A posztmodern filmkészítés valósággal fuldoklik a hommage-okban és önreflexiókban, amiknek fonákja, hogy miközben a rendező az interjúkban fáradhatatlan lelkesedéssel ajnározza a filmeket, amiket alapul vesz, a vásznon mást sem csinál, mint gúnyt űz belőlük, és összekacsint a nézővel. Különösen igaz ez az utóbbi években elindult exploitation „újhullámra”, ami természetesen Tarantino és Rodriguez Grindhouse duplafícsörében gyökeredzik. A Machete viszont más vizeken evez, mint mondjuk a Black Dynamite. Danny Trejo egyszemélyes show-ja majdnem pontosan úgy viselkedik, mint egy igazi ’70-es évekbeli bosszú-exploitation. Tele van fröcsögő vérrel, meztelen nőkkel, goromba férfiakkal, és olyan esetlen, nyers, fésületlen és csiszolatlan, hogy öröm nézni. Az önirónia ugyan nyomokban (olykor nem is kis nyomokban, például épp a testőrként domborító Antal Nimródnak köszönhetően) jelen van, de Rodriguez és protezsáltja, Ethan Maniquis komolyan vették a dolgukat. Trejo meg ennek megfelelően adja az ijesztő arcú, „szétbaszlak” vicsorú, feltartóztathatatlan erőembert, aki, mielőtt szembeszállna ellenségével, megdugja annak lányát és feleségét, és az erről készült felvételt ajándékként otthagyja neki az íróasztalán.
Machete egy legendás mexikói exfederále, akinek családját kiirtotta egy Torrez nevű drogbáró (Steven Seagal öreg és dagadt), és azóta Amerikában éli üres életét. Egy nap egy öltönyös ismeretlen (Jeff Fahey) felbérli egy radikálisan bevándorlásellenes szenátor (Robert De Niro élvezettel játssza túl a szerepet, ahogy azt kell) meggyilkolására, de aztán átveri, és menekülnie kell. Kapcsolatba kerül egy mutatós bevándorlási ügynökkel (Jessica Alba dögös, de iszonyú halovány), az illegális határátkelőket öldöklő Van Jackson (Don Johnson) ellen harcoló földalatti mozgalom szexi vezetőjével (Michelle Rodriguez szemkötényes-bőrbikinis-fegyveres megjelenése a film csúcspontja), és segítséget kap pap testvérétől (Cheech Martin cool, de hát ő mikor nem az?), aki, Istennek tett fogadalom ide vagy oda, még mindig mesterien forgatja a shotgunt. A film egyébként úgy tesz, mintha lenne valami mondanivalója is (Amerika bevándorlással kapcsolatos politikája), de az – exploitationhöz méltón – olyan röhejesen eltúlozva jelenik meg, hogy önmagát vérezteti ki.
A Machete ugyebár a Grindhouse-filmek közt vetített 2007-es áltrailerek legjobbikának egészestésítése – annak jelenetei egyébként szinte mind bekerültek a filmbe –, és a forgatókönyvön érzőik is, hogy úgy van összekalapálva, hogy értelmet, azaz valami sztorifélét adjon annak a kétperces, mocskosul szórakoztató zagyvaságnak. A cselekmény fordulatai teljesen esetlegesek, karakterek a semmiből felbukkannak, és oda eltűnnek, a logika csak „alantas” szinten működik, vagyis, mindenhol, ahol lehet, fröccsenjen a vér, és „akit lehet, mutassunk pucéran”. Így aztán az ifjú mexikói üdvöske, Mayra Leal, és a két elvonókúra közti, nagyjából önmagát alakító Lindsay Lohan szinte teljes vászonidejüket úgy töltik, ahogy édesanyjukból kipottyantak.
De az exploitation-lakoma a fináléra érik be igazán. Egy láthatóan fillérekből összegányolt helyszínen találkozik össze a film összes szereplője, hogy késekkel, kardokkal, machetékkel, pisztolyokkal, géppuskákkal és gránátokkal essenek egymásnak. Szórakoztatóan bájos az az esetlenség, ahogy ezt mindenféle koncepció és struktúra nélkül, teljes összevisszaságban teszik – a soktucatnyi statisztának adott utasítás nagyjából annyiban merülhetett ki, hogy „harcoljatok”, és úgy tűnik, hogy a vágó is ott nyisszantott, ahol épp görcs állt a kezébe, az operatőr meg csak úgy sétálgatott fel-alá, és random felvett néhány jelenetet. Egy-két kulcsmomentumot leszámítva (mint Rodriguez már említett felbukkanása) nincs az egészben egyetlen láthatóan profi, normális beállítás sem. Ezt nevezem én igazi exploitation-hommage-nak, nem a Terrorbolygó hivalkodó tekercshiányát és túlságosan harsány öniróniáját.
Danny Trejo pedig végre szerzett magának egy főszerepet. A karaktert kétségkívül rászabták, és bár nem ártott volna, ha ezt úgy 10-15 évvel ezelőtt teszik meg (azért bizony rohadtul öreg már), így is öröm nézni, ahogy machetéje egyetlen legyintésére repül három ellenségének a feje. Az arca amúgyis mindig úgy nézett ki, mintha dinamittal formálták volna, itt meg a korát jelző ráncoknak, és a dühét, mint az sejthető, roppant kifinomultan jelző, állandó grimaszoknak köszönhetően úgy néz ki, mint egy emberi formát kissé ügyetlenül öltött idegen a külső űrből. Ez a fej a legzöldebb és legvilágosabb május elsejei réti majálist is pánikhangulatú feloszlásra bírná, és nem meglepő módon ennek a fejnek, és nem az arra kiülő színészi játéknak köszönhetően hisszük el, hogy ez a fickó tényleg egy gyilkos képességekkel felruházott legenda, akivel nem akarsz baszakodni. 