Westerfeld alternatív történelmi trilógiájának második kötete nagy meglepetés. Nem mintha nem lehetett már a Leviatánból előre látni, mekkora potenciál van az alapkoncepcióban, de a Behemót langyos száz oldal után túllép az előző regény keretein. Második felére rengeteg meglepetéssel szolgál, a befejezés már itt üvölt az ajtóban, te meg a fogadat csikorgatod, mert kalandregény rég volt ilyen - jujj - szórakoztató. Steampunk vs. biopunk ide vagy oda, Westerfeld történelmi kalandregényt írt, aprólékosan bontogatva az univerzum héjait, olyan megoldásokkal gyönyörködtetve, mint a mechanikus elefántok Isztambul utcáin.
A történetre részletesen nem szeretnék kitérni, elég annyi, hogy a megfelelő mederben halad, az első világháborús eseményeknek eddig többé-kevésbé megfelelvén. Az apró változtatások, mint egy isztambuli forradalom kimenetelének megfordítása vagy Churchill hadihajójának krakenné változtatása, remekül színesítik a cselekményt. A jobbnál-jobb megoldások szerencsére egyenlően oszlottak meg a barkácsok és darwinisták között, miközben egy harmadik oldal is előkerül, tovább színesítve a palettát.
A regény nagy része Isztambulban játszódik, ahol a szultán megdöntésére alakult forradalmi mozgalom jut központi szerephez. Az ősi, kontinenseket összekötő város Európa és Ázsia között mindig is a szívem csücske volt, A dervisház során már kilelkendeztem magam, Westerfeld nyúlása pedig hasonlóan parádés. A vallási olvasztótégely képviselői a Pacific Rimet idézvén egy mítikus szörny formájú lépegetőként erősítik a forradalmárok sorait, a zsidók például óriási robot gólemekkel tartják fent a rendet a kerületeikben.
A barkácsok úgymond az egész várossal képviseltetik magukat, Isztambul már a tenyerükben van, nagyrészt minden csikorog és mozog, míg a másik oldalon lehull a lepel a címről, előkerül a hatalmas viziszörny, mint a darwinisták utolsó mentsvára, a szultánnal való konfliktus tulajdonképpeni kirobbantója. Kikelnek végre a tojások, megismerkedünk az éleslátó lórival, amiben nem csak a könyv végi cliffhanger központosul, hanem egy fricska is saját történelmünkre, megcsillantva egy alternatív megoldást az első világháború problémájára.
A második rész ismét Keith Thompson illusztrációitól hemzseg, a fekete-fehér rajzok szinte kimásznak ránk, csak erősítvén a mozgóképes élményt. Mert a Behemót él és szalad, töretlen tempóban, villámgyors akciójelenetekkel, mindig egy nagyon pici újdonsággal, apró dózisokban adagolva, és pontosan ezért működik is. Mert nem az adott műfajokat akarja megváltani, azok keretein túllépni, hanem egy finom összhangját tálalni mindannak, amit elvállalt. És ezt maradéktalanul végre is hajtja, miközben nem felejt el veszettül izgalmas maradni.
Sárványhahota. Pandur Ákos. Rezső, a traktorvezetőből lett portás, aki leszázalékolása után nem lévén más, rászokott a krimikre, és most rendőrnek képzeli magát. A mikszáthi kör még csak most kezdődik, közben Örkény egypercesei villognak a retinánkon, a kép mégis fordítva keletkezik a fejünkben, mint kellene, nem, nem az Ön látásával van gond, kérem szépen. A proletár szatíra neonoirba nyúlik, fantazmagória az egész, mondod te, közben ez már megtörtént egyszer, és most megtörténik megint. És nem csak Orosdy Dániel fejében.
A pécsi illetőségű, civilben jogászként dolgozó filmkritikus első regénye igazi sziporka a magyar kortárs krimi fel-felcsillanó egén. A Kádár rendszert már kiröhögtük egyszer Hofival, most kinevethetjük magunkat még egyszer, az idő ismét alkalmasnak találtatott rá. Az elszigetelt kisváros legalábbis ezt a látszatot kelti, bár a végére semmi hahota nem marad, happy end ide vagy oda. Az első pár fejezet alapján egy furcsa tabló rajzolódik ki előttünk, sajátos tragikomédiákkal, beszélő nevekkel. A második fejezetben megkapjuk a beígért gyilkosságot is; kezdődik, visongat a bennünk élő kisgyerek.
A zöldfülű hivatalnokból avanzsált nyomozó megkezdi az ügy felgöngyölítését, én pedig azt veszem észre, hogy egyre több popkult utalás talál be. A szerző le sem tagadhatná filmkritikusi múltját, jelenét, ismeri Hollywood minden bugyrát kívülről befelé, és nem csak annak halhatatlan karaktereit, hanem eszközeit is parádésan használja. A vágások remek elhelyezése teszi filmszerűvé a cselekményt, a beállításoknál sokszor volt olyan érzésem, mintha egy forgatókönyvet olvasnék. A regény sajnos itt feneklik meg kissé, pont abban, ami miatt egy geek igazán élvezné. A rétegzettség sok helyen már túlzás, a poénok sem ülnek úgy a végére, a szatíra műfajának kereteit az író itt-ott túllépi.
Sebaj, a filozófiai körömrágás gyönyörködtet helyette, a modern, minden ízében fiatalos látásmód azonosulásra biztat, a hallucinogén ámokfutás pedig nem enged szabadulni a végéig. Nyugi, nem hosszú, röpke kétszáz oldal az egész, és közben igazi kincsekre is bukkanhat az ember. Egyes oldalakon ugyanis a Grafitember rajzaival találjuk magunkat szembe, nem is ugrik be hirtelen más, mint a napirajz.hu megalkotója, aki képes munkáinak kegyetlen egyszerűségével és humorával a regényt még jobban feldobni.
A Halott ügyek így egy csiszolatlan gyémánt, ami elsőkönyves hibái ellenére is teljesíti a célt, amit az író látszólag kitűzött. Fekete komédia egy filmkritikus tollából, kabaré hollywoodi eszközökkel, ami szórakoztat, rávilágít a rendszerben lévő hibákra, de okosan nem foglal állást, nehogy önmaga paródiájává váljon.
Westerfeld trilógiájának nyitókötete pont az, aminek lennie kell. Egy információktól nyüzsgő, élő és lélegző expozíció, ami ügyesen építkezik, sok dolgot megmutat, miközben még többet sejtet. Egy tudományos fantasztikumba ágyazott Rómeó és Júlia-történet, ami nem válik hatásvadásszá, újrahasznosított elemei mellett megcsillan benne az eredetiség is, a karakterek (noha legtöbbjük, köztük a két főhős is, gyerek még) nem csupán sablonok. A steampunknak titulált regény egy alternatív múltat próbál felvázolni nekünk az első világháború idején, amiben a szembenálló felek megfelelnek az általunk is ismert történelemnek, az eszközök és az eszmék azonban már az író agyszüleményei.
Az Osztrák-Magyar Monarchia főhercegét és feleségét meggyilkolják, fiuknak, Sándornak pedig menekülnie kell az országból. Ferenc Ferdinánd békítő politikájának hiányában kirobban a háború, míg brit földön egy óriási lény emelkedik a magasba, fedélzetén egy magát fiúnak kiadó lánnyal, Deryn Sharp kadéttal, akinek egyetlen vágya - apjához hasonlóan - a légierőnél szolgálni hazáját.
A szembenállás már a felek filozófiájában is megfigyelhető. A németek és azok szövetségesei a barkácsok, az ő oldaluk hasonul leginkább a steampunk gőzös, gépekkel teli világához, míg az angolok a darwinisták, akik inkább a biopunk oldaláról erősítik a történetet. Genetikailag előállított lényeik hidrogént termelve hódítják meg az eget, miközben mézet használnak energiaforrásként, az utcákon hatalmas elefántszerű lények vannak befogva tehervonónak, meglebegtetve ezzel az abszolút öko-társadalam utópiáját.
Az író nem siet el semmit. A két oldal között komótosan váltogatva, hol az elszánt, a körülmények miatt éppen férfivá érő Sándor szemszögéből látjuk az eseményeket, hol a Leviatán fedélzetén szolgáló Deryn avat be minket a flechette és a hajón fegyverként alkalmazott denevérek kapcsolatába. A darwinisták világa titokzatos, misztikus lényei miatt nem is lehetne más, ugyanakkor a Westerfeld által felvázolt megoldások fele már ott bugyoghat bármely indonéz sziget laboratóriumában. A barkácsok az intrika területén tüsténkednek inkább, monstrumaikból szinte kifolyik az olaj a lapokra.
A két főszereplő külön-külön is izgalmas, de (és ezzel remélem, nem árulok el nagy titkot) miután egyesül a két szál, és a célok hirtelen közösek lesznek, az ad a cselekménynek egy plusz feszességet, kizökkent minket a megszokott tempóból és megszabadítja az addigi felesleges sallangoktól a regényt. Sajnos az első rész itt hamarosan meg is szakad, de szerencsére nem kell sokat várni a folytatásra, az Ad Astra most tavasszal igyekszik megjelentetni a második részt Behemót címmel.
A Leviatán kemény kötésben érkezik, Keith Thompson grafikáival illusztrálva, amelyek a cselekményt egyes helyeken még bájosabbá, máshol még komorabbá varázsolja. Westerfeld még azt a szívességet is megteszi nekünk, hogy röviden összefoglalja a könyv végén található függelékben, mely dolgokban tér el a történelem a könyvektől. A történetet azonban egyben értékelni nem lehet, a regény egy felütés, aminek legfőbb célja, hogy az ember kíváncsiságát felcsigázza, miközben tökéletesen képbe is helyezi ebben az ellentmondásos, a mi világunktól oly sok dologban különböző, alapjaiban azonban nagyon is hasonlító univerzumban. Részemről kettőből kettő.
Remek döntése volt az írónőnek, hogy főhősét visszahelyezte az elszigetelt, már az Olvasó által is jól ismert kisvárosi környezetbe. Az előző könyv nagyszabású, országokon átívelő hajszájához képest a legújabb Baráth Katalin regény inkább egy csendesebb, meghittebb vonalat szeretne képviselni, ami többet foglalkozik a szereplők érzelmeivel és - hasonlóan az elsőhöz - bebocsájtást enged a századelő egy furcsa, de szeretetre méltó közösségébe. Az akció, gyilkosság, nyomozás természetesen itt sem marad el, de lehelletnyivel gyengébb, érzékelhetően kevésbé hangsúlyos, mint az A türkizkék hegedű esetében volt. A regény első száz oldala tulajdonképpen egy felzárkóztatás mind nekünk, mind Veronnak. Pletykák, eljegyzések és az új lakók: Mosolygó grófék és a Sáry család bemutatása, a belterjes Ókanizsa látképe vár rán
A Budapestről való hazatérés oka nem más, mint Veron legjobb barátnőjének, Vékony Annának az esküvője. A kellemes alkalom azonban nem várt kellemetlenségekkel szolgál. A két új család befészkelte magát hőn szeretett közösségünkbe, Remete Pista szíve már másé, Dujmovics kapitánynak sürgős dolga akadt, helyettesítője pedig az ellenszenves és a kibírhatatlan között egyensúlyoz. Végső soron azonban semmi sem változott, a hölgyek suttognak ugyanúgy a Nagyvendéglőben, onnantól pedig már a megszokottnál is hangosabban, amikor Remete Pista menyasszonyát valaki megmérgezi és minden gyanú Veronra hárul.
Krimihez képest talán sokat kell várnunk az első halálesetre, de az azt követő, kellőképpen felgyorsult cselekmény elfeledteti az Olvasóval a túlnyújtott expozíciót. Amire később visszatekintve szükség is van. A regény már-már egyenlő mértékben fókuszál legalább tíz karakterre egyszerre, rengeteg plusz információval szolgál az első könyvből már ismert szereplők sokaságáról, és megpróbál képbe helyezni minket, hogy mi is könnyűszerrel tájékozódjunk Ókanizsa lakói körében.
A bonyodalom a városban újonnan nyílt Apolló filmszínház és annak vezetője, Sáry Móricz köré összpontosul, míg ezzel párhuzamosan a Veron szívéhez közel álló Remete Pista és friss jegyese által keltett érzelmi tornádó bontakozik ki előttünk. Szegény Veront talán most hurcolják meg legjobban, lelki szenvedtetései azonban felülírnak mindent: a kirekesztettség érzése felettünk is elhatalmasodik, a feloldás ugyanolyan megkönnyebbüléssel jár számunkra is. A regény ezáltal nem válik szentimentálissá, a hangsúly most is a nyomozáson és a csavarokon van, segít viszont a teljesebb azonosulásban hősnőjével, lassan hömpölyög, felkészít az őszi szezonra, mintsem kiégetné a retinádat csili-villi akciójeleneteivel, de ez utóbbit nem lehet felróni neki. Könnyedén elveszik az ember az egyszerű népek között, nyugalommal tölti el egy ilyesfajta közösség. Harmadjára nyert bizonyosságot tehát, hogy működik a formula, kíváncsi vagyok negyedjére mivel áll elő az írónő.
”Az elmúlt idők legérdekesebb és legműveltebb science fiction-íróinak egyike.” - olvasom először az Ad Astra legújabb könyvének borítóján és igazat kell, hogy adjak. Kiegészítvén azzal, hogy a kiadó által nekünk magyaroknak is volt lehetőségünk megismerkedni pár kiemelkedő tehetséggel a kortárs sci-fi legkülönbözőbb bugyraiból. Bacigalupi humanista biopunkja és Rajanieni gibsoni detektív regénye felér egy intravénás injekcióval a mai tudományos fantasztikumból. Amikor ezek hatása elmúlik, érdemes lesz hát belekóstolni ebbe az édességbe is, ami egy mézzé lett ember történetével csiklandozza az ízlelőbimbóinkat, és nem hagy kétséget afelől, amit a borító is hirdet.
Istanbulban járunk a 21. században, a nanotechnológia virágkorában, az energiaválság eszkalálódásának idején. A szénhid megy a legjobban a tőzsdén, aprobotok cikáznak a rendőrségi helyszíneléseken, a török főváros mégis megőrizte csillogását, régiségboltjai és építészeti remekei mind egy külön mesével kecsegtetnek. Az Adam Dede tér dervisházának csendes lakói egy feltételezett bombamerénylet hatására bolydulnak csak fel, mint méhek dongják körül a szerteágazó cselekményt.
Az isztambuli villamoson robbanó bomba következtében egy férfi dzsinneket kezd látni, egy kilenc éves, szívbeteg kisfiú detektív munkába fog, miközben egy bróker élete legnagyobb dobására készül, barátnője a mézzé lett embert próbálja felkutatni, és egy görög közgazdász professzor is kénytelen kizökkenni teázással töltött nyugdíjas éveiből. A párhuzamosan futó szálak egyaránt érdekesek, történetesen egyszer sem éreztem, hogy nem foglalkozna eleget valamely karakterrel az író. A váltások markánsak, lassan mégis összeér a cselekmény, még ha az elején erre nem is látott semmi esélyt az olvasó.
Legnagyobb erénye a regénynek, hogy egy egzotikus, európaiaktól távol álló környezetbe helyezi az olvasót. Több műfaj is keveredik a fejezetek alatt, még színesebbé téve a csavarokban cseppet sem szűkölködő történetet. Can, az ifjú mesterdetektív egy kibontakozó krimi szálait boncolgatja, Ferentinou úr, a nyugdíjas közgazdász a háborgó közhangulat miatt kénytelen ismét extrapolációkba bocsátkozni egy politika thrillerben, míg Adnan a tőzsdecsalások rekordkönyvébe szeretne bekerülni egy cyberpunk díszletei között. Engem mégis a mézzé lett ember legendája, a mikro-kalligráfusok munkái és a hurúfik zárt közössége foglalkoztatott a leginkább. Ebben a mesében egy uralkodó még halála előtt elkezdi tartósítani magát, mégpedig mézzel. Egy mézzel teli szarkofágban is temetik el, majd több száz évvel ezután a testét gyógyszerként használják fel. Egy ilyen piaci ára és a megtalálásával járó reputáció a csillagos eget verdesi, és igen, egy ilyenről suttognak Isztambulban. Temérdek információ bukkan fel ebben a témakörben, itt bukkan fel a titkos klán is, a hurúfik, amely tagjai évezredek óta kutatják az egy Isten nevét elrejtve Isztambul utcáin.
Ian McDonald számos területet felölelő kutatómunkája, látnoki tervezése és képzelőereje manifesztálódott ebben a regényben, ami sokakokon és cadessiken vezet végig egy meglepően sokat vállaló történet végéig. Mint a jobb könyveknek általában, itt sem árt jobban utánajárni a dolgoknak, a számtalan, író által feldobott érdekességre rákeresni. Ötszáz oldalt meghaladó spirituális utazásként is tekinthetünk rá, a modern jövő következetlenségével és nanotech kütyüivel megfűszerezve. És akkor még nem is említettem, hogy az írót a gyors társadalmi és technológiai változások különböző kultúrákra gyakorolt hatásai foglalkoztatják.
Bari Máriusz első könyve egyszerre botránkoztat meg és húz be, tripla hurkos körmondatai nem eresztenek, egyszerre kötik le agyad mindkét féltekéjét. Mert a huzalozáson van a hangsúly, nem azon, hogy mennyit látsz és értesz meg elsőre, másodjára; csak olvasol tovább, mert megmozgat, folyamatosan termeli a neurotranszmittereket, olyan mintha rákötöttek volna a cyberspacere és a Futurama összesre, egyszerre, a végén meg azt képzeled mindent tudsz pedig csak akkor kezdődött a folyamat.
William Gibson elmondja, hogy szövegeiben azért nincsenek lábjegyzetek, mert az olvasónak meg kell adni a lehetőséget, hogy eldöntse, utána néz a dolognak vagy sem. Semmiképp sem szabad kizökkenteni. A Damage Report hemzseg a metában, akárcsak bámely cyberpunk, a különbség csak annyi, hogy Damage a jelenről ír, karcolgatja a közeli jövőt, de ha akarna sem tudna túlságosan elrugaszkodni. A mi szánk még így is tátva marad.
Az inkonzisztens szöveg egyre inkább értelmet nyer, beengedést nyújt a darknet sötét bugyraiba, elrepít a nootropikumon élő egyetemisták világába, a cyberpunk higanygőzös, neonfényes, örökkönesős milliőjébe. Máriusz sokszor csak meglebegteti a poligonokat, de a pixelekig nekünk kell lejutnunk. Lábjegyzetben, rétegeltségben burjánzó verse azonban nem fikció, ezért nem is áll rá a gibsoni szabály. Rájössz, hogy még így is hiányzik valami, és magadtól kezdesz el kutatni a youtube-on, hírlevelekre iratkozol fel, twitterkontót (via @angelday) csinálsz. Mert az internetek körül forog a világ, a Google megaloposzai fénylenek fel, ha megnyitom a Chromeot, az Apple cloudja fedi el a csillagokat.
Az agykontroll, brainsync és bitcoin után a cyberpunk világában süvítünk 600 csomóval, minden fontosabb fordulópontnál bevonva a vitorlákat, alaposabb vizsgálat reményében. A kutatás azonban, mint azt fentebb is említettem csak itt kezdődik. Irodalmi iránymutatáson kívül a cyberpunk zene és filmművészetében is elkalandozunk, linkekkel megtüzdelve habzsoljuk az újat vagy kacsintunk össze egy félmosoly kíséretében.
Zárásként a közösségi hálóépítés iskolájába kukkantunk be, egy kényszerbeteg alaposságával felfestett rémálom ez, jövünk rá, miközben kitekintünk a Facebook és a Twitter hálózataira is. Damage még pontokba szedve, kacagva dörgöli orrunk alá igenis mély mondanivalóját, mi még fel sem ocsúdtunk és már be is logoltunk egy hosszú utazásra, ami bár kínkeserves görnyedésekbe fog torkollani, de megéri majd, mert nincs olyan, hogy too much information. Ha neked van, dobhatsz két harmincoldalúval.
A történelmi fikció mindig is nagy népszerűségnek örvendett. A zsánerben rejlő lehetőségek száma határtalan, elég Fonyódi Tibor tudományos fantasztikummal, gnoszticizmussal kevert A Katedrális című könyvére gondolnunk, ami ugyanazt a korszakot próbálja boncolgatni, mint a címben fémjelzett mű. A római birodalom Néró uralkodása idején, a nagy római tűzvész. A korszakot belengő politikai intrika bemutatása és az akció megfelelő adagolása terén hasonló elképzelések jellemzik a két művet. Azonban ahol Fonyódi betalál, ott Scott elcsúszik, könyvének veleje túlontúl pszeudotudományos, nézetei többször bizonyulnak radikálisnak, árral szembemenése erőltetett. A római kém kalandregénynek tökéletes lenne, könnyed dialógusai és bejáratott karakterei elvinnék a hátukon. A történelem egyes területei azonban igazi aknamezőnek bizonyulhatnak, a különböző hiedelmek összefolynak, a non-fiction elemek hitelüket vesztve hullanak alá.
Sebastos Abdes Pantera, történetünk főhőse nem bizonyul klasszikus Bond előképnek. A Galliába vezényelt, kezdetben egyedül római állampolgárságot áhító fiúból félelmet nem ismerő férfi válik, aki otthonra talál a gall törzseknél, eggyé válik ügyükkel, oldalukon harcolva a légiók ellen, gyermeket nemzve asszonyuknak. A túlerőnek engedve fogságba esik, megkínozzák, majd római jogainak és hírszerző múltjának köszönhetően újra Rómában találja magát, ahol Néró és volt mestere, Seneca mellett egy évszázadok óta kimondott jóslat sem hagyja nyugodni. A jóslat Róma felgyújtásáról, Jeruzsálem lerombolásáról és a mennyország eljöveteléről szól, Pantera pedig egyik pillanatról a másikra az események közepében találja magát.
Coriallum, Alexandria, Róma. Utóbbi kettő a kultúra akkori fellegvára, a könyv tetemes részének helyszíne. A városok korhű megjelenítése egyértelműen az szerző javára írható, ellentétben az illatok és szagok leírásának túlzásba vitelével. Érdekes az is, hogy a mellékszálak sokkal érdekesebbek és kiforrottabbak, mint azt az ember elvárná. A fogathajtó gall csapat története melodrámaként folydogál előttünk, a tízéves Math és apjának sztorija megkapó, az epilógus minden kiszámíthatósága ellenére kedvére vált szentimentalista énemnek. Ugyanez már nem mondható el a szerelmi háromszögek sokaságára, a szappanopera jellegű kínlódásra.
És akkor a vallás. Az, ami ebben a könyvben végképp sok. Egy történelmi kémregényként bemutatott könyvtől nem azt várná az ember, hogy a kereszténység kialakulásáról korántsem hiányos ismereteit képes összekavarni. Történelmi személyek keverednek kitaláltakkal, vélt vagy valós események lesznek újraértelmezve. A vallási és mitológiai ensemble kezdetben derűs perceket okoz, majd az utószónál szembesül az ember azzal, hogy az írónő mindezt vérkomolyan veszi, forrásokkal és töméntelen kutatómunkával igazolja. Sok.
Minden hibája ellenére a könyv mégis szerethető, kalandregényként megállja a helyét. Az első kétszáz oldal után a cselekmény is beindul, a karakterek is a helyükre kerülnek. A fogatversenyek pörgősek, a szöveg terjengőssége és túlírtsága idővel eltűnik, a szereplők közel kerülnek hozzánk. A dolgokat a helyükön kezelvén, egy kellemes nyári kikapcsolódásra megfelel. Szódával.
Nem tudom, a kedves Olvasó hogy van vele, de én évek óta háborúzok nálamnál fiatalabb testvéreimmel az olvasási szokásaikat illetően. Sajnos nem akaródzik egyiküknek sem magukévá tenni a művelődés és a szabadidős tevékenység e nagyszerű házasságát. Anélkül, hogy igazán belemásznék a témába, csak kiemelném meglehetősen ingergazdag környezetünket, amibe a fiatalabb generációk már nem adaptálódtak, hanem beleszülettek. Nehéz a könyveknek szembeszállnia a nagyfelbontású TV-k, multimédiás eszközök és az internet csábító erejével. Mégis az általam vezetett örökös ostrom néha sikerrel jár, és egy-egy megszerettetett könyv után mosollyal az arcomon indulok újabb csatába.
