Rendszeres olvasónk és jelenlegi posztunk vendégbloggere, a hagymásbab-fetisiszta és Piedone-rajongó elefes a nem olyan régen magyarul megjelent Bud Spencer önéletrajzi könyvéről osztja meg velünk a gondolatait.
Noha Bud Spencer önéletrajzának bármilyen körülmények között örül az ember, a Nyitott Könyvműhely – a nyilvánvaló okok mellett - talán nem véletlenül időzítette a megjelenését éppen a karácsony előtti időszakra. Aki nem azzal töltötte az ünnepeket, hogy a karácsonyi maradékot a tévé előtt szopogatta, az is belefuthatott a jellegzetesen csattanó, mázsás pofonokba (és hogy már megint szerencsétlen Riccardo Pizzuti kapja a nagy maflásokat), mert a tévécsatornák bevett szokásukhoz híven, egymás között leosztva, orrvérzésig Bud Spencer (és Terence Hill)-maratont tartottak. A könyv megjelenését így akár aktuálisnak is tekinthetjük.
Nyolcvanadik születésnapjának estéjén Bud különös telefonhívást kap: a vonal túloldalán a huszonéves úszó- és vízilabda bajnok Carlo Pedersoli találkozóra hívja őt. A bölcs öregnek szinte azonnal viszketni kezd a tenyere, amint meglátja a pökhendi fiatalembert, akinek a szája sarkából hanyagul lóg a cigaretta, de fékezi magát és inkább leül, hogy elmesélje neki az életét – azt az izgalmas életet, ami rá vár. Nem véletlenül tesz különbséget ilyen sajátos módon két énje között: míg sportolóként mindent csakis saját magának köszönhetett, hiszen a stopperóra állapította meg a teljesítményét, addig színészként csupán a közönség jóindulatára hagyatkozhatott. Bud Spencer végtelenül, olykor túlságosan is szerény ember, nem is érti, botcsinálta színészként hogyan válhatott a közönség kedvencévé. Mielőtt Bud Spencer megszületett volna, Pedersoli alig harminc évesen már nagyon izgalmas életet tudhatott maga mögött. Az önéletrajz szűkszavúan mesél a gyerekkorról, a második világháború viszontagságairól, a sportsikerekről és a Dél-Amerikában töltött évekről. Igazából ez a szűkszavúság a könyv egyik legnagyobb gyengéje, továbbá, hogy valóban olyan, mintha tényleg mesélne: néhol nehéz követni, mert ide-oda csapong az időben, felemleget, hozzátesz, máskor pedig, akár a Bulldózer, csak rohan-rohan előre és néhány odavetett félmondatban aprítja az esztendőket.
Persze egy önéletrajztól nem azt várja az ember, hogy tételesen, évről-évre vigye végig az élettörténetet, de a könyv hemzseg az olyan, éppen csak megemlített történetektől, amelyek vannak olyan érdekesek, hogy bővebben is szeretnénk olvasni róluk. A Dél-Amerikában töltött évek e néhány sor alapján egy kalandregény izgalmait sejtetik, és felvillan, hogy az olimpikon élete sem csupán az edzésekből állt. A filmes kulisszák mögé is egyik pillanatról a másikra, szinte észrevétlenül kerülünk– az előbb még éppen hogy statisztált, a következő pillanatban pedig már létezik Bud Spencer és valahogy hamarosan már világhírű is. Nyilván mindenki számít a Terence Hillel kapcsolatos sztorikra, de ezekből is nagyon keveset kapunk. Van helyette gyorstalpaló olasz filmtörténet, különös tekintettel a spagetti-westernekre és rengeteg név, amik nagy része valószínűleg semmit sem mondanak az egyszeri olvasónak.
Amikor valamelyik csatorna két egymást követő nap leadta mind a négy Piedone filmet, szembetűnő volt a két-két rész közötti különbség. Míg az első kettő jóféle krimi, addig a Piedone Afrikában és az Egyiptomban már inkább a biztonságos, vértelen családi mozi felé mozdul, fontos szerepet adva a kötelező kisgyereknek, aki a végső összecsapás nagy tömegbunyójában viccesen fejbe vágja, csapdába csalja a gonoszokat, a nagy Piedone pedig a hüvelykujját mutatva rámosolyog. Nem Az ördög jobb és bal kezének Bumburnyákját és nem a Charlie Firpót alakító morcos, általában tapló, de szeretni való pofonosztó meséli itt az életét, hanem az Aladdin dzsinnjét és a Bunyó karácsonyig Mosesét játszó, tisztességben megőszült, világhíres nagypapa. Életútja mellett az öreg Bud megosztja velünk gondolatait is, a filmekről, a mai fiatalságról, az olasz oktatásról és úgy általában a világról. Mondhatnánk, hogy egy sokat tapasztalt ember adja át bölcsességét, pedig eszmefuttatásai valójában sokszor fölöslegesek, közhelyesek, akár a Szomszédok végén is elmondhatta volna Lenke néni és a Kutya kesergései között.
Sajnos időnként a szövegben is felbukkannak hibák, amelyek megzavarják az olvasót: Stan és Olli emlegetése kapcsán talán nem kapcsolunk azonnal, hogy Olli nálunk Panként ismert, vagy amikor az Aranyeső Yuccában rövid ismertetőjénél az írják, hogy „a filmben egy orvos megbízásából kábítószert terjesztő, bőbeszédű figurát alakítok…” – na, az öreg Bud ilyet soha nem tett volna. Mindezek ellenére a Különben dühbe jövök szórakoztató olvasmány, még ha sokkal, de sokkal többet is szeretnénk megtudni főhőséről. Mire a kondér hagymás babnak a végére érünk, és alaposan kitunkoljuk egy vastag szelet kenyérrel, már kérnénk is a következő tállal.
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Kiadás éve: 2010
Fordította: V. Pánczél Éva
Eredeti cím: Altrimenti mi arrabio. La mia vita
Oldalszám: 220