Van egyszer egy Steven Spielbergünk, mint producer: a film nagy lesz és fontos. Aztán van egy Peter Morganünk (Az utolsó skót király, Frost/Nixon), mint író: a filmben szépen kibontott karakterek és remek dialógusok lesznek. Van egy Clint Eastwoodunk, mint rendező: a film elegáns, méltóságteljes és lassú lesz, de ott fog szunnyadni benne az erő is. És van egy halálközeli élmények és túlvilági misztikumok körül forgó történetünk: a film érdekes, elgondolkodtató és katartikus lesz. Ja, és van még egy Matt Damonunk is, de ezt most inkább hagyjuk. Mert előbb sorolt ígéretei ellenére az Azutánnak nélküle is van baja bőven. Ugyanis mindegyik ígéretét megszegi.
Morgan forgatókönyve két ütőkártyát próbál kijátszani: egyrészt a túlvilági élet misztériumáét, másrészt egy karakterközpontú drámáét a halállal kapcsolatos élményekről. Két ilyen kártyával a kezében elég volna, ha csak az egyiket tudná igazán jól használni, a másik tartaléknak is elég lenne. Ehelyett Morgan két tartalékkal dobálózik, történetének egyik aspektusával sem képes mit kezdeni. Az Azután két órája alatt üres és érdektelen karakterek bóklásznak a vásznon, felszínesen ábrázolt dilemmákkal és semmitmondó konfliktusokkal terhelve.
A film csúcspontjára két percig kell várni, utána csak csökken a színvonal: egy cunami (az a bizonyos 2004-es) elsöpör egy thaiföldi tengerpartot (ügyesen megkomponált jelenet, ami sokkal inkább összpontosít a katasztrófa emberi oldalára, mint a pusztítás ábrázolására), magával sodorva többek közt a francia újságírót, Marie Lelayt is. A nő, mielőtt kimentenék, és magához térne, bepillantást nyer a másvilágra. Közben a Föld túlfelén a 12 éves londoni Marcus próbálja feldolgozni ikertestvérének tragikus halálát, és mindent megtesz, hogy valahogy kapcsolatba lépjen a szellemével. Itt jön be a képbe a San Franciscó-i médium, George (Damon akár egy élőhalott, de a többiek sem sokkal jobbak), aki képes beszélni a holtakkal – de képességére átokként tekint, mert megakadályozza benne, hogy normális életet éljen.
Pusztán elmosódó sziluettként megjelenő emberek vakító, fehér ellenfényben – ez Eastwoodék víziója a halál utáni életről. Nem is láttuk még csak úgy 10 az ennedikenszer. Már itt világos, hogy az alkotók semmi újat, semmi érdemlegeset nem fognak tudni mondani a témáról, és tényleg nem. Az egyetlen, amit az Azután kijelent, hogy a túlvilág létezik, de ezen túl nem kapunk semmilyen fogódzkodót, semmilyen misztikumot, semmit, amin rágódni lehetne, semmit, ami arra késztetne, hogy mire a stáblista a végére ér, egyáltalán emlékezzünk rá, hogy milyen filmhez tartozik.
Maradnak a karakterek, és az ő kis drámájuk, amit lehetetlen átérezni, de még csak megérteni is. A forgatókönyv elmegy minden olyan lehetőség mellett, amely segítségével az érzelmi állapotok változásait ábrázolhatná, a szereplők a jelenetek között teszik meg életük nagy lépéseit, képen kívül győzik le belső konfliktusaikat, ott vívják meg legnagyobb harcukat. Ismeritek azokat a tipikus fogyasztószer reklámokat, ugye? Amikben mutatnak egy löttyedt pocakot „előtte”, és egy kockahasat „utána”. Na, az Azután pont ilyen. Látjuk Marie-t zaklatottnak, dekoncentráltnak, majd a végén látjuk nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak. Hogy az a kurva fogyasztószer hogyan művel csodát (sic), azt máig nem tudja sem Isten sem ember.
Kivéve, hogy tudjuk, Marie írt egy könyvet az élményeiről, és a kiadásáig tartó folyamat során meg kellett küzdenie a témával kapcsolatos összes előítélettel, és ez a bátor, kemény és kitartó harc, amivel kiírta magából minden frusztrációját, nyilván hozzájárult a lelki békéjének megleléséhez. Nyilván. Ez a kulcsszó. Mert mindezt, ami a lényeg lenne, onnan tudjuk csak, hogy maga Marie elhadarja egy félmondatban... Ha ezt a fél mondatot kibővítették volna mondjuk bő fél órára, lehetőleg a siralmasan üres és klisés szerelmi szál kárára, az Azután akár jó film is lehetett volna. Ugyanez áll George és Marcus történetére is – katasztrofálisan strukturált mindkettő, és még a kevés hatásos jelenet (mint Damon és Bryce Dallas Howard félresikerülő randija) is recseg valamennyire. Eastwood valódi érzelmek és karakterek híján mesterkéltnek ható melankolikus rendezői stílusa (vagy mondhatnám azt is, hogy nagypapás – hiába, ő sem a régi már, utolsó zseniális filmjét 8 éve csinálta) csak ront a helyzeten, ahogy fantáziátlan és unalmas zenéje is.
Az a filmvégi katarzis, amit emocionális alapok nélkül kennek a vászonra, az nem katarzis, hanem giccs és közröhej. Az a történet, ami kétórányi céltalan szenvelgés után, pusztán megszokásból olyan frázisokra fut ki, mint a „mindig van remény” (copyright by Hollywood), és „a halottakat el kell engedni”, nem egy rendező kezébe való, hanem az író asztalának legalsó fiókjába, amit az „elbasztam” címke jelöl. Az a film, ami még valós tragédiák megidézésével, és egy gyerek halálával sem képes semmit megmozgatni a nézőben, halálra van ítélve. És a filmvilágban semmi nincs azután. 