Egy fájó pont azért így is akad. Egy az általam nagyra tartott műfajok közül sehogy sem akar átjutni a köztem és testvéreim között feszülő féligáteresztő membránon. A zsáner nem más, mint a horror, és az ellenállás nem is lehetne nagyobb. A klasszikusokat megkedveltetni összetettebb probléma, mint a kortárs irodalom berkeiben körbevezetni az illetőt. Az viszont nem lehet vita tárgya, hogy az adott műfaj remekei mindig a gyökereknél keresendők. Amikor kézbe kaptam a Klasszikus rémtörténeteket, cinizmusom nem ismert határokat. Azon voltam, hogy mindenáron megkérdőjelezzem létjogosultságát. Az Usher-ház vége 12 oldalban? A Frankeinstein 4(!), a Drakula 8 oldalban? Kicsit hasonló szisztéma, mint a Kötelezők röviden volt, de itt a zanzásítás helyett részleteket találunk a könyvekből, ami egy fokkal enyhébb blaszfémiának tekinthető.
A könyv egyébként termetes darab, amit próbáltam pozitívumként kezelni, de az összkép sajnos itt sem stimmel. Az 512 oldalon terpeszkedő monsztre (mert kinézetre igencsak félelmetes) nem illik kézbe, durva karton borítója olcsó élményt nyújt, az oldalak viszont kellemesen nehezek, jó minőségű papírral készültek.
A Klasszikus rémtörténetek négy fejezettel kecsegteti az olvasót. Ezek sorra a Kísértetek, a Sírból kikelt holtak, az Elátkozott teremtmények és az Elkárhozottak. Minden fejezet 9 történetet tartalmaz - előnyére legyen mondva - kronológiai sorrendben, bevezetvén az arra kíváncsiakat a gótikus horror bugyraiba. Amikor idáig eljutottam, akkor hasított belém a felismerés, hogy ez a tökéletes könyv öcsinek és huginak egyaránt.
Még ha a koncepció mellé is trafált, így is tökéletesen megfelel arra a célra, amire már régóta keresem az igazit. A 36 részlet közül elég egy párnak felkeltenie a horrorirodalom műfajában járatlanok figyelmét, elég mindössze egy, amiből egy újabb kedvenc válhat, és az olvasó agya egyik pillanatról a másikra áthuzalozódik, kinyílik egy teljesen új világ. Az igazság viszont az, hogy ennél több pozitívumot nem találtam. Prezentáció terén is vannak problémák a könyvvel, mint a grafikák nem oda illő, mesekönyvvé degradáló volta, amire nincs mentség egy ilyen témájú gyűjteménynél. Emellett a borsos ár is arra inti az olvasót, hogy többször gondolkozzon el a megvásárláson.
Ezeket az érveket kell egymás mellé állítani, és miután felróttunk mindent, belegondolni abba, hogy mégiscsak ez az első ilyen tematikájú könyv a piacon, amit kicsiknek-nagyoknak szívesen a kezébe adnék - olvasson bele, élje át a különböző korszakok félelmeit és babonáit, tapasztalja meg ezt a hátborzongató zsenialitást. Mert nincs is annál jobb, amikor egy viharos estén, egyedül a lámpafénynél Poe vagy King esetleg Stoker borzongatja végig a gerincünk, mi pedig hagyjuk, mert élvezzük minden egyes percét.
A főszerkesztő úr már annak idején méltatta a sorozatkönyvek ambícióit Robert van Gulik kínai detektívje kapcsán, most rajtam a sor. Szurdi András filmrendező és író Privát kopó című szériájára még sokan emlékezhetnek a 90-es évekből. A krimi 6 részt élt meg az MTV műsorán, szereplőgárdájában olyan nevekkel, mint Kern András, Eszenyi Enikő vagy éppen Verebes István. Az író most könyvalakban tárja elénk a folytatást, de a formátum mit sem számít ennél a kellemes ponyvánál.
Simon Zoltán Amerikából hazaérkezvén egy magánnyomozó irodát örököl elhunyt apjától, feleségétől pedig egy gyereket, Marcit, akit évek óta nem látott. A főszereplő megpróbálja összekötni a kettőt, tapasztalatok nélkül vág bele a detektívéletbe és a gyereknevelésbe egyaránt. Feje felett többször össze is csapnak a hullámok, amit sztoikus belenyugvással kezel, inkább a fia neveli őt, mint fordítva, ahogy a bűnügyek során is rengeteg segítséget kap a koraérett Marcitól. Mindez mégsem válik joggal irigyelhető legényéletük kárára, inkább összébb hozza a két karaktert, a kezdetben leküzdhetetlen távolságok dacára.
Az MTV-n leadott 6 rész elég alapot biztosított az írónak, hogy ötleteit könyv formában is megvalósítsa. A sorozatban megjelent első könyv kronológiailag a hatodik rész után játszódik, ám a kiadó arra is ígéretet tett, hogy a tévésorozatban látottak is megjelennek regény formájában. Az átverés elején így nagy lehet a fejetlenség, az író sokszor feltételezi, hogy az olvasó tisztában van a karakterekkel, mitöbb, a karakterek közötti kapcsolatokkal, de az elejtett utalások végül helyre teszik a dolgokat. A bűnügyi szál mellett a rendszerváltás utáni milliő megteremtésén van a hangsúly. Egyszerre minden a feje tetejére kerül, a gazdagabbja ámerikai Marlborót szív és Coca Colát szürcsöl, miközben éppen azon töri a fejét, hogyan tudna lehúzni még pár milliót a szerencsétlenebbik polgártársáról. A városban elharapódznak az átverések (természetesen szigorú jogi keretek között), a rendőrök büdzséjét megnyírbálják, ráadásul egy gyönyörű hölgy is idelátogat Amerikából, akinek feltett szándéka találkozni Simonnal egy gyilkosság ügyében.
A fordulatos regény helyszínek tekintében nem olyan változatos, mint ahogy azt elvárná az ember egy ennyire sodró krimitől. Budapest utcáit csak pár tíz oldalra váltja fel Csopak álmos egyszerűsége és a könyv gerincét jelentő ügy tárgyalása. De nem is baj, hogy nem kell elvesznünk az oldalakon tartó leírásokban, a karaktereken keresztül is sikerül atmoszférát teremtenie az írónak. Ez csak úgy lehetséges, hogy a korszak hangulata még annyira friss (sajnos olyannyira, hogy valahol még mintha most is tartana), hogy elég csak egy pillanatra behunynunk a szemünket és ott találjuk magunkat a magyarországi vadkapitalizmus első csírájának szárba szökkenésénél.
A történet emellett elég filmszerű ahhoz, hogy folyamatosan lekösse a figyelmünket. Több, jól elkülöníthető szálon fut, melyek mindegyike más perspektívából közelíti meg az új rendszert és annak hiányosságait. Az esendő karakterek többször körbe vannak járva, így van jónéhány szereplő, akiket rossz tulajdonságaik ellenére is képesek vagyunk megszeretni. A regény jeleneteiben sokszor keveredik a börleszk és a túlfűtött szexualitás, ennek ellenére sosem válik öncélúvá, önmaga paródiájává. Mondok egy példát: a regény egyik szereplője a kelleténél erőteljesebben teszi magáévá a főnöke szeretőjét, mely után úgy gondolja, hogy teljes uralma lesz a nő felett, és ki tud majd szedni belőle részletes információkat. Számítása bejön, a világ urának érzi magát, a női lét megfejtőjének, majd a nő érzéki simításai után szendén ismeri be magának, hogy a férfiak is hasonlóan működnek.
Az átverés egy minden ízében szerethető regény, karakterei élénken maradnak meg bennünk, a maga háromszáz oldalával pedig egy csendes tavaszi délután kellemes időtöltésének bizonyulhat.
Az eddigi legsötétebb Batman adaptáció megkapja méltó befejezését? Christian Bale utoljára ölti magára a denevér ruhát, Christopher Nolan pedig mindent megpróbál, hogy emlékezetessé tegye a finálét. A mostani főgonosz Bane lesz, aki már nem is tűnik annyira nevetségesnek, mint a hónapokkal ezelőtt látható képeken. Depresszív hangulat és monumentális csaták. A tovább utáni trailerben még Bane robbantási tervéről is lehull a lepel. 2012 nyara meg már nincs is olyan messze.
Banks Kultúra regényei közül már a hetedik(!) látott napvilágot az Agave kiadó gondozásában, ami lássuk be, nem kis teljesítmény, hiszen az egyik (ha nem a) legjobb kortárs sci-fi íróról van szó, aki temérdek díjat söpört be, és valami olyasmit teremtett a hard science fiction világában, amit előtte nem sokan. Azoknak, akik még nem kóstoltak bele, de nem áll tőlük távol a végletekig vitt tudományos fantasztikum, egy olyannyira komplex világ, ahol a szerző sem ismeri ki magát mindig, nos, azt kell mondanom, talán nem ezt a Kultúra regényt ajánlanám kezdésnek. A rendkívüli összetettség nem véletlen. Banksnek van mire építkeznie, és jajj azoknak, akik nincsenek tisztában világának minden apró részletével. Sosem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy egy leheletfinomnak tűnő momuntem nem kap-e nagyobb hangsúlyt olyan kétszáz oldal múltán. Félreértés ne essék, nem akarok én elijeszteni senkit, a könyv mindezektől eltekintve is lehet szórakoztató,sőt, csupán arra akartam utalni, hogy az igazi mélysége és kifinomultsága az apróbb puzzle darabkák pontos helyreillesztésével válik csak láthatóvá és élvezhetővé.
Már a könyv alapötlete is zseniális. A bonyodalom kiindulópontja, a történet központja a Sursamen, egy mesterségesen létrehozott hagymabolygó. Az elnevezés a hagymaszerű rétegzettségből ered, a különböző szintekből, amelyek különböző élettereket jelentenek. A Kultúra szövetén kívül eső bolygó nyolcadik szintjén élő Sarl civilizáció egy középkorban játszódó véres háborúba repít minket, annak minden intrikájával és barbár körülményeivel együtt. A sarlok nyerésre állnak, rettenthetetlen vezérük azonban a politika áldozatául esik. Az örökség és a vele járó trón az arra legalkalmatlanabb örökösre száll, akinek menekülnie kell, ugyanis szemtanúja lesz a trón elleni összeesküvésnek. Az uralkodás így a legifjabb fiúra marad, aki apjával ellentétben nem a harcnak és hódításnak, hanem a tudománynak él. Természetesen a Rendkívüli Körülmények ügynöksége sem maradhat ki, Anaplia, a király lánya a Kultúrában nevelkedett, és már mint ügynök kapja meg a hírt: apja halott, királysága pedig veszélyben van.
Így pár sorban akár egyszerűnek is tűnhet az egész, de ez tényleg csak a lecsupaszított expozíció, amelynek a részletei sokkalta nagyobb jelentőséggel bírnak majd, mint azt mi el tudnánk kezdetben képzelni. Sorrendben a hetedik, emelném ki még egyszer, mert emellett tényleg nem akaródzik elmennem. A szerző egy halom dolgot kezel trivialitásként, kezdve a Kultúra különböző perverzióival, egészen a birodalom tényleges működéséig. Ez persze nem is lenne baj, ha a Fegyver a kézben című regényén kívül más is megfordult volna a kezemben. Bár imádom azt, amikor nemes egyszerűséggel belehajítanak az ismeretlenbe, hogy nesze találd fel magad, de a több száz oldalon keresztüli keresgélésbe végül belefárad az ember. Van tehát egy határ, amit nem illik átlépni, és a közepe felé úgy éreztem, ez a könyv pontosan ezt teszi, amikor hirtelen elkezdett kirajzolódni a dolgok mögötti mechanika. Minden kezdeti szorongásomat elfeledtette a könyv második fele, pedig a cselekmény továbbra is hasonló tempóban folyt.
Nagy előnye az összes Kultúra regénynek a rengeteg karakter és azok ide-oda taszigálása. Már az elején tisztába kerülünk a ténnyel: itt senki sincs biztonságban. Hullanak az általunk már oly nagy becsben tartott, már-már főszereplőként kezelt hősök, senki sem emelkedik isteni magaslatokba. Ettől lesz az egész egy kicsit földhöz ragadt, ami nemhogy ellentmondásba kerülne a sci-fi elemekkel, inkább csak tovább erősíti és valóságszerűvé teszi azokat.
Az író kezében fegyverré válik az irónia, ami végig áthatja könyveit, és az Anyag végén lévő interjúban sem rejti véka alá, hogy ez volt a célja. A végén Herbert és Asimov klasszikusai jutottak eszembe, hasonló komplexitással rendelkezik ez a könyv is. Száz és száz oldalon keresztül jutunk egyre beljebb, tárjuk fel az egymás alatt lévő héjakat, hogy újra és újra rácsodálkozhassunk Banks mesteri világépítésére. Hogy elgondolkodjunk azon, hova vezethet az ilyen magasfokú technikai fejlettség, hogy hova vezethet a szárnyaló liberalizmus. Banks az egyenlőség ideológiáját felhasználva teremtett egy olyan civiliáziót, ami a tökéletes utópiát jelentheti, feltéve ha mi is akarjuk majd. A többi csak sallang. De sallangnak rohadt szórakoztató.
A korábbi társasjátékkal ellentétben a mostaniban igencsak erős geekfaktor rejlik. A Drakula dühe lényegében a Scotland Yard újraértelmezése, a mechanikai elemek átültetése Bram Stoker regényének történetébe. Sokaknak még itthonról is ismerős lehet a játék alapkoncepciója, hiszen nálunk is jelent meg hasonló, Police 007 néven. Az összes eddig felsorolt játékban a bújócska és az üldözés jelenti a közös nevezőt. Adott egy személy (esetünkben maga Drakula gróf), akinek az a feladata, hogy kicselezze a többieket, az éjszakába olvadva köddé váljon, vagy ha éppen ahhoz van kedve, kíméletlenül levadássza a leggyengébb karaktert. A másik négy játékos számára ez egy kooperatív játék, végig összedolgozhatnak, egymást segíthetik az üldözés során, folyamatosan azon agyalva, hogy hol járhat éppen a gróf. London vagy éppen Budapest helyszínét itt Európa veszi át, a modern megközelítést pedig az 1920-as évek gótikus atmoszférája váltja fel. Metró, taxi és helikopter helyett gyalog vagy vonaton tudunk közlekedni Európa különböző helyszínei között, de dönthetünk úgy is, hogy hajóra szállva vesszük üldözőbe Drakulát. A grófot hajkurászó vadászok mind Stoker regényének lapjai közül bújnak elő, hasonlóan a felhasznált idézetekhez és a korhű megjelenéshez.
Négy karakter (Lord Godalming, Dr. Seward, Van Helsing és Mina Haker) közül lehet választani, akik meghatározott sorrendben követik egymást, mind egy-egy lépést megtéve a városokat összekötő közutakon. Ha a vadászok a vasutat választják akkor kockadobással dől el, hogy mennyit haladhatnak. A legjobb esetben 3 lépés távolságot tehetnek meg, de csak akkor, ha Nyugat-Európában tartózkodnak. Ha a kelet-európai vasutakat szeretnék használni, akkor maximum két város messzeségben gondolkodhatnak - apró nyalánkság, ami szemlélteti a 20'-as évek Kelet-Európájának infrastruktúráját. Legrosszabb esetben a játékosok nem lépnek semennyit sem, vonatra szállásukat hátráltatják papírjaik ellenőrzése miatt. Drakula viktóriánushű elvei miatt pedig egyáltalán nem használhatja a vasutakat, de ez senkit se tévesszen meg, a vadászoknak sosincs túl könnyű dolga.
A nyomrabukkanás alapvetően a Drakula által maga elé helyezett helyszínkártyák alapján történik. Minden egyes alkalommal, amikor a gróf új városba lép, egy arccal lefelé fordított kártyát helyez maga elé, amin az adott város neve van. A játékos hat ilyen kártyát tart mindig maga előtt (ezt nevezzük Drakula nyomának), és ha a vadászok olyan városba lépnek, ami megtalálható a nyomán akkor azt azonnal fel kell fednie. Ily módon, amit először helyezett maga elé Drakula abba a városba nem léphet hat körön át, hiszen egy helyszínhez csak egy lapja van. Van azonban lehetősége arra, hogy egynél többet mozoghasson, ilyen képessége a farkasforma, amivel két városnyi távolságot is megtehet, vagy átverheti a többieket azzal, hogy a rejtőzködést helyezi maga elé, aminek hátulja megtévesztő, hiszen ugyanúgy néz ki, mint a többi kártya, de ezzel a lappal a gróf egy helyben marad. Már az első felfedezés után megkezdődik a harsány találgatás, hogy hol bujkálhat a vámpír, és mindenki azon kezd munkálkodni, hogy bekerítse, majd meg is ölje a vérszívó átokfajzatot. A játék ugyanis nem ér ott véget, amikor valaki ugyanoda lép, ahol Drakula is tartózkodik, dehogy, a harc csak akkor kezdődik.
A városokban gyűjthető tárgyak segítségével az adott karakternek meg kell próbálnia legyűrni a vámpírt, vagy ha netalántán este van (amikor Drakula jóval erősebb), akkor azon kell lennie, hogy meneküljön, amilyen hamar csak tud. A gróf célja nem más, mint hat vámpírpontot szerezni, ami egyet jelent hat nap túlélésével, ugyanis minden hajnal bekövetkeztével kap egy pontot. Két pontot szerezhet egy vadász megölésével és egy bizonyos bonyodalom végkifejletéért ugyancsak két pontot kap. A bonyodalmak egyfajta csapdák, amiket Drakula hagy maga után, a helyszínkártyákon helyezve el egyet-egyet ugyancsak arccal lefelé. Ha ilyen városba lépnek a vadászok akkor szembe kell nézniük a legkülönfélébb fenyegetésekkel, mint a patkányok, útonállók, feldühítettt parasztok vagy egy arra kószáló orgyilkos. Ha a bonyodalmak érintetlenül maradnak (értsd, ha hat kör elteltével sem tárták fel az alattuk lévő helyszínt), akkor a helyszínkártyával együtt leesnek Drakula nyomáról és elérik végkifejletüket. Az új vámpír esetében ez két pont Drakulának, de számos hasznos végkifejlet létezik még. Annyi, de annyi lehetőség rejtőzik a játékban, hogy akár vég nélkül sorolhatnám. Ráadásul éppen akkora izgalom mind a vadászok, mind a gróf bőrébe bújni, bár kétségkívül erősebb bizsergést éreztem akkor, amikor én alakíthattam Drakulát. Minden játék során fel kell használnunk az összes karaktert, azonban ha nem vagyunk meg öten egy ember akár több vadászt is alakíthat, ily módon akár két játékos párharcává alakítva ezt a nagyszerű játékot. Európa gyönyörűen kidolgozott térképéhez az öt karaktert ábrázoló figurát kapjuk, amit tokenek és kártyák tömkelege egészít ki. A doboz is hasonlóan szemrevaló, az összképet egyedül a tárolók kialakítása rontja.
A Drakula dühe egy őrült hajsza, ami a kezdetektől fogva izgalommal teli, és atmoszférája is azonnal átélhető. Ha éppen te vagy a vadász, az első nyom feltárását követően eluralkodik rajtad a harci láz, és egyetlen célod az lesz, hogy megtaláld, és kicsináld a rohadékot. A gróf esetében pedig briliáns ahogy minden egyes nyom felfedésével egyre jobban szorul a kötél a nyakad körül, nem beszélve arról, amikor a farkasformát a rejtőzködésre játszod ki, a csapat pedig azon kezd el tanakodni, hogy mennyi helyen is lehetsz két lépés távolságra, te pedig ugyanott csücsülsz, ahol voltál addig is, és meg próbálod elfojtani belülről feltörő kuncogásod. A feszültség végig tapintható marad és minden játék más és más, attól függően ki hogyan dönt az üldözés eufóriájától elbódulva, vagy a vér szagától vezérelve. A körülményektől függően akár három-négy órát is eltarthat egy játék, de olyan is előfordult már, hogy az első nappali találkozás alkalmával sikerült megölni a vérszopót. Minden szempontot figyelembe véve a Drakula dühe egy fantasztikus játék, és haladó társasozók vagy Drakula fanatikusok háztartásából nem hiányozhat.
Már jóval azt megelőzően, hogy az Apple vezérigazgatója eltávozott közölünk, temérdek könyv látott napvilágot vele kapcsolatban. A PC korszak egyik messiásaként, és folyamatos jövőformáló szerepe miatt megkerülhetetlen karakter volt az IT szférában, az ezzel foglalkozó sajtóorgánumokban, könyvekben, filmekben. Abban biztos vagyok, hogy ezeknek az alkotásoknak a száma a közeljövőben rohamosan növekedni fog, de ahhoz, hogy egy átfogó képet kaphassunk korunk egyik legmeghatározóbb emberéről, nem kell azonnal az amazon digitális boltjába rohannunk. Elég az itthoni kínálatot végigfutnunk, ahol azonnal megakad a szemünk a Szalay kiadó könyvén, melynek már a címe is olvasócsalogató. Steve Jobs halálát követően rohamtempóban íródott a könyv, de a sietséget egyáltalán nem lehet felfedezni rajta. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a könyvet nem egy, nem kettő, hanem rögtön tizenöt szerző jegyzi, ami a szerkesztési nehézségek ellenére is végig a javára válik.
Mindazonáltal nehéz elhelyezni a művet az eddig általam ismertek között. Se nem életrajzi könyv, se nem egy témát ízeire szedő elemzés. Elég a szerzők diverzitását megfigyelnünk, és máris tisztábban látunk a műfaji besorolását illetően. Médiaszakértők, újságírók, filmkritikusok. Egy technokrata társadalom szószólói értekeznek arról az emberről, aki nélkül nem biztos, hogy a tabletek és okostelefonok korát élnénk most. A könyv a szerzők sokaságától lesz érdekes és sokszínű, ugyanakkor néha csapongó is. Az alapkoncepció egy kvázi életrajz felrajzolása lehetett, amit nagyban befolyásolt a megszabott terjedelem és a különböző kitekintések. Ahogy azt várni lehetett, mindenki a saját szakterületének megfelelően kapott egy-egy fejezetet, kivesézve a Jobs által kreált technológiai újdonságokat, a Pixar felvirágoztatását vagy a médiumok megreformálását. A mű ettől lesz több, mint egy életrajzi könyv, de mindez magában rejti annak a veszélyét is, hogy magáról az emberről értékes információk maradnak ki.
A mű az embert úgy helyezi középpontba, hogy inkább elemzi döntései következményét, világra gyakorolt hatását, mint magát a személyt. Ettől függetlenül így is rengeteg információ zúdul a nyakunkba magáról Jobsról, elfogadható képet festve erről a zen-buddhista, kényszerbeteg, maximalista zseniről. Azoknak, akik eddig is megszállottan követték Jobs minden egyes lépését, és látták a témában készült filmeket, nem fog semmi sem meglepetést okozni - persze ez kismértékben mindenkire áll, aki nem egy barlangban lakott az elmúlt harminc évben. Ez bármely műre igaz lehet, ami egy bizonyos személlyel foglalkozik, jelen esetben pedig fokozottan, tekintve a Jobs körül örökösön jelenlévő médiahype-ot. Az újdonság a különböző látásmódokban rejlik, a lépések értelmezésében és egyáltalán a fiatal generáció véleményének megismerésében.
Az antológia tehát tekinthető egy Steve Jobs gyorstalpalónak is, szigorúan a felszínen maradva, de a fordulópontok és fontosabb állomások közül mindet érintve. De ez tényleg csak a grátisz, a plusz egy, mert a mű arra hivatott, hogy a digitális kor látnokát, annak álmait és tévedéseit, okok helyett pedig az okozatokat mutassa be. A 29 fejezetből álló könyv jó minőségű papírra van nyomtatva és a könnyebb olvashatóság érdekében nagyobb betűkkel van szedve. A fejezeteket fekete-fehér képek vezetik be, a könyv végén pedig még egy fotómelléklet is helyet kapott, melyet már színes képek töltenek ki. Nagy erénye még a műnek egy interjú, ami Jobs egyik munkatársával, Jan Roskottal készült, aki nosztalgikus hangnemben, el-elrévedve beszél Jobssal kapcsolatos tapasztalatairól és közös munkájukról. Összességében átlagon felüli teljesítmény jellemzi a Szalay Könyvek által kiadott antológiát, amiben hosszú-hosszú munkaórákra lelünk egy olyan emberről, akinek az élete már oly sok embert megihletett, és aki mindent arra tett fel, hogy megváltoztassa a világot.
