The Fighter

Amerikai sportdráma az amerikai álom megvalósításáról – nincs még egy téma, ami olyan unalmas lenne, mint ez. Tele a padlás az olyan giccses önmegvalósító mozikkal, mint A remény bajnoka (émelygés) és A szív bajnokai (okádás), és nehéz elképzelni, hogy lehet még bármi újat mutatni e téren. Ráadásul a The Fighternek (akárcsak legtöbb hasonszőrű társának) kényelmes ürügye van arra, hogy egyáltalán ne kelljen eredetinek lennie: igaz történet alapján készült. Csakhogy a rendezői székben ezúttal nem Ron Howard ült, hanem David O. Russell, róla meg tudjuk, hogy nem szereti kivenni a részét a konvencionális filmkészítésből. Így az ír bokszoló, Micky Ward történetében egészen máshová kerülnek a hangsúlyok, mint arra számítanánk – szerencsére.


Dicky Eklund helyi legenda, a város büszkesége, aki hajdanán ígéretes bokszoló volt, de azóta lecsúszott, és most rendőrverő crackfüggőként tengeti napjait, miközben régi álmait féltestvérén, Mickyn keresztül igyekszik megvalósítani. Dicky edzi, anyjuk pedig menedzseli őt, de pályája messze áll a diadalmenettől, egyik meccsét veszti a másik után. Miután családja belehajszolja egy csúnya vereséggel végződő mérkőzésbe egy nála húsz fonttal nehezebb exfegyenccel, Micky új barátnője, a helyi kocsma pultosa, Charlene unszolására átértékeli bokszkarrierjét, és ráébred, hogy ha előre akar jutni, akkor meg kell szabadulnia a karrierjét megmérgező anyja és bátyja befolyásától.

A népes és szegény ír családból származó Mickynek egészen más akadályokat kell leküzdenie, mint filmes sorstársainak általában. Nem családja, szerettei támogatásával kell megbirkóznia az előmenetelét gátló külső körülményekkel, hanem magával a családjával kell megküzdenie, hogy az általuk képzett burkon kívül egyáltalán esélye legyen az érvényesülésre. A The Fighter nyers őszintesége éles kontrasztban áll az amerikai filmek egyik legtipikusabb mondanivalójával, és nem fél megállapítani, hogy a család nem csak segíteni és inspirálni tud, hanem visszafogni is. Méghozzá minden erejével.

Micky anyja, Alice, zsarnokként érvényesíti vasakaratát a gyerekein, lányai már-már vallási fanatikusokra emlékeztető túlbuzgással járnak a nyomában, és hurrogják le, akire csak egy ferde pillantást vet. Amikor együtt, mint egy családi kommandó, szállnak ki Charlene házához, úgy festenek, mint egy leszámolásra érkező gengszterbanda. Az anya szerepében Melissa Leo rendkívül erőteljes alakítást nyújt, vásznon töltött idejének minden pillanatát uralja.

Mickynek a féltestvérével való kapcsolata már ellentmondásosabb, nem véletlen, hogy ez a szeretet-gyűlölet viszony a film gerince. Micky Dickytől tanult mindent, és még akkor is neki kell hálát mondania egy ringbeli győzelméért, amikor elvileg már megszakította vele a szakmai kapcsolatot. A karakter karizmájára jellemző, hogy az ő története végül sokkal hatásosabb lesz, mint Mickyé – a klasszikus felemelkedés-sztori nem tud versenyezni az egykori csillag lúzerré süllyedésének tragédiájával, sem a gödörből való, szerencsére visszafogottan ábrázolt kikászálódás csendes diadalával. Ahogy a börtönben jön rá (vagy legalábbis: ott ismeri be magának), hogy az HBO róla készített dokumentumfilmje nem a bokszba való visszatérésével, hanem crack függőségével foglalkozik, az brutális és nagyszerű pillanat – és egyben fordulópont is.

Dicky szerepében Christian Bale Leóhoz hasonlóan emlékezetes. Az, hogy drasztikusan hozzáfogyott a szerephez, nála már rutin, de az az energia, amivel karakterét a paródia határát súroló, hiperaktív pojácától az önmagát is ámító hazugságaival és élete kudarcba fulladásával tökéletesen tisztában lévő, sztoikus vesztesig rángatja, a legnagyobbak közt is ritka – Bale soha nem volt még ennyire jó. Amy Adams is kellemes meglepetést okoz Micky légies kellemnek teljesen híján lévő, akár orrokat is beverő, karakán barátnőjeként. Mellettük Mark Wahlberg alakítása kissé üresnek tűnik. Igaz, szerepe sem olyan látványos, mint a többieké, de a családi elnyomást eleinte halkan tűrő, majd az ellen bátortalanul, de kitartóan fellázadó figurából színészileg ennél jóval többet ki lehetett volna hozni.

A The Fighterben a boksz másodlagos – szólhatna bármilyen egyéb sportról, a lényeg az, hogy mi játszódik le a karakterekben, és mi játszódik le közöttük. A realisztikusan megrendezett mérkőzések szinte elenyésző részét teszik ki a filmnek, a finálét leszámítva a bokszmeccsek alig néhány percet vesznek el a játékidőből. David O. Russell fő érdeme az, hogy a filmet megtartotta nyersnek és naturálisnak, dacára annak, hogy a történetre mindenféle giccsel és szentimentalizmussal fenyegető címkét lehet ragasztani, úgymint „amerikai álom”, „önmegvalósítás” és „megváltás”. De a film sosem célozza meg direkt a néző könnycsatornáit. Emellett a Russellre jellemző vizuális virtuozitást is hiába keressük a filmben, a rendező letisztult, sallangmentes stílussal igazodik a sztori kisrealizmusához (ld. még: Darren Aronofsky – A pankrátor). Mert ha van egy jól működő, emberi történted, és tudsz mesélni, akkor nincs szükséged trükkökre. Ezt a rendezői alázatot páran eltanulhatnák tőle odaát.

 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!