Geekzaj #11

(Kis változás a filmzenei rovatban: mostantól a GeexKomix mintájára egy csokorban jönnek a kritikák, az eddigieknél tömörebben. Kezdetnek a nyár nagy hollywoodi filmjeiből szemezgetünk.)

Alan Silvestri: Amerika Kapitány

Haragszom Silvestrire. Utolsó zseniális score-ját (Van Helsing) idestova 7 éve írta, és bár azóta is tett le az asztalra olyan zenéket, amiknek voltak kiemelkedő pillanataik (Beowulf), most már ideje lenne, hogy összekapja magát, és ismét a legjobbját nyújtsa. Ez az Amerika Kapitánnyal sem sikerült. De akárcsak a legtöbb, utóbbi évekbeli zenéivel, ezzel sincs semmi különösebb probléma, sőt: a filmet tökéletesen szolgálja, lendületes, patetikus, erőteljes és grandiózus. Épp csak nincs benne semmi különös. A hazafias érzésektől fűtött főtéma (Captain America) éppolyan átlagos, mint a főgonoszhoz, a Vörös Koponyához kapcsolható baljós és egyszerű motívum, más visszatérő dallammal pedig nem nagyon fogunk találkozni.

Persze Silvestri szolgál néhány tőle megszokott ritmikus, agresszív dobalapra épülő masszív rézfúvós ámokfutással (Kruger Chase, Motorcycle Mayhem, Hydra Train, Invasion), arra azonban nem veszi a fáradságot, hogy az itt-ott néhány másodpercre közbeszúrt főtémán kívül is adjon a dübörgő akcióknak valami jellegzetes hangzást, ami utal akár a korszakra, akár a háborúra, akár a főszereplő szuperkatona mivoltára. Ugyanezek az akciószámok majdnem pontosan ugyanígy elhangozhattak volna mondjuk a szerző Szupercsapat című filmjében is tavaly, az egyetlen nagy különbség (és ez egy plusz pont), hogy Silvestri itt nem használ elektronikát, ami nagyban hozzájárul a score oldschool hangulatához – és erre a hangulatra szüksége is van. Viszont minden ilyen, markáns identitás híján is hatásos adrenalinlöketre jut legalább egy töltelékszám a túl hosszú albumon (ami igazán csak a második felében indul be), a túlzott hazafiasságot megpendítő trackek (pl. Triumphant Return) sok hallgató gyomrát megfekhetik, néhány fantasztikus erővel és agresszióval robbanó zene (különösen a Howling Commando’s Mongate) pedig még azelőtt véget ér, hogy igazán elmerülhetnénk benne. Kisujjból kirázott erős középszer – de a film alatt hatásos.

Alexandre Desplat: Harry Potter és a Halál Ereklyéi - II. rész

Az előző rész zenéjét nem szerettem: Desplat túlságosan alulkomponálta a nagy finálét felvezető kaland-blockbustert. Viszont a második részben David Yates visszafogta az eposzi elemeket, és inkább koncentrált a főszereplők saját történetére, meghagyva a csatát afféle körítésnek. Ez jó, mert Desplat-ról már bebizonyosodott, hogy a grandiózus zenék terén nem teljesít túl fényesen. A második részhez mégis sikerült összehoznia egy nagyszerű score-t, ami lehengerel a monumentalitásával – a szerző munkássága itt olyan eposzi magasságokba emelkedik, mint korábban soha. Újabb plusz pont jár Desplat-nak, amiért az előző résszel ellentétben ezúttal bátran integrálja a zenéjébe John Williams főtémáját, sőt ha emlékezetem nem csal, még kissé suta elődje, Nicholas Hooper motívumai is felbukkannak itt-ott. Ebben azért nem lehetek biztos, mert ezt csak a film alapján szűröm le, magáról az albumról sok minden hiányzik – pl. az említett Williams téma teljes prezentációja, a CD-n ugyanis csak kis részekben bukkan fel (pl. a Dragon Flight közepén). Némileg furcsa, hogy Desplat egy egészen új témát írt az utolsó részhez – ez a Lily’s Theme, ami gyönyörűen, de keserűen hullámzó vonósokkal és éteri női vokállal varázsol el a nyitótélben, majd teljes zenekari pompájában vesz le a lábunkról a Dragon Flightban (és későbbi is vissza-visszatér még). Az akciózenék egyébként sokszor meglepően agresszívak és erőteljesek (rögtön a második szám, a The Tunnel felpumpálja az adrenalint, de érdemes megemlíteni Desplat talán első masszív „menetelős” zenéjét, a Statuest, és a rezesekkel erősen megtámogatott Showdownt), ugyanakkor markánson ott van rajtuk a szerző keze nyoma (leginkább a fafúvósoknak az ilyen jellegű számokban szokatlanul nagy hangsúlyában). Máskor a komponista a csata forgatagában is inkább a drámára, mint a tempóra koncentrál (Courtyard Apocalypse). Összességében nagyszerű zene, a film alatt pedig abszolút fantasztikusan működik.