Az Isla Dorada műfaját tekintve családi társasjáték, de már az első, betanulós játékot követően kiderül róla, hogy lehet sokkal több annál. Az embernek a családi játékokról rögtön a Monopoly vagy a Ki nevet a végén? jut eszébe, de legalábbis egy olyasfajta új generációs társas, ami témájában és játékmenetében is inkább célozza a fiatalabb korosztályt. Senki se értsen félre, az Isla Doradat ugyanúgy jellemzi a játék könnyű elsajátítása és a kissé gyermeteg grafika, de ahogy mindig, az ördög most is a részletekben rejlik. Az alapvetően kártyákra épülő játékot egy tábla egészíti ki, ami Dorada szigetét hivatott jelképezni. A játékosok egy léghajószerencsétlenség következtében a sziget középpontjában helyezkednek el, egy csapatot alkotva, mégis a saját érdekeiket tartva szem előtt. A csapat egyetlen szemet gyönyörködtető bábut mozgathat a játék során, miközben beutazza Dorada sokszínű szigetét. Mindenki egy előre meghatározott számú kártyalapból álló paklit kap, amiben vannak kalandkártyák, kincskártyák és két darab sorskártya. Két utóbbi közül egyet-egyet el is kell dobnunk, meghatározva ezzel célunkat a játék során, ugyanis a sorskártyák leírása tartalmazza, hogy mit kell teljesítenünk, míg a kincskártyák azon helyeket jelölik, ahol kincs vár ránk.
Az előkészületek ezzel véget is értek, az egész felállítás nem tart tovább 5 percnél, kezdődhet is a játék. Az Isla Dorada, mechanizmusát tekintve, egy aukciós játék, mely során licitálással döntjük el, mely irányba menjen csapatunk. Kezdő pozíciónkból több irányba is mehetünk: dönthetünk, úgy hogy vízen keresztül közelítjük meg a szomszédos helyet, ebben az esetben kajak kártyára van szükségünk, ami a licitálás során rögtön kettőt ér. Mehetünk zöld ösvényen, ami a dzsungelt jelöli, ilyenkor gonogó majommal fizethetünk utazásunkért, a hegyi ösvényhez jakra van szükségünk, míg a sivatagi út tevébe kerül. A kaland kártyák között találunk még két joker lapot is: az egyik a drako, ami a kajakhoz hasonlóan kettőt ér és oda repülhetünk vele, ahová csak szeretnék, míg ennek nagyobbik tesója a zeppelin, ami ötöt nyom a latba. Ezen lapok hátulütője a borsos ár, ugyanis a játék kezdetén kapott tíz aranyunkból (amiből nem szerezhetünk többet) a drako használatához egyet, a zeppelin igénybevételéhez pedig hármat kell kipengetnünk. A csavar különleges kártyák képében érkezik. Számos lehetőségünk van más játékosok szívatására, újabb kincskártyák húzására vagy a kezünkben lévő lapok machinálására. Például a sámán lap segítségével a különböző állatokat tetszés szerint változtathatjuk át, így lényegében a vízi utat leszámítva bárhova képesek leszünk licitálni.
A játékot az olyan apró finomságok teszik gondolkodtatóvá, mint a körönkénti húzás vagy a limitált játékidő. Kezdésnek ugyanis tizenhat zsetont sorakoztatunk fel a tábla szélén, amelyekből minden egyes helyszínre, amit meglátogatunk, el kell helyeznünk egyet, a kör végén pedig a jelenlegi aukció nyertese dönthet, hogy húz egy random lapot a kaland kártyák közül vagy a négy felcsapott lap közül választ inkább számára tetszőt. Így korlátozott idő áll rendelkezésünkre célunk teljesítéséhez, mely cél a legkülönbözőbb formákat öltheti. A legegyszerűbbtől kezdődően, mint hogy legyen minél több jak a kezedben a játék végén, egészen a legfifikásabbik, mint hogy például ne látogassunk megegy helyszínt sem kétszer. Az egész szeretnivaló kinézet mögött egy számító sakkjátszmát találunk, melyben vajmi kevés szerepe van a szerencsének.
Apró negatívum, hogy a játékhoz minimum három ember szükséges, de ettől akár el is tekinthetünk, hiszen a hasonló játékok varázsa pont a minél nagyobb csapatban van. Az utolsó zseton lehelyezésével a játék véget ér, és már csak annyi a dolgunk, hogy összesítsük a pontokat. Minden megmaradt arany egy pontnak felel meg és minden kijátszott kincskártya a rajta feltüntetett értéket éri, végül ehhez jönnek még hozzá a sorskártya teljesítéséért kapott pontok. Az egész meccs lezavarására, a gyakorló játszmát nem számítva egy óra elegendő, amit végig feszített játékmenet jellemez.
A taktikai nyalánkságok, egymás folytonos túllicitálása és a kínkeserves küzdelem egy-egy helyszínre való elérésért több komikus, de leginkább drámai helyzetet eredményez. A bábuk - ahogy már fentebb is említettem - szépen kidolgozottak, a játéktér színekben és vicces helyszínekben is gazdag, a kártyák pedig egy referencia lapnak köszönhetően nem tartalmaznak szöveghegyeket, helyette frappáns képek tarkítják mindet. Végeredményben elmondhatom, hogy a kedves és aranyos kialakítás és a pillanatok alatt elsajátítható játékmenet a kisebbek számára is vonzóvá teszi az Isla Doradát, de a felszín alatt egy szörny lakozik, ami barátságokat tesz tönkre, stratégiára és túlélésre nevel.
A Hyperion bukása nem egyszerűen folytatása, sokkal inkább kiterjesztése a már meglévő műnek, felduzzasztása egy nagyszerű felütésnek. Éppen ezért nem vonatkoznak rá a folytatások szabályai sem. Amiben mégis példaértékűnek tekinthetjük, az az, hogy Simmons ismét csavar egyet a dolgokon, a struktúrát teljesen átdolgozza, megadva az újszerűség hangulatát számunkra. Ha mindezek ellenére, két különálló részként szeretnénk összehasonlítani a köteteket, rádöbbenünk arra, hogy a második mellett eltörpül az első. A Hyperion a 28. század képzeletbeli világára való ráhangolódás eszköze, szerteágazó cselekményével felkészítés egy gigantikus történetre. A sokak számára ellenszenves cliffhanger is efelé mutat, a zarándokok éneke baljósan cseng a fülünkben, mintha maga az író súgná: kapaszkodjatok.
A két kötet kiadása között eltelt év nem csak a frusztrációt okozó cliffhanger miatt problémás. A több, mint 500 oldalt felölelő Hyperion dugig van adatokkal, a cselekmény megértése végett nélkülözhetetlen információkkal, apró, megbúvó részletekkel. Nem kevés szorongást okozott ez nekem is, amikor elkezdtem a második részt, ugyanis arra már nem volt időm, hogy előtte újraolvassam az elsőt. A történet előrehaladtával azonban azt vettem észre, hogy egyre több dolog ugrik be, egyre több jelenet elevenedik meg előttem. Az író tisztában van könyvének monumentalitásával, és a kritikus pontokra fókuszálva, akár egy-egy félmondattal segít előhozni a rég elfeledettnek hitt momentumokat.
A struktúra, ahogy fentebb említettem teljesen megváltozik. Az eddig egyes szám első személyben való mesélés helyett egy külső szemlélő narratívája jelenik meg. A teljes regényt átszövő személy nem más, mint egy újabb kibrid (egyfajta android, akit egy elhunyt ember személyiségével ruháznak fel), Joseph Severn, akinek álmai a zarándokokkal, ébrenléte pedig a Hegemónia vezetőivel teremti meg a kapcsolatot. A cselekmény ettől darabos lesz, de egyáltalán nem rossz értelemben ez. A hirtelen félbehagyott jelenetek filmszerűvé teszik a cselekményt, kizárólag a feszültséget hivatottak növelni, a végén nincs keserű szájízünk, hiszen a soron következő szereplő cselekedetei éppoly izgalmasak, mint társaié.
Az író az eddig különálló történetekben megjelenő műfajok közti határokat elmossa, egyszerre alkalmazva a horror (a Shrike váratlan felbukkanásai, fenyegető mivolta és velejéig romlott cselekedetei), a fantasy (a sci-fivel szembemenő, megmagyarázhatatlan, már-már mágikus történések), a krimi (a klasszikus nyomozás elemeinek megjelenése) és a katonai sci-fi (a Számkivetettek elleni háború és Kassad frenetikus megmozdulásai) elemeit. Az egybeforrt spekulatív fikciót pedig költői képek és letisztult gondolatok sokaságával megtöltve kétségkívül szépirodalmi magasságokba repíti: “ Valahol a távolban fémet átszelő fém ultrahangsikolya hasított a levegőbe; a közelből elektronikus nihilzene csikorgott.”
A mű számos erénye közül kiemelkednek a vallás és a hit különböző tézisei, mind a gépek, mind az emberek meggyőződésein keresztül. Evolúció és vallás házassága kezd kirajzolódni előttünk, ahogy mindkét oldal megrögzött istenkeresése ugyanarra a konklúzióra jut. Gépektől való függésünk egy másik fontos sarkpontja a műnek, kérdésünkre a válasz pedig nem is lehetne kegyetlenebb.
Simmons a történet fő szálait elvarrja, élvezhető egésszé téve számunkra a két regényt, de hagy magának a folytatásra is jócskán alapanyagot (a következö rész, az Endymion, mely háromszáz év múltán veszi fel újból a fonalat jövő ugyanekkora van beígérve). Jövőképe minden ridegsége és időbeli távolsága ellenére közel áll hozzánk, könnyen tudunk azonosulni négyszáz évvel későbbi társadalmunkkal. Karaktereiben azonnal megtaláljuk a közöset, azt az akaratot, ami világunk fennállása óta konstans: céljaik elérése végett olyan messzire mennek, ameddig csak lehet, és ha kell még azon is túl.
“A drogból levezethető a “gonosz” vírus alapképlete: a szükség algebrája. A “gonosz” mindig a teljes hiány, a szükség képében jelenik meg....A drogmániás beteg, csak azt teszi, amit ez a betegség diktál. A veszett kutya nem tud mást, csak marni.”
William S. Burroughs
A pokol lényegét egyféleképpen lehet megragadni: át kell élni, leásni a mélyére, magunkba szippantani, de vigyázva elkerülni azt a pontot, ahonnét már nincs menekvés. “A pokol gyönyörűen sűrített látomása” - ajánlja nekünk James Ellroy a könyvet, és mennyire igaza van. Csak ez a pokol a fentebb idézett Meztelen Ebéd által felfestett alapképlet következménye. A mák, a kokain és a később megjelenő metamfetamin szükségként jelentkeznek a társadalomban, és eltörlik a hétköznapi kereskedelem konvencióit. A termék válik az ügyféllé, az ügyfélből pedig termék lesz. Ezt a témát járja körüll Winslow regénye a lehető legalaposabban, minden szempontot bemutatva, miközben hagyja, hogy lelkünk együtt szálljon alá a cselekménnyel oda, ahol csak egy törvény van: mindig az erősebb kutya baszik.
A probléma bemutatására az író különböző szociális háttérrel, ambícióval és foglalkozással rendelkező szereplőket választ. Egy prostituált, akit elképesztő gyorsasággal szippant be a szakma, egy pap, akinek megrendül a hite istenben, és egy bérgyilkos, akiből csak egy véletlen folytán lesz gyilkológép. A történet mégis két szereplő köré összpontosul, a hullámok ebből a két pontból csapnak ki, hogy aztán a fizika törvényeinek megfelelően hol erősítsék, hol kioltsák egymást. Art Keller, aki egészen fiatalon szembesül a drog mindent elsöprő erejével és gonoszságával, egész életét arra teszi fel, hogy felülkerekedjen ezen a szörnyetegen, még akkor is, amikor minden veszni látszik. Miguel Angel (Tió) Barrera, a mexikói drogbáró ebből a szempontból tökéletes ellentéte a bosszúra szomjas drogügynöknek. Kettejük párharca kormányokon és emberéletek százain ível át, hogy egy díszletek nélküli világba kalauzoljon minket, ahol nincs fekete és fehér, csak a kiábrándító és keserűséggel teli szürke.
A lecsupaszított, szabályoktól mentes világ egyébként végig jellemző a regényre, ebből fakadóan a szereplők sem állíthatók fel egy-egy pólus köré. Nincs jó és rossz, vágja az arcunkba Winslow a már oly sokszor elregélt formulát. Az ellentétes érdekek mögött sokszor olyan emberek bújnak meg, akiknek nagyon is hasonlóak a vágyaik. A családra vagy sokkal inkább a szeretetre vágyás egyaránt megfigyelhető. Mindenki azért él, hogy szeretve legyen, ha már nincs senki, aki szeretné, nincs értelme az életének.
A majd hatszáz oldalas regény megannyi szereplőt mozgat temérdek helyszínen, az elmaradhatatlan mexikói városok mellett betekintést nyerünk New York méltán híres kerületébe, a Pokol konyhájába is. A szereplők és helyszínek mellett a rasszok sem maradhatnak el: írek, olaszok, amerikaik, mexikóiak - az etnikai orientáltság mindegy, a drogot nem érdekli a bőrszín. Ahogy nem érdekli az sem, hogy felhasználója gazdag vagy szegény, éppúgy lubickol a New York-i proli és a Hong Kong-i üzletember vérében, hogy aztán egy életre függővé tegye mindkettőjüket.
A cselekmény hátterében halványan megbúvó politikai és egyházi mozgolódások a történet előrehaladtával válnak egyre élesebbé. Betekintést nyerhetünk a CIA megbotránkoztató ténykedésébe, abba, ahogy a kormányok saját polgáraikat nem kímélvén próbálnak előre jutni és a csalárd, több száz éve vizet prédikáló katolikus egyház klérusába. A végeredmény mindenhol ugyanaz: a kisebb, úgymond elviselhető rossz, ami az átlagembereket és a szegényeket nyomorítja meg, még mindig jobb, mint egy, a hatalmasokat sújtó kórság.
Winslow remekül teszi a csupasz adatokat érdekessé. Prózája lényegre törő, összeszedett és sokszor brutálisan tényszerű. Ezeket erősíti a jelen időben megírt párbeszédek és történések sora, ami kezdetben zavaró, mivel kizökkent a ritmusból, de pár fejezettel később már megszokottá válik. Az alkotás olyannyira sodró lendületű, hogy már-már mozgóképért kiált, ami (adná az Isten) remélhetőleg egy HBO sorozat keretein belül fog megvalósulni.
A könyv elolvasása után fikarcnyi kételyünk sem maradhat afelől, hogy évek kutatómunkájához és az író keserű tapasztalatához volt szerencsénk. A drog elleni háború harminc évét látjuk magunk előtt, temérdek kínt és szenvedést, egy igazságtalan életet. A hit, a politika és a filozófia kérdéskörei nagyszerűen forrnak egybe. A zsigerekig nyomasztó történet belénk mar, letaglóz, majd tényként közli velünk könyörtelen mondanivalóját: a háború már rég elveszett, és mi még csak nem is tudunk róla.
Nem, nem és nem. Egyszerűen nem vagyok hajlandó egy magában ekkora potenciált hordozó sorozatról lemondani, csakis azért, mert az íróknak minden nagyobb jelentőséggel bíró epizód megírása előtt elszáll az agyuk, és egyszerre akarnak minden drogot magukba injekciózni. A True Blood már az ezt megelőző évadban is ötlettelen cirkuszba fulladt, megmutatva, hogyan kell agyonvágni a kezdetben aprólékosan kidolgozottnak tűnő koncepciót. A negyedik szezon első része is így alakult és nem maradt semmi kétség: a sorozat felett eljárt az idő, az írók kifogytak az ihletből. De mindössze pár résznek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra magukra találjanak és ugyanazon a magas színvonalon folytatódjon a show, amin négy évvel ezelőtt elkezdődött. Az évad csúcspontja valahol a hetedik rész környékén lehetett, a cselekmény egyre pörgősebbnek, a végkifejlet egyre érdekesebbnek ígérkezett. A rész végi cliffhangerek ugyancsak a sorozat hőskorát idézték, az újabb misztikumok bevezetése pedig egyáltalán nem vált nevetségessé. Míg be nem kellett fejezni az egészet és kiderült, hogy pontot tenni a cselekmény végére még mindig nem tudnak. Az ugrás után igencsak mélyére ásunk a dolgoknak, csak az olvasson tovább, aki érintett a vámpírok, vérfarkasok, vérpumák, alakváltók és tündérek legfrissebb kalandjaiban.
Lassan ott tartunk, hogy nincs olyan karakter, akivel azonosulni tudnánk, holott tömve van a sorozat szereplőkkel és bőven rejlik bennük potenciál. Sookie és Eric románca arra lett volna hivatott, hogy közelebb hozza őket hozzánk, de eszméletlen gyorsasággal fordult giccsbe az egész, és mutatott rá a negyedik évad egyik legnagyobb hibájára: Ericből egyik pillanatról a másikra egy jókora pojáca lett. Kevés igazán badass karakter maradt a szériában, és Eric volt a legtökösebb mind közül. Pont őt megnyomorítani, és egy szerelmi háromszög kedvéért vinnyogós tinilánnyá változtatni olyan dolog, ami mellett egy megveszekedett agyarfüggő sem mehet el szó nélkül.
A Sam és Tommy körül zajló események kezdetben teljesen érdektelenek voltak. Százegyedjére rágtuk ugyanazt a csontot, és Sam új kapcsolata sem volt képes megmozgatni a fantáziánkat. Mégis, a köréjük épített történet és a szálak összefutásából fakadó csavar volt az évad csúcspontja. Az egymástól kezdetben fényévekre ténykedő szereplőket játszi könnyedséggel hozták össze, amiből nem egy átláthatatlan kavalkád született, hanem egy érzelmektől pulzáló karakterdráma.
Ahogy már fentebb említettem, az évadközi történésekkel minden rendben volt. Részről részre képesek voltak borzolni az idegeket, remekül keltettek feszültséget, és rángattak bele karaktereket a legnagyobb bonyodalmakba. Aztán egy idő múlva megmutatkoztak a hibák. Túl sok szereplőt mozgattak, ami egy idő múlva lehetetlenné vált és ennek következtében három dolgot tehettek az adott cselekményszállal: 1. a legkevésbé sem frappáns módon, hirtelen véget vetettek neki (Sam és az öccse, a vérpumák klánja, Alcide és a nője) vagy 2. volt egy nagyszabású tervük, amit több-kevesebb sikerrel végigvittek (Lafayette és Jesus, Jessica-Hoyt-Jason háromszög, Andy és a “V”) illetve 3. egy nagyszerű cliffhanger keretében adták tudtunkra, hogy még fogalmuk sincs (TARA, Andy és a tündérke). Tarához csak annyit, hogy már megindultak a híresztelések, miszerint ilyen vagy olyan formában vissza fog térni a következő évadban, ami ugyebár mindannyiunk nagy örömére szolgál...
Az ötödik évad irányába vegyes érzelmeket táplálok. Egyszer ugyebár adott a két visszatérő karakter, akik önmagukban is borzasztó erősek, de így együtt minimum szétkapják a világot. Ha csak ebből indulunk ki, már akkor is egy újabb izgalmas szezonnal számolhatunk, amit ha minden kötél szakad, akkor is elcipel a hátán Russel Edgington. A másik oldalról vizsgálva viszont félő, hogy újabb túlírási problémába esnek a szerzők, és éppúgy nem tudják feloldani a bonyodalmakat, ahogy az előző évadokban sem.
Visszatért az általam legjobban várt sorozatok egyike, a drámában, feszültségben és keménykedésben eddig messze a legtöbbet adó Sons of Anarchy. Szerencsére a nyár sem telt el eseménytelenül a szériát illetően, ugyanis a showrunner, Kurt Sutter mind blogján, mind twitteren csöpögtette az információkat, képeket a forgatásról, a nyár végén pedig előrukkolt négy appizóddal, melyek exkluzív tartalomként csak iOS, illetve Android alkalmazás segítségével lehetett megnézni, de mostanra a YouTube-on is megtalálhatóak. A részek a két évad közötti űrt hivatottak betölteni, azon szálakat próbálják összefogni, amelyek kifejtése a szoros tempójú negyedik évadba már nem fért be. Az első rész azonban ezek hiányában is maradéktalanul élvezhető, sőt, a visszautalások talán még érdekesebbnek is hathatnak. A tovább után megpróbálom kicsit jobban kivesézni az évadkezdést, ezért spoilerek előfordulhatnak.
Legfontosabbnak mindig is a jól kivitelezett expozíciót tartottam. Hangulatkeltés, az atmoszféra újrateremtése, a feledésbe merültek felevenítése. A negyedik évad első öt perce mindezeket tökéletesen alkalmazza: gyönyörűen megkomponált snittek, fülbemászó zene, ráadásul mindez egy olyan eseményt kísér, ami már önmagában is heroikusan hat. 14 hosszú hónap után a SAMCRO válogatott tagjai, köztük a vezéralak Clay és a mindenki számára kedves Jaxx feltételesen szabadlábra kerül. Diadalmenetük kifelé a kapun éppoly pimaszul magabiztos, mint a Harleyk dübörgése és az arcukon elterülő vigyor ahogy elhúznak a gyűlölt Stockton fegyintézet mellett.
Még ha világuk nem is fordult a feje tetejére, ez a több, mint egy év nem múlt el változás nélkül. Legnagyobb ellenségük, a várost kiárusító Jacob Hale immár Charming polgármestereként ténykedik. Fő terve egy lakópark megépítése, a munkálatok pedig már meg is kezdődtek. A klub tisztában van vele, hogy a luxusingatlanok hosszú távon nem a város érdekeit szolgálják, így feltett szándékuk a polgármester tervének megakadályozása. A negyedik évad egyik fő csapása mindenképp ez a vonal lesz, de reméljük, hogy elég idő jut a másik két szál kibontására is.
A városban nem csupán a városházán történtek változások, hanem a rendőrkapitányságon is: a San Joaquim PD két új taggal is gazdagodott, az őket alakító színészek - akiket a Deadwoodból és a Terriersből már ismerhetünk - pedig már az első részben kitűntek alakításukkal. És ha már az új szereplőknél tartunk hadd hívjam fel a figyelmet az ugyancsak újonc helyettes államügyészre: Lincolt ‘Linc’ Potter (Ray McKinnon) első feltűnésétől kezdve hátborzongató figura, aki játszva kap helyet majd a klub leggyűlöltebb ellenségeinek körében.
A magánéleti problémák ismét előkerülnek majd, a börtönben eltöltött idő mindenkire mély hatást gyakorolt. Ez egyaránt igaz a klub mindkét felére: azokra, akik élték életüket és aggódtak szeretteikért és azokra, akiknek minden napja küzdelem volt Stockton falai között. Jaxx pálfordulása akár meg is döbbenthet minket, de ha közelebbről vizsgáljuk helyzetét - a két gyerek, apja leveleinek hatása és a már első részektől őt kísértő erkölcsi érzéke - akkor világossá válik döntéseinek miértje. Ennek végkimenetelében jelentős szerepet fog játszani Tara és Gemma, akik az eltelt idő alatt nagyon közel kerültek egymáshoz, ami csak tovább bonyolítja a dolgokat.
Érdemes megemlíteni, hogy Kurt Sutter a nyár folyamán ismét összetűzésbe került számos emberrel, köztük az AMC fejeseivel. A Mad Man kapcsán szólogatott be nekik twitterén, majd a további problémákat elkerülendő törölte profilját. Azt azonban megígérte, hogy ha az első rész magas nézettséget fog hozni, akkor visszatér és tovább csirirpel a rajongóknak, miközben megpróbálja visszafogni magát. A szeptember 6-án vetített rész nem csak sorozatcsúcsot, de csatornacsúcsot is produkált, 20%-ot verve az előző évadkezdésre. Sutter azóta vissza is tért a twitterre, hogy tovább folytassa gondosan megtervezett kampányát.
A legnagyobb hangsúlyt mindenképpen a klub jövője kapja majd, mely összefonódik a magánéleti problémákkal. A showrunner egy utolsó, mindent lezáró ötödik évadot ígér, ami egy ilyen erősen szerializált sorozattal kapcsolatban több, mint kecsegtető. A negyedik évad az előzőekhez viszonyítva is erős kezdést produkált, teli fordulatokkal és gondosan felépített cselekménnyel, a kitűnően megformált karakterekről már nem is beszélve. És mi lesz itt, ha feltűnik Danny Trejo is?
Akár rossz ómennek is tekinthető a következő két név egy film előtt: Joel Schumacher, Nicolas Cage. Előbbit a Batman filmjeiért, utóbbit a mostanában elkövetett szerepléseiért lehet utálni. De tény, hogy mindkettő tett már le az asztalra és még érdekes is lehet a buli, ha bevonjuk Nicole Kidmant. Bűnügyi thriller, túszhelyzet, október közepe.
RTL-Klub, 14.20 A hazafi (The Patriot, 2000) Benjamin Martin (Mel Gibson) őrült vérontások közepette próbálja kivívni függetlenségét ebben a történelmi drámában. Ünnepnapi kaszabaláshoz jobbat nem is választhatott volna a legnagyobb kertévé.
