Zebraman 2 - Attack on Zebra City

Ami Hongkongban Herman Yau, az Japánban Takashi Miike. Mindketten már karrierjük elején megalapozták hírnevüket erőszakos, tabukat nem ismerő rétegfilmjeikkel, hamar szert téve egy viszonylag kicsi, de nagyon lelkes és kritikus rajongótáborra. Mindketten szorgos iparosként állnak elő újabb és újabb rendezésekkel, ám amíg Yau egyre inkább beleszürkül a hongkongi tucatrendezők közé, addig Miike képes volt úgy megújulni és tovább fejlődni, hogy az újabb (egyébként Yau munkáihoz hasonlóan hullámzó színvonalú) filmjeit rendre kritizáló régi rajongók ellenére egyre növeli ismertségét. Ennek fő oka, hogy amíg korai rendezései elsősorban külföldön lettek kultfilmek, addig mostanában már inkább a japán közönségfilmek alkotói közé tartozik. Különlegessége pedig abban rejlik, hogy pont annyit tartott meg karrierje elejének jellegzetességeiből, amikkel még teljesen egyéni stílust képvisel, de már a hétköznapi japán mozirajongó ízlésének is megfelel. Ennek a törekvésnek nagyszerű példája legújabb filmje, a Zebraman 2.

A Zebraman első része hat évvel ezelőtt Miike egyik legelső próbálkozása volt a popcorn mozik világában. Legtöbb munkájához hasonlóan ez is egy manga adaptációja, Reiji Yamada 2004 januárja és 2005 márciusa között futott képregénye szolgáltatta az alapokat. Miike nagyon jól választott, hiszen Yamada meglepően összetett sztorit és karaktert hozott létre, az amerikaias álarcos szuperhős klisét teljesen megbolondította azzal az üzenettel, hogy a főhős igazából csak a saját, kudarcokkal teli életét próbálja megváltoztatni a hóbortos öltözettel, amivel ráadásul egy valóban létezett 70-es évekbeli sorozat főhősét majmolja. A moziváltozat felemás eredményt hozott, a Miike rajongók szidták, mint a bokrot (nem hajlandóak azóta sem elfogadni, hogy az egyre érettebb stílusú rendező már nem kizárólag véres és brutális filmekben gondolkozik), a manga rajongóinak a szuperhőssé válással lehetett baja (a képregényben nincsenek a hősnek szuperképességei), akinek pedig fogalma nem volt, mi is ez az egész, az azt hozhatta fel, hogy a film túl hosszú és vontatott lett, ráadásul inkább a szolíd vígjáték jellegre fókuszált az akciók helyett.

A rákövetkező években Yamada és Miike is más munkákkal volt elfoglalva, utóbbi szép sorban állt elő az újabb és újabb nagy költségvetésű alkotásokkal. Mind a The Great Yokai War-ról, mind a Like a Dragon-ről, mind a két Crows Zero-ról, mind a God’s Puzzle-ről elmondható, hogy valami hiányzott belőlük ahhoz, hogy emlékezetes produkciókként emlékezzünk vissza rájuk. A rendező szempontjából viszont remek fejlődési állomások voltak, hiszen a Great Yokai War-ban a digitális technika használata, a Like a Dragon-ben a gyönyörű, rajzfilmszerű képi világ, míg a God’s Puzzle-ban az elborult sztori jelent meg. A két Crows Zero véleményem szerint minden szempontból zsákutca, ezek az ostoba, élvezhetetlen sulis-bunyós borzalmak a japán mozi legalját képezik.

Paradox módon pont a két Crows Zero között érkezett meg az első olyan Miike alkotás, ami immáron egyben tartalmazza mindazt, ami felé egyrészt a rendező tart, másrészt azt, ami felé a japán mozinak is kellene haladnia. A Yatterman egy 70-es évekbeli rajzfilm élőszereplős feldolgozása, amiről csak szuperlatívuszokban érdemes írni, hiszen ebben már minden benne volt, ami a Zebraman 2-t is naggyá teszi. A jellegzetes, helyenként pajzán, sőt, pornográf poénok, az igencsak elborult, abszurd sztori, a zseniálisan megformált szereplők (elsősorban a negatív karakterek), a (majdnem) tökéletes látvány rengeteg számítógépes trükkel feltuningolva és a modern japán filmsikerekben fontos szerepet kapó betétdal is megtalálható benne.

Nagyjából a Yatterman mozikba kerülésével egyidőben jelent meg Yamada új Zebraman sorozata, a még most is futó Attack on Zebra City. Nem is lehetett kérdéses, hogy a moziváltozatot ismét Miike rendezze meg, viszont az eltelt 6 évben nemcsak a rendező, hanem a japán filmipar is rengeteget fejlődött, így sokkal magasabb elvárásoknak kellett megfelelnie a produkciónak. Egy újabb egyszerű vígjáték már nem lehetett volna sikeres, hiszen közben olyan elborult, jövőben játszódó, sci-fi elemekkel megspékelt alkotások kerültek a mozikba, mint a My Cyborg Girlfriend, a 20th Century Boys trilógia, vagy éppen a Fish Story. Szerencsére Miike már a Yatterman-nal megmutatta, hogy képes a kihívókat túlszárnyalni és a Zebraman folytatásával megalkotta élete eddigi legjobbját.