Michael Giacchino: Super 8

Persze, hogy egy olyan blockbustertől, ami kivételesen a nosztalgiafaktorra támaszkodik, azon belül is főleg Steven Spielberg ’70-es, ’80-as évekbeli sci-fijeinek hangulatát célozza meg, az ember valami olyan zenét vár, ami visszarepíti ebbe a korszakba, és annak varázslatos, John Williams és James Horner nevével fémjelzett filmjeibe (mellesleg utóbbi komponistának a Selyemgubóhoz írt fenséges témája szólt a Super 8 előzetese alatt). Giacchino, aki régóta ott van J.J. Abrams mellett (Alias, Lost), felemás sikerrel teljesíti a feladatot. A Super 8-nak a színtiszta zenekari hangzásnak (ez egyre ritkább manapság Hollywoodban), a minden mást maga mögé utasító vonósszekciónak és a legérzelmesebb helyeken felszólaló, lágy zongorának köszönhetően valóban van egy kellemes oldschool hatása, de a varázslatra hiába várunk. Giacchino ugyan nagyszerűen tud bánni a zenekarral, viszont nincsenek nagy ötletei – ha belegondolunk eddigi munkásságába, rá kell jönnünk, hogy az nem a főtémái miatt értékes, azok ugyanis egyáltalán nem kiemelkedőek, nem grandiózusak/mágikusak, és főleg, nem eredetiek. A Super 8 mindössze négy hangjegyből álló vezérmotívuma (három emelkedik, az utolsó mélyebben zár), amit rögtön az album legelején hallunk, egy viszonylag kifejező (rejtélyt és feszültséget sugalló) ötletcsíra, ami az akciótételekben agresszívabban jelenik meg, de összességében nem válik elég markánssá. Egy másik, lendületesebb motívum a mozgalmasabb részeknél üti fel a fejét (Aftermath Class, Evacuation of Lillian, utóbbi az album egyik legjobbja), amikor viszont Giacchino megpróbál ezek nélkül érvényesülni, akkor az vagy unalomba vagy kakofóniába fullad, a nagy, 10 perces finálé (Creature Comfort) pedig minden szempontból csalódás. Egy-két szám még kiemelhető a gyermeki ártatlanságot közvetítő, andalgó hangulata miatt (We’ll Fix It In Post Haste), de azt sem árt megjegyezni, hogy az album tele van fél- és egyperces trackekkel, amik teljesen szétforgácsolják az amúgy sem túl stabil zenei szerkezetét. Korrekt, de sokkal több is lehetett volna.

Steve Jablonsky: Transformers 3.