Tv2, 21.10 Forrest Gump (1994) Érdekes megfigyelni, hogy míg a Tv2 egy több, mint értelmes és érdekes filmet képes adni főműsoridőben, addig az RTL-Klub egy Zeta-Jones vígjátékkal támad. Lehet, hogy bennem van a hiba, de inkább századjára is Gumpot nézem, ahogy mindenkit lealáz ping-pongban, lefut hosszútávon és megver egyszerű filozófiájával.
Viasat3, 18.20 Airplane! (1980) A Viasat is a humort részesíti előnyben, de színvonalban azért itt van különbség. A Leslie Nielsen filmeket eddig is előszeretettel vették elő, most ünnepi repertoárjukba pedig belefért az egyik legnagyobb klasszikus.
Viasat3, 20.05 Magyar Vándor (2004) A főműsoridős szorítóba az egyik még éppen nézhető és sokszor felettébb élvezetes filmmel lép a Viasat. Herendi Gábor filmje annak idején nagy port kavart, de a világot sajnos ez sem váltotta meg.
Film+, 21.00 Én, a robot (I, Robot, 2004) Tudom, hogy elviekben ennek a rovatnak ajánló szerepet kéne betöltenie, de alkalomadtán muszáj néhány filmtől óvva inteni a kedves olvasókat. Asimov novellafüzérének tökéletes kiherélése Will Smith-szel a főszerepben, ócska poénokkal, rettenetes dialógusokkal. Akár ünnep, akár nem tessék átkapcsolni.
Filmmúzeum, 22.45 A postás mindig kétszer csenget (The Postman Always Rings Twice, 1981) James M. Cain zseniális regényének negyedszeri feldolgozásával fejezem be az ajánlót, ahogy az estét is illik lezárni egy ilyen kaliberű filmmel. Az olykor zavaró, néhol felkavaró, de a feszültséget végig fenntartó film akár álmatlan éjszakát is okozhat, pláne ha elmondom, hogy Franket Jack Nicholson játssza.
Nem kérdés, hogy szüksége volt a kortárs magyar irodalomnak egy olyan szerzőre, mint Baráth Katalin. A szórakoztató irodalomnak meg pláne. Félelmetes tempót diktálva, két éven belül ez a második regénye, amiben már jól ismert hősnőjét állítja újabb akadályok elé. Dávid Veronika, az Ókanizsáról menekült kisvárosi entellektüel, a könyvek iránti megszállotságával és elképesztően erős igazságérzetével azonnal belopja magát az olvasók szívébe. Kezdeti hányattatásain felülemelkedvén Budapesten próbál szerencsét, ahol a Nő című feminista lap munkatársa lesz. Ott megismerkedik a főszerkesztőhelyettessel, Marával, aki meglátja benne a kurázsit és befogadja magához. A bonyodalmat egy árva kisfiú elrablása indítja be, majd az A fekete zongora kisvárosi krimijével ellentétben egy nagyszabású összeesküvés-elméletre, egy Magyarországot fenyegető szuperfegyverre éleződik ki a cselekmény.
A kontraszt szembeszökő. Míg az írónő első regénye teljes egészében Ókanizsán, egy alföldi mezővárosban játszódik, és századelői, egyszerű, kisvárosi emberek miliőjébe enged betekintést, addig jelen regényében - a főhősnőn kívűl - minden jól bevált eszközzel szakít. Nagyrészt Budapest a helyszín, hogy később egy őrült hajsza során megismerhessük a múlt században felkapott magyarországi üdülőhelyek egész sorát. Balatonfüred és Abbázia a Monarchia időszaka alatti valóságukban elevenednek meg előttünk, olykor nagyobb részletességgel és beleéléssel, mint Budapest.
Egy jó krimi alapja a jó karakterrajz, Veron pedig képes egymaga elcipelni a hátán az egész regényt. Remekül ábrázolt figura, akinek esendő mivolta készteti azonosulásra az olvasót. Nehézkes beilleszkedése a nagyvárosi életbe sokszor megmosolyogtató, ahogy az általa az egyes férfiakban kiváltott rajongás is. Szintén megkapó a zsenialitása, ami egy különös keveréke önnön józan paraszti eszének és széleskörű olvasottságának.
Az újságnál szerzett friss barátnője és egyben gyámoítója, Mara az, aki arra hivatott, hogy méginkább kiemelje hősünk tulajdonságait. A létező összes téren különböznek egymástól, ettől lesz kapcsolatuk annyira iracionális, már-már paródiába illő. Mara által mutatkoznak meg Veron kisvárosi szemléletei, sokszor naiv viselkedése és örök rácsodálkozása. Hősünk azonban képes a fejlődésre, már most megfigyelhető pár levetkezett szokása és örökös vívódása - ezzel csak még hitelesebbé válik a szemünkben.
A regény nagy erénye a korhű ábrázolás, a rendkívül szemléletes leírás. Legyen szó korabeli öltözködésről, társadalmi rétegződésről vagy egy bizonyos miliő lefestéséről, az írónő tévedhetetlennek látszik. Az egyetlen negatívum, amit kénytelen vagyok felróni, az a sokszor túlírt, túlcicomázott szöveg. A leírásokon és a művei alapját jelentő krimi szálon is segítene egy tömörebb, egységesebb próza.
Az egyszerű gyermekrablásnak indult ügy fokozatosan válik egyre nagyobb léptékűvé, a cselekmény több szálon terpeszkedik szét. Az utolsó ötven oldalon felgyorsulnak az események, a nagyszabású politika összeesküvés kissé hiteltelenné válik, és a végkifejlett inkább hasonlít Allan Folsom egyik agymenéséhez, mégsem hat oly grandiózusnak. Az előző regény stílusos megoldása helyett most egy mindenkit kiveséző okfejtést kapunk, ami hangulatilag leginkább Lawrence Block betörős ciklusát idézi, ahogy Bernie Rhodenbarr összetrombitál mindenkit, hogy egyszerre rántsa le a leplet az összes szereplőről.
Akit megrémített a hirtelen paradigmaváltás, de bejött neki a szerzőnő előző regénye, az is adjon egy esélyt ennek a könyvnek, hiszen ugyanolyan bájos és talán még humorosabb is, mint elődje. Két könyvének különbözőségei okán joggal feltételezhetjük, hogy az írónő korántsem mutatta még meg minden arcát. Állítása szerint szeretné tartani ezt az ütemet, és rengeteg mesélnivalója van, így minden évben újabb és újabb Dávid Veronika regény kerülhet elénk, egy kis századelőt csempészve szürke hétköznapjainkba.
Éppen csak véget ért a Comic Con San Diego-ban, ahol sokak mellett aWalking Deadmásodik évadának is szenteltek egy helyet, és ahol Frank Darabont még mindenki előtt hangoztatta mennyire nem befolyásolja majd kedvenc zombis sorozatunkat a kisebb költségvetés. A mai napon azonban több különböző hírforrás is megerősítette: Darabont otthagyja showrunneri pozícióját egyenlőre ismeretlen okokból. A Shawsank Redemption atyja már régóta foglalkozott a Walking Dead projekttel, és amellett, hogy ő rendezte a pilotot, minden az ő keze alatt futott át. A pletykák az okokat illetően egészen szerteágazóak. Egyesek úgy gondolják a költségvetés megszabdalása miatt érezte úgy, hogy kreativitása ekkora keretből már nem szárnyalhat, mások szerint nem akarta lekötni magát egy sorozatnál több évre. Megint mások az AMC fejeseit okolják és ide lehet sorolni a rendező nehéz természetét is, aki eddig tűrt és nem tovább. Mindenesetre rettentő érvágás ez ennek a tömegből mindenképp kiemelkedő sorozatnak és szerintem mind kíváncsian várjuk, hogy milyen mértékben lesznek megfigyelhetőek változások. Mindezek ellenére a forgatás folytatódik és októbertől már a második évadot élvezhetjük.
Ritkán találkozik az ember ennyire váltakozó színvonalú sorozattal, mint amilyen a True Blood is. Egy megfoghatatlan hullámvasút ez, ami tele van csúcsponttal, őrült, sikoltozós, leteszem a hajam momentummal, míg nincs hiány az ásítozós, teljesen felesleges, érthetetlen szálakból sem. A harmadik évad is hasonlóan szerepelt egészen a zseniális kilencedik részig, amit töretlen lejtmenet és sokunk számára nem éppen kielégítő végkifejlet követett. A készítők is megérezhették ezt, hiszen a negyedik évad első részében újraosztották a lapokat, nyitva ezzel egyfelől mind az új nézők, mind a megkeseredett veteránok felé. A kérdés már csak az: mennyit nyertek vagy veszítettek azzal, hogy kvázi mindent a feje tetejére állítottak. A tovább után akarva akaratlanul is előfordulnak spoilerek, így csak az bátorkodjon tovább olvasni, aki tisztában van az előzményekkel.
Az örök szkeptikus azt mondatja velem, hogy semmit, de ennyire elhamarkodottan azért nem döntenék. Nem látszik, hogy mire szeretnék kihegyezni a negyedik évadot, és ez jó. Ismét rengeteg szálon fut a cselekmény, az időben való ugrásnak köszönhetően pedig újból rácsodálkozhatunk dolgokra. Sookie-nak (és vele együtt nekünk is) kimaradt több mint egy év, ami igen sok potenciált rejt magában. Persze csak ha megfeledkezünk arról, hogy ez egy ügyes írói húzás. Nem kell a karakterfejlődéssel bíbelődni, és ami még fontosabb, folyamatos WTF pillanatokkal lehet a nézőket bombázni.
A hiperaktív Jason Stackhouse, mint felelősségteljes seriff, az örök pesszimista Andy Bellefleur, mint megvadult narkós, Bill Compton a vámpírkirály és ami a legjobb az egészben: mindenki kedvenc Tarája elvetemült, leszbikus ketrecharcos??? Az előző évad tündibündijei mellett hangsúlyos szerepet fog kapni az okkultizmus is, főszerepben Lafayette-tel a boszorkánymesterrel, míg a vérfarkasokat vérpárducok, vérpumák és egyéb olyan állatfajok váltják majd fel, amelyek nevének előtagja "vér".
Végigolvasva a fenti pár sort, magam sem vagyok képes feldolgozni ezt a töménytelen őrületet, megannyi blődséget, de mit csináljunk, ha ez a szíve a True Bloodnak. Évadról évadra árasztanak el minket képtelen lényeikkel, már-már nevetséges szereplőikkel, sokszor komolyabban véve önmagukat, mint kellene. Az előző szezon során lett volna arra alkalom, hogy kiterjesszék az univerzumot, bevonva az egész világot, és őrült vámpír-vérfarkas-ember háborúba kezdjenek a mögötte megbúvó intrikákkal, de maga a kezdeményezés szinte azonnal hamvába is halt a zseniális Russel Edgingtonnal együtt.
Visszatérve a negyedik évad nyitányára, nem csak sopánkodásra lehet okunk. Feszültséget kelteni még mindig tudnak, míg a történet rettentő iramban halad előre. A rész első tíz perce az egyik legjobb felütés amit láttam, ezért sajnálatos a már korántsem annyira izgalmas folytatás. A végére tartogatott legnagyobb pozitívum pedig Sookie és Bill szétrobbantása, aminek éppen ideje volt, hiszen kezdtek már mindenki agyára menni.
Sajnos nem olvastam a regényeket, így nem tudok véleményt alkotni azzal kapcsolatban, hogy mennyire távolodtak el az HBO-nál az írott szövegtől, de a különböző visszajelzések alapján úgy tűnik nem igazán van már köze egymáshoz a kettőnek. Ez is inkább jó, hiszen így is tele vagyunk adaptációkkal, tökéletesen rendben van az, hogy a könyv és a tévésorozat mást és mást ad.
A True Blood olyan, mint egy véres cirkusz, ahol minden fellépő valami csodabogár, és egyikük sem tudja magáról, hogy nem vele, inkább rajta röhögnek a legtöbben. Nem lennék meglepve, ha az utolsó évad végén Sookie a halál szélén állva egy baldachinos ágyban ébredne, nagymamája pedig egy bögre forró csokival vigasztalná, miközben megnyugtatná afelől, hogy vámpírok csak a rémálmokban léteznek.
Tavaly ősszel egy reményekkel teli, pörgős és meglepetésekben gazdag nyitórésszel szállhattunk be a Chuck legújabb évadába. A kezdetben könnyed szórakozásnak induló sorozat egyre inkább kinőtte magát, egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a drámára. Míg a második és harmadik évad ügyesen egyensúlyozott a szitkom és a dráma határmezsgyéjén, addig a negyedik évadban többször találkozhattunk komolyabb hangvételű részekkel, amelyek inkább összpontosítottak az érzelmi szálak kibontására. Önmagában nincs is ezzel probléma. Mindezt a karakterfejlődéseknek köszönhetjük, amelyek az egyik legnagyobb erősségei a Chuck-nak, de amint a negyedik évadból kiderült, ezek lehetnek a legnagyobb hátrányai is.
A karakterfejlődés szépen lassan kisöpri azokat a dolgokat, amikért megszerettük ezt a sorozatot. Chuck már nem Chuck, sokkal inkább Charles Carmichael, CIA szuperkém, aki egy héten többször is megmenti a világot, és teszi mindezt egy gyönyörű nővel az oldalán. A főszereplő egy érinthetetlen James Bonddá vált és már csak halványan pislákol az a kissé antiszociális nörd énje, aki Vader nagyúr bevonulási zenéjét dúdolva készíti fel legjobb barátját élete küldetésére. Nincs miért aggódni, nincs kivel azonosulni. A párkapcsolati gondok előtérbe helyezésével is csak erősödni látszott ez a tendencia. Az esküvő kőbe volt vésve (még saját weboldalt is összerántottak hozzá), senkinek nem fordult meg a fejében, hogy Chuck és Sarah frigye nem fog beteljesülni. Ők voltak a legtöbbször középpontban, apró-cseprő problémáikat az előtérbe tolva, másokat háttérbe szorítva. Gondolok itt a Buy More címeres bolondjaira (Jeffster!) vagy Big Mike-ra, de még Casey sem szerepelhetett annyit, mint amennyit szerettem volna.
Akiknek mindenképpen jót tett a karakterfejlődés az Casey és Morgan. Ez igaz mind kettejük kapcsolatára, mind a környezetükhöz való viszonyukra. Casey sajátos viselkedése, ami már-már szociopata jegyeket mutat, rengeteg humor forrása még most is. Mégis jó végre látni, hogy valami neki is megolvasztja azokat a jégtáblákat a szívén. Jó érzés drukkolni neki, hogy végre kimutassa az érzelmeit és ne csak a kommunisták likvidálásához legyen elég tökös, hanem a lánya és a volt felesége előtti megnyíláshoz is. Morgan pont az ellentéte. Érzelmei sokszor túlcsordulnak, ugyanakkor súlyos kisebbségi érzéssel küzd, sosem érzi magában az erőt nagy dolgok véghezviteléhez. Kettejük jól érezhető szemben állása, - amit csak tetőzött Morgan viszonya Casey lányával - újabb és újabb összezördülésekhez vezetett, amelyek biztosították a kellő lendületet, már amikor hagyták őket szerepelni. Chuck és Morgan egymással párhuzamos fejlődése végül szerepcseréhez vezetett. Morgan lett az, akivel ismét azonosulni tudunk, akiben ötvöződik egy geek, egy hebehurgya kém és egy szerethető figura képe.
A másik problémát az NBC megmondóemberei jelentik, akiket ugyan becsülök, amiért negyedik éve tartanak műsoron egy olyan feelgood sorozatot, mint a Chuck, de nekik köszönhető a sok töltelékepizód és bizonytalanság is. Ahogyan a harmadik évadban, először itt is 13 részt rendeltek be, és a nézettség fényében engedélyeztek további 11-et. Ezekkel az alkotók nem tudtak mit kezdeni, és ez rengeteg üresjáratot eredményezett. Jobb lett volna - most és tavaly is - 13 feszesebb epizódban továbbmesélni a történetet.
Az alacsony költségvetés miatt sok állandó szereplőt kellett pihentetni ahhoz, hogy a sorozat ilyen parádés vendégszereplőket engedhessen meg magának. Alexei Volkoff szerepe volt a legkritikusabb pont, Timothy Dalton viszont minden kétséget eloszlatott, hiteles volt, mint a világ terroristáinak legnagyobb agytrösztje. Lauren Cohan (Vivien Volkoff) már nem hozta annyira a véreskezű diktátort, de a cselekmény ismeretében ez több, mint megbocsájtható. Gyenge próbálkozásait feledtetvén Vivien szárnysegédje nem más volt, mint maga az Ördög (Ray Wise). Az első rész kapcsán már megírtam, hogy Dolph Lundgrent is sikerült megszerezni pár percre, de a mindenkit elhomályosító fénypont Chuck anyjának megformálója, Linda Hamilton volt. Akadt azért olyan vendégszereplő, akinek történetbe helyezésével csúnyán mellélőttek, ilyen volt pl. Summer Glau, aki csak egy Buy More-os szösszenet erejéig tűnhetett fel.
A készítők is érzik, hogy a lufi hamarosan kipukkan, és a kellő önkritika birtokában egy már utolsónak ígért ötödik évaddal készülnek lezárni a geekből lett szuperkém történetét. A gondolat nekem szimpatikusnak tűnik, mindig jó érzéssel tölt el, ha az írók már ilyen hamar tisztába kerülnek a jövővel kapcsolatban, és nem csak a változókkal próbálnak bűvészkedni. Szintén bizakodásra adhat okot a gyökerekhez való visszatérés szándéka. Ha mindez azt jelenti, hogy ismét megtalálják az összhangot, szabad utat engedve a már jól megszokott popkult utalások és ökörködések tömkelegének, akkor egy utolsó Chuck kalandra már be is neveztem.
Egy korszak ér véget az alábbi videóval. Jon és fivére Al Caplan ezzel a videóval zárják a Schwarzenegger eposzt. Videóik közül mi is megosztottunk veletek kettőt: a Terminator 2: The Opera és a Commando: The Musical egyaránt elnyerte a tetszésetek. A Caplan testvérek ezen kívül megzenésítették a Conan és a Total Recall filmeket is. Utolsó remekük a nagyszerű Predator film musical változata. Remélem jönnek majd az újabbnál újabb projektek, mert humoros, zenés videóikkal képesek voltak színt vinni szürke hétköznapjaimba. "If it bleeds, we can kill it!"
Nincs ezen mit csodálkozni, ennek a pillanatnak is el kellett jönnie, ahogy mondani szokták: a levegőben volt. A Disturbia, az Eagle Eye és a mostanság mozikba kerülő I Am Number Four rendezője, Dj Caruso ma reggel írta meg twitterén, most már hivatalos, ő fogja megrendezni a Preacher filmváltozatát. Az első podcast során már lelkendeztek egy sort a képregény magas élvezeti faktoráról és tanakodtak a megfilmesítés nehézségeiről is a kollégák, de akkor még nem sejthették mennyire közel is van ez a pillanat. A texasi prédikátor, Jesse Custer történetét elmesélő képregényfolyamat Garth Ennis jegyzi, aki sosem arról volt híres, hogy politikailag korrekt volna, vagy megvetné az erőszakot alkotásaiban. Drogos kurvák, meghurcolt és megerőszakolt nők tucatjai, végletekig véres és durva halálnemek - és ez csak egy pár fegyvernem a gore-ban lubickoló képregény széles armadájából. Attól nem kell félni, hogy a film PG-13-as besorolást kap, az R-kategória borítékolva van, ahogyan arról is terjednek a pletykák, hogy egy felvonásban érkezne a teljes sztori, kigyomlálva belőle a mellékvágányokat. Mindenesetre a mű hiteles átültetése istentelenül nehéz feladat lesz - a rendezőtől eltekintve -, és ha nincs elég vér a pucájában vagy nem kapja meg a kellő hátteret, bizony egy újabb kiherélt adaptáció köszönt majd ránk.
Hangzatos cím, legalábbis egy reklámfilmnek. A Nike-nak ütött össze egy promóciós rövidfilmet Robert Rodriguez, amiben ismét szabadjára engedhette a fantáziáját. A sokszor meglepő és frappáns ötletek mellett igazi nagyágyúkkal is találkozhatunk a filmben. Kobe Bryant, mint kosárjátékos, akinek szuperereje van. Danny Trejo egy hozzá közel álló szerepben, Bruce Willis, aki kúl és Kanye West, egy cipőfétissel megáldott gyűjtő. Eszméletlen kavalkád a tovább után.
Az X-Men kezdetek lebőgését követően nem kellett eltelnie csak pár évnek ahhoz, hogy valaki ismét kezébe vegye ezt a hányattatott sorsú projektet. A film Rozsomák (véletlenül sem Farkas) eredettörténetével foglalkozik, a rendező pedig, aki megpróbálja újra és egyben jobbá alkotni a filmet nem más, mint Darren Aronofsky. Sikerült megnyernie Hugh Jackman-t, akivel már dolgoztak együtt a Forrás kapcsán. A film várható bemutatója az Egyesült Államokban jövő év eleje, azonban a rajongók addig sem ülnek tétlenkedve. Wolverine Vs the Hand címmel forgatott le egy majd kétperces trailert, egy képzeletbeli második részhez Gary Shore. A rövidfilmben Rozsomák a The Hand nevű ninja csoporttal csap össze. Ráadásul mindezt slow-motion-ben élvezhetjük. Gyönyörű.
A hétvégi rövidfilmek sorát folytatjuk a mai napon egy nem is akármilyen alkotással. Michael Ashton 300 dollárból készítette el az alábbi művet, a Kick-Ass és még számos képregény előtt tisztelegve. Négy hétköznapinak tűnő srác korántsem hétköznapi szupererőkkel. Az eszméletlen effektek és viccek mellett feltűnik egy óriási transformer bogár és az elmaradhatatlan ninják is. Tömény guilty pleasure 13 percben. Ennél nagyobb geekséget ma nem fogsz látni.
A pár hónapja megjelent előzetes után, a mai nappal végre elérhetővé vált a Half-Life világában játszódó rajongói rövidfilm. Két év munkája van benne, és - a sok ingyenmunkásnak köszönhetően - 1200 dollár. Ha a történetre nem is, az effektekre és egyéb technikai megvalósításokra igazán büszkék lehetnek a készítők. A majd 12 perc hosszúra sikerült alkotás megtekinthető a tovább után.
Hollywood kreativitásának virágzása közepén köszönt be a klasszikus Piroska feldolgozása. Az Alkonyat rendezője szállítja számunkra, aki kicsit átértelmezi a dolgokat, és egy fantasy formájában tálalja majd számunkra, a piros kapucnis kislány történetét. A vérfarkasok mellett feltűnnek még démonok(?!) is, hogy az elmaradhatatlan szerelmi háromszög ismét helyet kapjon. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én már alig várom. Magyar premier időpont még nincs, cím már van: A lány és a farkas. Amerikában már március 11.-től élvezheti a közönség. A mozikban debütáló, teljes hosszúságú előzetes a tovább után. Kibeszélő a hirdetés után.
A King Kong, az X-men és District 9 filmek effekteiért felelős Patrick Kalyn készített egy sci-fi rövidfilmet. Mind a büdzsét, mind az elkészítés idejét igencsak megszabta. A munkálatok elvégzésére mindössze két napot és 10.000 dollárt fordított. A készítő célja, hogy munkájával meggyőzzön pár fejest a projekt sikerességéről és később vászonra is vihesse elképzeléseit. A cselekmény 2031-ben játszódik, amikorra már teljesen feléltük a Föld fosszilis energiaforrásait. Apokalipszis hangulat, elkeseredett kísérletek jellemzik a Föld hétköznapjait. Az egyik alternatív energiaforrás utáni kísérletsorozat során valami balul sül el, és a katasztrófát elsimítandó egy elit csapatot küldenek a helyszínre. A katonák azonban oda érkezvén egészen furcsa dolgot találnak. A film az ugrás után tekinthető meg.
Egy vallomással kezdem: a temérdek új, esetleg már véget ért, illetve most futó sorozat folyamatos monitorozása és pótlása mellett vajmi kevés időt tudok szentelni a mainstream mozira. Az ázsiai és az európai oldal majdhogynem teljes elhanyagolása miatt rámszakadt temérdek film az utóbbi hetekben, ami mellé még jócskán volt amerikai vonatkozás is. Személyes és személyemtől távol álló okokból kifolyólag, a kezdeti dara először abbamaradt, majd az észhez térést követően az amerikai filmekre redukálódott. Emiatt listám nem tekinthető mérvadónak, ha a cél az volt, hogy fedjük le a 2010-es év összes filmalkotását – ami ugyebár alapjában véve embertelen feladat – ugyanakkor tájékozódó jellegűnek és számomra reprezentatívnak tökéletesen megállja a helyét – ezek az alkotások nyerték el egy sorozataddikt tetszését a mögöttünk hagyott évben.
