Trónok harca, 1. évad

Bármennyire is magával ragadó a fantasy világteremtő ereje, ha mechanizmusainak köszönhetően adós marad, hogy is mondjam: pont a Varázslattal. Nem kell a jegybank elnökének lenni annak belátásához, hogy a futószalagon fosott dolgoknak biz nemigen nő az értéke; ha a szilfa sem tűri szótlanul az önkényes erdőgazdálkodást, ha egy standard labdajáték sem képzelhető el mágikus cirokseprűk nélkül, ha a dzsedi már a budiajtót is telekinetikusan csukja, a varázslat inkább csak díszlet, jobb esetben dramaturgiai rutin, amit aligha kísérhet döbbenet, a mesékből kiábrándult ember szőrmeresztő rácsodálkozása. Amelyik történet természetesnek veszi a varázslatot, az nem szólhat a természetfelettiről, amelyik csodára nem kell várni, az csak trükk.

A kiragadott példákból azért adódik, hogy ez a jelenség nem teljesen a fantasy sajátja, legalább annyira az enciklopédikus-megalomán szándék járuléka, és különben is, minden műfaji film elsődleges célja, hogy a fagyi ne nyaljon vissza, hogy az ezeréves hatáselem – ezer év ide vagy oda – hasson. A Trónok harcának első évadja egyszerre értelmezhető az ilyetén inflálódás elleni hatékony módszernek, valamint a zsánerrel szemben deklarált állásfoglalásnak.

Pedig az HBO bábáskodásával képernyőre vitt sorozat irodalmi forrásának, a script szerzésében is tevékeny George R. R. Martin regényciklusának már a címét is jóllakott kuncogás övezi: „Tűz és jég dala”, naivitás és patetizmus szalutál egymásnak, de akkora rössel, ahogy csak fantasyben szokás. A két őselem azonban nem vulgárfreudi polaritást előlegez, hanem térbeli kulisszát a történéseknek, keretet, melynek személyisége van, nem is annyira meglepő módon nagyjából kettő.

Az északival, a Jéggel, rögtön az expozícióban szembesülünk. A tény, hogy egyhúszas spalír helyett tizenemeletes jégfal látja el a civilizáció elkerítésének feladatát, a puszta MÉRET érzékelteti az azon túl ólálkodó mitikus fenyegetettséget. A hólepte erdők kékszemű szörnyeményei nem csupán vörös heringként csörtetnek a fogyasztói elvárások elé, misztikus-zaftos jelenetekben bővelkedő epizódokat ígérve, de egyúttal megtestesítenek egy agresszív, maszkulin jelenlétet, ami a reprodukció kevésbé fennkölt, legalábbis gusztustalan módozataival tesz kísérletet az emberi világba való behatolásra.

Délről egy sokkal kifinomultabb igyekezet sejlik, egy fokozatosan érlelődő, lappangó erő. Nem tudni milyen távol van, pontosan merről érkezik majd – az a kevés, tengert ölelő, mediterrán  nagytotál semmilyen támponttal nem szolgál (v.ö. az jégfalnál pontosan definiált terjeszkedési lehetőséggel, a negatív péniszként húzódó alagúttal), de egészen biztosak lehetünk benne, hogy a birodalom trónjáról egykoron letaszított Targaryen dinasztia visszatérésre készülő árva testvérpárja nem azért kap kitüntetett figyelmet részről részre, mert a technikai nehézségek (sereg nettó hiánya, átkelés a nagy vízen) majd úgyis elszontyolítják őket. A fogát a déli vadak lovasságára fájlaló Víserys Targaryen (Harry Lloyd) negédesen közli a barbár vezérrel való érdekházasság ötletétől kevéssé elaléló húgocskájával, hogy ha kell, az összes ősemberrel, azok összes lovával megbaszatja őt. A törékeny, szelíd és merengő Daenerys (Emilia Clarke) arcán átcaplat a felismerés: hát ja, igazából neki még ennyi ötlete sincs arra, hogy lehetne toborozni.

Mert ekkor ő még minden dekorativitása ellenére egy minden szempontból üres és éretlen női test, amit tíz epizód viszontagságai termékenyítenek meg, hogy a bágyatagon botorkáló szűz végül az anyaság misztériumát immanens büszkeséggel megtestesítve álljon a „Vastrón”, a jogos juss birtokba vételének feladata elé.

Magasak az oddsai annak, hogy a papíron sárkány felmenőkkel bíró Targaryenek és a hózombik közé Martin érdekfonadékból sző gubancos shakespeare-i királydrámát klasszicista monológ-használattal és Camus alaptézisével, miszerint a jó tragédiában mindenkinek igaza van, ám hogy-hogy nem, az intrika kényelmesen, az esélytelenek nyugalmával feszül rá a cselekményre. A Trónok harca pazar arányérzékkel veti el a sulykot önnön demisztifikálásában, a Stark és Lannister család  konfrontálását széles spektrumon színre vivő történetfolyamban egyrészt lassan minden mondabeli elem kiüresedik, minden vonatkozó szövegkönyvi utalás blöffként, egyre halkabban pukkan ki, ugyanakkor az egyre súlyosbodó érzelmi-erkölcsi sanyargatottsággal párhuzamosan növekszik a varázsütésre érkező sorsfordulat, sőt, a sorsfordulat ígéretének igénye.  

