi ember-vad most nem a Földön, hanem egy idegen bolygó dzsungelében kezd fogyatkozni, és hogy ezek az emberek többnyire nem hivatásos katonák, hanem igazi söpredékek: van köztük amorális zsoldos, halálraítélt bűnöző, kegyetlen emberrabló, jakuza-főnök, vagy épp egy afrikai halálosztag tagja – ami persze hatásosan hozzátesz a figurák badass-mivoltához. (A Predator-mítosz egy-két új adaléka – pl. a „vadászkutyák” – is jól eltaláltak, és patentosan illenek az összképbe.)
Az expozíció meglepően hatásos (a szabadeséses nyitójelenet eleve nagyszerű): Antalék működőképes csoportdinamikát kotyvasztanak ki a nehezen kedvelhető antihősökkel, és ahelyett, hogy rögtön fejest ugranának az akciókba, bőven áldoznak időt a suspense felépítésére, és jól megragadják a sztori misztikus aspektusait – ami dicséretes, hisz aligha akad néző, aki ne tudná, hogy mire megy ki a játék. Sőt, a filmnek épp ez a része a leginkább működőképes: a „valaki figyel minket” és a „mi az isten folyik itt” gondolatok mentén megteremtett hangulat késsel vágható, az meg szinte törvényszerű, és így megbocsátható, hogy felhígul, amikor végül kezdetét veszi a várva-várt gyilok. Az már kevésbé elnézhető, hogy mindezzel együtt is leül a film a játékidő közepe táján, és soha nem nyeri vissza az első 30-40 perc lendületét, még a finálé kötelezően test-test elleni küzdelmében sem. Addigra egyébként elszaporodnak a klisék is, ami egy ilyen jellegű filmnél aligha főbenjáró bűn, de az nagy kár, hogy még egy hollywoodi viszonylatban szerény, 40 milliós büdzsével sem merik meglépni, hogy az önző rohadéknak beállított főhős tényleg önző rohadék maradjon.
Az akciójelenetek végig piszkosul jól rendezettek, nyoma sincs rajtuk a posztmodern kor pixel- agyonvágás- és lassításmániájának, emellett pedig éppen kellően véresek (azaz van gore, de nem viszik túlzásba, így az alkalmankénti gerinckitépések és lefejezések annál hatásosabbak). Adrien Brody pedig meglepő módon nagyszerűen helytáll. Nem tudom, az alkotók mit szívtak, amikor őt választották Schwarzenegger utódjául, de ide vele, hátha megnyerem a lottóötöst: látható fizikai rákészülésének és színészi adottságainak hála elhisszük neki, hogy kőkemény „szarok a világra” zsoldoskatona, és egyébként is üdítő egy olyan szerepben látni, ahol kivételesen nem azt várják tőle, hogy bágyadt szomorúsággal nézzen ki a fejéből. A többiek leginkább ágyútölteléknek vannak, de pl. Walton Gogginst, Danny Trejót és Alice Bragát mindig jó látni (ugyanez az évek óta a bolygón vegetáló, de minimum 30 kiló túlsúlyt cipelő Laurence Fishburne-re már nem mondható el).
Antal Nimródnak és Robert Rodrigueznek nem folytatnia, hanem újrateremtenie kellett egy franchise-t. Hibáik ellenére is sikerrel jártak, úgyhogy jöhetnek a folytatások – és addig is, a The Expendables és a Machete felköthetik a gatyájukat.