Ha/Ver (Kick Ass)
Amennyire röhejes és irritáló a magyar címe, annyira szórakoztató és tanulságos maga a film. Szórakoztató mert: ki ne tudna jót mulatni egy lúzer srác képregényhőssé avanzsálásán, akit ráadásul olyan arcok vesznek körül, mint a Big Daddy szerepében sziporkázó Nicolas Cage vagy a 13 éves – „megmutattam a világnak, hogy igenis vannak tehetséges gyerekszínészek és remek castingosok” – Chloe Moretz. És tanulságos, mert bebizonyította, hogy az iszonyatos mennyiségben ránk zúduló képregényadaptációk között, igenis vannak gyöngyszemek.
Az amerikai (The American)
Anton Corbijn debütálása visszarántotta a film-noir műfaját a mozik képernyőjére és természetesen az sem vált hátrányára, hogy egy olyan eladható karakter vitte a hátán, mint George Clooney. Parádés játékával engem ismét sikerült lenyűgöznie, a fényképész pedig remélem az Oscar-ig viszi, mert egész egyszerűen mesés, lehengerlően gyönyörű bepillantást ajándékozott számunkra munkájával.
Scott Pilgrim a világ ellen (Scott Pilgrim vs. the World)
Abban a pillanatban, hogy befejeztem a képregényt nyomtam is le az entert. Az első tíz percben meg tudtam volna ölni az összes karaktert. Az összeset. Utána félelmetesen jól esett. Ha Rusznyák kolléga azt vallotta, hogy ő már kiöregedett ebből, akkor én büszkén hirdetem: még jócskán benne vagyok!
A feláldozhatók (The Expendables)
Stallone bombasikert ígért, őrületes reklámkampányba kezdett és végül könnyeket csalt a ’80-as évek akciófilmjein felnőtt generáció szemébe. Szerencsére örömkönnyek ezek, hiszen ha a parádés szereposztás nem volna elég, akkor csak jusson eszünkbe milyen volt az a pillanat, amikor Terry Crews először elővette…
Machete
Számomra az év egyik legjobban várt és legszemtelenebbül beharangozott filmje, hiánypótló, ahogyan a The Expendables is az volt. Elhozta mindazt, amit eddig csak az álmainkban remélhettünk: Danny Trejo főszereplőként való debütálása, Jessica Alba számítógéppel készült hátsó fele (sick?), Antal Nimród magyar egypercese, Michelle Rodriguez csúcsra járatott belépője és Steven Seagel nagy visszatérése: Veni, Vidi, Vici.
A közösségi háló (The Social Network)
Aaron Sorkin-nak valaki rugdossa vissza a valagát a tévéhez. Lehengerlő dialógusok, nagyszerű alakítások. Jesse Eisenberg már a Kalandpark óta toplistás nálam. Most sokkal nagyobbat alakított. Reznor-t zenéjét imádom. Fincher mostani filmje ismét egy átütő alkotás lett, amit a legjobb alapanyagokból raktak össze, aprólékosan fűszereztek és zseniálisan főztek meg.
Eredet (Inception)
2010 megkerülhetetlen filmje. Nem csupán a rendező volta miatt, de nem is az őrületes marketingből kifolyólag. Pofás kettőség: a kritikusok és a közönség kedvence. Már csak azért is itt a helye a listán, mert végre rácáfolt a halom bugyuta, erőltetett blockbuster-re.
Gru (Despicable Me)
Előbújt belőlem a gyerek. Az egész film alatt tízévesnek éreztem magam, alig fértem a bőrömben. Rémaranyos karakterek. Pont annyira van telve érzelmekkel, hogy ne hasson giccsesnek. Magasan verte az összes többi animációs filmet és végleg megnyugtattam magam, hogy leendő gyermekemnek is lesznek majd nagyszerű mesék.
Tolvajok városa (The Town)
Ben Affleck második rendezése nem egy friss rendező munkáját idézi. A listámon a helye megkérdőjelezhetetlen, már csak a Boston iránti határtalan imádatomból kifolyólag, amiért minden bizonnyal a Robin Cook és a Boston Memorial Hospital felelősek. Heiszt filmnek indult, végül egy lenyűgöző tisztelgéssé vált Affleck szülővárosa iránt. A szenvedély mindig is csodálatos dolgokat kreált.
Terhes társaság (Due Date)
A Bored to Death az év egyik legkiválóbb sorozata. Ebben szerves részt vállal Zach Galifianakis, aki kivételesen jó színész. Robert Downey Jr. csak emelt az egész színvonalán, bár kezdek egyre bizonyosabb lenni abban, hogy ezt az egyetlen karaktert képes hozni. De ezt marha jól. A Másnaposok után külön felüdülés.
A változtatás jogát fenntartom. Mégpedig azért, mert három olyan alkotás is maradt még, amit nem volt lehetőségem megnézni. Mindhárom megkapja a megelőlegezett bizalmam: a 127 hours, már csak azért is, mert szenvedélyem a szikla és falmászás. A Black Swan, a rendező és a főszereplő személye, és persze a sok mélyen tisztelt kritikus méltató recenziója miatt. A harmadik pedig a True Grit, amihez nincs is nagyon mit hozzáfűznöm, adja magát.
Estére buli helyett. Vagy közben. Mr. Plinkett szétharapja, kivesézi, megforgatja és kiköpi a A Sithek-bosszúja filmet. Már az első mondatával. Figyeld csak.
Az ún. Reacher-regények iszonyatos tempóban születnek a bestseller író tollából, aki gyermeki odaadással és fantasztikus szenvedéllyel ülteti egyre újabb és újabb cselekményekbe kedvenc karakterét. 1997 óta már tizenöt könyvet hagyott maga után a témában, mi magyarok pedig - a General Press kiadónak hála -, ezek közül tizennégyet magyar nyelven is élvezhetünk. Jack Reacher az amerikai hadseregben élte le az életét. Apja tengerészgyalogos volt, akit egyik állomáshelyről a másikra követett az egész család keresztül-kasul a világ legegzotikusabb és legzordabb helyein. Reacher leszerelését megelőzően 13 évig szolgált. Mint katonai rendőr(!). Majd kétméteres magasságával, százhúsz kilójával, kivételes intelligenciájával és lenyűgöző problémamegoldó készségével szép karriert futott be az amerikai hadseregnél. Child Jack Reacher-e az abszolút badass, akivel nem találkoznál szívesen egy sötét sikátorban. Saját döntéséből nomád életet folytat. Bejárva az országot, amit egész eddigi életében szolgált, mégsem látott még sohasem. Ezzel elég bonyodalmat is szolgáltat a könyvek cselekményéhez, mert abban biztosak lehetünk, hogy a baj mindig rátalál. Hol két kisváros – Hope és Despair – között ütközik problémába, hol Texas tikkasztó sivatagában stoppol le valakit, vagy éppen New York forgatagában próbál meg helytállni. Most éppen buszbalesetet szenved egy tucat nyugdíjassal egyetemben. Dél-Dakota egy városában, Boltonban találja magát télvíz idején. Mínusz harmincöt fok, egy hetvenéves tanú, egy brazil maffiózó, egy motoros banda, ami metamfetamint árul és egy újonnan épült szövetségi börtön. Mindez két dolgot jelent: bajt és Jack Reacher nem nyugvó haragját.
Lehet, hogy velem van a baj és túlságosan megszállottja lettem már Lee Child munkásságának, de az igazat megvallva nem éreztem a könyvön egy szemernyi minőségcsökkenést sem. Ugyanazzal az izgalommal forgattam, mint az előző tizenhármat. Külön élvezetet jelent számomra minden egyes apró információmorzsa, amivel bővíthetem igencsak hiányos ismereteimet Reacher múltjáról, érzelmi hátteréről. Egy különösen zárkózott, mogorva, bárkinek is nehezen megnyíló embert ismerhetünk meg a főhősben, aki a maga módján ugyancsak szerethetővé válik, akár egy regény elolvasása után is. A különböző történetek - kivétel nélkül - minden alkalommal szolgálnak valamilyen plusz információval, és ha kisebb részben is, de ennek köszönheti a sorozat párját ritkító sikerességét. A mostani regény szemléletes példa erre, hiszen nemcsak a karakter múltjának egy lényeges pontját tárja fel előttünk az író, hanem fény derül arra is, hogy mi Jack Reacher kedvenc könyve (kacagás).
A könyv 61 óra eseményeit tárja elénk, ami a megszokott, komplex módon felépített cselekményt szállítja az olvasónak. Reacher-nek 61 óra áll rendelkezésére, hogy megakadályozza az idős asszony meggyilkolását, aki tanúként folyamatos veszélyben van. A lineáris történet rengeteg kisebb, viszont annál kevesebb nagyobb csavart tartalmaz, ezt lehet talán egyedül felróni Lee Child számlájára. Aki számtalan krimin edződött már, azt nem fogja meglepni semmi sem. Nem is ettől kell várnunk a csodát. Az a fantasztikus élmény, amit minden alkalommal képes elérni nálam az író egy könyve, az a koherens egészből fakad. Nincs jelen vontatottság, amit sok krimi/thriller/horror író képtelen kikerülni. A kezedbe veszed, elkezded olvasni és letarol, mint egy úthenger. A zseniális karakter, akivel nekünk geek-eknek kicsit sem esik nehezünkre azonosulni, folyamatos szórakoztatást nyújt oldalak százain keresztül. Csattannak a pofonok, törnek a csontok, potyognak a fogak, repülnek a golyók. És az első hulla csak a kezdet.
Child jelen regénye szakít a hagyományokkal, és most először egy többrészes történetet ereszt útjára. A megszokottakhoz hűen itt is rengeteg karaktert mozgat, mégsem esik darabjaira a történet. A feszes, tömör és lényegre törő dialógusok ezt a regényt is éppúgy jellemzik, mint a többit. Nincs ez máshogy az elsőre talán furcsának tűnő rövid, pattogós mondatokkal sem. A történet szalad, magával sodor és egyre beljebb és beljebb rángat bennünket, míg lógva nem hagyja főhősünket, a cliffhanger évtizedes hagyományának megfelelően.
A bonyodalom java részét (a 61 órát), természetesen lezárja, de nyitva hagy az útközben többfelé ágazó szálak közül jópárat. Kíváncsian várom az angolul már megjelent folytatást, mivel bízom az író rátermettségében és fantáziájában. Ez az ötletekből kifogyhatatlan fickó, minden bizonnyal zseniálisan helyezi majd vissza a húrra a pengetőt, újabb többszáz oldalnyi szórakoztatást biztosítva nekünk. Fagyos, magányos téli éjszakákra kifejezetten ajánlott.
Kiadó: General Press Kiadás éve: 2010 Fordította: Gieler Gyöngyi Eredeti cím: 61 Hours Oldalszám: 360
Egy olyan széria harmadik évada zárult nemrég, amelyet furcsa kettősség jellemez. A motoros vagányok krónikája hálistennek egyre nagyobb népszerűségnek örvend, ugyanakkor a kritikusok elismerését is képes volt kivívni. Míg a hajdani érában talált volna magának méltó ellenfelet (The Wire, The Shield), addig a mostani felhozatalról már nem mondható el ugyanez. Félelmetes, hogy Kurt Sutter milyen sebészi pontossággal végzi a dolgát, ami olyan sokrétű és mindent magában foglaló, hogy látatlanban is folyamatosan a kalapomat emelgetem. Már-már mániákus megszállottsággal, istentelen odaadással és rengeteg szenvedéllyel készíti alkotását – nekünk pedig nincs más dolgunk, mint leülni és élvezni. A formabontó koncepció akár a rovására is válhatott volna a sorozatnak, de az írországi kiruccanás végül kerek egésszé vált, megannyi szereplőt mozgatott és nem utolsó sorban rengeteg, eddig lappangó titokra derített fényt. Az ugrás után folytatom az évad részletekbe menő kitárgyalását, így spoilerek itt-ott előfordulhatnak.
Charming biztonságot nyújtó városából ismeretlen helyre evezett a klub, ami az eddig tapasztaltak után a legkeményebb próbatétel elé állította a srácokat. A múlt kényes részleteiben való vájkálástól kezdve, félelmetes pálfordulásokon át, olyan cselekménynek lehettünk szemtanúi, ami rengeteg újdonságot, izgalmat és színt hozott a SoA világába. A főszál, - ahogy azt a második évad mesteri cliffhangeréből már sejteni lehetett – az Abel utáni hajszáról szólt. A bosszú és megtorlás gondolatai súlyosan megülték a levegőt, mindemellett korántsem lehettünk biztosak a szereplők hűségében. Az egyik legellentmondásosabb és legkiismerhetetlenebb karakter, Kellan Ashbey atya, akit James Cosmo alakít nagyszerűen az egész évad során. A legutolsó pillanatig nem lehetünk meggyőződve arról, hogy kifelé viseltetik hűséggel.
A kezdetektől fogva egy végletekig unszimpatikus emberként ismerjük meg, aki körmönfont hazugságai árán irányít a háttérből. Sem ember, sem isten előtt nem hunyászkodik meg, kizárólag önös érdekeit szem előtt tartva szövögeti saját hálóját. Mindazonáltal ha összes cinizmusunkat félretesszük és leküzdjük magunkban azt az érzést, ami azt diktálja, hogy ott helyben a képernyőn keresztül megfojtsuk, akkor észrevehetjük azt a morálisan helyénvaló elvet, ami cselekedeteit irányítja. Utolsó jelenetével végül mindenki számára bizonyítja, hogy számára John Tellernek tett ígérete a legfontosabb, és ennek érdekében akár saját magát is képes feláldozni.
Míg Belfast városában dúl az IRA-n és a klubon belüli csendes háború, addig Charmingban, az óceán túloldaláról próbálja Agent Fucking Stahl irányítani a történéseket. A naiv kurva talán a legellenszenvesebb karakter, akivel volt szerencsém találkozni az általam nézett sorozatok kapcsán. Kezdetben arra gondolhatnánk, hogy saját hazugságaiba fog belefulladni, de ahogy haladunk a történettel, egyre inkább az kezd tudatosulni bennünk, hogy ez a nő kikezdhetetlen, számára minden összejön és nincs remény arra, hogy kicsinálják. A végén persze erre is megkapjuk a cáfolatot és az utolsó rész egyik legjobb – ha nem a legeslegjobb – jelenetete, amikor Opie Stahl arcába vágja, ami az első évadtól fogva a nyelve hegyén volt – „Ő is ezt érezte”.
Jax hovatartozása felől is lehetnek kétségeink. Miért? Mert mi más késztetne egy apát, hitével és meggyőződésével ellentétes dolgokra, mint gyermeke elvesztésének tudata. A harmadik évad legnagyobb erénye ennek a szálnak a végig vitele volt. Muszáj volt pontot tenni a végére, és ezt az akadályt is sikeresen vették, mindenféle logikai bukfenc nélkül.
Az elkeseredett hajsza Jimmy O'Phelan után átgondolatlannak tűnő elhatározásokra sarkallotta a klubot, amit Gemma velük szökése, a Damoklész kardjaként felettük lebegő börtönbüntetés és nem mellesleg tengernyi összeesküvés tetéz. Sutter képes a nézőt álomba ringatni, miközben nyílegyenesen tart az általa kijelölt cél felé. A kevés mellékvágányt nem számítva minden apró mozzanatnak megvan a jelentősége. A Sons of Anarchy ezen évadával végleg kinőtte magát, és bizonyította, hogy képes a folyamatosan magas színvonal és eszméletlen minőség szállítására. Mindenféle giccs nélkül megragadja az embereket érzelmeik révén. Külön erőssége még Kurt Sutter víziójának, azok a mesterien megkomponált képsorok és az aláfestésül szolgáló, remekül eltalált zenék.
A kérdés: hogyan tovább. A börtön egy újabb egzotikus helyszínt jelentene, újabb konfliktusokat és eddig nem látott problémákat. A Jax apja által írt levelek ismét megingathatják, az amúgy sem sziklaszilárd Jax-et, ami ismét az elkerülhetetlen káosz szélére sodorja SAMCRO-t. Clay és Gemma keménykezű irányítása és folytonos manipulációja nem tarthat majd soká, és mikor Jax kezébe kerül a döntés joga, megvan rá az esély, hogy teljesen más irányt vegyen a Sons of Anarchy élete. Véleményem szerint kettő, maximum három évad van még a szériában, ami bőven elegendő az összes szál elvarrására és egy kerek, lezárt történet manifesztálódására.
Ha eddig bárkinek is kétsége lett volna afelől, hogy talál-e valamit, ami megfelelő pótlékul szolgálhat a The Wire és a The Shield helyett, azt biztosíthatom róla, megtalálta. Továbbmegyek. A pótlék vagy helyettesítő nem megfelelő kifejezés a szériára. Sokkal helyénvalóbbnak találom, ha innentől kezdve egyenrangú félként kezeljük a legnagyobbakkal a motoros vagányok történetét. A SoA kikapcsol, elgondolkodtat, morálisan és emocionálisan kibillent. Mindenkit kinyír maga körül. Apelláta? Nincs.
2092-t írunk. Nemo Nobody (Jared Leto) 118 éves. Ő áll a figyelem középpontjában világszerte, bármilyen jelentéktelennek is tűnik kezdetben. Mégis, minden figyelem ellenére végtelenül magányos. Egyedül van, mivel ő az egyetlen ember, akit nem telomerizáltak. Halandó a halhatatlanok között.
Jaco Van Dormael 13 év hosszú szünet után tért vissza a Mr. Nobody című filmmel, amiben olyan témákat pedzeget, mint az egyéni döntésszabadság, a kvantumfizika, vagy éppen a velünk született gyermeki kíváncsiság. Dormael létfilozófiai alkotása sokszor nyúl jól bevált eszközökhöz, mégis tud újat mutatni ennek a mostohán kezelt műfajnak a keretein belül. A Mr. Nobody nem más, mint egy tudományos fantasztikumba ágyazott karakterdráma, de a fantasztikum itt sokkal inkább valóság, ahogy főhősünk is a teljes emberiség megtestesítője.
Tegyük fel, hogy az idő nem lineáris. Múlt, jelen, jövő. Mi, a véletlennek köszönhetően csak a múltra emlékszünk. Nemo születésétől fogva a jövőre is emlékszik.
A film a jövőben indít. Egy pszichiáter faggatja az öregre maszkírozott Jared Letó-t életéről. Később egy riporter látogatja meg, aki ugyancsak tapasztalatairól kérdezi az urat. Nemo Nobody rekedtes hangon elmesélt történetei kezdetben zavarosak, később teljes ellentmondásba fulladnak. Mintha több ember életét követnénk nyomon. A kilencéves Nemo válaszút elé érkezik, amikor apja és anyja úgy döntenek hogy külön folytatják életüket. A szülők azok, akik ez elé az embertelen, egy gyermeki elme számára már-már felfoghatatlan döntés elé állítják hősünket Az anyjával vagy az apjával maradjon, viselve a választás minden következményét. Alternatívák tömkelege tárul az ifjú Nemo elé, akinek döntenie kell, miközben mérlegel.
A film felvázolja számunkra a lehetséges történéseket többféle szemszögből. Az erősen fiktív időkezelés sokak számára zavaró lehet, de a sokszor tragikus, még többször szentimentális ábrázolásai egy átlagember életének nem is lehetnének találóbbak. A sci-fi talán legnagyobb erénye, hogy miközben többé-kevésbé el is rugaszkodik a valóságtól, sokszor találóbban képes ábrázolni a realitást, mint bármilyen másik zsáner. Itt sem kell megdöbbennünk azon, hogy nem nyerünk közelebbi betekintést a feltételezett utópia mindennapjaiba, hogy a marsi utazás egyetlen célja egy ígéret betartása és semmi más. A hangsúly az egyénen van, és ezzel együtt az egész emberiségen, létének mozgatórugóin, döntéseinek kíméletlen következményein.
Dormael folyamatosan kérdez filmjével. Hol a 9 éves Nemo szájába ad filozófiai kérdéseket, hol egy televíziós műsor keretében boncolgatja a húrelméletet és annak huszonhat dimenzióját. A szemléltetés mindig látványos és elgondolkodtató, de mindig nyitva is marad. A rendező – nagyon okosan - nem is akar válaszokat adni. Megelégszik a kérdések feltételével, az alternatívák felvázolásával, majd az egészet a nézőre hagyja, döntse el ő mi ebben a tanulság, képzelje tovább, adjon hozzá a történethez. Bevon minket alkotásába, ahol még azt a kérdésünket is válasz nélkül hagyja, hogy a több mint nyolcvan évvel később kialakult társadalom utópia-e vagy netán disztópia.
A film egészen a végéig zavaros, miközben nem hagyja nyugton a nézőt, bekúszik a bőre alá, így késztetve őt gondolkodásra. Apró döntéseink meghatározó voltának kiemelése egyáltalán nem egyedi ötlet. A Pillangó effektus juthat azonnal eszünkbe, amivel a Mr. Nobody is foglalkozik, bár az általa felvázolt magyarázat sokkal árnyaltabb, kevésbé didaktikus. A kvantumfizikai felvetések, a negyedik dimenzióként bemutatott idő illetve ezen dimenziók kibővítése miatt talán a Donnie Darko-val állítható párhuzamba leginkább. Ezenkívül, ha narratíva szempontjából vizsgáljuk meg, inkább a Nagy Hal ugorhat be.
Dormael európai szinten kiugró költségvetésből dolgozott (több mint 50 millió dollár), ami észre is vehető a lenyűgöző látványban és a remek zenében. A műfajok kitűnő elegyítése jellemzi az 53 éves rendező munkáját, aki egy tágabb értelmezését nyújtja az univerzumban betöltött szerepünknek, kapcsolataink mivoltának és döntéseink mibenlétének. A viszonylag hosszú, 138 perces játékidő súlyos mondanivalóval zárul, ami személyre szabottan rengeteg értelmezést nyerhet. A lényeg mégsem a filmben van, hanem benned, a nézőben, aki a film hatására, önnön elnevezésére reflektálva, gondolkodni kezd.
A jövő nyár temérdek blockbusternek ad majd lehetőséget a kiugrásra. A lista végtelenül hosszú, ami csak azt a tényt erősíti meg, hogy itt bizony nem egy pár alkotás nagyon el fog hasalni. Az alábbi Zöld Lámpás előzetes nekem olyan félig késznek tűnik és ez alapján nem mondanám, hogy a populáris képregénykarakter mozivászonra költöztetése hatalmas siker lesz. A jövő nyár azonban még messze van, lesz idő a csiszolgatásra és merem remélni, hogy kezdenek majd valamit a gagyi CGI-vel. Egy teaser trailer már bejárta korábban az internetet, az ugrás után a teljes előzetes tekinthető meg.
A Fringe egy üde színfoltját képezi a jelenlegi science-fiction tévésorozatok felhozatalának. A Stargate franchise közepes színvonalú harmadik nekifutása, nem hozta meg a kellő áttörést, míg az utóbbi hetek egyik legrosszabb híre a Battlestar Galactica kitűnő spinoffjának, a Caprica-nak a kaszája volt. Hozzá kell tenni, hogy majdnem egy időben ezzel a bejelentéssel adtak hírt arról is, hogy szabad utat engedtek egy újabb spinoffnak, a BSG: Blood and Chrome-nak. A Syfy többi sorozatáról inkább nem ejtenék szót, maradjunk annyiban, hogy a műfaj szerelmeseinek jobban esik mostanában egy az átlagoson valamennyire túlmutató sci-fi, mint egy falat kenyér. A Fringe már az első évad során is képes volt valami olyasmit elérni, amit társai meg sem tudtak közelíteni, és mostanra kijelenthetjük, végleg levetkőzte a kezdeti lámpalázat, kinőtte a kezdetben még meglévő gyermekbetegségeit, és hétről hétre egyre csak halmozza az izgalmakat. A harmadik évad már struktúrájában is végtelenül spoileres, így csak az kattintson a tovább mögé, aki tisztában az előzményekkel illetve a legfrissebb résszel.
A készítők merész húzása teljesen felborította az eddigi lassú víz partot mos koncepciót. Ahelyett, hogy egy részen belül ugrálnánk a párhuzamos világok között, kaptunk egy olyan formátumot amire az eleddig fanyalgók gárdájának sem lehet egyetlen rossz szava sem. Minden rész csak az egyik „oldallal” igyekszik foglalkozni, és a folyamatos váltásoknak köszönhetően egy eddig sohasem tapasztalt dinamikusságot vehetünk észre, mely kitűnően példázza a sorozat fejlődését. A részeket még mindig egy ügy köré építik fel, de az éppen aktuális univerzumtól eltekintve, utalásokban burjánzó, eddig kiválóan megírt történetnek lehettünk szemtanúi. Ha egy laikus szemszögéből figyelnénk a történteket, egy-egy részre koncentrálva, akkor nem meglepő ha azt mondom, hogy egyrészről egy teljes mértékben élvezhető, másrészről egy követhetetlen szegmenst kapunk végeredménynek. Remekül megtalálták itt az egyensúlyt az alkotók, ami a folyamatos érdeklődést hivatott fenntartani, mégpedig úgy, hogy ne fussanak ki az ötletekből idő előtt.
