Ha visszatért a ’80-as évek muszkliközpontú akciózása, akkor elvárjuk hozzá a falszaggató zenei dübörgést is. Brian Tyler ezt már sikerrel hozta egyszer: ő komponált Stallone John Rambójához is, és úgy nyúlt tisztelettel a néhai Jerry Goldsmith eredeti motívumaihoz, hogy közben felturbózta őket a modern kor igényeinek megfelelően. Retro is volt, meg nem is. A The Expendables score-ját viszont bajos lenne bármilyen markáns kategóriába sorolni. A ’80-as évekhez képest nem elég hangulatos, a mai igényekhez képest nem elég epikus – inkább csak átlagos. Mint maga a film, amit csak a nevek emelnek ki látszólag a középszerűségből. A zenéjét meg még az sem.
A The Expendablesben az a jó, hogy az ember pontosan tudja, mit várhat tőle. Izomhegyek, tesztoszteron, tökös macsók kisebb hadserege, faltól-falig akció minden megfontoltság és visszafogottság nélkül, olyan stílusjegyek és történetelemek, amiket legalább annyira jól ismerünk, mint a szerepükben boldogan lubickoló színészgárdát. Hogy mindez milyen színvonalon, az más kérdés, de a film jellegéhez sosem fért kétség. Számunkra legalábbis nem, de a jelek szerint Tylernek akadtak problémai Stallone sztárdömpingjének beazonosításával. Mert ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy mi a különbség a mai akciófilmzenék, és eközött, akkor csak annyit tudok csinálni, hogy széttárom a karom, és bután nézek. Na jó: tény, hogy a modern john powelles trendeket Tyler nem tette magáévá, és a harsogó elektronika földhözcsapó dinamizmusa helyett inkább a zenekari, epikus hangvételt tartotta szem előtt. De ezzel még nincs kint a vízből, mert a score így is híján van minden jellegzetességnek, ami a ’80-as évekhez, vagy a főszereplő színészekhez kötné. Ezek a taktusok szinte bármelyik kortárs akciófilm zúzásai alá beilleszthetők lennének.
Mindez nem jelenti azt, hogy a zene rossz lenne, Tyler kellemes, lendületes dübörgést komponált. A nyitótétel (The Expendables) meglepően szentimentális vonósokkal és melodrámai rezesekkel indít, hogy fokozatosan átadja a helyet az ütős alapnak, és az arra épülő, fenségesen emelkedő hősi témának. Teljesen korrekt. Ugyan a kutya sem emlékszik rá fél órával azután, hogy meghallgatta, de teljesen korrekt. A szentimentalizmus egyébként még nagyobb adagokban is visszatér néha, jobb esetben hangulatos gitárszóló formájában (Lee and Lacy és The Contact, mindkettő a soványka női jelenlétre – Jason Statham exe és Stallone jövendőbelije – reagál), rosszabb esetben izzadságszagúan keserű és piszkosul unalmas emocionális zúgásként (Confession – Mickey Rourke monológja, aminél nem csak zeneileg lóg ki a lóláb).
De kit érdekelnek ezek a lágy dallamok, a lényeg az akció: és abból kijut bőven. Az album első felének adrenalinlöketei itt-ott olyan hatásosak, hogy az egyszeri hallgatóval könnyen elfeledtetik az egész kompozíció jellegtelenségét és sablonosságát. Az Aerial, a Ravens and Skulls és a Massive is dübörög rendesen, de aztán a hétperces, többnyire ambientes morajlásból álló The Gulf of Aden alaposan megtöri a lendületet, és ezután a lemez már nem tud új erőre kapni, még akkor sem, ha a csúcspontja (a Warriors szenzációsan dinamikus és erőteljes csörtéje) még épp hátravan. A score elfárad, az akciók elkezdenek redundánssá válni (ez a CD is szenved a túl hosszú játékidőtől), és a végére menthetetlenül összefolynak a trackek. Az ígéretes című Giant with a Shotgun reménytelenül lapos zúgása-hümmögése külön csalódás.
Kár ezért a zenéért. Ha egy kicsit több lenne benne Jerry Goldsmith (Rambo 1-3) kreativitásából vagy James Horner (Vörös zsaru, Kommandó) ostoba, de hangulatos szintetizátoros ámokfutásaiból, akkor akár emlékezetes is lehetett volna, legalább a nosztalgiafaktornak köszönhetően. De úgy látszik, Brian Tyler 2003-as zenei ígérete arra, hogy egyszer még nagy komponista válik belőle (Children of Dune), már mindig csak ígéret marad.
Zene az albumon:
Zene a film alatt:
Kiadó: Lionsgate Records
Játékidő: 71:41