vendegblogger

2013. április 8.

A 2000-es évek 5+1 legnagyobb sorozat-cliffhangere

cliffhangerlead.jpgA cikk vendégboggerünk, Ingorion munkája.

A cliffhangernek, vagyis függővégnek, wtf-nak, az olyan történésnek, amely után órákig, jobb(?) esetben napokig, hetekig céltalanul kóválygunk az emberek között, minden médiumban – filmekben, sorozatokban, regényekben és képregényekben – fontos szerepük van. Van, hogy kultstátuszba emeli az adott művet, vagy szállóigévé tesz idézeteket – Luke, I’m your father -, van, hogy felülír egy már éppen csak vegetáló könyvsorozatról alkotott képet – lásd Stephen King Setét Torony ciklusának koponyafal-szaggató befejezését – de éppen néplázadást is elindíthat, mint a tavaly decemberi Amazing Spiderman 700. számának konklúziója. És lassan eljutunk a sorozatokig, ahol létfontosságúak a jó csavarok. Egyrészt, mert megakadályozzák, hogy a szériák belefulladjanak a saját maguk által felállított korlátok mocsarába, de minimum lehetőséget adnak, hogy a készítők, ha csak néhány rész erejéig is – vagy akár végleg -, új irányba tereljék nagy műgonddal elkészített alkotásukat. Másrészt, egy jól irányzott, évadvégi izmos kis wtf-kal akár új nézőket nyerhetnek/régieket is visszacsábíthatnak.   

Jó cliffhangert írni azonban nehéz. Helyesbítek: olyat írni, ami tényleg üt, embertelen feladat. Ugyanis az elmúlt évek robbanásszerű médiajelenségeinek köszönhetően megnőtt a fogyasztók ingerküszöbe, egyre kevesebb dolgon tudunk megbotránkozni, szájat tátatni. Elfeledett testvérek, a semmiből behozott rokoni szálak, apák, anyák, nagynénik előkerülése szóba sem jöhet, hisz ezek a fent említett probléma mellett gagyik is, szappanoperába illőek. Ott van egy másik opció: egy fontosabb karakter kiírása. Talán ez képes a legnagyobb sokk-hatást kiváltani, de – a kötelező körökön belül (karakterhű, megindító, de ne giccses legyen a távozás) -, ez sem hordoz magában semmilyen innovatívot, bár a hosszú távú hatásai kétségkívül ennek a legjelentősebbek. Persze öngólt adok magamnak, hisz a fent említett jegyek némelyike fellelhető lesz a (szubjektív!) listámon, de büszkén állíthatom, hogy nem mindegyik egy kaptafa, sőt!

Különdíjas: The Shield 1x01, Pilot

cliffhangershield.jpgMinden idők legtökösebb pilotja? Ha nem csal az emlékezetem, igen. Kézikamerás, zaklatott képi világ, antihősök, durvaság, megkérdőjelezhető morális döntések. Ez jellemezte a pilotot, azzal együtt az egész sorozatot is. Hogy mégis miért “csak” különdíjra futotta az első rész utolsó, meglehetősen felkavaró jelenetének? Egyszerű: pont az nincs meg benne, amiért a sorozat-cliffhangerek sokkal nagyobbat ütnek, mint a filmbéliek. Ugyanis egy széria részről részre, évadról évadra épít fel történéseket és jellemeket, van, hogy egész etapokat áldoznak be egy wtf oltárán, hogy még nagyobbat üssön. Ezekkel a tényezőkkel egy film (kétszázmilliós költségvetés ide vagy oda) nem versenyezhet. És mivel a Shield pilotjáról, beszélünk ezek az összetevők itt nincsenek jelen. De az a bizonyos utolsó jelenet, amiben Mackey-éket először látjuk úgy istenigazából belelendülni, így is a töködnél fog meg és ránt be, már ha az azt megelőző negyven perc nem tette volna meg. Az a természetesség, előregondoltság, ahogy Vic lepuffantja a besúgót, csak később – van, akinek részek, van akiknek évadok múlva – nyer értelmet, és kristályosodik ki. Ám ott és akkor üt, méghozzá mocskosul nagyot, és mindemellett megágyaz az egész sorozatnak, lefekteti annak szabályait. Nevezetesen azt, hogy előbb utóbb mindenki megkapja azt, amit érdemel.