A színészek közül mindenképpen ki kell emelnem Anna Torv-ot. Remek példája az ő színészi játéka a pozitív és negatív premisszáknak. Olivia Dunham karakterét megformálva az első évad során kapott ő hideget, meleget. Inkább hideget. Így megrökönyödve fogadta el mindenki a tényt, hogy (kívülről) játszi könnyedséggel hozza a két karaktert, az embert próbáló akadályt leküzdve, bitang erőssé nőtte ki magát, mint központi karakter. A fanfárok természetesen ennek az elsőre negatív megítélésnek köszönhetően érkezhetnek, de a végeredményt tekintve semmit se vonnak le a színészi játék értékéből. John Noble őrült zsenije még annyi dicséretet megérdemel, főleg az eddigi részekben koncentráltan jelen lévő drámai oldalát figyelembe véve. A harmadik évad ezzel ellentétben, az amúgy is brillírozó Joshua Jacksont emeli ki. Peter Bishop karakterét a középpontba helyezve, az olyan aprónak tűnő, nüansznyi dolgoktól, mint az apa-fiú kapcsolat boncolgatása, vagy az egyéni döntésszabadság, eljutunk világunkat megkérdőjelező gondolatokig.
A másik „oldalról” fokozatosan tágítják tudásunkat, minden egyes apró információnak létjogosultága van a köré épített univerzumban. Az ember olyan dolgokra csodálkozik rá, ami eddig magától értetődőnek tűnt, mégis a tudat, hogy most már birtokosa az adott morzsának, alapjaiban változtatja meg, a benne kialakult képet. Gondolok itt a borostyán karanténok szerepére, ami jobban kibontva betekintést engedett számunkra abba, hogy családok ezrei veszítették el szeretteiket, akik még lehet, hogy most is élnek és közöttük lehetnének. A kormánynak azonban nem áll érdekében ezt a titkot felfedni, ugyanis a következmények rombolóan hatnának a társadalom egészére. Ördögi kör. Találkoztunk már hasonló döntésbeli nehézségekkel, főleg a világot ténylegesen irányító hatalmi szervek köreiben, de itt nem az újszerűségen van a hangsúly, hanem az emlékezetes megvalósításon. És ez csak egy példa volt a sokból.
A Fringe harmadik évada formabontó, merész és körömrágóan izgalmas. A készítők látszólag a saját határaikat feszegetik, de én bízom benne, hogy újra és újra képesek majd meglepni minket az évad során. Az egyetlen, ami aggódásra adhat okot, az az egyre inkább csökkenő nézettség. A FOX sosem arról volt híres, hogy kesztyűs kézzel bánt volna sorozataival, de ez általánosságban elmondható a network tévék programmingjáról. Bizakodásra adhat okot viszont az, hogy a sorozatot ilyen módon nem lehet a végtelenségig folytatni és a készítők igencsak meghatározott elképzelésekkel rendelkeznek a Fringe jövőjét illetően. A harmadik évad után még kettő, maximum három évaddal lehet számolni, azt követően pedig egy jelentős űrrel, ami a science-fiction sorozatok eme gyöngyszeme fog maga után hagyni. Ha előbb nem találja elkaszálni a FOX. God help us all.
A Half-Life játék már sokakat inspirált különböző művek kapcsán. Brian Curtin egy igazi hardcore Half-Life rajongó, aki idejét és pénzét nem kímélve hozta össze az alábbi rövidfilmet. Az alkotás mindössze 1200 dollárból készült, gyönyörű beállításokkal és elképesztő CGI-vel. A rajongói film ismét rácáfol a dollár milliókból készült művekre, mivel bizonyítja azt, hogy a rajongás és a kreativitás szüleménye többet ér minden blockbusternél. A majd két perces film megtekinthető az ugrás után.
A Quantum csendjét alapul vevő Bond játék után, az MGM az Activision-nel és a Bizarre Creations-el karöltve készítették el, a most novemberben megjelent James Bond 007: Blood Stone című akciójátékot. Az ok, amiért egy újabb játék készítésébe vágtak, - ahelyett, hogy az új Bond filmet forgatnák - végtelenül egyszerű. Az MGM Studios több hónapja súlyos financiális gondokkal küszködik, ami több filmjüket vétózta meg. Ebbe a szerencsétlen helyzetbe került őfelsége ügynöke is, de ha filmet nem is, egy új játékot azért kapott. Lássuk be így sem jártak rosszul a akciójátékok és a Bond filmek szerelmesei. A játék képes ötvözni azokat a dolgokat, amelyek annyira jellemzőek az MI6 titkos ügynökével foglalkozó alkotásokra. Akció, monumentalitás, látvány és pörgős játékmenet. Ezeket a tulajdonságokat összecsomagolva, egy csipetnyi történettel meghintve tárják elénk azt a játékot, ami bizonyítani szeretné, hogy James Bond-nak igenis van helye a videó játékok univerzumában.
Bázisugrás egy katonai helikopterről, motorcsónakos üldözés, temérdek rosszarc hatástalanítása hangtompítós pisztolyunk segítségével, közelharctudásunk fitogtatása, egyik fedezékből a másikba ugrás, és még a játék el sem kezdődött. A visszatekintve aprónak tűnő küldetést teljesítettük, felgördül a függöny és a filmekből már megszokott intró során egyre erősödik bennünk az érzés, hogy ez egy nagyszerű játék lesz. Az Athénban játszódó bevezető közben belekóstolhatunk picit mindenbe. Közelharci leszereléseinket a játék egy úgynevezett "Focus Aim" ponttal jutalmazza, melynek segítségével később bármely célpontunkat egy lövéssel leteríthetjük. A mostani játékokból már elmaradhatatlan "motion blur" effekt és a hihetetlenül részletgazdag környezet teszi számunkra még realisztikusabbá a játékot. Az athéni miniküldetés végeztével kezdetét veszi az igazi misszió, ami Isztanbulba kalauzol bennünket, ahol egy eltűnt személyt kell felkutatnunk. A cselekmény végig lineáris marad, apróbb csavarokkal, az elengedhetetlen összeesküvés elméletekkel, tömegpusztító fegyverekkel. Mindezek mellett egy kis intrika és ármány is képviselteti magát, bár csak nagyon halványan. Nem is ez a legnagyobb előnye a játéknak, de még így is testhosszal vezet, a mostanában egyre inkább trendnek tűnő, nulla történettel megáldott játékok előtt.
A Blood Stone nem szorul komplex, mindent átható cselekményre, hiszen maga az akció olyan fenemód élvezhető, hogy rögtön elfelejtkezünk arról, mit miért csinálunk. Maga a játék egy pillanatra sem ül le, egyszerűen nem enged szabadulni. Egymást váltják az izgalmasabbnál izgalmasabb lövöldözések és harcok, csak azért, hogy utána jobbnál jobb kocsikba vagy éppen csónakba pattanhassunk, és kezdetét vegye egy príma kis autósüldözés. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy az irányítást méltassam egy kicsit. Kezdetben kicsit féltem az üldözős/menekülős részektől, de meg kell hagyni, a készítők itt is remek munkát végeztek. Ne számítsunk semmilyen komolyabb autószimulátort megközelítő minőségre, az irányítás része bőven jobb, mint amire számítottam, nekem ennyi elég is volt. A játék elején kapunk egy okostelefont, ami segítségével különböző kódokat törhetünk fel, bizonyítékokat gyűjthetünk, helyszíneket analizálhatunk, plusz ha átváltunk rá egyfajta radarként mutatja ellenségeink helyzetét. A megoldások hol kreatívra hol kevésbe kreatívra sikerültek, sok fejtörésre ne nagyon számítsunk ez a játék nem erről szól.
Nekem PC-n volt lehetőségem a játékot végigvinni, ahol az irányítás ugyancsak nem hagyott maga után kívánnivalót. Nem éreztem egyszer sem nehézkesnek a billentyűzet plusz egér kombót, más platformokról nem nagyon tudok nyilatkozni, de a PC-s verziónál is van lehetőségünk gamepad használatára.
A gyengeségekre és hiányosságokra rátérve, hagy beszéljek egy kicsit a célzásról, a lövés mechanizmusáról és a sebzésről. Megdöbbentőek számomra a mai játékok végletekig leegyszerűsített fegyverpárbajai. Kicsit megrántod az egeret, az ellen feje máris a célkeresztben, klikk, klikk. Az egész olyan, mintha a játék saját maga is segítene a célzásban egy rávezető paranccsal vagy valami hasonlóval. Bizonyára elfogult vagyok, mivel több évig elég magas szinten űztem a Counter Strike sportját, de ahogy egy kicsit körbekérdezősködtem kiderült, nem vagyok egyedül a problémával. És akkor el is érkeztünk a játék legfőbb hibájához. A leegyszerűsített lövöldözés, - ami gyorsan hozzá is teszem baromi szórakoztató és látványos - és a gyorsan, összeütközés nélkül is teljesíthető pályarészletek miatt, nagyon hamar elfogynak a pályák és azon vesszük észre magunkat, hogy már vége is van. Azt el sem tudom képzelni, hogy "Recruit" módban, - ami a legegyszerűbb játékmódot takarja - mennyi idő lehet végigvinni, de nekem a legnehezebb módban tartott hat óráig. Tegyük hozzá, hogy nem hajtottam arra, hogy minden "öcsívmentet" összeszedjek, egyszerűen hátradőltem és átadtam magam a cselekménynek. A másik nagy hibája a játéknak a sebzés. Nálam a headshot, az headshot. Had ne kelljen már kétszer is főbe lőnöm azt a terroristát. Vicces volt látni, hogy bármely fejfedővel megáldott ellenség esetében, a headshotot követően, a kérdéses fejfedő lerepült, legyen az sapka, kalap vagy rohamsisak, és csak a második fejlövést követően lelte halálát sapkás ellenünk. Véleményem szerint, egy olyan játéknál, mint a Blood Stone, ami a minél tökéletesebb realisztikusságra törekszik, megengedhetetlen az ilyesfajta hiba.
A fegyverek tárháza ugyanakkor burjánzik a gyönyörűségekben: rohamfegyverek, aknavetők, többfajta pisztoly, gépfegyverek, sőt az egyik pályán még sokkoló pisztoly is előfordul. A mesés helyszínek, mint Burma, Bangkok, Szibéria vagy éppen az elkápráztató Monaco hihetetlenül részletgazdagok, precízen kidolgozottak. A pályák nem egysíkúak, az akciók sem fulladnak unalomba, hála a változatos helyszíneknek és megoldásoknak. Egy kontinenseken átívelő pörgős utazás ez, ami soha nem pihen, együtt lélegzik veled, és minden hibája ellenére felejthetetlen szórakozást nyújt, mind a Bond-filmek, mind az akciójátékok szerelmeseinek. Ha a Quantum csendje nem is, de a Blood Stone teljes mértékben bizonyította azt, hogy James Bond karakterének igenis helye van a videó játékok között is.
Hasonló témájú poszttal már szolgáltunk a múltban, akkor sokatok tetszését elnyerte a Terminator 2 opera "feldolgozása". Mivel mi itt a Geekblogon elvetemült rajongói vagyunk a '80-as évek akciófilmjeinek, nem állhattuk meg, hogy megmutassuk nektek, a Commando musical változatát. A tettesek nem mások, mint a Conan musicalt is szállító Jon és Al Kaplan. A végeredmény pedig magáért beszél. Mindez a tovább után egy több, mint három perces videó keretében.
Guillermo del Toro vezényelt le egy interjút a Scott Pilgrim vs. the World DVD/Blu-Ray megjelenésének kapcsán. Az eseményen jelen volt még Bryan Lee O'Malley is, a képregény szerzője. Nagy szerencsénkre lencsevégre kapták a beszélgetést, ami igen jó hangulatban telt el, és még az is kiderül belőle, hogy Micheal Cera ha akar, tud vicces/jófej is lenni. Az említett filmen kívül szóba került még a Flash Gordon, sőt még a Batman is, plusz del Toro is beszélt nekünk a videó játékokkal kapcsolatos véleményéről. Az ugrás után megtekinthető a teljes interjú 11! videóban. Ne tessék megijedni a videók átlag két percesek, lepörög gyorsan.
A 2011-ben bemutatásra kerülő Amerika kapitány film nem kevés sajtóanyagot tudhat már maga mögött. A média legkülönbözőbb forrásaiból ömlik ránk a rengeteg háttércucc. Most az Entertainment Weekly jóvoltából kerültek ki képek a készülő filmből eszméletlen felbontásban. A Marvel és a Paramount koprodukciójában készülő film főszerepére Chris Evans-t válogatták be, míg ősellenségét Red Skull-t, Hugo Weaving fogja majd játszani. A tovább után megtekinthető az internetre kikerült nyolc kép, és az alábbi linkre kattintva elérhetőek nagy felbontásban is.
Nem, a helyzet az, hogy ezt már én sem tudom kezelni. Az tudvalévő volt, hogy megváltoznak a dolgok az "Odaát háza táján" Eric Kripke távozásával. Először csak mérhetetlen szomorúságot éreztem azzal kapcsolatban, hogy fogják és lerombolják az öt év alatt majdhogynem tökéletesre kiforrott történetet valami végtelenül bugyuta klisével. Aztán - jóval a hír kézhezkapása után -, volt időm egy kicsit átgondolni a dolgokat, és arra jutottam, hogy nem árt egy kis vérfrissítés a sorozatnak. Az apró kiszivárgott hírek is mind arra engedtek következtetni, hogy pofás kis hatodik évadot kapunk, amiben a mélyére áshatunk a dolgoknak, tágítjuk a Supernatural univerzumát, újabb szörnyek és fenevadak felbukkanása közepette. Mekkorát tévedtem.
A hatodik évad eddigi hat része iskolapéldája annak, hogyan kell egy már meglévő, csúcsra járatódott, temérdek rajongóval rendelkező sorozatot a szó szoros értelmében meggyalázni. A képlet egyszerű: kezdd az új évad első részét rögtön úgy, hogy kiheréled vele az addigi jól megszokott indulást, végy egy jó másfél órás szenvedést, amiben nem történik semmi érdemleges, és amikor teljesen elvetted a kedvét a nézőknek a folytatástól, akkor adagold szépen lassan az újabb és újabb antipatikus jellemvonásokat, amíg olyan szintre nem kerül a rajongó, hogy nem képes egyetlen karakterrel sem azonosulni. A színészi játéktól persze tekintsünk el, hiszen Jared Padalecki és Jensen Ackles nagyszerű párost alkot még mindig.
A baj nem ezzel van. A probléma forrása az átívelő szálakban leledzik. Ami eddig az előnyére vált a sorozatnak, az most hátrány. Direkt hagytam magamnak időt, ezért is írok csak most a sorozatról. Hagytam a sorozatnak időt, hogy a kezdetben még meglévő tétovaságából összeszedje magát és megpróbáljon valami újat adni. Jelölje ki az irányokat, lássam magam előtt a teljes képet és majd nyilatkozom utána az egyik legjobban szívembe zárt széria legújabb évadjáról. Jelentem sikerült felállítani az új játékszabályokat, és felállítani a képzeletbeli lécet, csak az a baj már nem érdekel, hogy megugorják-e vagy sem. A nevetséges főszál, aminek se füle se farka, keveredik egy erőltetett mellékszállal, ami ismét berántja a Mennyet a játékba. Miért? Mert egyáltalán nincs más ötlet, amivel elő tudnának jönni. Arról nem is beszélve, hogy saját kardjába dől a sorozat a címben és fémjelzett rész cselekményével. Nem tudom kinek volt szüksége arra, hogy ismét a két fivér saját és egymás lelkivilágával folyó harcba keveredjen. Teszem hozzá, hogy ezt a kártyát már réges-rég kijátszották, méghozzá tökéletesen koreografálva, így okafogyottá válik az újbóli behozatal.
Tudom, nagyon nehéz megfelelni több millió ember óhajának, mégis úgy látom lett volna lehetőség, ha nem is az előző évadok színvonalával egyenértékű, de megközelítő minőségre. Az végképp érthetetlen számomra, hogy miért kell szisztematikusan lerombolni azt, ami eddig jó volt és azt ami eddig működött. A karakteridegen motívumok, a sorozatidegen logikai bukfencek, a borzalmasan ötlethiány történetkezelés újabb magasságokba emelte a hűtlen kezelés fogalmát. Az összképen sajnos nem javít az amúgy remek Bobby központú rész és Stephenie Meyer életművének (sic!) sárba tiprása.
Ebből a gödörből nehéz lesz kimászni, ugyanakkor nagyon gyorsan mélyebbre is lehet süllyedni. Ha a cél az volt, hogy tegyük félre az eddigieket és kezdjünk tiszta lappal, akkor ezt kellene tenni. Nem felrúgva az eddigieket, hanem tiszteletben tartani és eközben valami új felé nyitni. A potenciál mindenképpen megvan, mind az eddig kreált univerzumban, mind a karakterekben. A kérdés már csak az élnek-e ezekkel az eszközökkel a készítők, vagy továbbra is nézhetjük, hogyan agonizál hőn szeretett sorozatunk.
Tájföld különbejáratú szuperhősével a mozik vásznán találkozhatunk hamarosan. Red Eagle extravagáns, komor és badass, miközben profi módon bánik kardokkal és lőfegyverekkel egyaránt. A film első blikkre olybá tűnik, hogy csen innen is meg onnan is, mégis mondanám egyedinek, mint teljes koppintásnak. Lassan ott tartunk, hogy nekünk magyaroknak is szükségünk lesz egy szuperhősre, amit filmre tudunk vinni. A mostani trendeknek ezzel a filmmel eleget tesznek a tájföldiek. A bemutatóra időpontja mindeddig ismeretlen. A rendező személyében Wisit Sasanatieng-et tisztelhetjük, akinek első rendezése volt az első thai film, ami eljutott a Cannes filmfesztiválra. Angol feliratos előzetes az ugrás után.
J.J. Abrams már bizonyított tévés, filmes körökben. Elég csak megemlítenünk az Alias-t, a Felicity-t vagy a nagysikerű LOST-ot, és ezzel elvárásaink máris az egekben vannak. Ha feltűnik a neve valamely sorozattal kapcsolatban, nekem az már elég garanciát jelent annak bepróbálására, majd a megtekintést követően elhelyezem képzeletbeli skálámon. Ahogyan a Star Trek kapcsán úgy döntött a rendező, hogy leporolja és megpróbálkozik a milliók által még most favorizált univerzum modern köntösbe öltöztetésével, nem volt ez másként a Fringe-nél sem. Itt azonban nem reboot-ról vagy remake-ről van szó. A helyzet a következő: az X-akták végetértét követően hatalmas űr támadt a misztikus sorozatok terén. Abrams ezt az űrt próbálja befoltozni egy hasonló koncepciójú szériával, ami a science-fiction és a misztikum kedvelőinek is egyaránt eleget próbál tenni. A kezdeti szárnypróbálgatásokat nem számítva remek X-akták pótléknak bizonyult, nem beszélve arról, hogy tévés körökben nem igazán dúskálunk hasonló témákat feszegető high-concept sorozatokban.
A legfontosabb különbség az X-akták és a Fringe között az események mozgatórugója. Míg Mulder és Scully nézőseregének nagy része hátra arcot csinált, megtudva, hogy szeretett sorozatuk különös eseményeinek hátterében az UFO-k állnak, addig a Fringe esetében ilyenről szó nincs. Mi, emberek állunk a középpontban, pontosabban az emberek határtalan gonoszsága, ami egy magasabb technikai tudással társulva, hátborzongató méreteket ölthet. A sorozat ebből kifolyólag tömve van társadalomkritikával, mégsem erre helyezik a hangsúlyt a készítők. Sokkal inkább az egész történetet behálózó összeesküvés elméletek armadájára, melyek mind különböző forrásokból táplálkoznak, mégis egyediek tudnak maradni.
Az FBI peremtudományokkal foglalkozó részlegéhez keveredik főhősnőnk Olivia Dunham (Anna Torv), majd követi őt a zsenialitás és demencia határmezsgyéjén egyensúlyozó Walter Bishop (John Noble), fiával, Peter Bishop-pal (Joshua Jackson) egyetemben. Az általuk alkotott trió feladata az emberi ésszel már fel nem fogható jelenségek vizsgálata, azok hátterének feltérképezése, kezdve a különböző állatokból keresztezett hibridekkel, az időutazás problémáján keresztül, egészen az LSD által kreált tudatátvitelig. Az első évad monster of the week jellege miatt kissé ellaposodott, a kezdetekben még nagyon is átgondoltnak tűnő széria, ami a nézettség rohamos apadását is okozta. Anna Torv érzelmektől mentes színészi játéka, és a mellékszereplők háttérbe szorulása csak tovább rontott a helyzeten. Akinek viszont jár a dicséret, a maximális tisztelet, és teljes elismerés, az nem más, mint a Walter Bishop karakterét alakító John Noble. A Gyűrűk Ura Denethor királya, egymaga cipelte a hátán a sorozatot a teljes első évad során. Örökös kikacsintásai, a hallucinogén szerek iránti rajongása és a remek színészi játék számtalan örömteli percet okozott és okoz még most is, a felhőtlen szórakozásra vágyóknak.
A második évadra többé-kevésbé sikerült szakítaniuk a készítőknek az egy hét egy szörny felállással, és egyre nagyobb hangsúlyt kapott az átívelő szál, melynek kérdésköre folyton ott motoszkált az emberek fejében. Végül elkötelezték magukat az írók egy bizonyos irányba, amit az amúgy is spoilermentesnek szánt kritikában nem szeretnék lelőni azon kedves olvasóknak, akik esetleg most hallanak először a sorozatról. Elég az hozzá, hogy a meglépett megoldás katartikus végkifejletben végződött, a szó nem a legszorosabb értelmében, hiszen megoldatlan rejtély maradt épp elég. A harmadik évaddal beköszöntő jelentős minőségemelkedés lankadatlan, és hétről hétre a fotelekbe kényszeríti a nézőket. Anna Torv karaktere is számottevő javulást mutat, ahogy a mellékszereplők is egyre több jelenethez jutnak. A legfontosabb viszont a fejlődés azon iránya, amely a Fringe univerzumának elmélyítésére összpontosít. Egyre több részlet látott napvilágot az elmúlt két évad során, melyek fejben való összerakása gyerekkorom legózásaira emlékeztet. Ezen kívül a széria telis-tele van úgynevezett easter egg-ekkel, elég csak megemlíteni az első évadban még újnak számító, minden reklám előtt feltűnő ábrák titokzatosságát, melyekről később kiderült, hogy egy kódrendszer részei és mindegyikük az ábécé egy betűjét jelöli.
A Fringe nem kiemelkedő, de stabilnak mondható nézettséget produkál hétről hétre, amellyel elérte azt, hogy már a harmadik szezonját élvezhessük. Hazánkban is képviselteti sorait az RTL klub képernyőjén, és meglepő, de nem vérzett még el a hétfői esti tíz órás sávban. Jelenleg a második évadja fut, annak is a vége felé járunk, ahol igazán beindulnak az események.
Akik érzik magukban az affinitást, az ilyesfajta művekhez, és még csak meg sem próbálnak kritikusan állni a pszeudotudományos tézisekhez, azok számára igazi csemegének ígérkezik eme sorozat. A megszokottnak mondható felvetéseken kívül egyre több és több agyament kísérlettel találkozhatunk, amelyek nagy része erős gyomrot kíván. A színvonal fokozatos emelkedése, a különböző misztikus szálak remek elegyítése, és a karakterek önmagukban erősítik a sorozatot. Mindezt megspékelik számunkra egy jó adag humorral és iróniával, amivel azt érik el, hogy minden hozzám hasonló sci-fi őrült, hétről hétre leüljön, és a szereplőkkel együtt izgulja végig A rejtély következő részét.
A képregény történelemének egyik meghatározó szegmense, Alan Moore és Brian Bolland 1988-as Batman: A gyilkos tréfa című alkotása. Ennél hátborzongatóbb művel talán még nem is nagyon találkoztam képregény élményeim során. Node ki gondolta volna, hogy a kiadvány legmegdöbbentőbb jelenetét vissza lehet adni egy LEGO figurákkal eljátszott videóban. Ha az előző, Star Wars-os videó esetében azt mondtam, hogy maradéktalanul megéri a ráfordított időt, itt sem nyilatkozhatok másképp. A három perces jelenet az ugrás után figyel.
