A kritika Elmeboy nickű vendégbloggerünk klaviatúrájából született, a vállra emelést és az esetlegesen azt megelőző kátránybaforgatást illetően vele kell időpontot egyeztetni.
A reinkarnálódott Galaktika a közelmúltban kampányszerűen dobja piacra a miénknél boldogabb tájakon abszolút kánonnak számító, itthon azonban kevésbé vagy egyáltalán nem ismert sci-fi és fantasy szerzők emblematikus (vagy legalább annak felfogott) műveit, jelen írás tárgya is az ilyen, szándékában hiánypótló kiadványok sorát gyarapítja. Sajnos nem szükséges túl komplex elemzés annak kimutatására, hogy gyakran miért csak szándékukban hiánypótlóak ezek a megjelenések, hiszen bár maga a célkitűzés nemes és megsüvegelendő, a tényleges kivitelezés olykor már-már horizontális mélyrepülésben húz el a léc alatt. A kiadó azt nem látszik észrevenni, hogy egy-egy jól csengő név vagy ígéretes cím édeskevés a boldoguláshoz, ha a magyar változat otromba ügyetlenkedései maguk alá gyűrik az eredeti erényeit. Mint ahogy történt ez most is.
Guy Gavriel Kay kanadai író meglehetősen magasan jegyzett, renomés múltra visszatekintő alakja a kortárs fantasztikus irodalomnak, öreg motoros, aki már Christopher Tolkien-nek is segédkezett a Szilmarilok összegereblyézésében, azóta pedig kezdetben még klasszikus angolszász motívumokban dúskáló (mint a fő műveként számon tartott The Fionavar Tapestry), később pedig erősen történelmi ihletettségű történeteivel öregbítette hírnevét (Tigana, The Lions of Al-Rassan, The Sarantine Mosaic). A 2008-ban World Fantasy-díjat bezsebelt Ysabel is utóbbiak közé tartozik, viszont már itt felmerül a kérdés, mi alapján is döntött úgy a Galaktika, hogy éppen ezen a regényen keresztül mutatja be a hazai olvasótábornak Kay-t. Erősen motoszkál bennem a gyanú, hogy az elsődleges indok a borítón megemlíthető World Fantasy-díj lehetett, mert bár bevallottan semmi egyebet nem olvastam még a szerzőtől, az Ysabel a magyar megjelenés hiányosságain túllendülve is erősen középszerűre sikerült ujjgyakorlatnak tűnik, külhoni recenziókat böngészve pedig az is kiderül, hogy maguk a hívek sem ezt jegyzik a mester legsikerültebb műveként.
A cselekmény már a hátlap alapján meglehetősen semmitmondó és érdektelen, de rutinos olvasó ezen még nem akad fenn, lehet ebből még bármi. Csak éppenséggel nem lesz. Merthogy mi is történik?
Hát ez az. Iménti kérdés ugyanis messze nem pusztán retorikai jellegű: minek utána négy héten keresztül, tíz-húsz oldalanként küzdöttem előre magam arcom verejtékével (komolyan, nem sok ennél nyögvenyelősebben leküzdhető könyvvel találkoztam), a végén totálisan értetlenül álltam a rejtvény előtt, hogy ezt a cselekményt miért is volt muszáj ekkora terjedelemben kiteregetni, miközben alig egy kisregényre való van benne. Nagy a kísértés, hogy egy az egyben lepötyögjem most a hátlapszöveget, annyira nem érzem magamat képesnek arra, hogy bármi érdemit hozzátegyek az ottaniakhoz, de véleményemet alátámasztandó igyekszem egy fokkal specifikusabb lenni.