5. Battlestar Galactica 4x10, Revelations

cliffhangerbsg.jpgItt nehéz helyzetbe kerültem, hisz a BSG-nél kb. mindegyik évad illetve félévadzáró szerepelhetne a listán. A választásom mégis a negyedik évad első felének felkavaró záróképsoraira esett, hiszen ha valami, akkor ez vitt be egy olyan jobb horgot a szereplőknek, és rajtuk keresztül nekünk, nézőknek, hogy utána percekig az arcunkat kényszerültünk masszírozni. Legyünk őszinték: a készítők, Ronald D. Moore és David Eick felültették az újragondolt űropera hőseit egy szopórollerre a sorozat pilotjában, aztán a rollert utasaival együtt belelökték egy feneketlen mélységbe, ahonnan csak a sorozat fináléjában tudtak kikecmeregni. A feneketlen mélység legaljára pedig itt, ebben a részben értek el Adamáék, amikor a Földre érkezvén egy nukleáris pusztaságot találtak, és ráébredtek, hogy hosszú évek óta csak egy álmot kergettek, méghozzá hasztalanul. Ahogy a kamera végigpásztázza a döbbent arcokat, a geiger számláló és a fagyos szél meg fülbántón duruzsol a háttérben… Nem túlzás kijelenteni, hogy egy amúgy sem rózsaszín ködbe burkolózó széria egyik legdepresszívebb pillanata ez, ami az azt megelőző magasztos, pátoszos képsorok tükrében még lehangolóbb.

4. Dexter 4x12, The Getaway

cliffhangerdexter.jpgA Dexter egy idő után elvesztette azt a bizarr, morbid, semmi máshoz nem hasonlítható atmoszféráját, ami az első évadokat jellemezte, ám ezt a negyedikben rengeteg izgalommal, csavarral és a John Lithgow által bravúrosan alakított Arthur Michell karakterével sikerült elfeledtetni. A két sorozatgyilkos intenzív, az egész évadon átgyűrűző kapcsolatának panteonba emelése egészen az utolsó 10-15 percig nem tűnt megfelelő finálénak. A csavart a sorozat történetének legőszintébb párbeszéde vezette fel, amiben Dexter és Trinity először néztek szembe egymással mindenféle manír és hazugság nélkül. Érdekes, hogy a jelenetet mennyivel más kontextusba helyezik a záróképsorok, így a kettős értelmezhetőség még az újranézési faktort is növeli. És akkor maga a cliffhanger: Dexter hazaér sötét lakásába, és átértékeli az egész addigi életét. Ha valamikor, hát ott és akkor felhagyhatott volna a sorozatgyilkolással, a Sötét Utazó is nyugdíjba vonulhatott volna, de nem így történt. Beszélgetésük során Trinity nem fedte fel neki utolsó tettét, Rita meggyilkolását. Julie Benz brutális kiírása, a vérben ülő Harrison, a jelenet, mint Dexter múltjának metaforája, valamint a sorozat mitológiájának gyökeréig való visszavezetése egy hidegrázós, szájtátós befejezést eredményezett, amihez sajnos a következő évad – a túl magas labda vagy a showrunner váltás miatt – nem tudott felérni.

3. The Sopranos 6x21, Made in America

cliffhangersopranoes.jpgA Sopranos sosem volt a megszokott, nézők által várt megoldások híve. Gondoljunk csak bele: Ralp Cifaretto kivételével sosem kaptuk meg a Nagy Leszámolást Tony éppen aktuális ellenlábasával (és a fenti kivétel esetében sem a várt módon), illetve a gyászt, a temetéseket sem úgy mutattak be, ahogy az átlagdrámában. A sorozatfinálé sem lógott ki. A szinte őrületig fokozott ellenségeskedés New York és Jersey között váratlanul, de meglehetősen simán ért véget Phil Leotardo halálával. A sorozat utolsó perceiben már nem is maradt feszültség, a Juniortól való búcsú után – ami elsöprő, de amolyan maffiózós-emocionális töltetet hordozott magában – szerintem mindenki egy békés, boldog összeborulásra számított, de David Chase, a sorozat atyaúristene erre szerencsére(?) rácáfolt. Mesteri módon bábmesterkedett, mutatta meg nekünk az étteremben lévő/abba belépő alakokat, miközben Tony minden ajtónyitásra felkapja a fejét. A végén ott az egész család, leszámítva a parkolással küszködő Meadow-t, a feszültség pedig a tetőfokára hág, egy bérgyilkos kinézetű alak bemegy a mosdóba – nyílt tisztelgés a Keresztapa előtt -, Meadow szalad az étterem felé, nyílik az ajtó, csengőszó, és... megszakad a kép, a zene elhal, mi meg csak nézünk magunk elé, hogy mi is történt. Vagy éppen tudat alatt folytatjuk a jelenetet, amiben a Soprano lány leül családjához és elköltenek egy vacsorát. Vagy elképzeljük, ahogy Tony fején átrepül egy golyó és... a lehetőségek tárháza korlátlan. Azóta rengeteg teória és cáfolat született, hogy mi is történt, illetve, hogy mi nem történt. Szerintem ezen felesleges rágódni, ne tegyünk Chase kedvére. Fogadjuk el, hogy hű maradt a sorozat szellemiségéhez, és úgy zárta le – vagyis hagyta a levegőben lógni – Tony Sopranos történetét, ahogy