A történet 15 évvel az első rész után játszódik, de az előzmények ismerete nem szükséges az élvezhetőségéhez, önállóan is könnyen érthető, egy-két apró utalást leszámítva. Egy őrült tudós, aki hatalmát nem kis részben „lányának”, Zebra Queen-nek köszönheti, átvette a totális hatalmat Japán felett és átkeresztelte a fővárost Zebra City-re. A rendet úgy tartják fent, hogy minden nap délután 5-kor egy megadott helyen a városban feltűnnek a hatalom rohamosztagosai, akik módszeresen levadásszák a szükségtelennek ítélt embereket. Egy ilyen akció elszenvedése után kezd el a tisztességben(?) megőszült egykori tanárember visszaemlékezni, hogy ki is volt ő korábban, illetve, hogy mi is az ő küldetése.

Hogy miért is ez Miike eddigi legjobb filmje? Ennek rengeteg összetevője van. Az első és talán legfontosabb, hogy az egész produkció egy komolyan vett, de abszurd történetnek tűnik, pedig valójában csak egy paródia. Ha a dolgok mélyére nézünk, akkor teljesen világossá válik, hogy a megszokott szuperhősös sztorik mellett a japán idol- és popzenei ipar, a szenzációhajhász média, a lökött tokusatsu tévésorozatok, a komolyan vett sci-fik, sőt, a társadalomkritikát tartalmazó egyéb művek is szép sorban kifigurázásra kerülnek, de szerencsére nyoma sincs a paródiákra jellemző olcsó, más filmeket megidéző poénoknak. A legváratlanabb helyeken kerülnek elő a pajzánságok, tabuk nélkül vannak ábrázolva a negatív szereplők (a rohamosztagosok náci karlengetésétől kezdve a hidegvérű gyilkosságokig), a szuperhős pedig elég sokáig inkább szánnivaló figurának látszik, mintsem egy világot megmenteni képes valakinek. A „gonoszok” tevékenysége ugyan némiképp hasonlít a 20th Century Boys Tomodachi-jának világuralomra töréséhez, ám az androgün tudós sorsa teljesen másképp alakul, egyúttal pedig elgondolkodtató, hogy milyen politikai változástól tartanak a japánok, ugyanis az ezekhez hasonló totális uralom feltűnően gyakran fedezhető fel a filmjeikben.

Miike tehát valósággal lubickol az ötletekben, szinte az összes jelenetben megtalálható valami csak rá jellemző momentum. Az első klip és a filmbeli jelenetek összevágása fantasztikus, minden mozdulat ritmusra történik, igazi látványorgia, ahogy a gépfegyveres rohamosztagosok bemasíroznak a jpop sláger refrénjére. A sztori lezárása pedig minden téren elképesztően abszurd, egyetlen hibája, hogy a záró képsorok bántóan ismerősek egy réges-régi, még talán az Alfa magazinban olvasott képregényből.

A rendező mellett a jó érzékkel összeszedett színészi gárda is sokat hozzáad a produkció élvezhetőségéhez. A Miike filmek öreg motorosa, Sho Aikawa minél idősebb, annál kifinomultabb játékra képes, az ősz hajú, fáradt öregember megformálása tökéletesen sikerült neki. Viszont a Yatterman-hoz hasonlóan itt is a „gonosz” karakterek az érdekesebbek. A talpig feketében lófráló Zebra Queen-t a modellből tehetséges, sokszínű színésznővé avanzsált Riisa Naka alakítja (még csak nem is hasonlít a Time Traveller-beli énjére), akinek ezúttal szinte csak extravagáns modellként kellett hoznia magát, elképesztően szexi és vonzó, igazi femme fatale. Az már csak hab a tortán, hogy a két beékelt videoklip jobban néz ki, mint bármelyik aktuális jpop videó (egyébként ezek is aktuális jpop videók, a Oricon slágerlistán idén egészen a 22. helyig jutott a maxi, az első hely a film szerint majd 15 év múlva várható), Riisa pedig a visual kei bandák megjelenését idézve is szexisebb, mint Koda Kumi, Ayumi Hamasaki és az AKB48 együttvéve. A mellékszereplők között a magát tényleg szuperhősnek képzelő színész (az ő lélektanának ábrázolása a mellékszálak egyik fénypontja), a szamurájerényt megtestesítő testőr (kár, hogy nincs vérbeli harcjelenete) és az androgün külsejű tudós (akit egyébként a debil nevű humorista, Guadalcanal Taku alakít) játékát érdemes kiemelni.

A japán mozinak tehát nagy nyeremény, hogy az egykori kultrendező, Takashi Miike  otthagyva a feltehetően előbb-utóbb csak önismétlésbe torkolló extrém B-filmeket, most már végleg(?) belépett a mainstream világába, ugyanis remélhetően fel fogja forgatni azt az állóvizet, amit a tévésorozatok világából érkezett, a másfél-két órás időtartamot értelmesen megtölteni nem tudó, az operatőri bravúrok iránt érzéketlen rendezők uralnak jelenleg (tisztelet a kivételnek). Remek témaválasztásai, gyönyörű képi világa és legfőbbképpen a helyi filmiparra nem jellemző pörgős tempója követendő irányként szolgálhat sokak számára. A rendezőt ismerve valószínűsíthető, hogy soron következő művei, a 13 Assassins, a Nintama Rantaro, a Seppuku és a Takeru is hasonló színvonalúak lesznek, azaz a rendező régi (elsősorban külföldi) rajongói továbbra is nélkülözni fognak, ha nem barátkoznak meg ezzel az új irányvonallal.