Coenék új filmje nem véletlenül vált máris pályafutásuk legnagyobb pénzügyi sikerévé. A félszemű egyszerűbb, tisztább és kommerszebb, mint bármi, amit eddig forgattak, nyugodtan oda lehet tenni Charles Portis regényének első, John Wayne főszereplésével készült adaptációja (A félszemű seriff) mellé. Olyannyira, hogy néhány nagyon tipikus jelenetet, nameg az operatőristen, Roger Deakins munkáját leszámítva, ezt a filmet, így, szinte bármelyik tehetségesebb amerikai rendező le tudta volna forgatni. Ettől persze A félszemű még jó film – de csak épphogy, és felkerült azon Coen-művek listájára, amikhez nem kellett volna pont ez a rendezőpáros.
A 14 éves, szigorú keresztény értékrend szerint nevelt Mattie Ross apját egyik útján lelövi alkalmazottja, a gyáva Tom Chaney. A lány nem hajlandó addig hazamenni, amíg a gyilkost kötélen nem látja, a helyi seriff azonban nem tehet semmit, mivel Chaney már eltűnt a környékről, és beállt a körözés alatt álló Lucky Ned bandájába. Mattie felbérli a kíméletlenségéről híres, részeges békebírót, Rooster Cogburnt, hogy segítsen neki törvény elé állítani a férfit. Csatlakozik hozzájuk a texasi ranger, LaBoeuf is, aki Chaney-t egy szenátor megöléséért akarja elkapni, hogy besöpörhesse érte a vérdíjat.
Henry Hathaway 1969-es adaptációjának természetesen John Wayne volt az elvitathatatlan főszereplője, maga Mattie pedig háttérbe szorult, holott a regény lényege éppen az volt, hogy a vadnyugat világát egy 14 éves, karót nyelt, kőkemény kislány szemein keresztül mutatta be az olvasónak. Coenék célja az volt, hogy ezt a saját verziójukban korrigálják. De hiába vastagabb ezúttal Mattie szerepe, hiába érezzük úgy, hogy az ő történetét látjuk, és nem Cogburnét, a testvérek még így sem hangsúlyozzák ki annyira a makacs és öntudatos lány szemszögét, hogy valami újat és egyedit kapjunk. Viszont a bibliai áthallások kétségkívül egyértelműbbek lettek (bár ehhez a befejezés megváltoztatása, könyvhöz igazítása is kellett). A film legfontosabb mondata a lány szájából hangzik el: „Így vagy úgy, de mindenért fizetned kell ezen a világon. Semmi nincs ingyen, csak Isten kegyelme.” Ugyan Mattie igazságot keres, és nem bosszút, de készen áll az utóbbira is. És amikor egy pillanat hevében emellett dönt, rögtön egy sötét gödörben találja magát, kígyómarással a kezén. Megingásának béklyóját egész életben viselni fogja – és nem csak a testén.
Hailee Steinfelddel Coenék megütötték a főnyereményt: tökéletes átéléssel kelti életre Mattie-t, már a városi kereskedővel való, a testvérekre jellemzően intelligens, kifinomult humorral átitatott alkudozása során nyilvánvaló, hogy az egész film az övé. Annak ellenére is, hogy Jeff Bridges szintén nagyszerű Cogburn, bár ez nem meglepő – Wayne-nel ellentétben ő nem csak a lovat tudja jól megülni, hanem színészkedésre is képes (hogy a „Duke” hogy kaphatott anno Oscar-díjat ezért a szerepért, örök rejtély marad). Matt Damon is ügyesen hozza LaBoeuf figuráját, és ezzel a szereposztással Coenék kiküszöbölték az eredeti film legnagyobb csorbáját. Mert Wayne még csak-csak elment, de a 22 éves Kim Darby egy vicc volt Mattie-ként (neki sosem hittük el, hogy az eredeti cím rá vonatkozik), amikor pedig Glenn Campbell megjelent a vásznon mint LabBoeuf, azonnal mérföldeket zuhant a színvonal.
Ha egy tipikus westernként tekintünk A félszeműre, akkor egy remek filmet kapunk. De ha a Coen-életmű részeként, akkor kilóg a lóláb. A testvérek sosem hagyták, hogy egy műfaj határok közé szorítsa őket, mert bár forgattak krimit, westernt, thrillert, vígjátékot, noirt és gengszterfilmet, mindegyiknek megvolt a maga sajátos, posztmodern fonákja, rögtön legelső (és máig az egyik legjobb) filmjükkel, a Véresen egyszerűvel kezdve. Itt viszont csak nyomokban lelhető fel jellegzetes kézjegyük, például amikor Cogburn részegen tart céllövészetet. Tipikus tőlük, hogy a nagy, fehér, kőkemény amerikai hőst szánalmasan motyogó, dülöngélő, kicsinyes roncsként ábrázolják. Ha John Wayne ott lenne abban a jelenetben, leütné őt, feldobná egy ló hátára, és az állat hátsójára csapna, hogy az hazáig vágtasson a balfékkel. Mert bár Cogburnnek ez az oldala meg-megvillant az előző adaptációban is, Wayne-nel ellentétben Birdges vállalja, hogy ne csak vele, hanem egyenesen rajta röhögjön a néző.
Ezek a ritka pillanatok azonban sajnos elvesznek a konvencionális westernköntösben, és az egyszerű történet ráadásul csak az utolsó fél órában képes emocionálisan kiaknázni a különös trió közt képződő köteléket, ami bajtársiasságról, férfiasságról és elszántságról mesél. A katarzis még épphogy becsúszik a záró, immár felnőtt Mattie-t követő jeleneteknek hála, addig pedig csak az alakítások (mindenkinek az ízes akcentusával) és Deakins képei tartják a lelket a nézőben (ez az első amerikai western a Fegyvertársak óta, aminek látványvilága meg tudja idézni a műfaj klasszikus darabjainak technicolor dicsőségét) – mert egyébként még Carter Burwell keresztény nótákkal kiegészülő zenéje is csupa westernkliséből épül fel. A technikai profizmus persze abszolút elvitathatatlan a filmtől, sőt, ilyen szempontból a ’69-es verzió és ez ég és föld, elég csak megnézni az említett leszámolásjelenetet. Az eredeti mind jó, mind rossz értelemben véve rutinosan megrendezetett fináléja óvodások rögtönzött cowboyosdijának hat Coenék izgalmas és gyönyörű vizuális költészete mellett. Bár az egész film olyan hatásos lenne, mint az a néhány perc. 