Scott Pilgrim

Változik a világ. A felnőtté válásról szóló történeteknek nem olyan régen még gyerekek és tinédzserek voltak a főszereplőik, Bryan Lee O’Malley 2004-ben indult, és tavaly véget ért, hatrészes sorozatában viszont már a bőven huszonéves főhőst próbálja önismeretre és felelősségre nevelni az élet, ráadásul nem csak képletes, hanem valódi pofonokkal is. A korszakcsúsztatásnak van értelme. Lehet, hogy manapság a fiatalok hamarabb szeretnek, szexelnek, buliznak, isznak, és akár hamarabb élnek szüleiktől független életet, mint régen, de ettől még nem válnak „belül” is felnőttekké. És egy útját, önmagát, a világban való helyét bájos esetlenséggel kereső karakter sokkal viccesebb, ha már a harmadik x felé tapos. Főleg, ha közben új csajának gonosz exeivel kell videójátékstílusú élethalálharcokat vívnia.

A kanadai szerzőt egy honfitársaiból álló zenekar egyik, Scott Pilgrim című dala ihlette meg, amit az énekese pozitívnak és édeskeserűnek írt le. Ebből kiindulva vetette papírra a sorozat első, még erősen önéletrajzi ihletésű fejezetét (O’Malley elmondása szerint az amerikai barátnőtől a meleg lakótársig, Scott életének alapjai teljes egészében az ő kora húszas éveire rímelnek), miután a Lost at Sea című, jóval komolyabb hangvételű graphic novellel már bizonyított az Oni Pressnél. Messze nem szokványos, hogy egy újonnan érkezett képregényalkotó szinte azonnal egy hat kötetből álló szériával szabaduljon rá a piacra, de a Scott Pilgrimmel a szerző megütötte a főnyereményt. Aligha volt 2004-ben amerikai képregény, ami ilyen friss, sziporkázó, lendületes, ötletes, a maga videójátékos-szuperhősös metafikciójával ilyen valóságtól elrugaszkodott, karaktereivel és szituációival mégis ilyen életszerű és hiteles lett volna. A közönség pedig zabálta is, és már 2005-ben megkezdődtek a tavaly bemutatott (sajnos kissé félresikerült, és jókorát bukott) filmadaptáció előkészületei.


Scott Pilgrim egy 23 éves kanadai srác, aki majdnem olyan gazdag, mint a templom egere, és meleg haverjával osztozik egy lakáson, ami csaknem olyan jól felszerelt és pompázatos, mint egy hajléktalanszálló. Scott egy 17 éves kínai kiscsajjal kezd járni, ezzel kapcsolatos motivációja egy „miért ne” vállrándításból ered. Céltalan, kongó életébe egy amerikai amazonos futár, Ramona Flowers hoz színt, akibe már első találkozásukkor beleszeret (pontosabban a másodikkor, mert az elsőre még az egyik álmában kerül sor). De nem elég elnyernie a lány szívét: ha meg is akarja tartani, le kell győznie a hét gonosz expasiját. Pontosabban, exét.

Ahogy az elején utaltam rá, a Scott Pilgrim a felnőtté válás egy hosszú, következetesen végigvitt metaforája. A sztori egyik – leginkább előtérbe helyezett – aspektusa ugyan az exekkel vívott küzdelem, ami nyilván a barátnő előző kapcsolatokból magával hozott prekoncepcióival, félelmeivel való harcot szimbolizálja, de a teljes történet ismeretében sokkal fontosabb a főhős szembenézése önmagával – ez legkésőbb akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Scott saját sötét énjével kénytelen összecsapni. És igaz, hogy minden más esetben kárhoztathatnánk a képregényt ezért a visszafogottnak túlzással sem nevezhető, sőt, egyenesen az olvasó arcába mászó tanulságért, de egy olyan műtől, ami posztmodern mágikus realizmusként építi bele az egyébként nagyon is a valóság talaján álló szituációkba a videójátékos-szuperhősös elemeket, és minden egyes metaforáját bátran és büszkén, vizuális gegek segítségével manifesztálja „szintlépesek”, pofánverések és extra életek formájában, ez nem csak megbocsátható, de egyenesen: pont így jó.

