Ritkán kavarják fel manapság a horror állóvizét, és többnyire azok a ritka alkalmak sem a vérbe és unalomba egyszerre fulladó modern alműfajnak, a torture pornnak köszönhetők. De az ausztrál Sean Byrne első egészestés vértúrája kivétel: a The Loved Ones úgy fürdeti gore-ban a nézőt, hogy törődik a történettel, a karakterekkel, és ráadásul még mondani is akar valamit. De ami még fontosabb, hogy a válogatott kegyetlenségeknél sokkal nyomasztóbb a késsel vágható atmoszféra. Képzeld el, hogy a Texasi láncfűrészes mészárlás gyomorforgató, idegtépő vacsorajelenete egy óráig tart. Amit itt kapsz, az majdnem olyan jó (majdnem, mert ugyanolyan jó nem lehet – ugyanolyan jó semmi nem lehet).
Brent fél évvel van túl autóbalesetén, amit ő ugyan szerencsésen túlélt, apja azonban nem. Azóta is bűntudat és fájdalom gyötri, és ezen még tüneményes barátnője, Holly sem tud segíteni. Amikor Lola, az iskola fekete báránya elhívja az évzáró bálba, és ő nemet mond, a lány apja segítségével elrabolja, és brutális kínzásoknak teszi ki. George A. Romero mondta, hogy ő nem érti a torture porn filmeket, mert hiányzik belőlük a metafora. Ez az, amire a The Loved Ones rácáfol, és ettől jár mérföldekkel az olyan öncélú bélzuhatagok előtt, mint a Mártírok, a Fűrész-folytatások, vagy, hogy ne csak Amerikát rángassuk mindig elő, a Frontiére(s). Noha Byrne filmje messze nem az első, ami a felnőtté válást egy horrorisztikus témával állítja párhuzamba (ld. még: Ginger Snaps, Near Dark), ez a párhuzam itt a legfájdalmasabb és leghúsbavágóbb (szó szerint).
Lola és Bőrpofáéval vetekedő, félelmetesen bizarr családja közvetve-közvetlenül felelős a kisváros tinédzsereinek minden kínjáért. Ők az elvesztett szülők miatti gyász, az eltűnt testvér okozta depresszió, a kínzó bűntudat, a szűnni nem akaró fájdalom, az élet kiüresedése és reménytelensége. Ők maguk a „teenage angst”. A főszereplő egyik barátjának és egy gót lánynak a sztoritól látszólag teljesen független, a mindenfajta romantikától fényévekre álló, keserűséggel teli randevúja is ezt a vonalat erősíti, és váratlanul egy új réteggel gazdagítja a filmet.
A tinédzserléttel járó állandó változások és bizonytalanságok fájdalmai, félelmei Brent nyomasztóan hosszú kínzásában csapódnak le. Sean Byrne megteszi nekünk azt a szívességet, hogy mielőtt belecsapna a lecsóba, közel hozza hozzánk a főszereplőt. Brent nem a hasonló témájú horrorok tipikus kirakatfigurája, aki mindenhová vigyorogva megy, az egész iskolában népszerű, csak a dugáson jár az esze, és valósággal könyörög azért, hogy felkoncolják, hanem egy hús-vér ember, akinek frusztrációjával, gyökerezzék bármiben, könnyű azonosulni. Lola pedig, ellentétben a horrorok jellegzetesen szótlan, maszkos gyilkosaival, akik nem tudnak nem coolak lenni, egy hátborzongatóan visszataszító, megszállott, pszichopata kis picsa (Carrie hozzá képest kispályás).
Kislányos modorából sugárzik a hamis, hazug ártatlanság, frappáns megjegyzései, élcelődései akár furán aranyosak is lehetnének, ha nem fúróval a kezében tenné őket, egy székében lassan elvérző fiúnak intézve. (Robin McLeavy szenzációsan jó a szerepben.) Ez mindenesetre egy pofátlanul gonosz és sötét humort kölcsönöz a filmnek, ami paradox módon nem oldja, hanem fokozza a vagdalkozásokból, fúrós-forróvizes házi lobotómiából, lábat a padlóhoz szögezésből, és egyéb hasonló kegyetlenségekből adódó nyomasztó hangulatot. Amikor Lola és apja kövekkel próbálják lekényszeríteni a kétségbeesésében fára mászott Brentet, akár egy kártevő rágcsálót, az az utóbbi évek egyik legambivalensebb jelenete. Byrne egyébként is szeret egyensúlyozni az abszurditás határán, és úgy tud beledobálni a filmbe „zombivá” aljasított áldozatokat, vérfertőzést és egyéb finomságokat, hogy végig koherens marad.
Humorának, metaforájának és a gore gondos adagolásának hála a The Loved Ones nem csak elkerüli a torture porn jellegzetes csapdáit, de egyben lehetségesnek mutatja, hogy most már az ausztrál horrorfilmesekben is több a fantázia, mint az amerikaiakban. Sean Byrne agya mindenképpen van elég beteg ahhoz, hogy ezentúl oda akarjunk figyelni rá.
