Geekzaj: Tron: Legacy (Daft Punk)

A francia elektronikus zenei duó tagjai saját bevallásuk szerint egész életükben az eredeti Tron rajongói voltak, így aztán nem olyan meglepő, hogy a Disney-nél úgy érezték, van ráció benne, hogy őket bízzák meg a folytatás score-jának megkomponálásával. Rajongóik több mint öt éve nem kaptak tőlük új stúdióalbumot, úgyhogy messiásként várták a Legacy megjelenését. A dolog iróniája, hogy az elkészült művet valószínűleg sokkal inkább fogják tudni értékelni a filmzene fanok, mint a Daft Punk hű követői. Szimfonikus-elektronikus ámokfutásuk nem csak tökéletesen megfelel a soundtrackekkel szemben támasztott követelményeknek (többnyire pont a house-beütések kárára), de ráadásul elmondható róla az, ami manapság egyre kevesebb társáról: rengeteget tesz hozzá a filmélményhez. És ennél jobban nem lehet megdicsérni egy score-t.


Mielőtt hosszasan emelem kalapom a Daft Punk első filmzenéje előtt (bár a duó egyik fele, Thomas Bangalter már kipróbálta magát Gaspar Noé Visszafordíthatatlanjában), mindenképpen érdemes elidőzni azokon a neveken, amiket a tagok inspirációként jelöltek meg: Wendy Carlos (az eredeti Tron komponistája), Bernard Herrmann, Max Steiner, Maurice Jarre, John Carpenter és Vangelis. Namost egy leheletnyi John Carpentert és némi Vangelist leszámítva ezekből a hatásokból abszolút semmi nem érezhető a CD-n, pedig Carlos műve pl. saját bevallásuk szerint igen nagy hatást gyakorolt rájuk. Ez persze azt is jelenti, hogy a Tron zenei motívumait a szerzőpáros nem viszi tovább a folytatásban (dacára annak, hogy a két sztorit a csaknem 30 éves lyuk ellenére is jól megépített híd köti össze), a score-t nulláról kezdték el.

Ahhoz képest, hogy a Daft Punk nem dolgozott még nagy zenekarral (itt 85 fő állt a duó rendelkezésére), a szimfonikus és az elektronikus elemek vegyítése olyan profi, olyannyira magától értetődőnek hat, hogy néha szinte nehéz elválasztani, hogy mik az „élő”, és mik a „mesterséges” hangok. Ez a tökéletes szimbiózis gondoskodik arról, hogy a film emberi (apa-fiú kapcsolat) és gépi (élethalálharc a Rácsban) aspektusa is megfelelő zenei támogatást kapjon. És hogy a score úgy passzol a filmhez, mint kesztyű a kézhez, nem a véletlen műve: Guy-Manuel de Homem-Christo egy interjúban elárulta, hogy a filmet vágták hozzá a már kész score-hoz, és nem fordítva, mint ahogy azt általában szokás – ami persze azt is jelenti, hogy a duó a normálisnál sokkal korábban kezdett dolgozni. A dinamikus, agresszív és fülbemászó hangorkán szintekkel emeli meg a faék egyszerűségű történet és a lebilincselő látványvilág hatását, annyira felnagyítva a film grandiózusságát, amennyire csak lehetséges – és ami egy ilyen mű esetében a legfontosabb, tökéletesen érzékelteti, hogy egy másik világban vagyunk. Nem tudom, készült-e film az utóbbi 10 évben, ami ennyit köszönhet a zenéjének. Gondolj a Conanra, a Predatorra, az eredeti Star Warsra… Igen. Ennyit.

Az albumot nyitó, elektronikusan meglepően visszafogott Overture rögtön prezentálja a főtémát, és megnyugtatja a hallgatót, hogy nem csak ritmusokra, hanem dallamokra is számíthat. Az ezt követő The Grid már szintetizátoron viszi tovább a témát (itt érezhető leginkább a Vangelis-hatás), kiegészülve Jeff Bridgesnek a számítógépen belüli realitást leíró narrációjával – és itt érezzük úgy, hogy kiléptünk a való világ kapuján, és bitek közt találtuk magunkat. A következő számban (The Son of Flynn) pedig mintha Mike Oldfield köszönne be (nem utoljára, ld. még: Solar Sailer). Ahhoz képest, hogy a duó elvileg még 2008-ban kezdett dolgozni a zenén, zavarba ejtően nagy Eredet-hatás érezhető az akciójelenetek egyik visszatérő motívumában, főleg a Fall és a C.L.U. című számokban - ironikus módon ezek egyben a legizmosabb trackek közé tartoznak az egész albumon, és hogy ez jó vagy rossz, azt ítélje meg mindenki maga. Egyébként a hasonlóságra magyarázatot adhat, hogy a zenét Hans Zimmer cégében, a Remote Controlban mixelték – kap is egy „Thanks to” kreditet a CD borítón.

Az akciószámok tipikusan nem ejtenek foglyokat: a The Game Has Changed és a Disc Wars hangfalszaggató ütemekkel érzékelteti a Rácsbéli játékok halálos mivoltát, olyan masszívak és erőteljesek, hogy minden egyes dübörgésük dob egyet a hallgató adrenalinszintjén. De azért a hardcore Daft Punk rajongók is megkapják a magukét. A jó előre agyonreklámozott Derezzedet (október végén már letölthető volt, mint a zene promója) maga a duó adja elő a klubjelenetben. Alig több mint másfél perc, viszont végig egy hajeldobós, kaotikus elektronikus őrület, amit a szimfonikus zenék szerelmesei akár még a „borzalmas” jelzővel is elláthatnak (ellenben, a másik oldalról pl. a líraian lágy, csellószólóval záruló Adagio for Tron számíthat értetlen pislogásokra). Viszont ember legyen a talpán, akinek a filmjelenetet nézve nem fut végig a hátán a hideg, és ül ki egy nevetségesen széles vigyor a képére. Ha van olyan szám ezen az albumot, amit a duó rendszeresen játszani fog a koncertjein a jövőben, akkor az ez, és esetleg az End of Line, ami hasonló stílusú, de struktúrája sokkal kifinomultabb és összeszedettebb (ez talán még a klasszikusabb stílus kedvelőinek sem fekszi meg a gyomrát – túlságosan).

Bár a film sem sikerült rosszul, a Disney legjobb döntése vele kapcsolatban kétségkívül a Daft Punk leszerződtetése volt. Leginkább ők viszik a hátukon az egészet, nem a látványvilág és a 3D. És ez nem kis szó.

Zene az albumon:

Zene a film alatt:

Kiadó: Walt Disney Records
Játékidő: 58:36 (a sztenderd kiadás, de van még vagy négy másik)

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!