1348-ban, a szegénységtől és háborútól már amúgyis megtépázott Angliában tombol a pestis, ami lassan kiirtja csaknem fél Európát. De a fekete halálnak komoly vetélytársa akad az emberben lakó szörnyeteg személyében. Christopher Smith minden szempontból brutális filmje kényelmetlen látlelet egy sötét és kegyetlen korról, és főleg, az emberről, aki a nyomás alatt magasztos ideák zászlaját lobogtatva ereszti ki a gőzt, és pusztít, rombol, és öl közben, amerre jár. A járványt az emberek fele Isten büntetésének, a másik féle a Sátán machinációjának tudja be, a vallási fanatizmus minden formája gátak nélkül burjánzik.
Christopher Smith-t ugyan túlzás volna a XXI. századi brit horror géniuszának nevezni, de tény, hogy filmről filmre jobb, és minden alkalommal a zsáner egy újabb altípusát próbálja fel – ráadásul mindegyik jól áll neki. A gonosz humorral felpumpált Csapatleépítés, és a nyomasztó atmoszférájú, de saját ambíciójának súlya alatt összeomló Triangle után a Black Death pályafutása eddigi csúcsát jelenti. Több ugyanis, mint aminek látszik, és nem hagyja magát beskatulyázni egyetlen műfajba. A dráma, a kaland és a horror közt evickél, és ami kikeveredik belőle, az olyan, mintha kereszteznék a The Wicker Mant az Aguirre-vel. Persze annyira nem jó, mint azok, de ilyen társaságban már az is nagy szó, hogy nem kell szégyellnie magát.
A fundamentalista lovag, Ulric (Sean Bean) feladata, hogy egy kis csapatot vezessen egy mocsáron túl fekvő faluba, és kiderítse az igazságot a pletykákról, amelyek szerint egy boszorkány él ott, aki feltámasztja a halottakat, és távol tartja a mindenhol máshol pusztító pestist. A katonák útbaigazítását a helyi kolostorban élő, fiatal szerzetes, Desmond (Eddie Redmayne) vállalja el, aki egy lány iránt érzett titkos szerelme, és hitbéli kötelességei közt őrlődik. A faluba érve látszólag barátságos fogadtatásban részesülnek, de a vendégszeretet és a mosolyok álcája hamar lehullik.
A Black Death azon filmek hosszú sorát gyarapítja, amik kimondják, hogy legyen szó akár pusztító járványról, akár tomboló szörnyetegről, magáról a Sátánról vagy földönkívüli agresszorokról, az igazi gonosz mindig maga az ember. Dario Poloni forgatókönyve (ez a második munkája, az első a Wilderness volt – az kettőből kettő) lassan, gondosan építi fel az ezeréves, de mindig aktuális tanulságot, miközben jó darabig úgy tűnik, a sztori pusztán egy középkori road movie, egy lehetséges természetfeletti szállal megfűszerezve. De a falubéli események zenitjét képező vérfürdő után a film váratlanul egy olyan befejezésre fut ki, ami az említett tanulságot duplán húzza alá, és kényelmetlen gondolatok közepette hagyja magára a nézőt.
Smith magabiztos kézzel teremt atmoszférát, rendezői eszköztárát a letisztult, nyílegyenes cselekmény szolgálatába állítja: nem trükközik, nem fitogtatja tehetségét, nem él semmilyen posztmodern, trendi megoldással. A komor, füstös képek, a sziklás, köves, mocsaras tájak, a rövid, de brutális, véres-mocskos akciók, a mély baljóslattal morajló zene fokozatosan szippantják be a nézőt, Sean Bean, Eddie Redmayne és John Lynch triója pedig képes élettel megtölteni a pusztán néhány jellemvonással meghatározott karaktereket. A sötétség ott van mindannyukban, még a legártatlanabbnak tűnőben is. A film keserű iróniája éppen az, hogy egyenlőségjelet tesz a „jók” és a „rosszak” közé: mindenki csak teszi, amit a saját, biztosnak és megingathatatlannak tartott világnézete szerint helyesnek tart. De a gonoszság mindig gonoszság, akár Isten, akár Sátán, akár a saját nevünkben követjük el. 