Jeremy Messersmith dalba foglalta az eredeti trilógiát és miután látta, hogy mindez nem elég, kerekített hozzá egy animációt is. Amiért mindez különleges, az az, hogy a mostanában oly megszokottnak számító számítógépes animáció helyett papírból készített figurák szereplésével rögzítette mindezt. A végeredmény egy eszméletlenül aranyos videó lett, ami bármikor megéri a ráfordítótt majd három percet. Ezekután a francnak kell megcsinálni az összes részt 3D-ben, inkább jöhetne még pár ilyen. Videó az ugrás után.
Jack McDevitt, Elveszett kolónia című könyvéről a cikk itt található.
Az Alex Benedict sorozat első könyve, a Született stratéga több mint húsz évvel ezelőtt íródott, és ezt a szempontot végig észben kell tartani, miközben olvassuk a könyvet vagy netalán értekezünk róla. A kezdetben különálló regény folytatásai csak nemrég íródtak, mintegy továbbgondolva a főbb karaktereket, meglovagolva a már adott univerzumot. Érdekes szempont volt az is, hogy hamarabb olvastam a tetralógia harmadik részét, mint az elsőt, mindez azonban semmit sem vont le a mű élvezeti értékéből. Az utóbbi szempont mindenesetre arra jó volt, hogy körvonalazódjanak bennem a főbb különbségek, McDevitt korai és mostani munkássága között. Az író természetesen nem a semmiből lett a mostani éra egyik meghatározó szerzője. A Született stratéga minden fejezetén érződik a lehetőség arrafelé, hogy valami több legyen, de kinek örömére, kinek bánatára ez csak a könyv végi utolsó pár fejezetben manifesztálódik.
Előre le szeretném szögezni, hogy a könyv minden mozzanata aprólékosan ki van dolgozva, meg van tervezve. Semmi sem a véletlen műve, nincsenek átgondolatlan részek, amelyek annyira zavartak az Elveszett kolónia esetében. A világ amibe belecsöppenünk ugyanolyan részletgazdag, mint saját történelme. Utazásunk során nekünk kell összelegóznunk az író által zsugori módon adagolt darabkákból az egészet, amely a későbbiekben teljesen összeáll, bár még így is hiányosnak érezhetjük, tekintve a mű terjedelmét. A történet lassú kerekítését, a lankadó figyelem újbóli felkeltését mesteri módon használja a szerző, miközben számunkra az általa felfestett mozaik folyamatosan új értelmet nyer. A kezdetben döcögő fejezetek egyre inkább felgyorsulnak, egészen a regény utolsó negyedéig, ahol aztán akcióban gazdag, pörgős cselekmény mellett lelünk a megoldásra.
Történetünk főhőse Alex Benedict, hivatását tekintve régiségkereskedő. Nagybátyja hirtelen elhalálozását követően tetemes örökség üti a markát, melynek mégsem anyagi vonzatában leli legnagyobb örömét. Az örökség ugyanis kiterjed egy félbehagyott kutatómunka dokumentumaira is, ami igencsak felkelti hősünk érdeklődését, mivel az általuk ismert történelmet alapjaiban rengetné meg, ha igaznak bizonyulnának. Benedict beleveti magát a nyomozásba, lépésről lépésre halad, miközben sorban rántja le a pókhálókat világa történelmének padlásáról. A kutatómunka hol sikeres, hol kevésbé, de hősünk igazság igénye, törtetése és kitartása mindvégig kiállja a kudarcok próbáját. Örültem neki, hogy ebben a regényben ő kapta a főszerepet, így sokkal árnyaltabb karakterként jelenik meg előttem, nem csupán egy fanatizmusából táplálkozó űrrégész, aki mindent segédjére bíz, míg ő otthon elmélkedik. Végig az ő szemén keresztül szemlélődhetünk, az ő epés megjegyzéseit hallhatjuk és rögeszméit szépen lassacskán magunkévá tesszük.
A történet kibontása kellemes csalódás volt az Elveszett kolónia után. Itt sokkal inkább magunkra vagyunk utalva, saját gondolataink színezik a történetet, és a lyukak - amiket vagy befoltoz a regény vagy nem - , sem tűnnek annyira üresnek. Aki először itt találkozik az író sajátos univerzumával, annak igencsak küzdenie kell, hiszen egyből a mélyvízben találjuk magunkat. Folyamatos utalásokat kapunk az általunk még nem ismert helyszínekre, személyekre és folyamatosan úgy vagyunk kezelve, mintha saját alapismereteink lennének hiányosak. Mindez azonban egyáltalán nem egy rossz dolog. Mi is felfedezőnek érezhetjük magunkat ebben a világban, boncolgatjuk a történelmet, cáfolunk vagy éppen megerősítünk különböző téziseket, míg néha talán okosabbnak is gondoljuk magunkat a főhősnél.
A Született stratéga egy korai társadalomkritika McDevitt tollából, egy egészen más perspektívából, mint az Elveszett kolónia esetében. A háború és annak minden mozzanata, a résztvevő alakok heroizálása, a különböző népek egymáshoz való viszonyulása. Ezek azok a kérdések, amiket a regény boncolgat és megpróbál megválaszolni. A történelem képzeletbeli hagymáját kell ehhez meghámoznunk, rétegről-rétegre haladva, egészen odáig amíg ködösítések és mellébeszélések nélkül láthatjuk a teljes igazságot. Ezért különleges ez a könyv, a maga nemében egyedülálló történelmi kutatómunka, a lassú mesélés mellett is magával ragadja az olvasót, rabul ejti azt, egészen addig, amíg a rejtélyről minden lepel le nem hullt.
Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat Kiadás éve: 2008 Fordította: F. Nagy Piroska Eredeti cím: A Talent for War Oldalszám: 384 oldal
Westerfeld alternatív történelmi trilógiájának második kötete nagy meglepetés. Nem mintha nem lehetett már a Leviatánból előre látni, mekkora potenciál van az alapkoncepcióban, de a Behemót langyos száz oldal után túllép az előző regény keretein. Második felére rengeteg meglepetéssel szolgál, a befejezés már itt üvölt az ajtóban, te meg a fogadat csikorgatod, mert kalandregény rég volt ilyen - jujj - szórakoztató. Steampunk vs. biopunk ide vagy oda, Westerfeld történelmi kalandregényt írt, aprólékosan bontogatva az univerzum héjait, olyan megoldásokkal gyönyörködtetve, mint a mechanikus elefántok Isztambul utcáin.
Sárványhahota. Pandur Ákos. Rezső, a traktorvezetőből lett portás, aki leszázalékolása után nem lévén más, rászokott a krimikre, és most rendőrnek képzeli magát. A mikszáthi kör még csak most kezdődik, közben Örkény egypercesei villognak a retinánkon, a kép mégis fordítva keletkezik a fejünkben, mint kellene, nem, nem az Ön látásával van gond, kérem szépen. A proletár szatíra neonoirba nyúlik, fantazmagória az egész, mondod te, közben ez már megtörtént egyszer, és most megtörténik megint. És nem csak Orosdy Dániel fejében. 
Remek döntése volt az írónőnek, hogy főhősét visszahelyezte az elszigetelt, már az Olvasó által is jól ismert kisvárosi környezetbe. Az előző könyv nagyszabású, országokon átívelő hajszájához képest a legújabb Baráth Katalin regény inkább egy csendesebb, meghittebb vonalat szeretne képviselni, ami többet foglalkozik a szereplők érzelmeivel és - hasonlóan az elsőhöz - bebocsájtást enged a századelő egy furcsa, de szeretetre méltó közösségébe. Az akció, gyilkosság, nyomozás természetesen itt sem marad el, de lehelletnyivel gyengébb, érzékelhetően kevésbé hangsúlyos, mint az A türkizkék hegedű esetében volt. A regény első száz oldala tulajdonképpen egy felzárkóztatás mind nekünk, mind Veronnak. Pletykák, eljegyzések és az új lakók: Mosolygó grófék és a Sáry család bemutatása, a belterjes Ókanizsa látképe vár rán
”Az elmúlt idők legérdekesebb és legműveltebb science fiction-íróinak egyike.” - olvasom először az Ad Astra legújabb könyvének borítóján és igazat kell, hogy adjak. Kiegészítvén azzal, hogy a kiadó által nekünk magyaroknak is volt lehetőségünk megismerkedni pár kiemelkedő tehetséggel a kortárs sci-fi legkülönbözőbb bugyraiból. Bacigalupi humanista biopunkja és Rajanieni gibsoni detektív regénye felér egy intravénás injekcióval a mai tudományos fantasztikumból. Amikor ezek hatása elmúlik, érdemes lesz hát belekóstolni ebbe az édességbe is, ami egy mézzé lett ember történetével csiklandozza az ízlelőbimbóinkat, és nem hagy kétséget afelől, amit a borító is hirdet.
Bari Máriusz első könyve egyszerre botránkoztat meg és húz be, tripla hurkos körmondatai nem eresztenek, egyszerre kötik le agyad mindkét féltekéjét. Mert a huzalozáson van a hangsúly, nem azon, hogy mennyit látsz és értesz meg elsőre, másodjára; csak olvasol tovább, mert megmozgat, folyamatosan termeli a neurotranszmittereket, olyan mintha rákötöttek volna a cyberspacere és a Futurama összesre, egyszerre, a végén meg azt képzeled mindent tudsz pedig csak akkor kezdődött a folyamat.
A történelmi fikció mindig is nagy népszerűségnek örvendett. A zsánerben rejlő lehetőségek száma határtalan, elég Fonyódi Tibor tudományos fantasztikummal, gnoszticizmussal kevert A Katedrális című könyvére gondolnunk, ami ugyanazt a korszakot próbálja boncolgatni, mint a címben fémjelzett mű. A római birodalom Néró uralkodása idején, a nagy római tűzvész. A korszakot belengő politikai intrika bemutatása és az akció megfelelő adagolása terén hasonló elképzelések jellemzik a két művet. Azonban ahol Fonyódi betalál, ott Scott elcsúszik, könyvének veleje túlontúl pszeudotudományos, nézetei többször bizonyulnak radikálisnak, árral szembemenése erőltetett. A római kém kalandregénynek tökéletes lenne, könnyed dialógusai és bejáratott karakterei elvinnék a hátukon. A történelem egyes területei azonban igazi aknamezőnek bizonyulhatnak, a különböző hiedelmek összefolynak, a non-fiction elemek hitelüket vesztve hullanak alá.
A főszerkesztő úr 
Banks Kultúra regényei közül már a hetedik(!) látott napvilágot az Agave kiadó gondozásában, ami lássuk be, nem kis teljesítmény, hiszen az egyik (ha nem a) legjobb kortárs sci-fi íróról van szó, aki temérdek díjat söpört be, és valami olyasmit teremtett a hard science fiction világában, amit előtte nem sokan. Azoknak, akik még nem kóstoltak bele, de nem áll tőlük távol a végletekig vitt tudományos fantasztikum, egy olyannyira komplex világ, ahol a szerző sem ismeri ki magát mindig, nos, azt kell mondanom, talán nem ezt a Kultúra regényt ajánlanám kezdésnek. A rendkívüli összetettség nem véletlen. Banksnek van mire építkeznie, és jajj azoknak, akik nincsenek tisztában világának minden apró részletével. Sosem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy egy leheletfinomnak tűnő momuntem nem kap-e nagyobb hangsúlyt olyan kétszáz oldal múltán. Félreértés ne essék, nem akarok én elijeszteni senkit, a könyv mindezektől eltekintve is lehet szórakoztató,sőt, csupán arra akartam utalni, hogy az igazi mélysége és kifinomultsága az apróbb puzzle darabkák pontos helyreillesztésével válik csak láthatóvá és élvezhetővé.
Már jóval azt megelőzően, hogy az Apple vezérigazgatója eltávozott közölünk, temérdek könyv látott napvilágot vele kapcsolatban. A PC korszak egyik messiásaként, és folyamatos jövőformáló szerepe miatt megkerülhetetlen karakter volt az IT szférában, az ezzel foglalkozó sajtóorgánumokban, könyvekben, filmekben. Abban biztos vagyok, hogy ezeknek az alkotásoknak a száma a közeljövőben rohamosan növekedni fog, de ahhoz, hogy egy átfogó képet kaphassunk korunk egyik legmeghatározóbb emberéről, nem kell azonnal az amazon digitális boltjába rohannunk. Elég az itthoni kínálatot végigfutnunk, ahol azonnal megakad a szemünk a Szalay kiadó könyvén, melynek már a címe is olvasócsalogató. Steve Jobs halálát követően rohamtempóban íródott a könyv, de a sietséget egyáltalán nem lehet felfedezni rajta. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a könyvet nem egy, nem kettő, hanem rögtön tizenöt szerző jegyzi, ami a szerkesztési nehézségek ellenére is végig a javára válik.
Apró negatívum, hogy a játékhoz minimum három ember szükséges, de ettől akár el is tekinthetünk, hiszen a hasonló játékok varázsa pont a minél nagyobb csapatban van. Az utolsó zseton lehelyezésével a játék véget ér, és már csak annyi a dolgunk, hogy összesítsük a pontokat. Minden megmaradt arany egy pontnak felel meg és minden kijátszott kincskártya a rajta feltüntetett értéket éri, végül ehhez jönnek még hozzá a sorskártya teljesítéséért kapott pontok. Az egész meccs lezavarására, a gyakorló játszmát nem számítva egy óra elegendő, amit végig feszített játékmenet jellemez. 
A Hyperion bukása nem egyszerűen folytatása, sokkal inkább kiterjesztése a már meglévő műnek, felduzzasztása egy nagyszerű felütésnek. Éppen ezért nem vonatkoznak rá a folytatások szabályai sem. Amiben mégis példaértékűnek tekinthetjük, az az, hogy Simmons ismét csavar egyet a dolgokon, a struktúrát teljesen átdolgozza, megadva az újszerűség hangulatát számunkra. Ha mindezek ellenére, két különálló részként szeretnénk összehasonlítani a köteteket, rádöbbenünk arra, hogy a második mellett eltörpül az első. A Hyperion a 28. század képzeletbeli világára való ráhangolódás eszköze, szerteágazó cselekményével felkészítés egy gigantikus történetre. A sokak számára ellenszenves cliffhanger is efelé mutat, a zarándokok éneke baljósan cseng a fülünkben, mintha maga az író súgná: kapaszkodjatok. 
Lassan ott tartunk, hogy nincs olyan karakter, akivel azonosulni tudnánk, holott tömve van a sorozat szereplőkkel és bőven rejlik bennük potenciál. Sookie és Eric románca arra lett volna hivatott, hogy közelebb hozza őket hozzánk, de eszméletlen gyorsasággal fordult giccsbe az egész, és mutatott rá a negyedik évad egyik legnagyobb hibájára: Ericből egyik pillanatról a másikra egy jókora pojáca lett. Kevés igazán badass karakter maradt a szériában, és Eric volt a legtökösebb mind közül. Pont őt megnyomorítani, és egy szerelmi háromszög kedvéért vinnyogós tinilánnyá változtatni olyan dolog, ami mellett egy megveszekedett agyarfüggő sem mehet el szó nélkül.
Ahogy már fentebb említettem, az évadközi történésekkel minden rendben volt. Részről részre képesek voltak borzolni az idegeket, remekül keltettek feszültséget, és rángattak bele karaktereket a legnagyobb bonyodalmakba. Aztán egy idő múlva megmutatkoztak a hibák. Túl sok szereplőt mozgattak, ami egy idő múlva lehetetlenné vált és ennek következtében három dolgot tehettek az adott cselekményszállal: 1. a legkevésbé sem frappáns módon, hirtelen véget vetettek neki (Sam és az öccse, a vérpumák klánja, Alcide és a nője) vagy 2. volt egy nagyszabású tervük, amit több-kevesebb sikerrel végigvittek (Lafayette és Jesus, Jessica-Hoyt-Jason háromszög, Andy és a “V”) illetve 3. egy nagyszerű cliffhanger keretében adták tudtunkra, hogy még fogalmuk sincs (TARA, Andy és a tündérke). Tarához csak annyit, hogy már megindultak a híresztelések, miszerint ilyen vagy olyan formában vissza fog térni a következő évadban, ami ugyebár mindannyiunk nagy örömére szolgál... 
Visszatért az általam legjobban várt sorozatok egyike, a drámában, feszültségben és keménykedésben eddig messze a legtöbbet adó Sons of Anarchy. Szerencsére a nyár sem telt el eseménytelenül a szériát illetően, ugyanis a showrunner, Kurt Sutter mind blogján, mind twitteren csöpögtette az információkat, képeket a forgatásról, a nyár végén pedig előrukkolt négy appizóddal, melyek exkluzív tartalomként csak iOS, illetve Android alkalmazás segítségével lehetett megnézni, de mostanra a YouTube-on is megtalálhatóak. A részek a két évad közötti űrt hivatottak betölteni, azon szálakat próbálják összefogni, amelyek kifejtése a szoros tempójú negyedik évadba már nem fért be. Az első rész azonban ezek hiányában is maradéktalanul élvezhető, sőt, a visszautalások talán még érdekesebbnek is hathatnak. A tovább után megpróbálom kicsit jobban kivesézni az évadkezdést, ezért spoilerek előfordulhatnak. 
Legfontosabbnak mindig is a jól kivitelezett expozíciót tartottam. Hangulatkeltés, az atmoszféra újrateremtése, a feledésbe merültek felevenítése. A negyedik évad első öt perce mindezeket tökéletesen alkalmazza: gyönyörűen megkomponált snittek, fülbemászó zene, ráadásul mindez egy olyan eseményt kísér, ami már önmagában is heroikusan hat. 14 hosszú hónap után a SAMCRO válogatott tagjai, köztük a vezéralak Clay és a mindenki számára kedves Jaxx feltételesen szabadlábra kerül. Diadalmenetük kifelé a kapun éppoly pimaszul magabiztos, mint a Harleyk dübörgése és az arcukon elterülő vigyor ahogy elhúznak a gyűlölt Stockton fegyintézet mellett. 
A magánéleti problémák ismét előkerülnek majd, a börtönben eltöltött idő mindenkire mély hatást gyakorolt. Ez egyaránt igaz a klub mindkét felére: azokra, akik élték életüket és aggódtak szeretteikért és azokra, akiknek minden napja küzdelem volt Stockton falai között. Jaxx pálfordulása akár meg is döbbenthet minket, de ha közelebbről vizsgáljuk helyzetét - a két gyerek, apja leveleinek hatása és a már első részektől őt kísértő erkölcsi érzéke - akkor világossá válik döntéseinek miértje. Ennek végkimenetelében jelentős szerepet fog játszani Tara és Gemma, akik az eltelt idő alatt nagyon közel kerültek egymáshoz, ami csak tovább bonyolítja a dolgokat. 
Akár rossz ómennek is tekinthető a következő két név egy film előtt: Joel Schumacher, Nicolas Cage. Előbbit a Batman filmjeiért, utóbbit a mostanában elkövetett szerepléseiért lehet utálni. De tény, hogy mindkettő tett már le az asztalra és még érdekes is lehet a buli, ha bevonjuk Nicole Kidmant. Bűnügyi thriller, túszhelyzet, október közepe. 
RTL-Klub, 14.20
Nem kérdés, hogy szüksége volt a kortárs magyar irodalomnak egy olyan szerzőre, mint Baráth Katalin. A szórakoztató irodalomnak meg pláne. Félelmetes tempót diktálva, két éven belül ez a második regénye, amiben már jól ismert hősnőjét állítja újabb akadályok elé. Dávid Veronika, az Ókanizsáról menekült kisvárosi entellektüel, a könyvek iránti megszállotságával és elképesztően erős igazságérzetével azonnal belopja magát az olvasók szívébe. Kezdeti hányattatásain felülemelkedvén Budapesten próbál szerencsét, ahol a Nő című feminista lap munkatársa lesz. Ott megismerkedik a főszerkesztőhelyettessel, Marával, aki meglátja benne a kurázsit és befogadja magához. A bonyodalmat egy árva kisfiú elrablása indítja be, majd az A fekete zongora kisvárosi krimijével ellentétben egy nagyszabású összeesküvés-elméletre, egy Magyarországot fenyegető szuperfegyverre éleződik ki a cselekmény.
Éppen csak véget ért a Comic Con San Diego-ban, ahol sokak mellett a
Ritkán találkozik az ember ennyire váltakozó színvonalú sorozattal, mint amilyen a True Blood is. Egy megfoghatatlan hullámvasút ez, ami tele van csúcsponttal, őrült, sikoltozós, leteszem a hajam momentummal, míg nincs hiány az ásítozós, teljesen felesleges, érthetetlen szálakból sem. A harmadik évad is hasonlóan szerepelt egészen a 
Végigolvasva a fenti pár sort, magam sem vagyok képes feldolgozni ezt a töménytelen őrületet, megannyi blődséget, de mit csináljunk, ha ez a szíve a True Bloodnak. Évadról évadra árasztanak el minket képtelen lényeikkel, már-már nevetséges szereplőikkel, sokszor komolyabban véve önmagukat, mint kellene. Az előző szezon során lett volna arra alkalom, hogy kiterjesszék az univerzumot, bevonva az egész világot, és őrült vámpír-vérfarkas-ember háborúba kezdjenek a mögötte megbúvó intrikákkal, de maga a kezdeményezés szinte azonnal hamvába is halt a zseniális Russel Edgingtonnal együtt. 
Sajnos nem olvastam a regényeket, így nem tudok véleményt alkotni azzal kapcsolatban, hogy mennyire távolodtak el az HBO-nál az írott szövegtől, de a különböző visszajelzések alapján úgy tűnik nem igazán van már köze egymáshoz a kettőnek. Ez is inkább jó, hiszen így is tele vagyunk adaptációkkal, tökéletesen rendben van az, hogy a könyv és a tévésorozat mást és mást ad.
Tavaly ősszel egy reményekkel teli, pörgős és meglepetésekben gazdag 
Akiknek mindenképpen jót tett a karakterfejlődés az Casey és Morgan. Ez igaz mind kettejük kapcsolatára, mind a környezetükhöz való viszonyukra. Casey sajátos viselkedése, ami már-már szociopata jegyeket mutat, rengeteg humor forrása még most is. Mégis jó végre látni, hogy valami neki is megolvasztja azokat a jégtáblákat a szívén. Jó érzés drukkolni neki, hogy végre kimutassa az érzelmeit és ne csak a kommunisták likvidálásához legyen elég tökös, hanem a lánya és a volt felesége előtti megnyíláshoz is. Morgan pont az ellentéte. Érzelmei sokszor túlcsordulnak, ugyanakkor súlyos kisebbségi érzéssel küzd, sosem érzi magában az erőt nagy dolgok véghezviteléhez. Kettejük jól érezhető szemben állása, - amit csak tetőzött Morgan viszonya Casey lányával - újabb és újabb összezördülésekhez vezetett, amelyek biztosították a kellő lendületet, már amikor hagyták őket szerepelni. Chuck és Morgan egymással párhuzamos fejlődése végül szerepcseréhez vezetett. Morgan lett az, akivel ismét azonosulni tudunk, akiben ötvöződik egy geek, egy hebehurgya kém és egy szerethető figura képe.
Az alacsony költségvetés miatt sok állandó szereplőt kellett pihentetni ahhoz, hogy a sorozat ilyen parádés vendégszereplőket engedhessen meg magának. Alexei Volkoff szerepe volt a legkritikusabb pont, Timothy Dalton viszont minden kétséget eloszlatott, hiteles volt, mint a világ terroristáinak legnagyobb agytrösztje. Lauren Cohan (Vivien Volkoff) már nem hozta annyira a véreskezű diktátort, de a cselekmény ismeretében ez több, mint megbocsájtható. Gyenge próbálkozásait feledtetvén Vivien szárnysegédje nem más volt, mint maga az Ördög (Ray Wise). Az első rész kapcsán már megírtam, hogy Dolph Lundgrent is sikerült megszerezni pár percre, de a mindenkit elhomályosító fénypont Chuck anyjának megformálója, Linda Hamilton volt. Akadt azért olyan vendégszereplő, akinek történetbe helyezésével csúnyán mellélőttek, ilyen volt pl. Summer Glau, aki csak egy Buy More-os szösszenet erejéig tűnhetett fel. 
Egy korszak ér véget az alábbi videóval. Jon és fivére Al Caplan ezzel a videóval zárják a Schwarzenegger eposzt. Videóik közül mi is megosztottunk veletek kettőt: a 
Hangzatos cím, legalábbis egy reklámfilmnek. A Nike-nak ütött össze egy promóciós rövidfilmet Robert Rodriguez, amiben ismét szabadjára engedhette a fantáziáját. A sokszor meglepő és frappáns ötletek mellett igazi nagyágyúkkal is találkozhatunk a filmben. Kobe Bryant, mint kosárjátékos, akinek szuperereje van. Danny Trejo egy hozzá közel álló szerepben, Bruce Willis, aki kúl és Kanye West, egy cipőfétissel megáldott gyűjtő. Eszméletlen kavalkád a tovább után.
