Kick-Ass 2 #1
Történet: Mark Millar
Rajz: John Romita Jr.
Kiadó: Icon Comics
Mark Millar egyetlen jó képregényt írt az elmúlt években, legfőbb ideje volt már, hogy folytassa. Mert aki olyan mocskokkal szennyezi a popkultúrát, mint a Nemesis, attól ez a minimum, ami elvárható engesztelésképp. Az első, azóta kisebb-nagyobb változtatásokkal szélesvászonra költözött Kick-Ass mini végén a főhősök elgyepálták (értsd: szétvágták, -lőtték és vérbe fojtották) a helyi gengsztervezért, annak pereputtyával együtt, bár ez nem járt minden áldozat nélkül. Big Daddy, Hit-Girl apukája például otthagyta a fogát még a végső leszámolás előtt. A happy endbe még némileg belerondított, hogy a címszereplő nemhogy nem kapta meg álmai nőjét (egy dögös kis osztálytársát, aki melegnek hitte őt), de még egy jókora verésen is átesett neki köszönhetően. A második mini első füzete néhány hónappal ezekután kapja fel a történet fonalát, csakhogy aztán vállvonogatva, halványan utaljon néhány kurvára nagyvolumenő dologra, amin a jelek szerint már túlvagyunk (Dave/Kick-Ass személyazonosságának lelepleződése, háza felrobbantása, böhömnagy hős-gonosz csata a Times Square-en), és aztán visszaröpítsen bennünket kicsivel azutánra, ahol az első sorozat véget ért. Millar bámulatos eleganciával lavírozik a jövő, a jelen és a múlt között, felcsigázva, türelmetlenné téve az olvasót, és maximálisan kihasználva az egyes szám első személyű narráció kínálta lehetőségeket. Nem értem. Aki ilyet tud, az miért szarik olyat a képregényboltok polcaira, mint a Nemesis? (Jó, ígérem, többet nem említem azt a címet.)
A sztori persze adja magát: az első miniben a szereplők szuperhősöket csináltak magukból, a kérdés az, hogy hogyan tovább, hogy reagál erre az őket körülvevő világ. A frappáns recap page sem tököl sokat a szituáció felvázolásával: „Dave Lizewski mindig szuperhős akart lenni. Hát most az.” Egyébként maradt minden a régiben, és ez ebben az esetben határozottan dicséretnek számít. A képregény cool, a karakterek jók és többnyire szerethetők, a humor kellően cinikus és Millartól szokatlan módon kellemesen ötletes és visszafogott (!), a cselekmény pedig érdekesen és logikusan gördül tovább, legyen szó akár Hit-Girl szüleiről és szobafogságáról, akár a főhős kiképzéséről, akár a szuperhőscsapat verbuválásáról. Jó látni, hogy a jelek szerint Millar nem a levőbe beszélt, amikor azt mondta, hogy eleve több felvonást tervezett, és nem csak a siker miatt szülte meg a folytatást: ötletei kidolgozottak, következetesek, tervei az egyes karakterekkel szépen körvonalazódnak. John Romita Jr.-ra pedig nagyon rászabták ezt a képregényt, sajátos képi világa gyönyörűen passzol Millar cinizmusban, abszurditásban és gonoszságban fürdő történetére. A Kick-Ass továbbra is azt nyújtja, amit ígér: pofátlanul vagány szórakozást. 