Bár itt-ott érzékelhető, hogy az írói ambíció ennél valamivel magasabbra céloz, végső soron szabvány tinifantasy-t kapunk: a helyszín Provence, az idő a jelen, főszereplőnk pedig a tizenöt éves Ned, aki jobbára tökéletes tétlenségre kárhoztatva kísérgeti egy újabb albumon dolgozó sztárfényképész apját és annak stábját. Hogy jelenlétét mi indokolja, azt nem tudjuk meg, a felnőttek mindenesetre leginkább koloncként kezelik, ennek megfelelően maga is szolid érdektelenséggel viszonyul a szituációhoz. Micsoda szerencse, hogy kisvártatva belefut Kate-be, egy korabeli amerikai lányba, majd még inkább kisvártatva ők ketten egy rosszarcú, gyanús úriemberbe, akit éppen valami közelebbről nem meghatározott, obskúrus tevékenységében sikerül meglepniük az Aix-en-Provence-béli Saint-Sauveur katedrálisban, így megkezdődhet a váratlan fordulatokkal teli, izgalmas nyomozás Dél-Franciaország történelmi légkörű tájain, miközben Beltaine pogány ünnepe – állítólag vészjóslóan – közeleg. De nem kezdődik. Azaz valahogy mégis, a legnagyobb kérdés azonban az marad, hogy miért és mi után. Apránként kiderül, hogy Ned egy évezredes léptékű, természetfölötti játszmába csöppen, persze maga számára is megfejthetetlen módon kulcsszereplőként. A középpontban egy szerelmi háromszög áll, ami akkortájt vette kezdetét, mikor a rómaiak kipaterolták a keltákat a mai Provence környékéről, résztvevői pedig a címszereplő, trójai Helénaként picsáskodó Ysabel, valamint két, kegyeiért egymásba bármikor nagy elánnal hegyes tárgyakat mártani kész férfi: egy kelta és egy római (illetve néhol görög, de hogy pontosan melyik, az a szerző kifejtése szerint mindegy is, így minket se sűrűn érdekel). Ők hárman öltenek korról korra újra testet, hogy némi pofonváltás közepette eldöntsék, ki is a nagyobb tenyészbika, ám mivel ezúttal Melanie, Ned apjának bájos asszisztensnője is a küzdelem áldozatává válik, modernkori szereplőgárdánk hevenyészett akcióba lendül, hogy akármi. Az egészhez lelkesen (na ja...) asszisztál még néhány, olykor farkasalakot öltő ősi lélek, egy morcos druida, meg egy időről időre felbukkanó, a főszereplőre konspiratíve kacsintgató misztikus vadmalac, akiről aztán nem is tudunk meg többet, cserébe a vége felé az írói tehetetlenség döbbenetesen olcsó deus ex machina-ként dobja be a levesbe, hogy aztán vigyázó szemeink előtt kibontakozzon valami zavaros fejtegetés múlt és jelen folytatólagosságáról és a régi idők napjainkban is tetten érhető jelenlétéről.
A probléma abban rejlik, hogy terjedelméhez képest az Ysabel-be egyáltalán nem szorult elég titokzatosság, sok kideríteni való nincs, ezért Kay is fájdalmas lassúsággal, végig blöffölve, a cselekményt fölösleges szöszmötöléssel felvizezve maszatolja szét sovány kis rejtélyét a 400 oldalon. A felvezetés lassú és körülményes, mint a hivatali ügyintézés; bőven a regény felénél járunk, mire kezd leesni, mi is lesz itt a történet fő fonala, de ez – majd maga a kifejtés és a befejezés is – szintén annyira karcsú, súlyozott fordulópontoktól mentes, hogy a végén nem értjük, mi késztetett minket a továbblapozásra, ha csak nem a hitetlenkedés, hogy egy epikus fantasynek szánt regény ennyire lapos legyen, no meg a makacs ragaszkodás ahhoz, hogy márpedig valaminek történnie kell. Nem sokat segít az sem, hogy a fő- és mellékszereplők egyaránt pár sietős vonással lettek felskiccelve, voltaképpen a nemük, életkoruk és öltözködésük alapján van még a legjobb esélyünk megkülönböztetni őket, és ez nem túlzás: Ned apjának két tökéletesen funkciótlan munkatársát, Greg-et és Steve-et a végére sem sikerült szétválasztanom, bár akkorra már azt is beláttam, hogy felesleges. Ugyanakkor mindannyian döbbenetesen elfogadóak a körülöttük zajló természetfeletti eseményekkel szemben. Egy percig sem akad fenn senki a bagollyá vagy farkassá változó, évszázadok óta halott lelkek jelenlétén és egyéb furcsaságokon, vagy mikor Melanie-t elragadják a földöntúli erők, Ned reakciója nagyjából kimerül abban, hogy „úristen, ezt hogy mondom el apunak”. Így lehet, hogy olvasóként is motiválatlan passzivitás közepette sodródunk az esetlegesen sorjázó eseményekkel. Nem izgulunk, nem találgatunk, nem lepődünk meg, nem vonódunk be, a csoda és a titokzatosság légköre messzire elkerül minket.
Bár e sorok bizonyára roppant kedvezőtlen színben tüntetik fel a regényt, igazságtalannak érezném, ha csak ennyire szorítkoznék: motívumaiban, célkitűzésében, hangulatában nem feltétlenül rossz az Ysabel, csak éppen nem is annyira jó. Amolyan szódával elmegy kategória, de a máshol fellelhető méltatások alapján minimum adnék még egy esélyt Kay-nek. Viszont kizárólag eredetiben.
