Nehezen képzelhető el frappánsabb metafora a pszichológiára annál, mint amit a Peter Shaffer színdarabjából készült film mutat. Szemérmetlenül ironikus: színe a fonákja, és nem lehet figyelmen kívül hagyni, ragasztja magára a tekintetet – mint a fügefalevél. Minő kár, hogy a szintén Shaffer által jegyzett szövegkönyvnek hála mindez olyan részletezett közelségbe kerül, úgy tolul a néző arcába, hogy azt könnyedén elfoghatja az undor. Az Equus annyira túlmagyarázott, hogy kritikát írni róla teljesen felesleges.
Az idén áprilisban elhunyt Sidney Lumet nem csekély életművet hagyott ránk, melynek nagyságát talán az is hűen érzékelteti, hogy nehéz volna egyértelmű csúcspontot kijelölni benne, ráadásul a rendező az Equus-t közvetlenül megelőző időszakban fordi lendülettel termelte a klasszikusokat. A féltucat lovat megvakító legény esete azonban – sajnos – a Serpico, A kánikulai délután és a Hálózat árnyékai nélkül, saját jogon is számot tart a nagyközönség feledékenységére. Hiába mond legalább olyan fontosat rólunk, mint a Hálózat.
Nyilván szélesebb tömegek érdeklődését kelti fel a televízió, a média optimistán szatírának is vélhető látlelete, mint egy ósdi mitológiákba révülő elmebaj vontatott, redundáns diagnózisa. Pedig nem is állhatna közelebb egymáshoz a két darab: mindkettő a vallásról szól, az áhítatról és a kultuszról – a változatlan esszenciáról és az adaptív kulisszákról. A Hálózat mindezt árnyaltabban, kevésbé didaktikus módon valósítja meg, jobban mondva esetében a didaxis ténye, a didaxis – cselekménybeli – elsajátítása is a példázat része, mert hát ezek volnának a média rítusai. Lumet kiváló stílusérzékének köszönhetően a tévé „dühös prófétájának” szavait ablakokból skandáló statiszták látványa egyidejűleg sarkall nyerítve vihogásra és valamiféle keserédes önvizsgálatra.
Mielőtt még valaki: nem ez tette merésszé, profetikussá a Hálózatot. Arra ott van Ned Beatty nagymonológja a százalékokról, a Tőkéről, mely a legromantikusabb, legelvetemültebb eretneket is korrumpálni igyekszik, beolvasztandó azt a média klérusába, hogy füleinek kedves evangéliumot hirdessen. A messzi-messzi hitelcsomagok és adósságplafonok szorongatóan paranoid atmoszférájában érdemes újrahallgatni a márkák és multik, a „Természet” (!) nemzetgazdaságokat körberöhögő „új rendjét”, melyet az előrelátó cyberpunk is csak évekkel később lakott be és rendezett át a tudományos-fantasztikum díszleteivel.
A Hálózat kattant hírbemondójához hasonlatosan a Richard Burton által megformált pszichiáter, Martin Dysart is a zeniten túli, megcsömörlött, kiégett, meghasonlott karakter, aki „lerántja a leplet korunk képmutatásáról”, de míg előbbinek megadatik a hősi mártíromság – és roppant vicces –, Dysart doktor szenvelgéssel határos tépelődésre van kárhoztatva: jó diagnosztaként rekonstruál, egy visszatérő lázálma azonban megbénítja, hivatását-hitvallását átértékelve, életére visszapillantva megdermed. Ahogy Lót neje.
Antropológiai ambícióihoz igazodva az Equus hajlamos a sűrítésre, az általánosításra: sztereotípiába hajló szereplők asszisztálnak a lovakat megsebző Alan Strang (Peter Firth) kissé szinkretista rítusmixtúrájához. Anyjának hite bruttóregisztertonnában mérhető, apja bigottan ateista, neveltetését prüdéria és érzéketlenség övezi; az így adódó érzelmi vákuum magába szívja az összes hozzáférhető hagyományt, jelképet és gesztust, amiben a spirituális élmény lehetősége lappang. Dysart terápiája fokozatosan fedi fel Alan (a törzsi totemizmuson, Dionüszosz kentaurjain át az úrvacsoráig számtalan liturgiát megidéző) kultikus viszonyát a lovakkal, melyet egy egyre jobban elfeledett igény, a szakrális aktusok eksztázisa hevít. Annak a pontnak az áhítása, ahol – Eliade szavaival – a profán tér formátlan tágassága megszűnik. Nyihaha rétjén, telihold alatt, míg a lovarda tulaja a naivak álmát alussza, meztelen és bonthatatlan egységet alkot ló és lovas, a nappal felszerszámozva engedelmeskedő haszonállat és a saját lábain esetlenül csoszogó Alan.
Az Equus központi dilemmája nem az, hogy egy, a lovakkal valószerűtlenül meghitt kapcsolatba kerülő ember hogy képes azokat ilyen brutális módon megcsonkítani, hanem hogy szüksége van-e orvosi segítségre? Joga van-e bárkinek meggyógyítani őt? Beteg-e Alan egyáltalán? Sőt: Alan a beteg? Létezik-e a lelki szükségletek kívánatos és abszolút kategóriája – vagy Durkheim tudja jól, és a deviancia a társadalom, kultúrák és korok függvénye, a normát a megbélyegzés szertartásaival erősítő paraméter?
Dysart végtelenségig citált álma találóan rántja ki a szekularizált ember alól felvilágosodott meggyőződését: a pszichiáter papi álarcban, felszentelt tőrrel, rutinszerű mozdulatokkal boncolja az oltárra szegezett áldozatokat, százszámra. Hogy mi ebben a találó? Hogy nem álom. Dysart pap. Istene a ráció, a mentális egészség, a Normalitás. Az embernek mindig van istene – aki mindig féltékeny a többi, pogány istenre.
Dysart ujjai Alan torkán, pengéje még a bordákon innen. Az álarc mintha lassan lecsúszna.
Színpadias kiállásaival Lumet, vagy inkább Shaffer filmje túlságosan transzparenssé teszi magát – még akkor is, ha egyrészt ez a fajta forráshűség írói koncepció, másrészt Alan rítusaival szemben az álombéli oltárjelenet csak verbális megjelenítést kap –, akadnak elnagyolt mozzanatok a történetben (mint amilyen a tapasztalt pszichiáter sebezhetősége, vagy akár a befejezés), ami elgémberedik a sok bölcselkedéstől, mégsem sikerül teljesen elcsépelnie a kérdést: „árthat az ember többet valakinek annál, hogy elveszi a hitét?”