The Amazing Spider-Man #645
Történet: Mark Waid
Rajz: Paul Azaceta
Kiadó: Marvel Comics
Néha már csak statisztikai alapon is be kell csúsznia egy olvasható Pókember-füzetnek… És nem véletlenül írok füzetet sztori helyett. Ugyanis a jelenleg futó Origin of the Species előző három része meglehetősen pocsék volt, és csak ez a negyedik felvonás sikerült nagyjából élvezhetőre – pedig nem sok minden történik benne. A sztori szerint megszületik Norman Osborn (azaz Zöld Manó) és Lily Hollister (azaz Menace) gyereke – mivel a bébi génállománya nyilvánvalóan különleges, Octopus doki magának akarja őt. Pókember azonban még időben elhappolja az orra elől, mire a gazember vérdíjat tűz ki a fejére, és ráuszítja New York összes szupergonoszát, miközben a rendőrség is a nyomában van, mert gyerekmentő helyett mindenki gyerekrablónak hiszi. Az előző szám végén a Kaméleon átverte a hálószövőt: elhitette vele, hogy a sok csetepaté és menekülés közepette a bébi meghalt. Hősünknek erre alaposan elszállt az agya, minek következtében ezt a füzetet azzal tölti, hogy üt-vág mindenkit, akit ér. Waid magából kikeltnek, tébolyultan dühösnek és félelmetesnek igyekszik ábrázolni őt, és sikerül is neki – nem kis meglepetésre. Ezek a tulajdonságok és érzelmi jegyek ugyanis mérföldekre állnak a karaktertől, és általában rossz vége van, ha valaki megpróbálja ráerőszakolni őket. Legutóbb a Grim Huntban történt ilyen, amiben el akarták hitetni velünk, hogy Póki annyira mérges, hogy mindjárt hidegvérrel meggyilkol egy rosszfiút. Persze tudjuk, hogy ilyet Peter soha nem tenne, úgyhogy egy ilyen erőlködés az egész képregényt azonnal lehúzza a vécén. Waid okosabban kezeli a szituációt. A begőzölt Pókember nála úgy néz ki, hogy beszüntet minden jópofizást, hülyéskedést és szájtépést, és totális kussban, kíméletlen hatékonysággal, és a tőle még elfogadható maximális brutalitással (egy szándékos kartörés – noha határeset – még belefér) levadássza a gazembereket, hármasával-négyesével összehálózza, és bekúrja őket a legközelebbi rendőrkapitányság ajtaján. Waid ugyan itt-ott így is elveti a sulykot (azért puszta kézzel és egyetlen mozdulattal ne romboljon már le Pókember egy többemeletes raktárépületet, akármilyen baromi dühös is), de összességében ez végre egy hiteles karakterrajz – ezért pedig hálás vagyok, mert ezt a szerencsétlen Parkert úgy szarrá írták az utóbbi időben, hogy már lassan euforikus érzés, ha valaki szökőévente egyszer végre úgy ábrázolja őt, ahogy kell. Ráadásul kivételesen még a cliffhanger is hatásos, bár, hogy hová vezet, arról fogalmam sincs – hogy illik a Lizard a képbe? Remélhetőleg Waidnek van értelmes válasza. Ami a negatívumokat illeti: az egész Menace-baromság egy gennyes kelés a sorozat történetében, így aztán Lily karaktere a kutyát nem érdekli, a többoldalas siránkozása meg még úgysem (ehhez kapcsolódóan: Mary Jane „frappáns” beszólása, hogy ti. „itt nem pánikolhatsz.. ez a pánikszoba” fájt – szinte fizikailag fájt), Azaceta rajzai pedig rondák. A Lizardot ugyan jól elkapja az utolsó oldalon, de egyébként rossz ránézni a képeire. Legalább a főhősön itt végig maszk van, így most nem tudja Petert egy szánalmas ficsúrnak ábrázolni, mint a korábbi füzetekben. Szóval az Amazing 645 egy rossz sztori jól megírt egyötöde, borzalmasan megrajzolva. (Update: frissiben-melegében jött ki közben a 646., a sztori lezárása – korrekt, mint ez, nem több, nem kevesebb.)