Nyilvánvaló, hogy kik a Jók jók (igen, Starkék a jók), így a rosszak is viszonylag rövid idő alatt kisakkozhatók, mindezt a cast visszafogott, precíz fiziognómiás paraméterekkel nyomatékosítja, ellenben a morális skála kényelmetlenül árnyalt. A jók csak a kompromisszum vállalásának képességével jobbak a rosszaknál, Ned Stark (Sean Bean) megalkuvásai (kezdve a család kormányzói szerepkörért történő elhagyásától a hamis tanúvallomás kikényszerítéséig), ahogy a többieké, valahol a becsület és a kisebb rossz elve közötti, ingoványos határsávba szorulnak, minden döntés kárvallottjai között lesz annak meghozója és szerettei. Mintha Martin a mítoszok hősiessége helyett valamiféle kispolgári eszmét részesítene előnyben, protagonistáit nem tetteik, egyéni döntéseik, hanem a következmények tűrése jelöli.

A rosszak pedig? Ők kevésbé kényszerülnek kompromisszumra. Lannisterék pénzelik a királyt, aki saját zsebből egy szolidabb udvari afterparty hírét sem tudná világgá kürtölni, és akkor hol van még a helyőrség napidíja. (A sematikus, ám cinikusan valósághű társadalomképről legyen elég ennyi.) Martin a fantasy szociális érzéketlenségén túlmutatva érzelmileg motivált karakterek életszagosan ellentmondásos közösségeként ábrázolja Lannister famíliát is, a fejedelmi státuszú családfőtől, aki a tábori sátorban saját kezűleg pucol konyhakészre egy vadkant szarvast két ütközet között, egészen az inceszt fogantatású, elkényeztetett kishercegig.  

A kishercegig, akinek már a patológiásan sunyi tekintetéből dereng, hogy egy tőről metszett gyökér, seggében a királyi kézműves által gravírozott ezüstkanállal, foghegyről hirdet ítéletet, azonban a végrehajtás szemlézéséhez már nincs gyomra – de hát őt is csak anya szülte. A Trónok harca első évadja az anyák története. A kis gyökerét sokéves házastársi hanyagoltság mellett babusgató Cersei Lannisteré (Lena Headey). A fiait tigrisként védelmező Catelyn Starké (Michelle Fairley). A nővé válás összes krízisén keresztültuszakolt Daenerys Targaryené, aki mindenkinél jobban ég a vágy, hogy anya lehessen.

Martin nem kicsit, hanem sokkal bánik bátrabban a nemiséggel, mint a fatökű Tolkien. A szexualitásban alkalmanként valósággal dagonyázó sorozatot felületesen szemrevételezve könnyen adódhat a verdikt, miszerint koncepciója kimerül a „Nem rossz, nem rossz, de mit szólnál még több csöcshöz?” produceri direktíva érvényesítésében. A Trónok harca ravaszabb ennél. Akadnak ihletetten kiköbcentizett jelenetek, melyekben a mell nemes egyszerűséggel ellenpontozza, erősíti a sorozat anyakultuszát. Daenerys első felbukkanását nem véletlenül ölelik mellekbe fullasztott szekvenciák (a törpe Lannister (Peter Dinklage, a sorozat legszórakoztatóbb figurája) bordélyházi tiszteletköre, illetve Daenerys esküvőjének statisztái), ahogy az anyai funkció és az erotika egészségtelen metszetében sem véletlenül üti fel fejét riasztó cezúra – mint Catelyn húgánál, aki trónusán a napirend tárgyalása közben szoptatja hétévesforma gyerekét.

Ezek nélkül Daenerys csupasz alakja nem válhatna azzá, amivé: a szexus konnotációitól megfosztott ősi anyaszimbólummá. Daenerys Targaryen végül nem holmi tűzről trükkösen pattant menyecske módjára, hanem Magma Materként lép elő – olyan katarzis kíséretében, amit fantasy alatt még sosem tapasztaltam.   

Az első 10 rész kivételes teljesítmény, amit a sorozat készítői valószínűleg nem is akarnak, és nem is tudnának megismételni. A realista karakterrajz miatt a műviség határán táncoló díszletek a későbbiekben sem fognak behorpadni, a sokstatisztás monumentalizmus, az eposzi seregszemlék hiányban a harcászati kijelentések vélhetőleg továbbra is súlytalanok maradnak, ez a katarzis, ez a Varázslat viszont minden bizonnyal a nyitó évad privilégiuma marad. A késleltetésen alapuló keretes szerkezet, a szuverén szimmetria a soron következő évadok, a Tűz és jég dala további adaptációinak tekintetében - valószínűleg - érvényét veszti. De erről biztosat csak George R. R. Martin időmilliomos olvasói mondhatnának.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!