Ritka, hogy valaki (bármilyen művészeti ágban) olyan könnyedséggel, lazasággal legyen képes közvetíteni komoly és fontos témákat, mint O’Malley a Scott Pilgrimben. A karakterek (a mellékszereplők is) mind változnak, fejlődnek, túlesnek az élet nagy próbatételein, számot vetnek hibáikkal, tévedéseikkel, és megbékélnek önmagukkal, és mindezt állandó humorral, bunyóval és a hasonló jellegű művektől már kötelező popkulturális utalásokkal körítve teszik. A szerző a legkomolyabb szituációkat is képes úgy feloldani egy-egy jelenetzáró poénban, hogy azok közben a legkevésbé sem bagatellizálódnak, a főhős karakterintegritása pedig annak ellenére is megmarad, hogy hol szerencsétlen lúzernek, hol eszméletlenül coolnak ábrázolja. És ez az akcióvígjátéki gúnyába bújtatott felnövésdráma olyan hatalmas emocionális erővel ragad meg mindenki számára elsőkézből ismerős pillanatokat, élethelyzeteket, hogy az olvasó újra és újra önmagára ismer.

Minden pozitívuma ellenére, a Scott Pilgrim egy-két kötettel hosszabb, mint lennie kellene. O’Malley az első két részben ellő minden üdítően frissnek ható történet-, karakter-, látvány- és hangulatelemet, és később már nem tud újat mutatni. A képregény elég vicces és dinamikus ahhoz, hogy unalmassá még plusz hat fejezet után sem válna, de az a meglepetés erejével ható energia, ami a sorozat elejét jellemzi, lassan, fokozatosan kopik ki a lapokról, ahogy az újszerű megszokottá válik, és ezen az egyébként szenzációsan felépített, félkötetnyi finálé, és a tartalmilag-formailag-mindenileg gyönyörű befejezés sem sokat változtat.

O’Malley a sztorit mangás stílusú, rajzfilmes beütésű, elnagyolt és karikatúraszerű vonásokkal kelti vizuálisan is életre, karaktereinek pusztán néhány vonalból álló arcán a legegyszerűbb módszerekkel ábrázolja az érzelmeket.  A legtöbb kritikát egyébként pont a rajz miatt kapta a sorozat, de egyrészt ez a képi világ meglepően jól működik a képregényben összemosott többféle szubkultúra (szuperhősös, videójátékos) metszéspontjaként, másrészt O’Malley sokat fejlődött benne az első és a hatodik kötet közt eltelt hat évben. A stílus természetesen ugyanaz, de vonásai idővel kifinomultabbá, határozottabbá váltak, az eleinte szinte teljesen fekete-fehér színvilágot pedig a szürkeárnyalatok egyre gyakoribb, bátrabb és hatásosabb használatával dobta fel, ami pl. a fináléhoz különösen sokat hozzátesz.

Nem minden nap bukkan fel az amerikai mainstreamben valami igazán eredeti, márpedig a Scott Pilgrim mindenképpen az, mi pedig külön örülhetünk neki, hogy a Nyitott Könyvműhelynek hála ilyen hamar eljutott hozzánk az egész széria. Maguk a kiadványok jó minőségűek, a fordítás tökéletesen megőrizte az eredeti könnyed stílusát, a hatodik kötet végén pedig még magyar vendégrajzolók (Gróf Balázs, Lakatos István, Csordás Dániel) is képviseltetik magukat egy-egy rövid Scott Pilgrim komédiával. Tessék szépen bezsákolni az egész sorozatot, és senkit ne tántorítson el a mangás-szuperhősös-videójátékos körítés – messze nem csak ezek célcsoportjainak szól.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!