Parker: The Outfit
Történet és rajz: Darwyn Cooke
Kiadó: IDW
A tavalyi év legjobb eredeti graphic novelje Darwyn Cooke The Hunter-adaptációja volt, és erről nem nyitok vitát. Az sem tűnik túl valószínűnek, hogy idén lesz bármi, ami felülmúlja Richard Stark egy következő Parker-könyvének, a The Outfitnek a képregényesítését (és Cooke még tervez három további Parker-adaptációt az IDW égisze alatt, évente egyet). Donald E. Westlake Richard Stark álnéven írt Parker sorozatát a legtöbben a Visszavágó című filmen keresztül ismerik, amiben Mel Gibson alakította a főszereplőt – annál azonban jelentősen jobb volt John Boorman korábbi, Point Blank című adaptációja, a jelentősen jobb Lee Marvinnal a főszerepben. Parker a rablásokból élő profi gengszter minden sallangtól tökéletesen megóvott archetípusa: precíz, jéghideg és könyörtelen, vagyis a külső szemlélő számára egy totálisan apatikus seggfej. De persze pont e tulajdonságainak köszönheti, hogy még él. Ahogy a karaktere, a róla szóló könyvek is valóságos zsáneresszenciák – velősek, patentosak, nem ismernek sem szentimentalizmust, sem üresjáratot, egyszerűen, de bámulatosan hatásosan megírtak. Cooke pedig tökéletesen alkalmas az effajta történetmesélés képkockás médiumba való átültetésére. A The Outfit a harmadik könyv volt a Parker sorozatban (Robert Duvall főszereplésével már készült belőle egy korrekt mozi 1973-ban), cselekménye nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az első, a The Hunter véget ért (a közbenső regény, a The Man with the Getaway Face, amit Cooke egy normál hosszúságú comicba adaptált, és ami flashbackként ebben a kötetben is olvasható, inkább csak egy közjáték). A címbeli társaság még mindig vadászik a plasztikai műtéten átesett Parkerre, aki megelégeli a dolgot, és elhatározza, hogy visszavág. Ráveszi szakmabeli ismerőseit, hogy üssenek rajta a szervezet érdekeltségein, ő maga pedig, egy társa segítségével magát a nagykutyát, az egész hóbelevancot kézben tartó Bronsont veszi célba. Ahogy a The Hunter, úgy a The Outfit is mélyen hű az alapanyagához, egyetlen hosszabb, de a cselekmény szempontjából amúgyis indifferens jelenetet mellőz belőle (a kocsi beszerzése), azaz a sztori erényei ugyanazok, amik a nemrég magyarul is megjelent könyvnek is voltak. Szintén ebből adódóban, negatívumai nincsenek. Az idősíkváltások a lehető legjobban fokozzák az egyébként szögegyszerű történet feszültségét, a gondosan, az utolsó apró részletekig kidolgozott cselekmény egy nem túl nagyszabású, viszont annál feszesebb fináléban kulminálódik. Amit Cooke pluszban hozzátesz, az a képi világ és a hangulat. A sárgás alapon játszó jéghideg, noiros kék-fekete színvilág talán még eltaláltabb, mint a The Hunter esetében, a panelszerkezet briliáns, használjon oldalanként akár csak egy, akár húsz képkockát, a rajzok maguk pedig gyönyörűen kifejezőek, sötétek és stílusosak. Különösen figyelemreméltó az a néhány oldal, ami Parker ismerőseinek egy-egy, a társaságot kifosztó akcióját meséli el. Ezek az illusztrált novellától (a regényből egy az egyben átemelt szöveggel) a karikatúraszerű comicig terjednek, feszegetve a képregény határait, sőt, túl is lépve azokon. Ezek a bátran váltogatott képi megoldások egyes helyeken egészen komikussá teszik az amúgy véresen komoly történetet, de a képregény hangulati-stilisztikai integritása mindennek ellenére is megmarad – a szóban forgó oldalak sajátosságai ugyanis aláhúzzák azt, ami a karakter lényege. Hogy ez a bűnöző életmód nem mindenki számára egy misztikus, abnormális, megfoghatatlan valami – hanem a halálegyszerű, hétköznapi valóság. 
