Sosem értettem Marty McFly és a doki miért akartak megszökni a nyolcvanas évekből, másnéven minden idők leg-szuper-állat-baróbb évtizedéből. Neonszínű divat, Duran Duran és Bravo... Most hogy így átgondoltam, talán mégis Mártiéknak volt igaza.
Felesleges megpróbálni letagadni, hogy a nyolcvanas évek legjellemzőbb mozis vadhajtása nem az afgán neorealizmus, hanem a slasherfilmek voltak. Sean Cunningham 1980-ban toccsant bele a véres tócsába a Péntek 13-mal, és sikerének hatására a slasherhullám, a kedvenc hullám vasúton, megállíthatatlanul végiggördült az évtizeden. A legdurvábban persze a nyolcvanas évek legelejét termékenyítette meg (azt hiszem ebben a kritikában előfordul majd még pár nemierőszak-metafora), ám 83-ra, a Sleepaway Camp elkészültének évére, a slasherláz kifulladni látszott. 85-ben majd a Rémálom az Elm utcában ad neki újabb löketet, és valami olyasmi írható a Sleepaway Camp számlájára, amivel Wes Craven klasszikusa szintén megpróbálkozik majd (utóbbi köztudottan jóval nagyobb sikerrel): a slasher-formula megcsavarásával, vadabbá, egzotikusabbá tételével.
Intermezzóként néhány szó a magyar kiadásról: a Sleepaway Camp két folytatása, a Sleepaway Camp 2 és 3 még a hősvideós időkben jött ki nálunk A halál angyala és A halál angyala visszatér címmel. A nemrégiben megjelent dvd magyarországi forgalmazója, a Navigátor film nem akarta megbolygatni a tradíciót, és ugyanebben a felállásban hozta ki a két filmet két külön dvd-n - a legelső, nálunk eddig forgalmazásba nem került, jelen kritika tárgyát képező Sleepaway Camp filmet pedig feltette a második rész mellé, mintegy extraként a lemezre. Érthető? Ha nem, rábasztál, én el nem ismétlem.
Angela (uszkve 5 éves), a bátyja (dettó) és az apukájuk (nem) önfeledten lubickolnak, amikor két felelőtlen tinédddzser általhajt rajtuk egy motorcsónakkal. Egyedül Angela marad életben. A kislányt a kissé excentrikus nagynénje fogadja be, aki egyedül neveli a fiát. Telnek az évek, szám szerint nyolc, és a nagynéni úgy dönt, hogy a nyári szünidő idejére fiacskáját és Angelát táborba küldi: tapasztalják meg ott, amit a k. olvasó az emberiségről már bizonyosan sejt, értsd: az ember, az bizony embernek farkasa...
A Sleepaway Camp-et bizarrként jellemezni enyhe volna. Robert Hiltzik rendezőnek ez az egyetlen filmje, ami nem meglepő, a rendezés szó szerint katasztrofális, az amatőr szintnél csak egy fokkal jobb. Sem a szinészvezetéshez, sem a blokkoláshoz, sem a plánozáshoz, sem a feszültségkeltéshez nincs érzéke, csakhogy mindezen tehetségbeli hiányosságai nem feltétlenül válnak a filmnek hátrányára. A forgatókönyvet is Hiltzik írta, és tele van tabukaristoló ötletekkel, amelyek a film végén bizony átmásznak a barikádon és megrohamozzák a néző ízlésbeli elvárásait.
A szexuális aberráció vezérfonala és a nemi identitás porózus természete mentén tapogatózik a sztori, és a borzalmas alakításokkal, gyér speciális effektekkel és elcseszetten megrendezett csúcspontokkal kiegészülve alkot torz egészet, amely a maga félresikerült módján mégis valahogy jóllakatja az embert. A tábor szakácsa egy kétméteres, kétszáz kilós pedofil; az egyik áldozatnak forró hajsütővasat nyomnak a csacsájába; és természetesen még ha akarnék sem feledkezhetnék meg a film utolsó beállításáról, arról a kb. harminc másodpercről, amely szó szerint magasabb szintre emeli ezt a kvázi-amatőr Péntek 13-koppintást, sőt, a maga beteg, váratlan direktségében lehengerlő.
Frusztrálja az embert, hogy rengeteg hibája ellenére a Sleepaway Campnek vannak kiváló jellemzői is, ebből következik hogy értő kezek ebből a filmből sokkal többet ki tudtak volna hozni: nagyszerűen kellemetlen például ahogy a gyerekek bánnak egymással, ahogy mocskosul káromkodva, szinte állandóan agresszíven kommunikálnak. A hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének amerikai, táboros (nem feltétlenül horror) filmjeiben ennyi kurvaanyázást, kapdbeafaszomozást és úgy általában, interperszonális konfliktust összesen nem lehet látni-hallani, mint a Sleepaway Campben – nyoma sincs hamis romantikának, önmagunknak hazudni próbáló nosztalgiának.
A gyilkosságok se nem túl véresek, se nem túlságosan fantáziadúsak: „creative killing”-ről beszélni a filmmel kapcsolatban felesleges, Hiltziknek semmi érzéke nem volt az erőszak hatásos filmreviteléhez. A két folytatás ezen a téren könnyedén túltesz hírhedt elődjén, ám ettől függetlenül az első rész lezárását, azt a legendás fél percet nem tudják túlragyogni.