Itt érkezünk el ugyanis ellenérzésemnek a már a bevezetőben is meglebegtetett fő okához, jelesen hogy ebben a formájában miért is élvezhetetlen a könyv: a magyar kiadás úgy igénytelen, ahogy van, olvasás közben tehát nem árt, ha figyelmeztetjük magunkat, hogy a mű minden valószínűség szerint komoly minőségromláson ment keresztül. A külalak ugyan másodlagos, de azért nem is teljesen elhanyagolható szempont, az Ysabel pedig már ez alapján a „Minden könyv 100 Ft” feliratú turkálóládába való. A hányadék rózsaszín alapszín még hagyján, bár öntudatos férfiemberként okozott némi feszengést, ha éppen a metrón találtam olvasni, de a szemmel láthatólag fél óra alatt összephotoshoppolt borítómotívum, melyen egy már perspektívájában is sántító római, görög, izé nem is tudom, milyen oszlop emelkedik ki a T-1000-es összeállására hajazó tócsa közepette egy istenverte iPod-ból tényleg mindent visz. Ott van még az eredetiben nem szereplő, egy harmadrangú utazási iroda prospektusát idéző alcím (hogyaszongya Provence varázslatos arca), amely nem tudom, a szerkesztőnek vagy a fordítónak jutott-e eszébe, mindenesetre némi józan mérlegelést igényelt volna. Átlagos olvasóként, Kay nevét nem ismerve eszem ágában nem lenne leemelni az Ysabel-t a könyvesbolt polcáról, nem is tudom, milyen közönséget akartak ezzel a koncepciójában és kivitelezésében egyaránt elhibázott külsővel megcélozni, már ha egyáltalán szerepet játszottak ilyen megfontolások. Ami azonban végképp hazavágja a magyar változatot, az a fordítás, ha ugyan lehet ezt a kifejezést használni.
Azt hiszem, Sohár Anikót sokaknak nem kell bemutatni, neve már a Terry Pratchett könyvek meggyalázása kapcsán hírhedté vált a fantasy rajongók köreiben. Viccen kívül külön tanulmányt érdemelne, mennyire nem megy neki, legyen elég annyi, hogy az Ysabel-t is lendületesen elkaszálta. A szöveg köszönőviszonyban sincs a magyar nyelvvel, gyakorlatilag minden oldalon szerepel két-három olyan mondat, amit némi angoltudással csont nélkül vissza lehet tükrözni eredetibe és/vagy ilyen formában magyarul közel értelmetlen. Összességében az a benyomásom, hogy a fordító súlyosan félreértelmezi a szöveghűség követelményét - akad itt még szép számmal félrefordítás, múltidőből jelenbe ugrálás egy mondaton belül, fiatalosnak szánt, valójában rettenetesen erőltetett és nevetséges szlengszerűség, az angolban teljesen indokolt, magyarul viszont tök fölösleges és az olvasást megakasztó, dőlten szedett kifejezések sokasága, és még sorolhatnám. Még csak az sem állítható, hogy szerkesztetlen nyersfordítással lenne dolgunk, annál sokkal rosszabb a helyzet: gonoszkodásnak tűnhet, de felmerült bennem a kérdés, hogy Sohár tulajdonképpen milyen nyelven beszél, mert hogy magyarul és angolul nem, az itteni teljesítménye alapján erősen valószínűsíthető. Nem akarok fölöslegesen személyeskedni vagy gyalázkodni, de áldásos lenne a honi fantasy kiadásra, ha többet nem engednék fordítani, hiszen gyaníthatóan az Ysabel is jóval többet tud, mi ami ezek alapján lejön, és ha Kay nem találja meg itthoni potenciális olvasóit, az igenis javarészt rajta múlhat.
Mindezek fényében a lenti értékelés kéttényezős: bár a sztoritól sem vágtam hanyatt magam, alapvetően akár még elviselhető lett volna, így megelőlegeznék magának a regénynek egy erős közepest, Kay-nek pedig, hogy népszerűségét egyéb, jobban sikerült munkáinak köszönheti. A magyar kiadás azonban annyira – mondjuk ki – gyalázatos, itt pedig óhatatlanul a kiadványt (is) értékeljük, hogy marad ennyi. Kár.
Kiadó: Metropolis Media - Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordította: Sohár Anikó
Eredeti cím: Ysabel
Oldalszám: 384 oldal