Shadowland #4
Történet: Andy Diggle
Rajz: Billy Tan
Kiadó: Marvel Comics
Nem szívesen bántom Andy Diggle-t, mert írt néhány pokolian szórakoztató képregényt (mint a The Losers és a Thunderbolts), de amit Fenegyerek karakterével művel, az borzalom. És nem csak azért, mert a sztori, amit erőltet, buta és unalmas, hanem azért is, mert részben lerombolja, de legalábbis méltatlanul sematikus fináléba görgeti mindazt a nagyszerű, innovatív karaktertanulmányt, amit a címnél elődeinek, Brian Michael Bendisnek és Ed Brubakernek köszönhettünk. Bendis 2001-ben kezdte írni a Daredevilt, helyét 2006-ban vette át Brubaker, aki tavaly nyárig dolgozott a sorozaton. Bár a vége felé már lanyhult a színvonal (a problémák a Lady Bullseye-történettel kezdődtek), mégis, ez a kilenc éves sztorifolyam bámulatosan egységes és jól átgondolt volt. A képregény az emberrel foglalkozott, nem a csetepatékkal, amiket jelmezében vívott, így a sötét, drámai szuperhős-noir igazi unikumnak számított a Marvelen belül. Mindennek következménye, jelentősége volt, a karakterek és kapcsolataik folyamatosan fejlődtek, változtak, az állandó következetességet pedig az íróváltás sem zavarta meg. Aztán jött Diggle, és minden elromlott. Ugyan egy ideig úgy tűnt, hogy ügyesen viszi tovább a sztorit abból a cliffhangerből, amit Brubaker ráhagyott (Fenegyerek átveszi a Kéz feletti irányítást), mostanra világossá vált, hogy a mélyen emberi „hardcore crime” dráma nem érdekli, inkább bombasztikus szuperhős-csetepatéban utazik. És ráadásul még abban is rosszul. De egyelőre maradjunk csak magánál a koncepciónál. Az elmúlt évtizedben Bendis és Brubaker kiemelték Fenegyereket a Marvel tinédzsereket célzó, tarka világából, és hihető, átélhető érzelmi viharokba űzték. Megjárta a poklok poklát, nyilvánosságra került a titkos identitása, idegösszeroppanáson esett át, megcsalta a feleségét, majd később elveszítette. Mindezt, az átlag szuperhőstörténetekhez képest szinte rögrealista folyamatot Diggle mire futtatja ki? Az évtizedek óta elcsépelt démoni megszállásra, azaz hősünk a Shadowlandban azért viselkedik úgy, ahogy, mert egy szörnyű, gonosz teremtmény átvette az uralmat a teste és az elméje fölött. Hát persze, így a legegyszerűbb kimosni egy karaktert abból a szarból, amibe önmagát ásta bele. Ez kérem, agyoncsapja az egészet – mindent, amit a sorozat mondani akart a szuperhős sebezhetőségéről, gyarló emberi mivoltáról, és az őt felőrlő stresszről. Mintha az Összeomlás végén kiderülne, hogy Michael Douglas ördögi befolyás alatt ámokfutott a városban (vagyis majdnem: szerencsére Diggle barmolása nem érinti az őelőtte íródott sztorikat). Innentől majdnem mindegy, hogy milyen maga a kivitelezés, mert a dolog már az alapoknál bukik – de még a kivitelezés is siralmas. Diggle kapkodva, következetlenül, és arcátlanul sablonosan ír. A kedvenc jelenetem a füzetben, amikor Lady Bullseye és a Vezér állnak egy háztetőn, nézik a lángoló várost, és a hájas gengsztervezér két oldalon keresztül teljesen értelmetlen és homályos utalásokat puffogtat a nagy tervével kapcsolatban. Mintha a szerkesztőségből visszaszóltak volna, hogy „Andy, hiányzik két oldal a kívánt terjedelemhez”, és Diggle erre gyorsan rávágta volna, hogy „oké, két perc és átküldök egy semmitmondó, de baljós Vezér-monológot, aztán azt beszúrhatjátok bárhová”. Hangulatteremtő képessége egyébként is a nullához konvergál, ugyanis hiába erőlködik, egy pillanatig sem tudja átéreztetni az olvasóval a Shadowlandet (a Pokol Konyhájának Fenegyerek erői által körbezárt része) elborító káoszt. És amikor a szigorúan „utcaszintű” hősöket tömörítő sztori (olyan nagyágyúk, mint Vasember, Thor, Amerika Kapitány stb nem vesznek részt a hajcihőben) vége felé valaki úgy mellesleg benyögi az addig határozottan helyszínhez között fenyegetésről, hogy „és ha nem állítjuk meg, akkor ez a nevetségesen gonosz erő hamarosan felemészti az egész világot” akkor már tényleg csak arra vagyunk képesek, hogy a homlokunkra csapjunk. Billy Tan menti, ami menthető, bár mintha ő is gyengébb munkát végzett volna a szokottnál – Elektrának néha kifejezetten hülye fejet sikerült rajzolnia. A Daredevil ezennel elvesztette minden súlyát és jelentőségét. Lehet kukázni az egészet onnantól kezdve, hogy Brubaker lelépett a címtől. Eh, mégis mit gondoltam… bő kilenc évig nagyszerűen működött a sorozat. Legfőbb ideje volt, hogy valaki úgy istenigazából elbassza, nem?
