Tavaly ősszel egy reményekkel teli, pörgős és meglepetésekben gazdag nyitórésszel szállhattunk be a Chuck legújabb évadába. A kezdetben könnyed szórakozásnak induló sorozat egyre inkább kinőtte magát, egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a drámára. Míg a második és harmadik évad ügyesen egyensúlyozott a szitkom és a dráma határmezsgyéjén, addig a negyedik évadban többször találkozhattunk komolyabb hangvételű részekkel, amelyek inkább összpontosítottak az érzelmi szálak kibontására. Önmagában nincs is ezzel probléma. Mindezt a karakterfejlődéseknek köszönhetjük, amelyek az egyik legnagyobb erősségei a Chuck-nak, de amint a negyedik évadból kiderült, ezek lehetnek a legnagyobb hátrányai is.
A karakterfejlődés szépen lassan kisöpri azokat a dolgokat, amikért megszerettük ezt a sorozatot. Chuck már nem Chuck, sokkal inkább Charles Carmichael, CIA szuperkém, aki egy héten többször is megmenti a világot, és teszi mindezt egy gyönyörű nővel az oldalán. A főszereplő egy érinthetetlen James Bonddá vált és már csak halványan pislákol az a kissé antiszociális nörd énje, aki Vader nagyúr bevonulási zenéjét dúdolva készíti fel legjobb barátját élete küldetésére. Nincs miért aggódni, nincs kivel azonosulni. A párkapcsolati gondok előtérbe helyezésével is csak erősödni látszott ez a tendencia. Az esküvő kőbe volt vésve (még saját weboldalt is összerántottak hozzá), senkinek nem fordult meg a fejében, hogy Chuck és Sarah frigye nem fog beteljesülni. Ők voltak a legtöbbször középpontban, apró-cseprő problémáikat az előtérbe tolva, másokat háttérbe szorítva. Gondolok itt a Buy More címeres bolondjaira (Jeffster!) vagy Big Mike-ra, de még Casey sem szerepelhetett annyit, mint amennyit szerettem volna.
Akiknek mindenképpen jót tett a karakterfejlődés az Casey és Morgan. Ez igaz mind kettejük kapcsolatára, mind a környezetükhöz való viszonyukra. Casey sajátos viselkedése, ami már-már szociopata jegyeket mutat, rengeteg humor forrása még most is. Mégis jó végre látni, hogy valami neki is megolvasztja azokat a jégtáblákat a szívén. Jó érzés drukkolni neki, hogy végre kimutassa az érzelmeit és ne csak a kommunisták likvidálásához legyen elég tökös, hanem a lánya és a volt felesége előtti megnyíláshoz is. Morgan pont az ellentéte. Érzelmei sokszor túlcsordulnak, ugyanakkor súlyos kisebbségi érzéssel küzd, sosem érzi magában az erőt nagy dolgok véghezviteléhez. Kettejük jól érezhető szemben állása, - amit csak tetőzött Morgan viszonya Casey lányával - újabb és újabb összezördülésekhez vezetett, amelyek biztosították a kellő lendületet, már amikor hagyták őket szerepelni. Chuck és Morgan egymással párhuzamos fejlődése végül szerepcseréhez vezetett. Morgan lett az, akivel ismét azonosulni tudunk, akiben ötvöződik egy geek, egy hebehurgya kém és egy szerethető figura képe.A másik problémát az NBC megmondóemberei jelentik, akiket ugyan becsülök, amiért negyedik éve tartanak műsoron egy olyan feelgood sorozatot, mint a Chuck, de nekik köszönhető a sok töltelékepizód és bizonytalanság is. Ahogyan a harmadik évadban, először itt is 13 részt rendeltek be, és a nézettség fényében engedélyeztek további 11-et. Ezekkel az alkotók nem tudtak mit kezdeni, és ez rengeteg üresjáratot eredményezett. Jobb lett volna - most és tavaly is - 13 feszesebb epizódban továbbmesélni a történetet.
Az alacsony költségvetés miatt sok állandó szereplőt kellett pihentetni ahhoz, hogy a sorozat ilyen parádés vendégszereplőket engedhessen meg magának. Alexei Volkoff szerepe volt a legkritikusabb pont, Timothy Dalton viszont minden kétséget eloszlatott, hiteles volt, mint a világ terroristáinak legnagyobb agytrösztje. Lauren Cohan (Vivien Volkoff) már nem hozta annyira a véreskezű diktátort, de a cselekmény ismeretében ez több, mint megbocsájtható. Gyenge próbálkozásait feledtetvén Vivien szárnysegédje nem más volt, mint maga az Ördög (Ray Wise). Az első rész kapcsán már megírtam, hogy Dolph Lundgrent is sikerült megszerezni pár percre, de a mindenkit elhomályosító fénypont Chuck anyjának megformálója, Linda Hamilton volt. Akadt azért olyan vendégszereplő, akinek történetbe helyezésével csúnyán mellélőttek, ilyen volt pl. Summer Glau, aki csak egy Buy More-os szösszenet erejéig tűnhetett fel. A készítők is érzik, hogy a lufi hamarosan kipukkan, és a kellő önkritika birtokában egy már utolsónak ígért ötödik évaddal készülnek lezárni a geekből lett szuperkém történetét. A gondolat nekem szimpatikusnak tűnik, mindig jó érzéssel tölt el, ha az írók már ilyen hamar tisztába kerülnek a jövővel kapcsolatban, és nem csak a változókkal próbálnak bűvészkedni. Szintén bizakodásra adhat okot a gyökerekhez való visszatérés szándéka. Ha mindez azt jelenti, hogy ismét megtalálják az összhangot, szabad utat engedve a már jól megszokott popkult utalások és ökörködések tömkelegének, akkor egy utolsó Chuck kalandra már be is neveztem.