2. Lost 3x22, Through the Looking Glass

cliffhangerlost.jpgTíz listából kilencen ez szerepelne az első helyen. Nálam nem, de ez nem vesz el semmit a cliffhanger értékéből, ugyanis szerintem nincs olyan Lost-fan a világon aki ne kapná fel a fejét, ha elkiáltanám magam, hogy: “We have to go back.” Emlékszem az emberek kesergésére az epizód adásba kerülése előtt, amiért Jack-központú finálé volt kilátásban, hiszen a doki amúgy is az átlagosnál nagyobb figyelmet kapott az ominózus 3. évadban. Aztán meg az egyöntetű véleményre, hogy minden idők legjobb évadzáróját tette le az asztalra a Lindelof-Cuse páros. És igazuk van, mert zseniálisan keverték a lapokat, ahogy váltogattak a sokkoló, érzelmes, elgondolkodtató, vicces, és izgalmas jelenetek között. Ezeket kissé szétziláltak Jack flashbackjei, amiket nem egészen tudtunk hová tenni, és elhelyezni a doktor életének bármely időszakába. De a Szigeten játszódó események szerencsésen elaltatták a figyelmünket, hogy aztán a befejezés feltörölje velünk a padlót. Maga a tény, hogy Jack jövőjét látjuk, felrúgta a harmadik évadra kicsit célját vesztett, ugyanakkor meglepetésekkel még mindig szolgálni képes visszatekintéses szerkezetet, és egy újabb szintre emelte a kultikus sorozatot.

1. Sons of Anarchy 3x13, NS

cliffhangersoa.jpgVannak olyan jelenetek, amelyeket nézve az jut az ember eszébe: na ezért találták fel a mozgóképet. Ezek azok a ritka pillanatok, amikor a zene, a színészi alakítások és a történések olyan finom, egymásba simuló összhangot adnak, amelyek végterméke kérlelhetetlenül az agyunkba ég. A SoA 3. évadjának zárása pontosan ilyen. Rengeteg szál, felhalmozódott kérdés várt lezárásra valamint megválaszolásra, amelyeken sok sorozat egy fél évad alatt sem tudna túljutni. Nos, Kurt Sutternek sikerült mindössze tizenöt perc alatt. És mindezt egymással nem koherens elemek egybeillesztésével érte el, kezdve a zenével, mely stílusában teljesen elüt a kendőzetlen brutalitástól, amit aláfest, mégis, szövegét tekintve jobbat keresve sem lehetett volna találni. A klub bosszúja után játszódó képsorok, amelyeken Jaxék felnevetnek a rabszállítóban, azonban még nem lennének elegek: ugyanis miközben az állunkat keresgéljük, megszólal John Teller, a sorozatban talán utoljára, Sutter pedig (az én értelmezésemben) rajta keresztül lefekteti a SoA végjátékának alapjait (ami mellesleg sokak szerint a Hamletba van kódolva) - "I only pray that Jackson finds a different path. He already reminds me so much of myself".

2011. január 18.

Bud Spencer: Különben dühbe jövök

Rendszeres olvasónk és jelenlegi posztunk vendégbloggere, a hagymásbab-fetisiszta és Piedone-rajongó elefes a nem olyan régen magyarul megjelent Bud Spencer önéletrajzi könyvéről osztja meg velünk a gondolatait.

Noha Bud Spencer önéletrajzának bármilyen körülmények között örül az ember, a Nyitott Könyvműhely – a nyilvánvaló okok mellett - talán nem véletlenül időzítette a megjelenését éppen a karácsony előtti időszakra. Aki nem azzal töltötte az ünnepeket, hogy a karácsonyi maradékot a tévé előtt szopogatta, az is belefuthatott a jellegzetesen csattanó, mázsás pofonokba (és hogy már megint szerencsétlen Riccardo Pizzuti kapja a nagy maflásokat), mert a tévécsatornák bevett szokásukhoz híven, egymás között leosztva, orrvérzésig Bud Spencer (és Terence Hill)-maratont tartottak. A könyv megjelenését így akár aktuálisnak is tekinthetjük.