Superman #703
Történet: J. M. Straczysnki
Rajz: Eddy Barrows
Kiadó: DC Comics
J. M. Straczynski hamis messiás. Merthogy mindenki messiásként várta érkezését a Supermanhez, miután a cím éveken át agyatlan, érzéketlen, és ami még rosszabb, unalmas megalomániában fuldoklott – de most lassan kiderül, hogy bár a Rising Stars körülrajongott írója drasztikusan más irányba viszi az Acélember történetét, mint közvetlen elődei, a végeredmény, vagyis a színvonal nem nagyon emelkedik. A jubileumi 700. számban megalapozott Grounded című sztori lényege, hogy Superman úgy érzi, a sok univerzummentés és intergalaktikus csetepaté közepette eltávolodott az egyszerű átlagemberektől, akiknek életét és életmódját eredetileg védeni hívatott. Ezért most végigsétál Amerikán, hogy szemügyre vehesse azokat a problémákat, amikkel az emberek a hétköznapok során szembesülnek. A koncepció érdekes, a kivitelezés azonban csalódást keltő. Ahhoz képest, hogy JMS-nek régi álma volt, hogy Supermant írjon, meglepően felületesen, sőt, gyatrán kezeli őt. Mindjárt a nyitójelenet teljesen karakteridegen. Hősünk a levegőből lógat fejjel lefelé egy kukkolót, és azzal fenyegeti, hogy elengedi, ha még egyszer a zaklatott szomszéd nő közelébe megy. Ez Batmanre jellemző, nem rá – ahogy azt a következő oldalakon felbukkanó Sötét Lovag maga is megjegyzi. És ezekkel a következő oldalakkal jönnek a következő problémák. Tudom, hogy a Final Crisis óta Dick Greyson bújik meg a denevérgúnya alatt, ezt a jelenetet olvasva mégis egyértelműnek vettem, hogy Superman Bruce-szal beszél. Ami persze lehetetlen, de Batman beszédstílusa, attitűdje és az Acélemberrel való kapcsolata is olyannyira az eredeti Sötét Lovagra utal, hogy nem lennék meglepve, ha Straczynski, megfeledkezve a jelenlegi felállásról (avagy közönnyel viszonyulva ahhoz, mert amúgy notóriusan utálja a kontinuitásból adódó korlátokat), Bruce-ra írta volna a dialógust, a szerkesztő meg utólag csak kicserélte volna benne a neveket. A helyzetet tovább rontja a beszélgetés témája, ugyanis Batman érvel amellett, hogy felesleges és veszélyes az átlagemberek életébe bevonniuk magukat. Batman, aki nap, mint nap az átlagemberek életét védve agyalja az utca piti bűnözőit, és másodrangú gengsztereit. Aztán ahogy a jelenet végén Superman, a Sötét Lovagtól kapott üresen és hamisan csengő bölcsességtől kísértve elsétál a naplementébe, az valami gyomorforgatóan giccses. Azt kellene éreznünk, hogy itt súlyos gondolatok nyomják a főhős vállát, de mivel az egész szituáció, az egész dialógus felszínes és átgondolatlan, csak tanácstalanul nézzük, ahogy JMS ágyúval próbál lövöldözni egy egérre, és mérföldekkel elvéti a célt. A füzet hátralévő részét egy viszonylag korrekt szuperhősbunyó teszi ki, aminek célja láthatóan egy nagy, jövőbeli harc felvezetése egy egyelőre ismeretlen ellenséggel. Az összecsapás után a fél kisváros romokban hever, és nekünk valamiért el kellene hinnünk, hogy a közvélemény jogosan háborodik fel ezen, noha Superman – és a többi hős – bunyóinak köszönhetően kétnaponta omlanak össze városok Amerikában. Minden konfliktus, amit JMS felépít ebben a képregényben, reménytelenül ingatag lábakon áll – nem vall rá, hogy ilyen felületesen, szegényesen és slendrián módon dolgozza ki a maga választotta témákat. Eddy Barrows rajzai ugyan szépek és elegánsak (bár nem tudom nem észrevenni, hogy Batmant ő is úgy ábrázolja, mintha Bruce-ról lenne szó), de akadnak furcsa pillanatai, sokszor elnagyol bizonyos részleteket, és egyébként sem képes megmenteni a történetet önmagától. Ezért hagyta félbe JMS a fantasztikusan jó Thort a Marvelnél? Sírni tudnék.