Az X-Men kezdetek lebőgését követően nem kellett eltelnie csak pár évnek ahhoz, hogy valaki ismét kezébe vegye ezt a hányattatott sorsú projektet. A film Rozsomák (véletlenül sem Farkas) eredettörténetével foglalkozik, a rendező pedig, aki megpróbálja újra és egyben jobbá alkotni a filmet nem más, mint Darren Aronofsky. Sikerült megnyernie Hugh Jackman-t, akivel már dolgoztak együtt a Forrás kapcsán. A film várható bemutatója az Egyesült Államokban jövő év eleje, azonban a rajongók addig sem ülnek tétlenkedve. Wolverine Vs the Hand címmel forgatott le egy majd kétperces trailert, egy képzeletbeli második részhez 
A hétvégi rövidfilmek sorát folytatjuk a mai napon egy nem is akármilyen alkotással. Michael Ashton 300 dollárból készítette el az alábbi művet, a Kick-Ass és még számos képregény előtt tisztelegve. Négy hétköznapinak tűnő srác korántsem hétköznapi szupererőkkel. Az eszméletlen effektek és viccek mellett feltűnik egy óriási transformer bogár és az elmaradhatatlan ninják is. Tömény guilty pleasure 13 percben. Ennél nagyobb geekséget ma nem fogsz látni.
A pár hónapja megjelent 
Hollywood kreativitásának virágzása közepén köszönt be a klasszikus Piroska feldolgozása. Az Alkonyat rendezője szállítja számunkra, aki kicsit átértelmezi a dolgokat, és egy fantasy formájában tálalja majd számunkra, a piros kapucnis kislány történetét. A vérfarkasok mellett feltűnnek még démonok(?!) is, hogy az elmaradhatatlan szerelmi háromszög ismét helyet kapjon. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én már alig várom. Magyar premier időpont még nincs, cím már van: A lány és a farkas. Amerikában már március 11.-től élvezheti a közönség. A mozikban debütáló, teljes hosszúságú előzetes a tovább után. Kibeszélő a hirdetés után.
A King Kong, az X-men és District 9 filmek effekteiért felelős Patrick Kalyn készített egy sci-fi rövidfilmet. Mind a büdzsét, mind az elkészítés idejét igencsak megszabta. A munkálatok elvégzésére mindössze két napot és 10.000 dollárt fordított. A készítő célja, hogy munkájával meggyőzzön pár fejest a projekt sikerességéről és később vászonra is vihesse elképzeléseit. A cselekmény 2031-ben játszódik, amikorra már teljesen feléltük a Föld fosszilis energiaforrásait. Apokalipszis hangulat, elkeseredett kísérletek jellemzik a Föld hétköznapjait. Az egyik alternatív energiaforrás utáni kísérletsorozat során valami balul sül el, és a katasztrófát elsimítandó egy elit csapatot küldenek a helyszínre. A katonák azonban oda érkezvén egészen furcsa dolgot találnak. A film az ugrás után tekinthető meg. 
Egy vallomá
Az ún. Reacher-regények iszonyatos tempóban születnek a bestseller író tollából, aki gyermeki odaadással és fantasztikus szenvedéllyel ülteti egyre újabb és újabb cselekményekbe kedvenc karakterét. 1997 óta már tizenöt könyvet hagyott maga után a témában, mi magyarok pedig - a General Press kiadónak hála -, ezek közül tizennégyet magyar nyelven is élvezhetünk. Jack Reacher az amerikai hadseregben élte le az életét. Apja tengerészgyalogos volt, akit egyik állomáshelyről a másikra követett az egész család keresztül-kasul a világ legegzotikusabb és legzordabb helyein. Reacher leszerelését megelőzően 13 évig szolgált. Mint katonai rendőr(!). Majd kétméteres magasságával, százhúsz kilójával, kivételes intelligenciájával és lenyűgöző problémamegoldó készségével szép karriert futott be az amerikai hadseregnél. Child Jack Reacher-e az abszolút badass, akivel nem találkoznál szívesen egy sötét sikátorban. Saját döntéséből nomád életet folytat. Bejárva az országot, amit egész eddigi életében szolgált, mégsem látott még sohasem. Ezzel elég bonyodalmat is szolgáltat a könyvek cselekményéhez, mert abban biztosak lehetünk, hogy a baj mindig rátalál. Hol két kisváros – Hope és Despair – között ütközik problémába, hol Texas tikkasztó sivatagában stoppol le valakit, vagy éppen New York forgatagában próbál meg helytállni. Most éppen buszbalesetet szenved egy tucat nyugdíjassal egyetemben. Dél-Dakota egy városában, Boltonban találja magát télvíz idején. Mínusz harmincöt fok, egy hetvenéves tanú, egy brazil maffiózó, egy motoros banda, ami metamfetamint árul és egy újonnan épült szövetségi börtön. Mindez két dolgot jelent: bajt és Jack Reacher nem nyugvó haragját.
Egy olyan széria harmadik évada zárult nemrég, amelyet furcsa kettősség jellemez. A motoros vagányok krónikája hálistennek egyre nagyobb népszerűségnek örvend, ugyanakkor a kritikusok elismerését is képes volt kivívni. Míg a hajdani érában talált volna magának méltó ellenfelet (The Wire, The Shield), addig a mostani felhozatalról már nem mondható el ugyanez. Félelmetes, hogy Kurt Sutter milyen sebészi pontossággal végzi a dolgát, ami olyan sokrétű és mindent magában foglaló, hogy látatlanban is folyamatosan a kalapomat emelgetem. Már-már mániákus megszállottsággal, istentelen odaadással és rengeteg szenvedéllyel készíti alkotását – nekünk pedig nincs más dolgunk, mint leülni és élvezni. 
Míg Belfast városában dúl az IRA-n és a klubon belüli csendes háború, addig Charmingban, az óceán túloldaláról próbálja Agent Fucking Stahl irányítani a történéseket. A naiv kurva talán a legellenszenvesebb karakter, akivel volt szerencsém találkozni az általam nézett sorozatok kapcsán. Kezdetben arra gondolhatnánk, hogy saját hazugságaiba fog belefulladni, de ahogy haladunk a történettel, egyre inkább az kezd tudatosulni bennünk, hogy ez a nő kikezdhetetlen, számára minden összejön és nincs remény arra, hogy kicsinálják. A végén persze erre is megkapjuk a cáfolatot és az utolsó rész egyik legjobb – ha nem a legeslegjobb – jelenetete, amikor Opie Stahl arcába vágja, ami az első évadtól fogva a nyelve hegyén volt – „Ő is ezt érezte”.
A kérdés: hogyan tovább. A börtön egy újabb egzotikus helyszínt jelentene, újabb konfliktusokat és eddig nem látott problémákat. A Jax apja által írt levelek ismét megingathatják, az amúgy sem sziklaszilárd Jax-et, ami ismét az elkerülhetetlen káosz szélére sodorja SAMCRO-t. Clay és Gemma keménykezű irányítása és folytonos manipulációja nem tarthat majd soká, és mikor Jax kezébe kerül a döntés joga, megvan rá az esély, hogy teljesen más irányt vegyen a Sons of Anarchy élete. Véleményem szerint kettő, maximum három évad van még a szériában, ami bőven elegendő az összes szál elvarrására és egy kerek, lezárt történet manifesztálódására. 
2092-t írunk. Nemo Nobody (Jared Leto) 118 éves. Ő áll a figyelem középpontjában világszerte, bármilyen jelentéktelennek is tűnik kezdetben. Mégis, minden figyelem ellenére végtelenül magányos. Egyedül van, mivel ő az egyetlen ember, akit nem telomerizáltak. Halandó a halhatatlanok között.
A film a jövőben indít. Egy pszichiáter faggatja az öregre maszkírozott Jared Letó-t életéről. Később egy riporter látogatja meg, aki ugyancsak tapasztalatairól kérdezi az urat. Nemo Nobody rekedtes hangon elmesélt történetei kezdetben zavarosak, később teljes ellentmondásba fulladnak. Mintha több ember életét követnénk nyomon. A kilencéves Nemo válaszút elé érkezik, amikor apja és anyja úgy döntenek hogy külön folytatják életüket. A szülők azok, akik ez elé az embertelen, egy gyermeki elme számára már-már felfoghatatlan döntés elé állítják hősünket Az anyjával vagy az apjával maradjon, viselve a választás minden következményét. Alternatívák tömkelege tárul az ifjú Nemo elé, akinek döntenie kell, miközben mérlegel. 
A film egészen a végéig zavaros, miközben nem hagyja nyugton a nézőt, bekúszik a bőre alá, így késztetve őt gondolkodásra. Apró döntéseink meghatározó voltának kiemelése egyáltalán nem egyedi ötlet. A Pillangó effektus juthat azonnal eszünkbe, amivel a Mr. Nobody is foglalkozik, bár az általa felvázolt magyarázat sokkal árnyaltabb, kevésbé didaktikus. A kvantumfizikai felvetések, a negyedik dimenzióként bemutatott idő illetve ezen dimenziók kibővítése miatt talán a Donnie Darko-val állítható párhuzamba leginkább. Ezenkívül, ha narratíva szempontjából vizsgáljuk meg, inkább a Nagy Hal ugorhat be. 
A jövő nyár temérdek blockbusternek ad majd lehetőséget a kiugrásra. A lista végtelenül hosszú, ami csak azt a tényt erősíti meg, hogy itt bizony nem egy pár alkotás nagyon el fog hasalni. Az alábbi Zöld Lámpás előzetes nekem olyan félig késznek tűnik és ez alapján nem mondanám, hogy a populáris képregénykarakter mozivászonra költöztetése hatalmas siker lesz. A jövő nyár azonban még messze van, lesz idő a csiszolgatásra és merem remélni, hogy kezdenek majd valamit a gagyi CGI-vel. Egy teaser trailer már bejárta korábban az internetet, az ugrás után a teljes előzetes tekinthető meg.
A Fringe egy üde színfoltját képezi a jelenlegi science-fiction tévésorozatok felhozatalának. A Stargate franchise közepes színvonalú harmadik nekifutása, nem hozta meg a kellő áttörést, míg az utóbbi hetek egyik legrosszabb híre a Battlestar Galactica kitűnő spinoffjának, a Caprica-nak a kaszája volt. Hozzá kell tenni, hogy majdnem egy időben ezzel a bejelentéssel adtak hírt arról is, hogy szabad utat engedtek egy újabb spinoffnak, a BSG: Blood and Chrome-nak. A Syfy többi sorozatáról inkább nem ejtenék szót, maradjunk annyiban, hogy a műfaj szerelmeseinek jobban esik mostanában egy az átlagoson valamennyire túlmutató sci-fi, mint egy falat kenyér. A Fringe már az első évad során is képes volt valami olyasmit elérni, amit társai meg sem tudtak közelíteni, és mostanra kijelenthetjük, végleg levetkőzte a kezdeti lámpalázat, kinőtte a kezdetben még meglévő gyermekbetegségeit, és hétről hétre egyre csak halmozza az izgalmakat. A harmadik évad már struktúrájában is végtelenül spoileres, így csak az kattintson a tovább mögé, aki tisztában az előzményekkel illetve a legfrissebb résszel. 
A színészek közül mindenképpen ki kell emelnem Anna Torv-ot. Remek példája az ő színészi játéka a pozitív és negatív premisszáknak. Olivia Dunham karakterét megformálva az első évad során kapott ő hideget, meleget. Inkább hideget. Így megrökönyödve fogadta el mindenki a tényt, hogy (kívülről) játszi könnyedséggel hozza a két karaktert, az embert próbáló akadályt leküzdve, bitang erőssé nőtte ki magát, mint központi karakter. A fanfárok természetesen ennek az elsőre negatív megítélésnek köszönhetően érkezhetnek, de a végeredményt tekintve semmit se vonnak le a színészi játék értékéből. John Noble őrült zsenije még annyi dicséretet megérdemel, főleg az eddigi részekben koncentráltan jelen lévő drámai oldalát figyelembe véve. A harmadik évad ezzel ellentétben, az amúgy is brillírozó Joshua Jacksont emeli ki. Peter Bishop karakterét a középpontba helyezve, az olyan aprónak tűnő, nüansznyi dolgoktól, mint az apa-fiú kapcsolat boncolgatása, vagy az egyéni döntésszabadság, eljutunk világunkat megkérdőjelező gondolatokig.
A Fringe harmadik évada formabontó, merész és körömrágóan izgalmas. A készítők látszólag a saját határaikat feszegetik, de én bízom benne, hogy újra és újra képesek majd meglepni minket az évad során. Az egyetlen, ami aggódásra adhat okot, az az egyre inkább csökkenő nézettség. A FOX sosem arról volt híres, hogy kesztyűs kézzel bánt volna sorozataival, de ez általánosságban elmondható a network tévék programmingjáról. Bizakodásra adhat okot viszont az, hogy a sorozatot ilyen módon nem lehet a végtelenségig folytatni és a készítők igencsak meghatározott 
A Half-Life játék már sokakat inspirált különböző művek kapcsán. Brian Curtin egy igazi hardcore Half-Life rajongó, aki idejét és pénzét nem kímélve hozta össze az alábbi rövidfilmet. Az alkotás mindössze 1200 dollárból készült, gyönyörű beállításokkal és elképesztő CGI-vel. A rajongói film ismét rácáfol a dollár milliókból készült művekre, mivel bizonyítja azt, hogy a rajongás és a kreativitás szüleménye többet ér minden blockbusternél. A majd két perces film megtekinthető az ugrás után.
A Quantum csendjét alapul vevő Bond játék után, az MGM az Activision-nel és a Bizarre Creations-el karöltve készítették el, a most novemberben megjelent James Bond 007: Blood Stone című akciójátékot. Az ok, amiért egy újabb játék készítésébe vágtak, - ahelyett, hogy az új Bond filmet forgatnák - végtelenül egyszerű. Az MGM Studios több hónapja súlyos financiális gondokkal küszködik, ami több filmjüket vétózta meg. Ebbe a szerencsétlen helyzetbe került őfelsége ügynöke is, de ha filmet nem is, egy új játékot azért kapott. Lássuk be így sem jártak rosszul a akciójátékok és a Bond filmek szerelmesei. A játék képes ötvözni azokat a dolgokat, amelyek annyira jellemzőek az MI6 titkos ügynökével foglalkozó alkotásokra. Akció, monumentalitás, látvány és pörgős játékmenet. Ezeket a tulajdonságokat összecsomagolva, egy csipetnyi történettel meghintve tárják elénk azt a játékot, ami bizonyítani szeretné, hogy James Bond-nak igenis van helye a videó játékok univerzumában.
Bázisugrás egy katonai helikopterről, motorcsónakos üldözés, temérdek rosszarc hatástalanítása hangtompítós pisztolyunk segítségével, közelharctudásunk fitogtatása, egyik fedezékből a másikba ugrás, és még a játék el sem kezdődött. A visszatekintve aprónak tűnő küldetést teljesítettük, felgördül a függöny és a filmekből már megszokott intró során egyre erősödik bennünk az érzés, hogy ez egy nagyszerű játék lesz. Az Athénban játszódó bevezető közben belekóstolhatunk picit mindenbe. Közelharci leszereléseinket a játék egy úgynevezett "Focus Aim" ponttal jutalmazza, melynek segítségével később bármely célpontunkat egy lövéssel leteríthetjük. A mostani játékokból már elmaradhatatlan "motion blur" effekt és a hihetetlenül részletgazdag környezet teszi számunkra még realisztikusabbá a játékot. Az athéni miniküldetés végeztével kezdetét veszi az igazi misszió, ami Isztanbulba kalauzol bennünket, ahol egy eltűnt személyt kell felkutatnunk. A cselekmény végig lineáris marad, apróbb csavarokkal, az elengedhetetlen összeesküvés elméletekkel, tömegpusztító fegyverekkel. Mindezek mellett egy kis intrika és ármány is képviselteti magát, bár csak nagyon halványan. Nem is ez a legnagyobb előnye a játéknak, de még így is testhosszal vezet, a mostanában egyre inkább trendnek tűnő, nulla történettel megáldott játékok előtt. 
A gyengeségekre és hiányosságokra rátérve, hagy beszéljek egy kicsit a célzásról, a lövés mechanizmusáról és a sebzésről. Megdöbbentőek számomra a mai játékok végletekig leegyszerűsített fegyverpárbajai. Kicsit megrántod az egeret, az ellen feje máris a célkeresztben, klikk, klikk. Az egész olyan, mintha a játék saját maga is segítene a célzásban egy rávezető paranccsal vagy valami hasonlóval. Bizonyára elfogult vagyok, mivel több évig elég magas szinten űztem a Counter Strike sportját, de ahogy egy kicsit körbekérdezősködtem kiderült, nem vagyok egyedül a problémával. És akkor el is érkeztünk a játék legfőbb hibájához. A leegyszerűsített lövöldözés, - ami gyorsan hozzá is teszem baromi szórakoztató és látványos - és a gyorsan, összeütközés nélkül is teljesíthető pályarészletek miatt, nagyon hamar elfogynak a pályák és azon vesszük észre magunkat, hogy már vége is van. Azt el sem tudom képzelni, hogy "Recruit" módban, - ami a legegyszerűbb játékmódot takarja -
Hasonló témájú poszttal már szolgáltunk a múltban, akkor sokatok tetszését elnyerte a Terminator 2 opera "feldolgozása". Mivel mi itt a Geekblogon elvetemült rajongói vagyunk a '80-as évek akciófilmjeinek, nem állhattuk meg, hogy megmutassuk nektek, a Commando musical változatát. A tettesek nem mások, mint a Conan musicalt is szállító Jon és Al Kaplan. A végeredmény pedig magáért beszél. Mindez a tovább után egy több, mint három perces videó keretében.
Guillermo del Toro vezényelt le egy interjút a Scott Pilgrim vs. the World DVD/Blu-Ray megjelenésének kapcsán. Az eseményen jelen volt még Bryan Lee O'Malley is, a képregény szerzője. Nagy szerencsénkre lencsevégre kapták a beszélgetést, ami igen jó hangulatban telt el, és még az is kiderül belőle, hogy Micheal Cera ha akar, tud vicces/jófej is lenni. Az említett filmen kívül szóba került még a Flash Gordon, sőt még a Batman is, plusz del Toro is beszélt nekünk a videó játékokkal kapcsolatos véleményéről. Az ugrás után megtekinthető a teljes interjú 11! videóban. Ne tessék megijedni a videók átlag két percesek, lepörög gyorsan..jpg)
A 2011-ben bemutatásra kerülő Amerika kapitány film nem kevés sajtóanyagot tudhat már maga mögött. A média legkülönbözőbb forrásaiból ömlik ránk a rengeteg háttércucc. Most az Entertainment Weekly jóvoltából kerültek ki képek a készülő filmből eszméletlen felbontásban. A Marvel és a Paramount koprodukciójában készülő film főszerepére Chris Evans-t válogatták be, míg ősellenségét Red Skull-t, Hugo Weaving fogja majd játszani. A tovább után megtekinthető az internetre kikerült nyolc kép, és az 
.jpg)
.png)
Nem, a helyzet az, hogy ezt már én sem tudom kezelni. Az tudvalévő volt, hogy megváltoznak a dolgok az "Odaát háza táján" Eric Kripke távozásával. Először csak mérhetetlen szomorúságot éreztem azzal kapcsolatban, hogy fogják és lerombolják az öt év alatt majdhogynem tökéletesre kiforrott történetet valami végtelenül bugyuta klisével. Aztán - jóval a hír kézhezkapása után -, volt időm egy kicsit átgondolni a dolgokat, és arra jutottam, hogy nem árt egy kis vérfrissítés a sorozatnak. Az apró kiszivárgott hírek is mind arra engedtek következtetni, hogy pofás kis hatodik évadot kapunk, amiben a mélyére áshatunk a dolgoknak, tágítjuk a Supernatural univerzumát, újabb szörnyek és fenevadak felbukkanása közepette. Mekkorát tévedtem..png)
A baj nem ezzel van. A probléma forrása az átívelő szálakban leledzik. Ami eddig az előnyére vált a sorozatnak, az most hátrány. Direkt hagytam magamnak időt, ezért is írok csak most a sorozatról. Hagytam a sorozatnak időt, hogy a kezdetben még meglévő tétovaságából összeszedje magát és megpróbáljon valami újat adni. Jelölje ki az irányokat, lássam magam előtt a teljes képet és majd nyilatkozom utána az egyik legjobban szívembe zárt széria legújabb évadjáról. Jelentem sikerült felállítani az új játékszabályokat, és felállítani a képzeletbeli lécet, csak az a baj már nem érdekel, hogy megugorják-e vagy sem. A nevetséges főszál, aminek se füle se farka, keveredik egy erőltetett mellékszállal, ami ismét berántja a Mennyet a játékba. Miért? Mert egyáltalán nincs más ötlet, amivel elő tudnának jönni. Arról nem is beszélve, hogy saját kardjába dől a sorozat a címben és fémjelzett rész cselekményével. Nem tudom kinek volt szüksége arra, hogy ismét a két fivér saját és egymás lelkivilágával folyó harcba keveredjen. Teszem hozzá, hogy ezt a kártyát már réges-rég kijátszották, méghozzá tökéletesen koreografálva, így okafogyottá válik az újbóli behozatal. .png)
Tájföld különbejáratú szuperhősével a mozik vásznán találkozhatunk hamarosan. Red Eagle extravagáns, komor és badass, miközben profi módon bánik kardokkal és lőfegyverekkel egyaránt. A film első blikkre olybá tűnik, hogy csen innen is meg onnan is, mégis mondanám egyedinek, mint teljes koppintásnak. Lassan ott tartunk, hogy nekünk magyaroknak is szükségünk lesz egy szuperhősre, amit filmre tudunk vinni. A mostani trendeknek ezzel a filmmel eleget tesznek a tájföldiek. A bemutatóra időpontja mindeddig ismeretlen. A rendező személyében Wisit Sasanatieng
A második évadra többé-kevésbé sikerült szakítaniuk a készítőknek az egy hét egy szörny felállással, és egyre nagyobb hangsúlyt kapott az átívelő szál, melynek kérdésköre folyton ott motoszkált az emberek fejében. Végül elkötelezték magukat az írók egy bizonyos irányba, amit az amúgy is spoilermentesnek szánt kritikában nem szeretnék lelőni azon kedves olvasóknak, akik esetleg most hallanak először a sorozatról. Elég az hozzá, hogy a meglépett megoldás katartikus végkifejletben végződött, a szó nem a legszorosabb értelmében, hiszen megoldatlan rejtély maradt épp elég. A harmadik évaddal beköszöntő jelentős minőségemelkedés lankadatlan, és hétről hétre a fotelekbe kényszeríti a nézőket. Anna Torv karaktere is számottevő javulást mutat, ahogy a mellékszereplők is egyre több jelenethez jutnak. A legfontosabb viszont a fejlődés azon iránya, amely a Fringe univerzumának elmélyítésére összpontosít. Egyre több részlet látott napvilágot az elmúlt két évad során, melyek fejben való összerakása gyerekkorom legózásaira emlékeztet. Ezen kívül a széria telis-tele van úgynevezett easter egg-ekkel, elég csak megemlíteni az első évadban még újnak számító, minden reklám előtt feltűnő ábrák titokzatosságát, melyekről később kiderült, hogy egy kódrendszer részei és mindegyikük az ábécé egy betűjét jelöli. 
A képregény történelemének egyik meghatározó szegmense, Alan Moore és Brian Bolland 1988-as Batman: A gyilkos tréfa című alkotása. Ennél hátborzongatóbb művel talán még nem is nagyon találkoztam képregény élményeim során. Node ki gondolta volna, hogy a kiadvány legmegdöbbentőbb jelenetét vissza lehet adni egy LEGO figurákkal eljátszott videóban. Ha az előző, 
Jeremy Messersmith dalba foglalta az eredeti trilógiát és miután látta, hogy mindez nem elég, kerekített hozzá egy animációt is. Amiért mindez különleges, az az, hogy a mostanában oly megszokottnak számító számítógépes animáció helyett papírból készített figurák szereplésével rögzítette mindezt. A végeredmény egy eszméletlenül aranyos videó lett, ami bármikor megéri a ráfordítótt majd három percet. Ezekután a francnak kell megcsinálni az összes részt 3D-ben, inkább jöhetne még pár ilyen. Videó az ugrás után. 