Ó, egek, ezt a Jablonskyt még mindig engedik komponálni? Értem én, hogy volt idő, amikor tudott értékes, fantasztikusan hangzó zenéket alkotni, elég csak meghallgatni a Gőzfiút, de semmi ilyesmit nem csinált… nos, a Gőzfiú óta. Ma már csak egy a Zimmer-istálló leszállóágban lévő egykori reménységei közül (Mint – sajnos – Harry Gregson-Williams, de különben is, hol van mostanság Mark Mancina? És ki az a Nick Glennie-Smith?) A Transformers sorozat zenéiből mind a mai napig az Arrival to Earth (az első részben) az egyetlen, ami ér valamit. Abból is hektószám csurog kifelé a pátosz, de valamit Jabalonsky mégis nagyon jól megragadott vele, tökéletes, egyenesen himnikus muzikális kifejezése a „hős megmentők érkeznek” témának. Na, a Dark of the Moonban semmi ilyesmit nem fogunk hallani. Eleve, Michael Bay sötétebb tónust kívánt, így a heroikus szólamok az esetenkénti komikus felhangokkal együtt repültek (az egyetlen kivétel az Impress Me című fárasztó prüntyögés), az elektronika pedig sokszor teljesen átveszi az uralmat a vonósok és a fúvósok felett. A score-ban nincs semmi átfogó koncepció, semmi markáns, az egészen végigvonuló motívum, semmilyen ügyes, vagy urambocsá’, okos zenei megoldás, finomság és visszafogottság, semmi, ami kiemelné, vagy meghatározná. Az egyes számok néha olyan benyomást tesznek, mintha más-más albumokról hajigálták volna egy halomba őket, hiába ismerhető fel ugyanaz a stílus mindegyikben. És itt jön a másik probléma: Jablonsky ezt tényleg különböző forrásokból hányta össze. Mindjárt a második számban (Sentinel Prime) Zimmer Az utolsó szamurájának témája sejlik fel (bocsánat, sejlik fel a lófaszt, egyenesen az arcodba mászik), és a túlságosan is nyilvánvaló és kínos plágium folytatódik többek közt az Eredet egyik előzeteséhez írt zene (Mind Heist) lenyúlásával (It’s Our Fight), amit annak szerzője nem is nézett túl jó szemmel. És a legjobb részei a zenének ezek a lopások… összességében ötlettelen és unalmas az egész. Komplett zenei sivárság.

Henry Jackman: X-Men: Az elsők

2009-ben újabb zenészpalánta került ki a sokat mentorkodó Hans Zimmer kezei alól – bemutatkozását (miután mesterének olyan score-ok elkészítésben segédkezett jó három éven át, mint A sötét lovag) A szörnyek az űrlények ellen című kellemes, de feledhető animációs filmmel ejtette meg, és nem hagyott mély benyomást maga után. Matthew Vaughn viszont nyilván elégedett volt a Kick/Asshez komponált munkájával, mert hozta magával az X-Men sorozat prequeljébe/rebootjába (majd az idő eldönti…), és amit ehhez írt, az már kifejezetten figyelemreméltó. Igaz ugyan, hogy rögtön a főtémát prezentáló nyitányban (First Class) csúnyán visszapofázik a Daft Punk Flynn Lives című tétele a tavalyi Tron Legacyból, de a zenekar és az elektronika ügyes – az egész albumon végigvonuló – vegyítése (és a vártnál kevésbé nyilvánvalóbb Zimmer-behatás) megmenti a mundér becsületét (azt pedig kifejezetten jó hallgatni, amikor a téma eposzi magasságokba emelkedik a Sub Liftben). Jackman a következő számban (Pain and Anger) felhangzó, és még sokszor visszatérő Magneto-motívumot dolgozta ki a legjobban: a cselekményben ez a karakter megy át a legnagyobb változásokon és érzelmi kríziseken, a score pedig végig mesterien demonstrálja mindezt, ha kell, vonósokkal és fúvósokkal, ha kell, gitárral vagy masszív elektronikával kiegészülve (utóbbi főleg a figura sötét oldalának előtérbe kerülésekor hangsúlyos). Horrorisztikus felhangok (Frankenstein’s Monster), gyönyörű drámaiság (Rage and Serenity) vagy erő és badass-ség (Magneto), Jackman ügyesen és kreatívan igazítja a motívumot az éppen szükséges hangulatokhoz. Kép és zene ilyenkor fantasztikusan működik együtt. Külön öröm, hogy jelezve a két főszereplő közti kapcsolatot, az X-Men és a Magneto téma nem áll túl messze egymástól. Persze vannak az albumnak kevésbé erős momentumai (pl. a koncepciótlan Coup d’État), és ha valamit, hát a ’60-as évek hangulatát semennyire nem sikerült érzékeltetni benne – de megbocsátjuk.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!