The Unwritten #18
Történet: Mike Carey
Rajz: Peter Gross
Kiadó: Vertigo Comics
Aki olvassa a The Unwrittent, az utóbbi évek egyik legjobb sorozatát, amit lassan csak olyanokkal lehet együtt emlegetni, mint a The Walking Dead és a Fables, az már pontosan tudja, hogy mi a különbség egy rejtélyekkel és fordulatokkal teli, mesterien felépített, komplex történet, és egy Lost-féle parasztvakítás között. Mike Carey és Peter Gross sorozata immár másfél éve megy, és az alkotók nem hajlandók abba a csapdába esni, hogy újabb és újabb titkokkal és homályos utalgatásokkal tartják fenn a figyelmet, miközben lassan szem elől tévesztik saját korai ötleteiket. Az elmúlt néhány részben sok mindent tisztáztak a karakterekkel, és mindazzal kapcsolatban, amivel szemben állnak. A 17. szám a maga szokatlan formátumával, kaland-játék-kockázat-szerű „alakítsd a sztorit te magad” dramaturgiájával eleve egy érdekes és izgalmas – és nem utolsósorban: sikeres – kísérlet volt, és ráadásul megtudhattuk belőle a főhős mellé szegődő Lizzie háttértörténet, és főleg azt, hogy pontosan milyen szálak fűzik Tommyhoz és az apjához. A 18. rész pedig minden eddiginél nagyobb betekintést enged annak a rejtélyes csoportnak a működésébe, ami hőseink életére tör. Azt már tudjuk, hogy ez a csoport az irodalmon keresztül manipulálja a világot, leírt szavakkal, azaz történetekkel, esszékkel, regényekkel, versekkel befolyásolják az embereket, és azt, ahogy azok a történelem eseményeit értelmezik. Tommy apja nekik dolgozott, de végül ellenük fordult, és most a fián múlik, hogy a Harry Potterre hajazó Tommy Taylor-könyvek erejét és mágiáját felhasználva, két barátja segítségével útját állja a titokzatos csoport terveinek – bármik legyenek is azok. Ebben a számban Tommy mellékszereplővé válik saját sorozatában, minthogy a cselekmény az említett csoportra koncentrál: az ellenük áskálódó Taylor-család sikeres erőfeszítéseinek következtében kulcsemberek pozíciója és élethez való joga kérdőjeleződik meg, és az egész egy hátborzongatóan hatásos, gyönyörűen alulkomponált horrorjelenetként bontakozik ki. Alulkomponált, mert mentes minden hajcihőtől és hatásvadászattól, a teljesen hétköznapinak tűnő figurák mintha csak az ötórai teázásról beszélnének, és úgy sétálnak le a sötét, szörnyű dolgokat rejtő kútveremhez, mintha egy üveg borért mennének a pincébe. A jelenet az év egyik legemlékezetesebb (egészoldalas) paneljában csúcsosodik ki, amin a Callendar nevű vezető késsel a mellkasában, holtan fekszik a kút mélyén halomban álló hullarakás tetején, értelmet adva a füzet frappáns alcímének (MIX). A főhős jelenetei a könyvbéli alteregójával való konfrontációjáról szólnak, és elindítják Tommyt egy új küldetésre: varázserejének megszerzésére, amihez a cliffhangerben felvetett Moby Dick csupán kiindulási pont. A főszereplők irodalmi klasszikusokon fognak keresztülbarangolni a következő részekben? Ez a sorozat már eddig is hihetetlenül sokat adott, és Carey szinte minden egyes számban képes rá, hogy még többet ígérjen – és ami fontosabb, ezeket az ígéreteket rendre be is tartja. Az Unwrittennek lassan, de biztosan rajzolódik ki, tágul, és bonyolódik a saját, teljesen egyedi mitológiája, ami a puzzle minden egyes, gondos folyamatossággal adagolt darabjával egyre izgalmasabb, érdekesebb és szórakoztatóbb. Aki még nem kezdett volna bele a sorozatba, annak hajrá: még nem túl késő, és egy biztos, sokat fogunk még beszélni róla.