Nyolcvanadik születésnapjának estéjén Bud különös telefonhívást kap: a vonal túloldalán a huszonéves úszó- és vízilabda bajnok Carlo Pedersoli találkozóra hívja őt. A bölcs öregnek szinte azonnal viszketni kezd a tenyere, amint meglátja a pökhendi fiatalembert, akinek a szája sarkából hanyagul lóg a cigaretta, de fékezi magát és inkább leül, hogy elmesélje neki az életét – azt az izgalmas életet, ami rá vár. Nem véletlenül tesz különbséget ilyen sajátos módon két énje között: míg sportolóként mindent csakis saját magának köszönhetett, hiszen a stopperóra állapította meg a teljesítményét, addig színészként csupán a közönség jóindulatára hagyatkozhatott. Bud Spencer végtelenül, olykor túlságosan is szerény ember, nem is érti, botcsinálta színészként hogyan válhatott a közönség kedvencévé. Mielőtt Bud Spencer megszületett volna, Pedersoli alig harminc évesen már nagyon izgalmas életet tudhatott maga mögött. Az önéletrajz szűkszavúan mesél a gyerekkorról, a második világháború viszontagságairól, a sportsikerekről és a Dél-Amerikában töltött évekről. Igazából ez a szűkszavúság a könyv egyik legnagyobb gyengéje, továbbá, hogy valóban olyan, mintha tényleg mesélne: néhol nehéz követni, mert ide-oda csapong az időben, felemleget, hozzátesz, máskor pedig, akár a Bulldózer, csak rohan-rohan előre és néhány odavetett félmondatban aprítja az esztendőket.

Persze egy önéletrajztól nem azt várja az ember, hogy tételesen, évről-évre vigye végig az élettörténetet, de a könyv hemzseg az olyan, éppen csak megemlített történetektől, amelyek vannak olyan érdekesek, hogy bővebben is szeretnénk olvasni róluk. A Dél-Amerikában töltött évek e néhány sor alapján egy kalandregény izgalmait sejtetik, és felvillan, hogy az olimpikon élete sem csupán az edzésekből állt. A filmes kulisszák mögé is egyik pillanatról a másikra, szinte észrevétlenül kerülünk– az előbb még éppen hogy statisztált, a következő pillanatban pedig már létezik Bud Spencer és valahogy hamarosan már világhírű is. Nyilván mindenki számít a Terence Hillel kapcsolatos sztorikra, de ezekből is nagyon keveset kapunk. Van helyette gyorstalpaló olasz filmtörténet, különös tekintettel a spagetti-westernekre és rengeteg név, amik nagy része valószínűleg semmit sem mondanak az egyszeri olvasónak.

Amikor valamelyik csatorna két egymást követő nap leadta mind a négy Piedone filmet, szembetűnő volt a két-két rész közötti különbség. Míg az első kettő jóféle krimi, addig a Piedone Afrikában és az Egyiptomban már inkább a biztonságos, vértelen családi mozi felé mozdul, fontos szerepet adva a kötelező kisgyereknek, aki a végső összecsapás nagy tömegbunyójában viccesen fejbe vágja, csapdába csalja a gonoszokat, a nagy Piedone pedig a hüvelykujját mutatva rámosolyog. Nem Az ördög jobb és bal kezének Bumburnyákját és nem a Charlie Firpót alakító morcos, általában tapló, de szeretni való pofonosztó meséli itt az életét, hanem az Aladdin dzsinnjét és a Bunyó karácsonyig Mosesét játszó, tisztességben megőszült, világhíres nagypapa. Életútja mellett az öreg Bud megosztja velünk gondolatait is, a filmekről, a mai fiatalságról, az olasz oktatásról és úgy általában a világról. Mondhatnánk, hogy egy sokat tapasztalt ember adja át bölcsességét, pedig eszmefuttatásai valójában sokszor fölöslegesek, közhelyesek, akár a Szomszédok végén is elmondhatta volna Lenke néni és a Kutya kesergései között.

Sajnos időnként a szövegben is felbukkannak hibák, amelyek megzavarják az olvasót: Stan és Olli emlegetése kapcsán talán nem kapcsolunk azonnal, hogy Olli nálunk Panként ismert, vagy amikor az Aranyeső Yuccában rövid ismertetőjénél az írják, hogy „a filmben egy orvos megbízásából kábítószert terjesztő, bőbeszédű figurát alakítok…” – na, az öreg Bud ilyet soha nem tett volna. Mindezek ellenére a Különben dühbe jövök szórakoztató olvasmány, még ha sokkal, de sokkal többet is szeretnénk megtudni főhőséről. Mire a kondér hagymás babnak a végére érünk, és alaposan kitunkoljuk egy vastag szelet kenyérrel, már kérnénk is a következő tállal.

Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Kiadás éve: 2010
Fordította: V. Pánczél Éva
Eredeti cím: Altrimenti mi arrabio. La mia vita
Oldalszám: 220