Vertigo Resurrected
Történet: Warren Ellis, Brian Azzarello, Brian J. Bolland, Grant Morrison, Garth Ennis, Steven T. Seagle, Peter Milligan, Bill Willingham, Bruce Jones
Rajz: Phil Jimenez, Brian J. Bolland, Essad Ribic, Frank Quitely, Jim Lee, Tim Sale, Eduardo Risso, Bill Willingham, Bernie Wrightson
Kiadó: Vertigo
A Vertigo új antológia sorozatának (hogy miért küszködnek kiadók még mindig ezzel a formátummal, aminek új képviselői rendre megbuknak…) nagy szenzációja, azaz húzócíme természetesen a Warren Ellis-féle Shoot, egy Hellblazer one-shot, ami több mint 10 éve íródott, és amit a DC nem mert lehozni közvetlenül a hírhedt columbine-i iskolai mészárlás után. Merthogy a Shoot (ami még a kolumbiai eset előtt született) véletlenül épp iskolai lövöldözésekről szól, és így egészen mostanáig nem került nyomtatásba (sőt, Ellis éppen azért hagyta ott a Hellblazert, mert a DC nem volt hajlandó megjelentetni a történetet). Maga Constantine csupán mellékszereplő – rejtélyes figuraként tűnik fel a gyilkosságok helyszínén készült fotók hátterében, majd a végén felbukkan, hogy levonja az esetek következtetéseit. A főszereplő Penny Carnes, egy pszichiáter, aki a kormány megbízásából próbálja kideríteni, hogy mi állhat az iskolai lövöldözések mögött, van-e köztük bármi kapcsolat, bármiféle általános motiváció? De hiába keres válaszokat, nincsenek – legalábbis amíg Constantine fel nem tűnik. Persze nem arról van szó, hogy a laza, cigiző, ballonkabátos fenegyerek lerántja a leplet egy természetfeletti erőről, ami az iskolai mészárlások mögött áll – Ellis nem bagatellizálja így el a témát. Nem, Constantine végkövetkeztetése, amit az egyik biztonsági kamera felvételén látottakkal támaszt alá (plusz jelentést adva a „Shoot” címnek), hogy a világ el van baszva, mert az előző generációk képtelenek voltak egy élhető világot építeni a mostani gyerekeknek. Az utolsó panelek már-már röhejesen túldramatizált módon demonstrálják mindezt, de ezt, ebben a témában, nem is lehetett volna másképp. Amit látunk, az inkább egy metafora, mint egy szó szerint értendő esemény, valami, amivel Ellis összeköti az iskolai lövöldözéseket a fiatalok hétköznapi apátijával és céltalanságával. Phil Jimenez részletgazdag, és néhány látványosan eltúlzott mimikától eltekintve kifinomult képei ügyesen szolgálják Ellis realista generációs drámáját – figyelemreméltó sztori, bár az amerikaiak – és úgy általában, az emberek – érzékenységét ismerve, nem csoda, hogy a DC nem dobta piacra annak idején. A csaknem 100 oldalas képregényben nyolc másik rövid sztori kapott helyet, felvonultatva a kortárs comic alkotók krémjének nem kis részét. Furcsa, drámai vagy éppen horrorisztikus történetekről van szó, messze nem sorolható be mindegyik ugyanabba a műfajba (azaz nem egy szokványosan tematikus antológiáról van szó). A legjobb a Morrison-Quitely páros New Toys-a, ami egy játékkatona pszichéjébe enged ijesztó és zavarbaejtő bepillantást, a Seagle-Sale duó Diagnosisa, ami egy sebész férj hátborzongató, feleséggyilkossággal kapcsolatos gondolatait tárja elénk (briliáns dramaturgia, szenzációs rajzok és képi megoldások), és Willingham It Takes a Village-e, ami egy igazi szörnyeket bérbe adó vállalatról szól – ebben annyi az ötlet és a potenciál, hogy akár egy külön sorozatot is megérne. A legnagyobb csalódást az eleve furcsa Ennis-Lee párosítás okozza, de még az is hoz egy erősen közepes szintet. Soha rosszabb antológiát. Viszont arra kíváncsi leszek, hogy ha folytatják, hogy tudnak majd ehhez csak hasonlóan nívós alkotógárdát összeszedni.